Nem vacsoráztam. Valamilyen oknál fogva egy kicsit nehezemre
esett ránézni. Nem mintha megbánást éreztem volna miatta.
Csak azért volt, mert nem akartam ott ülni, és nézni azt a
kettőt, amint szeretettel váltanak pár szót az asztalnál. És
nem volt arra sem esély, hogy abban a pólóban jöjjön le, amit én
adtam neki, mint tegnap. Elkerültem az étkezést ezen okok
különböző kombinációja miatt. Nem igazán volt ahhoz sem
hangulatom, hogy próbára tegyem a féltékenységem határát.
Egy fogkefe várt rám, mikor beléptem a fürdőszobába. A
párosuk tényleg nagyon cuki, nem? A fogkefémet a számba raktam,
miután nyomtam rá egy kis fogkrémet rá. De türelmetlenségemben
véletlenül megnyomtam a helyet, ahol műtétem volt. A fájdalom
nagyon hevesen sugárzott szét az egész arcomban, annyira, hogy még
egy hang sem tudott kijönni a számon. Minden, amit enni tudtam, az
annyi volt, hogy az arcomat szorongatva leguggoltam a fürdő
padlójára. Nagyon fájt.
Itt ülök, a fájdalom kettészakít; de te eszel…?
Újra a talpamra álltam, mintha csak semmi sem történt volna,
abban a pillanatban a fájdalom kezdett alább hagyni. Bár az arcom
sápadt lett, a szemeimben semmi nyoma nem volt a fájdalomnak. Meg
sem tudod mondani, hogy sírtam, hacsak nincs itt egy folyó.
Francba...
Ezúttal óvatosan mostam fogat, a tükör
segítségével.
Nagyra nyitva a számat, mint a fogorvosnál, úgy ragadtam meg a
fogkefét, mintha csak egy eszköz lenne a fogak kitörésére és
kihúzására.
Ennek köszönhetően rózsaszín anyag folyt le a szám oldalán
– szépen létrejött a piros vérem és a fehér fogkrém
keveréke. Többször kuncogtam a tükörben lévő képem, ahogy a
fogamat mostam. Fájdalmas volt – nem voltam képes semmire, csak hangosan
nevettem.
Kiöblítettem a számat, és lezuhanyoztam, melynek során
egészen végig saját magamat bámultam a tükörben. Az egész
aggódás tönkretette a bőröm; boldogságot éreztem, ahogy
megdörzsöltem az arcomat, amivel nagyjából sikerült visszahozni
a korábbi fehér és egészséges állapotát. A zuhanyrózsát a
fejem fölé emelve hagytam a vizet folyni. A hajam hamarosan a
fejbőrömig elázott. A nedves haj szánalmasan tapadt a fejemhez.
Úgy nézett ki, mint egy elszáradt káposztalevél. Nem illettem
magamhoz; nem szerettem ezt.
Ki vagy te? És hová rejtetted a
csillogó szálakat, amik olyan pompásan ragyogtak? Mint egy fekete
gyöngy?
A hőzöngésemet a hajam miatt még akkor sem tudtam abbahagyni,
miután Yunho visszatért a szobába. Mivel azt gondolta, hogy a
magazin nem elég ahhoz, hogy megvédje magát tőlem, idő előtt
előkészített magának egy új regényt. Még mindig elégedetlenül
fordítottam rá a figyelmemet.
– A hajszínem… nem illik hozzám, igaz? Ugye?
Mindenesetre nem vártam választ. Ő csupán folytatta a könyve
oldalainak lapozgatását, miközben leült az ágyra, semmiféle
hajlandóságot nem mutatva a reagálásra.
– Gondolod, hogy meg kéne változtatnom?
– Nem aludni mész?
A hideg válaszára a szörnyű hajam miatt lévő tartós
gondolataim egy pillanat alatt eltűntek. Gyorsan bemásztam a paplan
alatt. Becsukva a könyvét Yunho az éjjeliszekrényre helyezte azt,
és lekapcsolta a lámpát. Egymás mellett feküdtünk, némán
bámulva a plafont, és számolva a másik lélegzeteit. Egy, kettő…
Úgy tűnt, a légzésünk eggyé vált a szívverésünkkel együtt.
– Yunho, beteg vagyok…
Az egészségemmel kapcsolatban
mindig minden érzékenyen érintette.
– Beteg vagyok, tényleg…
– Mi miatt?
Mi miatt; ezzel csak bebizonyítottad nekem azt, hogy ez legalább
nem változott benned.
Kinyújtottam a kezemet, hogy megtaláljam az övét. A hatalmas
és érdes, azonban végtelenül meleg kezét magam felé húztam;
éreztem, hogy a légzésem felgyorsul már csak a melegének
érzésétől is.
A keze megmozdult a noszogatásomra. És bár semmi izgató ebben,
még a kezének kis hőmérséklet változása is elég volt ahhoz,
hogy boldoggá tegyen, hagyva a tagomnak, hogy megmerevedjen a
válaszon.
– A testem nagyon fájt minden egyes éjszaka a gondolatoddal…
Azt hittem, meghalok.
– Akkor miért nem mész, és szedsz össze magadnak egy nőt?
A kegyetlen szavak, amik a kezének tőlem való ellopását
követték, csakhamar felidegesítettek. Basszus. Milyen idegesítő.
Nem volt még elég?
– A feleséged… Kölcsön adod nekem akkor?
– Te kibaszott kurva!
Egy pillanat alatt fölöttem volt, a hasamon ülve emelte fel
öklét a levegőbe. Szorosan lehunytam a szemeimet, várakozva.
Annyira szomorú voltam a haragjának tüzétől, hogy nem
ellenkeztem. Még azt az esélyt is megadom neked, hogy megüss.
Mondom neked, hogy bármit elviselek, amit kapok tőled.
Akkor miért nem csinálod? Megváltoztál. Mostanra már legalább
egyszer landolt volna a kezed az arcomon, mondván, hogy milyen
szemtelen vagyok és hogy jobban meg kellett volna nevelni. Az arcom
sajog azért, hogy megüss. Arra kérlek, hogy megüss, akkor miért
nem teszed?
Különös.
Leszállt rólam. A háta távolabb és távolabb került, ahogy
felállt az ágyról. Megtámaszkodtam, és felvettem egy párnát.
Egy rövid morgás kíséretében olyan erősen, amennyire csak
tudtam, eldobtam a plüss tárgyat; hű maradt magához, és
lepattant a tarkójáról, egy puffanással esve a földre.
Megtorpant. Fújtatva dobtam el az ő párnáját is. De még mindig
nem érkezett semmiféle válasz tőle. Emiatt minden, ami csak a
kezem ügyébe került, erőszakosan csattant.
A könyve került a látóterembe, ahogy meggondolatlanul
körülnéztem bármiért, amit csak hozzávághattam volna. Egy
pillanatnyi hezitálás nélkül vágtam minden erőmmel hozzá; ez
is pontosan a tarkóját találta el.
A lassú légzés hangja eltűnt, ehelyett fenyegető csend lett.
Lassan felém fordította a testét. A szemei felnyársaltak, mint
egy penge. Egy pillanatra egyfajta rettegést éreztem, amit már egy
jó ideje nem.
Félve, kétségbeesetten botlottam meg a saját lábaimban, ahogy
felé rohantam, és a száraz ajkaimat az övéihez nyomtam. Ez az
őszinte bocsánatkérésem egyik kifejezése volt. Bár az ajkai nem
voltak hajlandóak kinyílni azután sem, hogy már téptem a száját,
dühösen haraptam, mintha annak a határán lettem volna, hogy
felfaljam. Még azután sem reagált semmit, miután hanyagul
nyalogattam az álla környékét, akár egy kutya. Az ajkai körül
lévő egész területet az én nyálam borította. Végül a
kíméletlen kezei eltoltak engem:
─────!!!!!
Fülsüketítő robajjal a földre estem. Rövid ideig csillagokat
láttam a szemeim előtt, amiket hamarosan sötétség követett. Egy
kis idő múlva visszanyertem az érzékeim egy részét. Az arcom
bal fele égett, mintha attól lett volna, hogy elestem, és egészen
a fülemig zsibbadt. Olyan volt, mintha valami felszakadt volna a
számban; nem sokkal ezután tele volt a vér undorító szagával.
Kiélveztem az édes fájdalom minden egyes cseppjét, és a karomat
a falra raktam, megtámasztva magam. Felemeltem a fejem, ami most
kétségtelenül meg lett jelölve az ökle karmazsinvörös
tintájával, hogy tekintetem találkozzon az övével.
– Találtam neked egy lakást.
Hová sietsz? Még mindig többet kellene büntetned…
– Nem akarom látni az arcodat. Takarodj.
Miért hagynám el valaha is az oldaladat…?
A hálószoba ajtaja élesen csapódott be. Mintha csak nevetett
volna az összes előző arroganciámon és magabiztosságomon, nem
fordult vissza.
Ekkor jöttek végül a könnyek. Bár próbáltam azzal nyugtatni
magam, hogy ő csak elutasított engem, mint ahogy tegnap tette, de
most nem csak elutasított, hanem teljesen megtagadta a létezésem,
amit nehezemre esett kezelni. A düh, a szégyen, és az abnormális
nemi vágyam kielégültsége nem volt hajlandó leülepedni. Emiatt
elég nehezen tudtam csak elszenderedni még sokkal az után is, hogy
az ajtó becsukódott mögötte. Még mindig ugyanazon a helyen
kuporogtam, ahová estem, a kezemet a gatyámba csúsztattam, és
megszorítottam a péniszem. Ekkor kezdtem el teljesen felfogni a
helyzet veszélyességét, amiben jelenleg voltam. Az egyetlen út
ami felé vezetett, az a reménytelen küzdelmen keresztül ment
most. Nem számítottam magamtól arra, hogy hajlandó leszek ennyire
mélyre süllyed csak azért, hogy visszakaphassam őt.
A vágy mindig az ember szívének legmélyén ül. Ez azonban
csak akkor igaz, ha az a vágy képes a megfelelő alannyal
találkozni, ami miatt felrobban, mint egy vulkánkitörés.
Elindultam lefelé, mielőtt még visszacipzároztam volna magam. Még
ha a nő hátba is szúrt volna, ma este nem voltam képes elnyomni a
vágyamat, hogy a karjai között lehessek.
Úgy fogom kisajátítani az ajkait, mintha a sajátjaim volnának.
A nyelvemmel fogom nedvesíteni a hosszát.
Könyörögni fogok neki, hogy kitöltsön.
Úgy fogok sikítani és vonaglani alatta, mint egy nőstény
állat.
Sajnálom, tényleg. De én vagyok az, akit szeret, nem pedig
te.
Szegény Soo Hee…
– Ah! Ah!… Hah, Édesem… Ahh, Yunho… Állj, ah…
– Hah, ah… Csak még egy kicsit. Ugh.
Szeretnél engem ölelni, nem igaz? Ezért kapaszkodsz belé így.
– Hahh, Édes… Várj egy pillanatot… Ne ilyen keményen…
Ah…
– Ugh, hah, ahh… Soo Hee…
Most velem csinálod… Ezért viselkedsz ilyen szenvedélyesen
kegyetlenül.
Leültem, hátamat a falnak vetve. Az ajtó szűk résén
keresztül láttam Jung Yunho csípőjét a lábai között, ahogy
gyorsan döfködött. Az ő rózsaszín, meztelen teste is vonzóan
oda-vissza mozgott. Mégsem szöktek könnyek a szemembe a furcsa
látványtól. Az átkozott ujjaim becsúsztak az alsógatyámba, és
az erekcióm köré fonódtak.
– Ugh... Ahh… Hahh.…
A nőé, az övé, és az én nyögéseim egybeolvadtak.
Imádkoztam, hogy a gyönyöröm hívása legalább most megrázza
a szívét.
Nem érdekelt, hogy olyan halványan hallja őket, mint a múlt
visszhangját; imádkoztam, hogy legalább elérjék őket.
Ez a sűrű, fehér anyag – az íze meglehetősen keserű volt.
