Fordítás! YunJae - Gashiyeon II. (9. fejezet / A)

A nő családja nyilvánvalóan tehetséges volt a főzésben. A főztje tökéletesen illett az ízlésemhez. Nagy örömmel fogadta az őszinte bókjaimat, ahogy a fájó szám ellenére is szorgalmasan tovább ettem. 
Befejeztük a fecsegést, mintha csak mi lettünk volna az asztalnál. Ugyanakkor Yunho viszonylag csendben evett.

A nő mellékesen megkérdezte, hogy ettünk-e ételt azon a napon, látva, hogy Yunho minden figyelmét szilárdan a tányérja aljának szenteli.

Yunho egy egészen szokatlan választ adott; félrenyelte az ételt. Nem tudtam visszafojtani a nevetésem. Puhahaha─! Honnan tudtad, Soo Hee? Féltünk a visszatérésestől, szóval folyamatosan löktünk, kilövelltünk…… 

Éreztem, ahogy a légkör meghűlt. Körbenéztem, hogy lássam a rám irányuló, lesokkolódott, kikerekedett szemüket. 


Szándéktól függetlenül vettem észre, hogy a helyzet tagadhatatlanul kínos lett, így azonnal befejeztem a nevetést, és a kanalat, amit előzőleg hangosan az asztalra vágtam, most a számba toltam.

Egy kínos mosollyal zártam le a témát. Ahogy oldalra döntöttem a fejem, mintha csak zavarban lettem volna, az asztalnál ülő két személy visszatért a megszokott mozdulataihoz.

Bár ez történt, fejemet lehajtva kihasználtam még egyszer a lehetőséget, és magamban folytattam tovább a kuncogást. Ezúttal szerencsére nem kaptak rajta. Ah, olyan mulatságos volt ez a helyzet. Nagyon izgalmas.

Az étkezést követően, miközben megittuk a teánkat, a nő ízlésesen elkezdte elmesélni a dolgokat, amik vele történtek a családja házában.
 Őt hallgatva ültünk anélkül, hogy észrevettük volna az idő múlását, teljesen elragadtatva az ártatlan, vidám fecsegésétől. De az izgalom csúcspontján Yunho félbeszakította a beszélgetésünket. Feltápászkodott a helyéről, ujjait szorosan a halántékához nyomva, valószínűleg kifáradva a véget nem érő csevejünktől. Ó, igaz, biztosan mind az én fejemen, mind Soo Hee fején átszaladt, hogy holnap reggel dolgozni megy.

Mind a ketten követtük, felemelkedve a kanapéról, miközben az „ó” szócska még mindig az ajkainkon volt.

Természetesen az emeletre indult, a hálószobája felé. A feszes hát, amit figyeltem, segített nem kimutatni a fáradtságom jeleit.

Bár sajnálatot éreztem a nő iránt, nem tudtam mit tenni az ellen, hogy némán sikoltsak örömömben. Te... nem mész be abba a szobába, így kettesben lehetsz velem, nem igaz?

Ha mégis, akkor komolyan megharaplak, ha felérek oda.

Csendesen vihogva vártam, míg Yunho el nem tűnt a lépcsőn, mielőtt még a nőt magamhoz hívtam volna.

Abszolút minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megnyerőnek tűnjek, és így elnyerjem a lehető legtöbb együttérzését.

– Sajnálom, Soo Hee...

Sajnálom, hogy ma este nem fogok csak ártatlanul feküdni a férjed mellett. Tudod, jól fogjuk érezni magunkat nélküled.
 

De megígérem, hogy egy kicsit sem leszünk zajosak. Vagy talán megijesztjük a gyereket.

– Semmi baj. Tudom, hogy félsz egyedül aludni, Jaejoong... Megértem.


– Igen, köszönöm...

A hálószobában egyedül eltűnő látványa nem tűnt túl magányosnak. Ennek köszönhetően sikerült legyőznöm a lépcsőfokokat, és megtalálnom a saját szobámat anélkül, hogy hagytam volna, hogy egy furdalásnyi bűntudat jelenjen meg az arcomon.
 Az ajtó kinyitásakor hallottam a víz ömlésének hangját. Éppen a zuhanyzás közepén volt. Bezártam magam mögött a nyílászárót.
 A nőnek vagy bármi másnak... egyszerűen túl könnyű volt megzavarni ezen a helyen, ami nem csak kizárólag kettőnkhöz tartozott.


Lopakodva, ravaszul mozdultam a mosdó felé.


Ahogy óvatosan kinyitottam az ajtót, azt tervezve, hogy meglepem, egy nagy adag gőzfelhő ölelt körbe. 
Kezeimet a számra téve, csendesen figyeltem őt az ajtó kis résén keresztül. A látványa annyira érzéki, annyira izgató volt, hogy vágyat éreztem összeolvadni a szappanbuborékokkal, beborítva a haját, a vízzel, a meztelen testén csörgedezve.

Megközelítettem a hátát, szem előtt tartva hatalmas tócsákat, amik betakarták a csempézett padlót. Éppen azzal foglalkozott, hogy addig mossa az arcát, míg az a szó szoros értelmében ragyogóan tiszta nem lesz.

– Miáú...
 

Nagyjából megtörölte a szemeit, és hátranézett a válla felett.


Egy könnyed nevetést engedett ki a látványon, ahogy mind a két kezem az államnál volt, és nyávogtam, mint egy macska.

– Hogy merészelsz beosonni ide, miközben a mestered zuhanyzik?...
 

– Hogy merészelsz te egyedül zuhanyozni, miközben egy ilyen szép kis cicus magányosan várakozik?...

A zuhanyrózsa feje alá húzva ugyanazt az inget gombolta ki, amit korábban begombolt nekem. A ruhadarab hamarosan a padlón végezte, ahogy annyira szorosan húzódtam hozzá, hogy az ágyékaink összedörzsölődtek. Derekamat két keze közé zárta. 
Önelégültnek tűnt, ahogy a hatalmas kezei megragadták a vékony derekam. A kezei alattomosan lejjebb kúsztak, és elhagyták az övemet. 
Meleg vízsugarak találták meg az utat az alsónadrágomba a résen keresztül, ahogy két kezével durván belemarkolt a fenekembe.

Hamarosan a fenekem csupasz húsa, ami érzéki volt, mint egy tökéletesen érett barack, Yunho közreműködésével láthatóvá vált az anyagon keresztül, ami most a meleg víznek köszönhetően áttetsző volt.


Anélkül, hogy a leesett ruhaneműk felvétele átfutott volna az agyamon, karjaimat a nyaka köré vetettem. Ahogy a zuhanyrózsából a víz az összefonódott testünkre ömlött, Yunho lefoglalta a kezeit.
 Most a kádba akart menni, így sietve leöblítette magáról a szappant. Megnyitottam a csapot, ahogy frissen mosott testtel bemásztam a kádba; nem sokkal lemaradva követett engem. A padlót hamarosan elárasztotta a víz, ahogy a kád kezdett túlcsordulni.


Hátamat a mellkasának támasztva leültem, szétfröcskölve az emelkedő vizet. Nevetett, miközben az arcára került cseppeket letörölte az arcáról.


Figyelmen kívül hagytam a jelzését, hogy fejezzem be, és folytattam a vízfelszín csapkodását, majd Yunho végül a mellbimbóimba csípett büntetésül. Még mindig a karjaiban tartva, gyengéden elkezdte benedvesíteni a hajamat, tölcsért formáló kezeivel csorgatva a fejem tetejére a vizet.

Ez a mozdulat melegséget, kimerültséget és álmosságot hozott magával. Befejeztem a pacsálást, és a fejemet békésen döntöttem a mellkasának.A fülem peremén éreztem a szívének dobogását. Az egyenletes ritmustól lelassulva hamarosan az én pulzusom is visszanyerte a nyugodtságát. 


Talán azért, mert ez az egész annyira ismerősnek érződött, annyira kényelmesnek, de éreztem, ahogy a szemeim a gyorsan kibuggyanni készülő könnyeimtől csípni kezdenek; még szorosabban öleltem a derekát.


Válaszul... még erősebbre zárta körém a karjait.

– Semmi sincs, amit érted tehetnék... Túl sok dolgot kell megvédenem... Ezért... Nem kezelhetlek úgy, mint a múltban... Remélem, hogy meg tudod érteni.


– Sírni szeretnék... És valószínűleg minden nap fogok is...

– Most is úgy szikrázol, mint mindig. Még most is változatlanul gyönyörű vagy. Szóval... mostantól ne sírj... Jaejoongom. 


– Még mindig túlságosan szeretlek... Ez annyira nehéz...

– Tudom... Hogy ne tudnám...


Az elegáns ujjai hozzáértek a tarkómhoz, ahol a durván összegubancolódott hajam pihent. Ujjbegyei óvatosak voltak.

Ujjak, mellkas, és a szív, ami belül nyugodott – próbált mindent megértetni velem azzal, amije volt. Nem akartam meginogni a taktikája miatt, de nem tehettem mást.


Lassan bólintottam a szavai hallatán – „Ne hullassunk több könnyet.”

– Jó fiú... Gyönyörű Jaejoongiem... – Megpróbált azokkal a szavakkal irányítani, amikről tudta, hogy szerettem volna hallani őket. 

Érezve, hogy az álmosság túlnő rajtam, a karjaiban hagytam el a fürdőszobát. Kinyitottam a szemeimet, ami sokkal bonyolultabbnak bizonyult az arcomat érő gyengéd paskolásokkal.

Nyafogtam, hogy fáradt vagyok.


Mondván, hogy elalvás előtt meg kell szárítanom a hajam, a fejemre dobta a törölközőt, és folytatta a munkát helyettem.

Mögöttem állva gyengéden nevetett az ő mély hangján a bólogató fejem látványán. Ahogy elbóbiskoltam, ahelyett, hogy segítettem volna a dolgában azzal, hogy nyugton maradok, a fejem annyira lógott, hogy félő volt, hogy beverem a padlóba...

Az alacsony hangszíne elérte a füleimet.

– Festesd be a hajad.

Hm?.... Nem válaszolt a fáradt érdeklődésemre. Felemeltem a fejem, és kissé fókuszálatlan tekintettem figyeltem őt.


– Festesd vissza a hajad feketére.


– Miért?...

– Így olyan érzés, mintha valami másik ribancot dugnék.

– Mi?!
 

Az álmosság azonnal eltűnt, ahogy hirtelen eleszméltem. Vöröslő arccal ragadtam meg a törölközőt, eltakarva a fejem, és a sarokba hajítottam azt.


Gyanakodva figyeltem, mire ő válaszul a mutatóujjával megbökte a homlokom, úgy nézve rám, mintha szánalmas lettem volna.


Már sejtette, hogy a gondolatmenetem ott megállt, hogy „Jung Yunho valami szőke nőt kefélt, miközben én nem voltam itt”.

Alsó ajkamat duzzogva lebiggyesztettem, és folytattam a bámulását, nyilvánvalóan a szituációtól elégedetlenkedve.

– Nem akarom. Mindig kigúnyoltad, hogy úgy nézett ki, mint a hínár.

– Hínár vagy sem, a fekete jobban illik hozzád.


– Ch… Nem. Nem fogom visszafestetni.

A felfuvalkodott arcomon nevetett, ami úgy nézett ki, mint egy gömbhal, ahogy ajkaimat duzzogva biggyesztettem, és az arcomon a duzzogás és a növekvő haragom jelei voltak nyilvánvalók.
 

De...de... de mérges vagyok rád! Most nem nevethetsz. Egy lépéssel előrébb lépve még jobban eltorzított az arcomat. De még a szeme sem rebbent.


Csalódott voltam. Még csak nem is figyelt, mikor én annyira nyilvánvalóan azt akartam mondani, hogy nem voltam boldog. Csak húzni és kiszedni tudtam a paplant magam alól.

Ő az ágyra ment, egy mosoly tartósan az ajkaira tapadt. A „Gyerünk. Csinálj amit akarsz” arca irritált. Te egy nagy seggfej vagy, Jung Yunho.

– Én tényleg nem fogok rád hallgatni....


– Akkor jó...


Elfordult tőlem, és lefeküdt, miután felrázta a párnáját.


Ez azt üzente nekem, hogy a feltételezett szórakozást, amit ma estére terveztem a nő elkergetése után, lehetetlen lesz végrehajtani.

A széles hátának látványától az irányíthatatlan vágyam olyan lehangolóan tűnt el, mint egy gyertya lángja.

Én is elfordultam tőle, aki még mindig nem volt hajlandó rám nézni. Még a komor mormogásomra sem válaszolt annak ellenére, hogy ébren volt.


– Te szemét, nem fogom azt csinálni, amit te mondasz. Csak a holttestemen át...


Fordítás! YunJae - Gashiyeon II. (8. fejezet / C)

Végül nem mentünk vacsorázni, mint ahogyan azt elterveztük. A könyököm és a térdem... alapvetően minden olyan testrészem, ahol éles, csontos voltam, a felismerhetetlenségig kidörzsölődött, és akkor még nem mondtam semmit a hátsómról. Egy ideig valószínűleg nehéz lesz vécére menni; a gondolat megalázó volt.
Ez amiatt történt, hogy mind a ketten rájöttünk arra, hogy most szexelhetünk utoljára, mielőtt a nő visszatérne. Eredményül a szerelmeskedésünk hosszabb és brutálisabb lett, mint máskor.
Megértettem, hogy ezért nem lehetett velem gyengéd. Úgy tűnt, a kétségbeesett lökéseim, hogy megszabadítsam magam a nem kívánatos, kóbor gondolatokkal, amik folyamatosan a fejembe pattantak, eléggé felizgatták őt.
Nem volt semmi mondanivalóm, így csukva tartottam a számat, míg a kádban voltunk. Még a gyengéd kezei is brutálisan fájdalmasnak érződtek, mikor a bőrömhöz értek. De nem voltam képes semmit sem mondani, nehogy úgy hangozzon, hogy panaszkodom, mert éreztem, hogy a nő bármikor visszatérhet.
Yunho csak egy törölközővel fedve bugyolált engem egy másikba, ahogy egy ölelésbe volt. A kimerültségtől panaszkodás nélkül bíztam a testemet rá.
Mikor kinyitottam a szemeimet, egy kissé szokatlan levegő telepedett a bőrömre. De látva a különleges plafont, hamar rájöttem arra, hogy az irodájába hozott.
Elhagyta a szobát, miután engem leültetett a napsütötte kanapéra, és csak nem sokkal később tért vissza. Kezeiben étel volt, amit nyilvánvalóan a konyhából hozott, túl sok gondolkodás nélkül. A barna, tigrismintás szőnyegen foglalt helyet, lábait a kanapéra rakta, amin én voltam. Úgy éreztem, egy sötét árnyék vetődött az arcomra, ahogy élettelenül tovább feküdtem.
Egy tökéletesnek látszó eper, a tökéletes forma, a tökéletes szín meghozta az étvágyamat. Teljesen mozdulatlanul feküdtem, csak a szám mozgott, ahogy a gyümölcsöt rágcsáltam, mintha a négy végtagom megbénult volna. Mintha aranyosnak találta volna ezt, egy puha, cuppanós puszival ajándékozott meg, amit az arcomra adott.
Néhány még megmaradt ananászfalatra megráztam a fejem, nem akarva többet enni. Ettől nyilvánvalóan nem volt boldog, de egyszerűen megoldottam a dolgot egy megnyerő mosollyal.
Még mindig feküdtem, tartva őt – a látvány, ahogy a gyümölcsökkel gyengéden etette a volt szeretőjét, akinek pillanatnyilag csak egy törölköző fedte a testét, a látvány, ami teljesen ellentéte volt a nyugodt, konzervatív szobának, ami a rézbarna árnyalataival volt tele. És aztán, mintha éhes volna, tömte a száját gyümölcsökkel és itallal, egyiket a másik után, és az arcán lévő dudor látványa hamarosan eltűnt a torkában, miután össze lett rágva a szájában.
Egyfajta büszkeséget éreztem a tény miatt, hogy ezek a jelenetek a szemeim előtt születtek meg, és jöttek létre.
De amilyen hamar jött ez az érzés, olyan hamar halványult el. A valóság túlsúlya rám nehezedett. Végül is, az idő senkire sem vár. Mindig olyan, mintha rohanna. A szívemben lévő bizonytalanság csak erősítette ezt az érzést.
De személy szerint... Nem éreztem a szükségét, hogy egy hamis mosollyal az arcomon harcoljak kétségbeesetten a boldogságért.
Az emlékeink akkorról, amikor még együtt voltunk, arra neveltek, hogy az érzéseink igazak legyenek.
– A képek... Miért csináltad ezt...?
Ezt az után mondtam, miután végül feltártam a szívembe fúródott hegeket neki, hogy lássa annak az elegáns, mozgó szájnak a megállását. Nem nézett rám.
De egyáltalán nem kerülte a tekintetemet. Minden elcsendesedett, mintha a világon lévő összes óramutató hirtelen megpihent volna. Az óvatos tudakolózásom és a fejtörésem ellenére, hogy ne tegyem tönkre a hangulatot, az arca már halványszürke árnyalatúra változott. Aztán lassan folytatta a rágást.
Felajánlotta, hogy megitat. Elutasítottam, és ugyanakkor pusztán azzal, hogy folytattam a hallgatást, kényszerítettem, hogy adjon egy választ.
– Mert gyűlöltelek.
Nem fájdalom vagy szomorúság volt az, amit akkor éreztem. Nagyrészt elfogadtam, és vártam a szavait. Kérdeztem őt, és jól tudtam a válaszait. Egyszerűen csak egyenesen az ő szájából akartam hallani.
Attól függetlenül, hogy gyűlöltél... Még mindig szeretsz?
Eltolva a tányérját és az üvegcsészéjét, feltápászkodott a szőnyegről. A széles íróasztala mögé hajolt, mintha elbújna mögötte; ezt egy nyíló fiók hangja követte. Amint végzett, kezeiben egy kis dobozzal visszatért oda, ahol én ültem.
Meglehetett, hogy már az előtt tudtam, mi volt a dobozban, még mielőtt fogtam volna, és gyanú vagy tétovázás nélkül kinyitottam volna.
A másik kezében az az album volt, amit korábban átlapoztam.
– Rakd vissza őket.
A sok kivágott kép rólam, amiknek biztonságosan az albumban lett volna a helyük a többi képpel együtt, egy rendetlen halomban feküdt a doboz alján, amit a kezembe adott. Beszélt, miközben kinyitotta az albumot.
Elkezdtem áttúrni a tartalmát, hogy azt tegyem, amit mondtam. A képeken lévő énem, amiket az ujjaim sikeresen megtaláltak, fiatal volt, de zseniális.
Egy fiú és egy férfi között állva a küszöbön, a jövőképem a képen lévő énemről, ami örökre csapdába esett az idő abban az egy pillanatában, sokkal gyönyörűbb és ragyogóbb volt, puszta szavakkal kifejezhetetlen. Mégis szomorúságot éreztem a szívemben.
Amiatt, hogy milyen más személlyé váltam… Bár tiszta gyűlöletből kivágott engem a képekről, szomorú voltam, mert úgy éreztem, mintha azt a gyönyörű énemet az életéből is kivágta volna.
Mert most minden, ami vele maradt, az a jelenlegi szánalmas valóm volt.
Mert úgy éreztem, hogy egyedül én, aki most előtte állt, éltem túl a fiatalságunkat, ami olyan fényes és életteli volt, mint a májusi szellő, és a fűszálak susogása.
Mert mint én, aki most itt áll, megfosztva a fényes, élénk színektől, amikkel a múltban rendelkezett, lehet, hogy a szerelmünk is hasonló sorsra van ítélve…
De mintha csak meg akart volna nyugtatni, a karjaiba vont.
Az ölében kinyitotta az albumot, és sürgetett, hogy illesszem vissza a kivágott részeket a helyükre.
– Nincs erőm visszarakni őket... Túlságosan belefáradtam már mindenbe, mikor elmentél... Semmi erő nem maradt bennem…
Az újonnan felfedezett gyengeség, ami abban az időben fejlődött ki, mikor nem voltam itt, azzal fenyegetett, hogy összetör, hogy összeomlaszt. Szegény Jung Yunhóm. Ha mi… mind a ketten egy kicsivel kevesebb szenvedéllyel szerettünk volna, ez az egész nem történt volna meg, igaz…? Így van… Szeretném azt hinni, hogy ez az igazság…
Engedni fogom magamnak, hogy higgyek ebben, mert eltekintve magunktól, senkinek sem sikerült volna ekkora mértékű szerelmet megvalósítania...
A képet Yunho kezébe adtam, aztán az ujjaimat az övéi köré fontam. A z egymáson lévő kezeink lassan mozdultak az album felé.
– Segítek. Minden rendben lesz... ha kitartasz, és sosem engedsz el, igaz?... Igaz?
A keze által – nem, az enyém által a képek végül megtalálták a helyes helyüket.
Az üres, fehér űr most újjászületett, a fiatalos arcainkra cserélődött ki, amik olyan fényesek voltak, mint az első tavaszi leveket, amik még nem vesztették el a születésük és ártatlanságuk megnyerő, világoszöld árnyalatát.
Egy óriási fa előtt elhelyezkedve, az iskolai egyenruhánk tiszta fehér ingében, és a fényes, vidám mosolyunk voltak Jung Yunhóról és Kim Jaejoongról a képek…
Nézd. Mi vagyunk a legszebbek, mikor egyként vagyunk együtt. Te is látod, nem igaz?
Sokáig tartott, mire visszaillesztettem az összes képet a megfelelő helyükre.
Minden könnyet és fájdalmat, amit éreztem, erőszakkal visszatartottam egészen mostanáig, és ebben a pillanatban az egész egy szoros csomóvá vált a szívem körül.
Ahogy a délután kezdett besötétedni, mindent megtettem azért, hogy ne szakadjak el tőle még egy pillanatra sem, ez egy magától értetődő válasz volt a fenyegető és gyorsan közeledő visszatérésére.
A róla alkotott kép az idő gyorsuló múlásával sietve kergetett minket, nem hagyva békén az elmémet.
Ez egy kíséret volt elfojtani az egyre növekvő szorongásunkat és idegességünket, amik továbbra is elszántan dörzsöltük és kevertük a másikéhoz a testünket, a nyákunkat, olyan hosszan, amilyen hosszan csak tudtuk.
Végül, ahogy segített visszavenni a ruháimat, egy hosszú, elhúzódott csókon osztoztunk.
Már szótlanul bocsánatot kért, sajnálatot érezve annak ellenére is, hogy egy fedél alatt voltunk a mai nap után egyszerűen csak rengeteg dolog volt, amiben már nem tudott segíteni nekem vagy amivel már nem volt képes törődni többé.
Az ujjai enyhe remegéssel elárulták, miközben begombolta az ingem. Úgy tűnt, hogy az érzései a gombokba ömlöttek, amiket egészen a nyakamig begombolt.
A buzgó segédkezése megszült, és mintha az a nő figyelte volna a változásunkat, a bejárati ajtó felőli kopogás a legkellemetlenebb pillanatban érkezett. Szívből kívántam, hogy az a személy a küszöbön bárki, csak ne ő legyen…
Ezt a néma kívánságot szem előtt tartva Yunho és én lesétáltunk a földszintre. A lábaim remegtek, ahogy lemásztunk a lépcsőn.
Minden mély intimitás, az érzelmes tettek, amiket a hétvége során követtünk el, hirtelen bűnökké változtak, azzal fenyegetve engem, hogy megfojtanak a nagyságukkal.
Megnyugtatóan megpaskolta a hátam. Csak az ő támogatásával voltam képes végül kibírni a folyosó végéig.
A hátunk mögött a kezébe kapaszkodtam. Meleg volt és megnyugtató, hatékonyan elűzték a félelmet, ami hirtelen rám támadt.
Egyetlen egy gombnyomással az ajtó kinyílt, és ezt hamarosan az érkező háborgatásának hangjai követték a folyosó végéről. Nem tudtam mit tenni, a vállaim megereszkedtek.
De hirtelen egy szélhámos kéz érzése, ami a fenekemet masszírozta, arra késztetett, hogy egy pillanatra megfeszüljek. Annyira félelmetesen meglepődtem, hogy azon kaptam magam, hogy el kell takarnom a számat a kezeimmel, hogy nehogy valamilyen önkéntelen kiáltás törjön ki belőlem.
Egy pillanatra hátrapillantva... Láttam a huncut ujjait a testemen.
Nem tudtam mit tenni a nevetésem ellen, ami akkor kiszökött belőlem. És ahogy felnéztem rá, a szemei félholdakká görbültek, s az ő hűvös mosolyával válaszolt nekem. Úgy éreztem, mintha a feszültség elszivárgott volna a könnyed arckifejezése láttán.
Ne félj. Kihúztam magam a ki nem mondott, törődő szavakra, amiket a szemeiben láttam. Ahogy befordultunk a folyosó sarkánál, az a nő végül a látókörünkbe került. Úgy tűnt, mintha jobb egészségnek örvendett volna, mint mikor elment.
Egy fényes, sugárzó mosollyal jutalmazott meg minket, ahogy egymás mellett állva látott bennünket. Ahogy mindig, most is kedves és gyönyörű volt.
De amit nem láthatott, az az volt, ami a hátunk mögött történt, ahogy a vállaink egymásnak nyomódtak, egy talpalatnyi helyet sem hagyva egymás közt.
Ezért tudott minket olyan illedelmesen üdvözölni.
– Jól éreztétek magatokat, fiúk?
Természetesen jól éreztük magunkat. Nem úgy nézek ki, mint aki tényleg jól szórakozik, még ha most hozzád is beszélek?
Anélkül, hogy átfutott volna a gondolat az elméjén, hogy megfogja a nő táskáját, Yunho a hátunk mögött folytatta a feszes fenekem masszírozását.
Egy elég lelkes és fényes mosollyal köszöntöttem őt, hogy az illjen az övéhez.
– Üdv itthon, Soo Hee.
Hívatlan vendég Jung Yunho és Kim Jaejoong szép otthonában, Soo Hee, isten hozott.

Fordítás! YunJae - Gashiyeon II. (8. fejezet / B)

Úton a hálószoba felé elbotlottam a saját lábamban, és még kezemben fogott tányért is eldobtam, amin az étel volt. Ahogy hangosan tovább nevettem, Yunho tovább szidott, hogy fejezzem be.
Még a durva szavai ellenére is egy eltéveszthetetlen mosoly játszott az ajkain. De a nevetés nem tartott túl sokáig. A hely, ahol végül kikötöttünk, miután én előzékenyen hagytam Yunhónak, hogy a célunkig kormányozzon engem, az az a nő és az ő szobája volt.
– Én... Nem akarok ide bemenni.
Nem volt semmi jele annak, hogy egyhamar meg a akartam volna mozdítani a lábaimat. Látva engem ott állva mozdulatlanul, Yunho az arcomra vetett komor nézéssel kezdeményezett azzal, hogy kivette a kezeim közül a tálat, és kinyitotta a szobába vezető ajtót. A szemeim előtt elterülő álomszerű hely napfényben fürdött.
Tényleg be kellene mennem abba a szobába? Ezekben a dolgokban, amiket viseltem – ebben az helyzetben, amiben voltam, tényleg van jogom betenni a lában ide?

A teendőm annyi lett volna, hogy bemegyek úgy, mintha semmi baj nem lenne – mint azon a napon, mikor makacsul Yunho kezébe nyomtam azt az inget. De a vonakodás sötét mélysége megragadta a bokám.
– Gyere be... Itt vagyok. Rendben van.
– Nem...

– Jófiú vagy, igaz, Jaejoong?
Dühösen ráztam a fejem. Yunho kieresztett egy sóhajt, ahogy a leírhatatlanul eltorzult arcomat figyelte.
– Nem akarok elszakadni tőled, rendben? Gyere ide…
Én sem akartam egy pillanatra sem elválni tőle. De még így sem tudtam rávenni magam, hogy elfogadjam Yunho kinyújtott kezét, ahogy ott állt a szobaajtóban.
Mintha egy láthatatlan emelkedett volna közénk, nem tudtam rábírni magam arra, hogy közelebb mozduljak. Mindent megtettem azért, hogy visszatarthassam a könnyeimet.
Ismételten mosolyogtam, és ráncoltam a homlokom, míg az arcizmaim meg nem fájdultak. Sötét árnyék telepedett Yunho arcára, látva a szörnyű kinézetemet.
Beharaptam a szám, és visszatartottam a könnyeimet. A torkom fájt, ahogy erőszakkal visszanyeltem a gombócot, amit éreztem.
– Mikor kaphatnál még egy ehhez hasonló esélyt?... Gyere gyorsan.

– Uh-hu...
A tény, hogy a szívem jelenleg zokogott, valószínűleg egy jel volt a tetteim erkölcstelenségeire. Azt hiszem, több volt a szégyenérzetem, mint azt gondoltam.
Végül a térdeimre estem, mielőtt még meg tudtam volna fogni Yunho kinyújtott kezét.
Még annak ellenére is, hogy éreztem az alattam lévő márvány hidegét, arcomat a kezeimbe temetve ültem, zokogástól remegve.
Féltem. Bűnös voltam – hogyan tudtam volna bemenni ide?
A ragyogó szemei és az ajkainak felfelé görbülő sarkai gúnyolódtak velem. A mosolya közeledett a nyakamhoz, még a légzést is nehéz feladattá téve.
Ökölbe szorítottam a kezeimet, és a saját hajamat téptem. Annyira elviselhetetlen volt, hogy a mellkasomat kezdtem ütlegelni tőle.
Végül, miután az arcom, a hajam, és mindenem egy teljes káosszá vált, végre képes voltam Yunho ölelő karjai közé kerülni. Átkarolt engem, magnyugtató hosszan veregetve a hátam.
– Hol van az a vakmerő bátorság, amivel megrohamoztad a megnősült szeretőd házát?...
– Én... hmm... Szeretnélek én is „Édesemnek” szólítani...

– Jobban szeretem, ha „Oppának” szólítanak.

Meghallva a tőlem származó csendet, ami következett, Yunho eltolt engem a mellkasától, és megvizsgálta az arcomat.
Végigfuttatva a szemeit a kivörösödött orrom hegyén, a szemeimen, és az ajkaimon, a szótlansága választ követelt.
Felemelte a jobb kezét, és gyengéden végighúzta a hüvelykujját a szemem alatt, letörölve a könnyeimet.
– Oké... Oppa…
A nyaka köré kulcsoltam a karjaimat, és hangosan nevettem, a kedvem hirtelen derűssé változott. Az előbbi összes hezitálásom és könnyem eltűnt, mint a varázslat. Nem éreztem undort, mikor beléptem a szobába Yunho nyakán lógva, mint egy koalamaci.
Az ágy tetején ülve rágcsáltam a pirítóst, amiből Yunho leharapott, és most az ajkai közül kínálta fel nekem. Kénytelen voltam még kinyitni is a száját, és ellopni a darabokat, amit evett.
Yunho hitetlenkedő arccal megkísérelte a bosszút, visszaszívva a pirítós falatjait a szájüregemből.
Hamar kérdéssé vált, hogy a pirítóst vagy egymás ajkait faljuk-e.
– Ne!!
Küzdöttem ellene, ahogy ő próbálta felemelni és széttárni a lábaimat, sietve kúsztam el tőle. Yunho vastag szemöldökét játékosan mogorván ráncolta.
Lassan újra felém mozdult, a haja még mindig kusza és kócos volt a szenvedélyes csókunktól.
Olyan volt, mint egy oroszlán a sörényével, ami arra törekedett, hogy lassú, de hibátlan léptekkel elejtse a prédáját. Nagyon szexi volt.
A nagyon is nyilvánvaló érzés miatt, hogy ha a dolgok továbbra is így mennek, mint tegnap, akkor egész nap nem fogunk egyetlen egyszer sem enni, kétségbeesetten kezdtem el őt kerülgetni.
Megkérdezte, hogy miért futottam el, és úgy nézett ki, mintha tényleg felmérgesedett volna. Kidugtam a nyelvem hegyét, mint egy cica, és nyafogtam, hogy nagyon éhes vagyok.
Miután mindig is gyengéi voltak az aranyos dolgok, Yunho egy csalódott arccal elengedett. Kiválasztok neked egy ruhát. Cserébe vehetsz nekem valami finomat, mikor elmegyünk vacsorázni.
Yunho idegesen, a lábait lelógatva az ágy széléről ült, fogaival dühösen szaggatva a pirítós darabjait.
A kezénél fogva a gardróbszobához vezettem őt. Engedelmesen követve, ugyanakkor egész végig morgolódva panaszkodva tökéletesen egy fiatal gyermek képét mutatta.
Yunho leült a kanapéra, ami a szoba közepén volt, beépített pocok soraival szegélyezve, és egyszerűen válaszolt az öltönyei hollétének keresgélésemre.
A szemeimet a szépen rendezett sorukra fordítottam, amikre Yunho ujja mutatott.
Elfintorodtam a konzervatív, üzleti viseletek látványán. Nem volt semmi különös, amit kiszúrtam volna, úgyhogy szimplán megkérdeztem, mit akar felvenni.
Több mint nyilvánvalóan duzzogva, alsó ajkát lebiggyesztve válaszolt egy egyszerű „mindeggyel”. Ahh…Annyira aranyos. Oké. Már megvan.
Ebben a szituációban a legjobb lenne öltöny helyett egy pólót választani.
Lehajoltam, próbálva valami olyat keresni, amit egyszerűen fel és le tud venni.
Míg ezt csináltam, a túlméretezett póló, amit viseltem, egyből felcsúszott a hátsófelem tejfehér halmai felé.
Mivel most nem lehet a tiéd… akár meg is mutathatom neked.
– Jól nézel ki fekete pólókban. Még mindig megvan az a fehér öltöny, amit neked vettem, ugye?
Hitetlenkedve nevetett. Egy horkantás kíséretében felsóhajtott, mintha azt próbálta volna mondani „nem hiszem el”.
Felemeltem a fejem, és a vállaim felett ránéztem. A szemeim két félholdba hajolva csábították őt.
Ajkamat ismét a fogaim közé vettem, megharapva, majd elengedve őket. Yunho végül lassan feltápászkodott. Hosszú lábait keresztbe tette.
Az árnyéka is hamarosan utolérte a hátat fordított alakomat. Abban a pillanatban kiegyenesítettem a hátamat, hogy felegyenesedjek...
Megragadta, és simogatta az ágyékomat. Egy mély nyögés szökött ki az ajkaim közül a váratlan érintésére reagálva. Ezzel a szerepeink teljesen felcserélődtek, így én voltam az, aki most tehetetlenül küzdött a tenyerei közt.
Egész testét a sajátomnak nyomta, a falhoz szorítva, mintha azt mondta volna, hogy nem fog esélyt adni a menekülésre.
A vörös, csábító ajkai az édes átkaikkal támadtak, lecsapva rám, összetörve engem.
– Te kis ribanc… Sokkal lázadóbb lettél most, hogy egy kicsit idősebbé váltál…
– Igen… Többet akarok hallani. Káromkodj tovább, Yunho…
A másik keze megragadta a csípőmet, és a hátsómat durván magához rántotta. A pólóm felgyűrődött, felfedve a meztelen mellkasomat, ahogyan megemeltem a felsőtestemet, a hátam karcsú, érzéki vonala rugalmasan görbült felfelé. Yunho egy kicsit gyengédebben kezdett el velem bánni.
Határozottan nyomta az ujját a tagomon lévő réshez, ezután masszírozni kezdte a körülötte lévő finom szöveteket. A vállaim válaszul megremegtek a gyakorlott izgatására.
Hozzádörgölőzve fordítottam rá a tekintetemet az összeszűkült szemeimen keresztül.
Az érzékien elnyílt ajkai izgattak – mintha épp meg akarna csókolni, mintha el akarna húzódni.
– Azon tűnődöm, milyen szót kellene használnom, hogy leírjak egy hozzád hasonló kis ribancot, aki izgalmában mindennek nekidörzsöli a csupasz seggét, kefélni akarva...
– Még, még… Édes, mondj többet…
Az orromat a tarkójába temettem, és belélegeztem a férfias illatát. Csiklandozta az orromat az illata… egy szikrányi forró elektromosság terjedt ki az ujjbegyeiből…
Egyszerre felszívtam az egészet a testembe. Az ajkai a fülkagylómat simogatták.
A halk légzése forró és nehéz volt, mintha igyekezett volna az egészet elnyomni, és ugyanakkor megpróbálta volna kikényszeríteni.
– Én tényleg…
– Igen…
Lassan temesd belém magad, mint egy drog, Drágám.
– Kurvára meg akarlak ölni… te kibaszott picsa… Tudod?
Én addiktív, káros Drágám.
– Annyira kibaszottul szép vagy… hogy egyszerűen szét akarlak tépni… Ki kellene szorítanom a levegőt a szép kis nyakadból?… Egyszerűen csak le kellene nyúznom a húst a csontjaidról és megsütve megennem?… Vagy ne… Csak a számba kéne vegyelek, és rágni, és nyersen felfalni…
– Én is szeretnék a szádban élni...
Ismét a nyakára tapadtam, ahogyan ő az ajkaimat követelve lehajolt, amik még aranyosabbak voltak, mint a szó, ami elhagyta őket.
A szívem hirtelen hevesen kezdett verni a mellkasomnak, ahogyan a szemeim átfutottak az arca profilján, amikhez már hozzányomtam az ajkaim. Olyan szilárd és tökéletes volt, mint egy szobor. Azon tűnődtem, hogy vajon volt-e hozzá hasonló ember a világon.
Magamba akarva égetni a képet, amit a szempilláimon keresztül láthattam, sokáig meredtem rá.
Mintha nem tudta volna elrejteni a szomorú sóvárgását, ami az idő múlásával benne nőtt, Yunho sietve megragadta, és felemelte a lábaimat, hogy feltárja a testem. Panasz nélkül válaszoltam, és megengedtem neki, hogy szétfeszítse a combjaim.
Csendben, nyugodtan… mint a magány, ami az éjszaka folyamán ülepszik le, beszivárgott a testembe, és elkezdett mélyebbre és mélyebbre evődni belém.
Még a szívem lángjai is végül elmerülnek, az árnyékaid nyomasztó sötétségébe borulnak.
Csak akkor, csak akkor… nem fogsz sírni… Mert a könnyek, amik a szemeidből folynak, olyanok, mint a pengék, amik a húsomon futnak végig.
Nem bírtam tovább a szemeidbe nézni, amik úgy tűntek, mintha az egész világ bennük lett volna, a gyötrődés cseppjeit öntve. Soha többé nem akartam látni.
De végül ezek a gondolatok életet adtak egy nemkívánatos mellékhatásnak, amit nem akartam megismételni – nem tudtam a szexre koncentrálni, ami még mindig folyamatban volt.
Ez volt az oka annak, hogy miért nyöszörögtem hangosabban, és miért ringattam még erősebben a csípőm.
Ki akartam törölni azt az emléket, ami az elmémbe fújt, mint a tavaszi szellő, a közelgő nyári hónapok tűző forróságát hordozva – még ha ehhez meg is kellett volna mozdítani a testem.
Ezek mind a múlté voltak. Csak az kívántam...
... bárcsak te is megfeledkeztél volna róluk.

Fordítás! YunJae - Gashiyeon II. (8. fejezet / A)

Egy pelyhes, fehér felhőben voltam, a vattacukorszerű köd csillandozta az orrom hegyét. Próbáltam elfújni. Azonban mihelyt visszanyomódott, a sűrű fehérség újra körbeölelt.
Bár tudtam, hogy a képzeletem játszott velem, nem érdekelt. Haszontalanul folytattam a fújást, majd az orrom megdörzsölésével befejeztem a piszkálódást. 
De hirtelen a legfurcsább nevetés hangjára felébredtem. Eltéveszthetetlen volt az a nevetséges kuncogás; nem volt kétséges, hogy a hang, mely tovább csengett a fejemben, a sajátom volt. Istenem, mi a fenét csinálok— A sokkoló rész az volt, hogy mindezt teljesen tudatlanul tettem.
Még mindig úgy éreztem, mintha valaki kitartóan csiklandozná az orrom.
Mire végre sikerült kimásznom az ágyból, az orrom és a szemeim is vörösek lettek a tüsszögéstől. Borzongás futott végig a hátamon. 
Felmértem a környezetemet, és megpillantottam az pólót, ami ott feküdt, ahol Yunhónak kellett volna lennie. Habozás nélkül felkaptam, és belebújtattam a karjaimat. A túlméretezett póló alig takarta a combjaimat. Yunho méretei egyszerűen mindig jól illettek hozzám – a ruhái, a meleg mellkasa.
És még az aranyos farka is...
Az órára nézve rájöttem, hogy mindössze négy órát aludtam.
Miután Yunho előző este megkínzott, egészen addig, míg az ég újra sötétkék nem lett, az alsótestem még mindig sajgott.
Olyan volt, mintha valami lefolyt volna a lábaimon, de nem törődtem vele. Ha az ő bélyege, nem akartam letörölni.
Yunho nélkül többé nem volt okom ágyban maradni. Lementem a lépcsőkön, hogy megkeressem.

– Basszus...
Az első dolog, ami elérte a félig még mindig alvó füleimet, az a halk átkozódásának hangja volt.
Yunho a konyhában volt, határozottan a tűzhely előtt állva. A csak alsónadrágot viselő látványa hátulról olyan gyorsan ejtett kísértésbe, mint amilyen gyorsan vittek a lábaim, hogy nekidőljek az izmos, szikár alakjának.
A forró gőz nyúlványai, amik felszálltak az edényből, és a füst fehér örvényei harmóniában keveredtek, ahogy Yunho felé repültek. Sejtettem, hogy egy cigaretta volt az ajkai közé nyomva; még egy szitokáradat hagyta el őket.
Yunho hamarosan kezével a csípőjén fogta meg a szedőlapátot, majd hangosan a serpenyőhöz vágta.
Tap, tap—.
Újabb káromkodások hallatszottak a sistergő olaj hangja után.
Mint egy macska, finom, apró léptekkel felé lopakodtam, és ajkaimat a szilárd vállához érintettem.
Észrevéve az érkezésem kiengedett egy nagy sóhajt. A két tojást, amiket a vállai felett látni véltem, abszolút káoszként tudtam volna leírni.
A szedőlapát szintén olyasmi árnyalatú volt, a félig megsült tojások sűrű rétegével borítva.
– Haha... Mi a franc ez?... Sütinek néz ki vagy minek... – A végszóra nevettem, ő pedig a hajába kócolt, és a szedőlapátot a pultra vágta.
Yunho teljesen kiakadva, kíméletlenül harapott egy ártatlan kanálra.
– Ah, basszus... Nem tudom. Csinálj valamit ez ügyben.
– Miért vagy ebben ennyire rossz?... Haha...Minden alkalommal ezt csinálod...
– Tök mindegy. Amúgy meg mi haszna valami ilyesmiben jónak lenni?...
– A tojások olyanok, mint a gazdájuk. Szexik, mint te...
Ahogy a szedőlapáttal az egyik kezemben, amit Yunho hajított el, valami után néztem, amivel meg tudtam volna mozdítani a megszentségtelenített tojásokat, a tekintetem egy tányérra esett, ami a tűzhely egyik sarkán ült.
Ah… Mit csináljak veled? Mikor nem tudva megfékezni magam egy újabb nevetőroham tört rám, Yunho mozdult, hogy a testét szorosan a hátamnak nyomja.

– Min nevetsz?

Abból ítélve, hogy milyen szorosan fogta a derekam, és nyaggatott, hogy ne nevessek, biztosan kínosan érezhette magát.
Az alaktalan tükörtojás bőséges rétegét egy kupacba raktam a tányérra, és az üres tojáshéjak hegyét a mosogatóba dobtam.
A nyilvánvaló erőlködése, hogy egy finom reggelit készítsen nekem, ellenállhatatlanul dicséretes és aranyos volt.
Még egyszer öntöttem egy kis olajat a jól átmelegedett serpenyőbe, és feltörtem egy vadonatúj tojást. A tojás fehérje sisteregve sült, amint elérte a serpenyőt.
Ahogy a tojással voltam elfoglalva, Yunho folytatta a piszkálásom, belecsippentgetve a füleimbe és a nyakamba, miközben figyelt, hogy nehogy megégessen a cigijével.
Átnézve a vállaim felett a serpenyőbe, gondoskodott arról is, hogy bókok egészséges segítségével borítson el.
– Tényleg érzéked van az ilyen dolgokhoz.
Ügyesen átfordítottam a tojást, sikeresen egyben tartva a sárgáját. Yunho először kételkedve bámult rá, aztán kétségbeesett a saját hiányosságai miatt.
Ahogy folytattam a rajta való nevetést, Yunho a cigaretta csikkjét a mosogatóba dobta, mintha azt jelezte volna ezzel, hogy ennyi elég volt, és durván az ördögi ajkaimra tapadt.
Ennek köszönhetően egyetlen egy szót sem tudtam kinyögni. Bár el akartam mondani neki, hogy nem kell mérgesnek lennie, mivel a világ minden dolgában jó, talán egyedül a tükörtojás elkészítésében nem.
– Milyen... hahh... nagyszerű álmod volt, egyébként?...
– Basszus... – puszi – te is láttál?....
– Ja... Folyamatosan nevettél... –csók – amiatt ébredtem fel...
– Én is... Én is a nevetésem miatt ébredtem fel... Haah... Biztosan megőrültem...
– Csak most veszed észre?...
Egy másik tojást fogtam azzal a szándékkal, hogy megsütöm magamnak. A serpenyő peremének ütöttem, a finom héj könnyedén megrepedt a kifejtett erő alatt.
Ahogy sikeresen feltörtem a tojást és a serpenyőbe öntöttem egy kézzel, újabb halk szitokáradat hagyta el Yunho ajkait. Kezdtem jól szórakozni azon, hogy olyan jól reagál a gúnyolódásomra.
Próbáltam tovább idegesíteni őt, a tojás alá csúsztattam a szedőlapátot, ami most már elért egy vonzó aranybarna árnyalatot, hogy átfordítsam azt.
Azonban mielőtt még esélyem lett volna reagálni, a semmiből egy szélhámos ujj került elő, és túrt bele a tojássárgájába, hatékonyan tönkretéve a mesterművem.
Megfordultam, hogy elképedve rámeredjek Yunhóra, csak hogy láthassam az ujjával a szájában, panaszkodva, hogy a tojás forró volt. Ah... Tényleg semmi sem létezett, ami megállíthatta volna ezt a férfit.
Képtelen voltam eldobni sikertelen próbálkozást, ugyanakkor még mindig nem akartam felhasználni az egész tojásos dobozt egyetlen ételhez – Yunho könyörtelen piszkálása után csak egyetlen egy sikeresen elkészült tojás került ki egy egész halomból. Megfosztva az elismeréstől, amit megérdemelt volna, a méltó kreálmányom az asztalra lett helyezve.
Megkértem Yunhót, hogy hozzon egy kis ketchupot, zöldségeket és gyümölcsöt a hűtőből, ahogyan a kenyérszeleteket a pirítóba raktam, mire ő engedelmesen visszatért a kért dolgokkal a kezében, és az asztalra rakta őket – a kép nem sokban különbözött attól, ahogyan egy szolga vonszol egy zsák rizst. Valahogyan akkor is, ha nem is volt ez egy különösen szórakoztató látvány, tovább nevetgéltem, mire Yunho végül megdobott egy sorral.
– ... Őrült ribanc.
Egy sötét árnyék jelent meg a hátam mögött, ahogy a paradicsomok felszeletelése közepén voltam. A kezei megtalálták a pólómat.
A meleg, száraz ujjai a derekamon köröztek, és hüvelykujjait határozottan nyomta a gerincem minden egyes szakaszának.
Minden egyes bennem lévő érzés, amiről azt hittem, meghalt, még egyszer felébredt az érintésire. Összerezzentem, mikor az ujjait határozottan a megfeszült izmokba préselte.
– Keményebben...
– Igenis, őfelsége.
– Ahahaha—! Ahh...! Ó, te...
– Nevetsz, mi?...
Bárhogyan is, miután egy kicsit túl hangosan nevettem, egy kicsit túl hirtelen bénított meg a fájdalom. Egy kissé erősebben masszírozva, Yunho folytatta a begörcsölt hátizmaim dörzsölését.
És hirtelen, figyelmeztetés vagy önvédelem nélkül, Yunho lehajolt, és ajkait a túlméretezett pólóm alá kényszerítette.
A késen való fogásom meglazult, és anélkül, hogy esélyem lett volna lemosni a paradicsom ragadós levét magamról, a nyelve hozzáért a csupasz húsomhoz. A vágódeszkát sem toltam odébb, és a pólóm már a derekam felé lett tolva.
A csípőm kétségbeesetten lökött egyet válaszul Yunho elképesztő ajkaira. Nem volt módja, hogy Yunho elengedje a jutalmát, amikor így volt felkínálva neki.
Megragadta a hátsófelem puha húsát, és kitárta a rózsás színű virágomat amennyire csak lehetett, és a nyelvét a szirmainak minden egyes ráncához hozzányomta.
Hirtelen, ahogy önkívületben kinyitottam volna a számat, éreztem, hogy egy ragacsos anyag áramlik ki belőlem...
Yunho is biztosan észrevette.
– Jaejoong...
– Kijött...?
Hátrafordultam, és egy gyors pillantást vetettem rá. Ő bólintott. Az arca, ahogy láttam, a derekam érzéki vonalai mellett helyezkedett el, és annyira jóképű volt, hogy szerettem volna azzal kísérteni, hogy hozzádörzsölöm a fenekem.
– Talán gumit kéne használnunk...
– Mintha valaha is használtunk volna bármi ilyesmit...
Az ádámcsutkája mozgott a nyelésének árulkodó hangja kíséretében. A virágom, ami a harmatod ködös cseppjeivel lett díszítve az éjszaka során, még vonzóbb lett, mint valaha.
Attól függetlenül, hogy rövid idővel ezelőtt a szíve vágyának megfelelően dúlta fel, biztosan vonzónak tűnt neki. Yunho várakozva kinyújtotta a nyelvét, ahogyan folytattam a figyelését.
Az arcát a mélyébe temette.
– Hé... Ne edd meg...!
– ... Tegnap is ezzel voltál kitöltve.
– Ah... akkor is. Nem akarom, hogy...
– Rendben van. Egyébként is, ez az enyém.
Ahh... Az az én ételem... Mit csináljak most, hogy inkább megeszed ezt... ahelyett, hogy a pirítóst ennéd, amit csináltam neked...
A nyelv, amit Yunho a teljesen védtelen nyílásomba tolt, kétségbeesetten nyomult a testembe. Az erős izma meglepően puhának érződött.
Nem bírtam tovább elviselni ezt az ördögien euforikus örömet. Csiklandozott, mint a pelyhes, fehér felhők, amik álmomban táncoltak az orrom hegyén.
Ujjaimat ökölbe szorítva pihentettem az alkarjaimat a pulton, ahol a vágódeszka ült, és arcomat finoman a közöttük lévő helybe temettem.
A testem alsó fele, ami szégyentelenül ki volt téve a nyílt levegőnek, teljesen be volt borítva Yunho nyálával. Olyan vadul, mint egy vadállat, és olyan elegánsan, mint egy pillangó, tovább csábított.
A csípőmet rázva kiáltottam a nevét.
– Hahh…Jung Yunho… Szeretnél behatolni?...
– ... Nem tehetjük... Nekünk... Reggeliznünk kell...
Azt mondod, hogy reggeliztünk, miután minden jó falatot elloptál magadnak, és nekem csak egy vékony szelet pirítóst hagytál? Lehúzta a felsőmet nekem, és felállított.
Aztán a csuklómat az ajkaihoz húzta, és hozzálátott a paradicsomlétől összekoszolt ujjaim alapos letisztításához az ügyes nyelvével; megmozdítottam az ujjaimat, így hozzá érhettem a csúszós felületéhez.
Yunho azonnal szemöldökét ráncolta válaszul. Elkezdte csipkedni a kezeimet, amiket ökölbe szorítottam, hogy jelentősen csökkentsem a megharapásuknak lehetőségét. 
Bárki más egy kicsit szánalmasan nézett volna ki az ujjaimat szopva úgy, mintha egész hónapban azok lettek volna az első étkei, de az én Jung Yunhóm még ezt téve is lenyűgöző volt.
A pirítós megsült, mikor elkezdtünk volna szórakozni. Yunho megkérdezte, hogy hol szeretnék enni, amit egyszerűen megválaszoltam – az ágyban.
Yunho karjai közt elhagytam a konyhát, lépésről lépésre, úgy érezve, mint egy gyerek, aki éppen járni tanul.

Fordítás! YunJae - Gashiyeon II. (7. fejezet / B)

Utáltam a kezeimet és a lábfejeimet. Nem csak azért, mert csúnyák voltak, hanem mert nem illettek a testem többi részéhez sem – mint a sima, kerek vállaimhoz, a jól meghatározott mellkasomhoz, a karcsú derekamhoz vagy az érzéki combjaimhoz. Mindig is egy kicsit hosszabb ujjakat szerettem volna, egy kicsit elegánsabbakat, mint amilyenek a testem többi része volt. Emiatt inkább nem törődtem velük annyira, mint az arcommal vagy a testemmel. De még így is azt az egy dolgot csinálta pillanatnyilag, amit nem szerettem. A csontos, visszataszító lábfejem ujjait szopogatta, mintha a valódi étkezés helyettesítői lettek volna.
Esetenként ennek a férfinek sikerült épp oly váratlan és fura dolgokat tennie, mint nekem –annyira, hogy minden alkalommal, mikor ez megtörtént, ideges remegést hagyott a várakozásban, hogy mi lesz a következő.
 Éppen akkor, amikor elhúztam volna a lábam, a bokám köré fonta az ujjait, elutasítva az elengedésemet. Mivel éhes voltam, minden jelentős energia vesztést el akartam kerülni, ha ez lehetséges volt.
Ha belegondolok, egyikünk sem evett semmit, miután lefeküdtünk. Yunho teljesen tele lehetett, most, hogy kitöltött. Úristen, ez a srác... Tudtam, hogy a testem egy rendkívül csábító, proteinben gazdag falat volt. De akkor is...
Hogy tud egész nap így játszadozni velem anélkül, hogy enne? Nagy volt a kísértés, hogy tapssal díjazzam a hihetetlen állóképességét.
A nagylábujjamat olyan sokáig szívta, hogy láthatóan felduzzadt. Annyira csikis volt, hogy válaszul az egész testem remegett... De azt mondtam, hogy nem szeretem, mert csúnya...
– Fejezd be, és gyere ide... Az ajkaim magányosak nélküled...
Yunho erre kiengedte a lábujjamat az ajkai közül egy pillantás kíséretében, amiből úgy tűnt, hogy sokféleképpen tudna nyilatkozni arról, hogy eddig sikerült elérnem azt, amit akartam.
Az levegő a nyál fedte nyúlványra telepedett, ami újonnan szabad lett. Addig dörzsöltem a lábujjaimat, míg meg nem száradtak.
Ahogy Yunho elment, hogy homályossá tegye a szoba megvilágítását, kaptam a lehetőségen, hogy a takarót magamhoz öleljem.
Amint karjaimat szétvetve, átlósan az ágyra feküdtem, Yunho élt az ajánlatommal, és befészkelte magát a takaró alatti karjaimba, ahogy tegnap éjjel is tette.
A tettei olyanok voltak, mintha visszautasították volna a szerelmi vallomásomat. Mintha meg akarna tenni minden tőle telhetőt, hogy a gondolat ne lakozzon túl sokáig az elméjében, most még a tekintetünk találkozásának irányát is elkerülte.
Bár nem erőltettem tovább, a bennünket körülvevő légkör nehézzé vált, és a testemmel együtt sivárrá.
Ezért kezdett el a gyomrom úgy égni, mintha felkészült volna a tartalmának visszajövetelére.
Még jobban húzta magához a derekam, és felemelte a fejét, hogy felnézhessen rám.
Láttam, hogy miután egész nap nem viselt szemüveget, a mindennapi életéből való menekülés, amire ez késztette, nyugalmat hagyott neki és békét.
Sajnáltam Jung Yunhót, aki a karjaim melegébe fészkelte magát, és még jobban a mellkasomba bújt.
A házasság tett ilyenné. Eltűnt a sugárzó Jung Yunho, aki mellettem állt, az az erő, amivel sikerült minden nehézségen túljutni, ami csak felbukkant előttünk, el lett nyomva pusztán a hagyományosság miatt, és minden, ami ebből maradt, az csak a szánalmas fekvésed volt előttem… nem tudtam ezt elfogadni.
Add vissza az én Jung Yunhómat.
– Dühös vagyok... Vagy még inkább utállak... Annyira gyűlöllek, hogy meg tudnék halni...
– Tudom...
Hogy őszinte legyek, nem érdekelt különösebben, mikor megtudtam, hogy megházasodott.
Még akkor sem, mikor az anyukám elmondta, miközben a kórházi ágyam mellett ült, hogy Yunho megnősült, óvatosan figyelve a reakciómat, nem voltam haragos, mint ahogyan azt eredetileg várhatta.
Sokkal sokkolóbbak voltam azok a sötét árnyak, melyek éjjelente kijjebb és kijjebb nyúltak a kórházi szoba sarkaiból—
Ez azért volt, mert az iránta érzett vágyakozásom, mely olyan volt, mint egy ördögi szellem, olyan mértékben körüllengett engem, hogy az ilyen jelentéktelen dolgok nem tudtak zavarni.
Azonban úgy terveztem, hogy ha a házassága akadályozni fogja a kapcsolatunkat, akkor véget vetek neki.
De egyébként hogy is tudatna egy olyan csekély dolog, mint egy házassági ígéret, megállítani minket?
A valóság arcába nevettem, amiben a tiszta, előre kijelölt győztes már el lett döntve. Végül semmi sem volt, ami megállíthatott volna minket. Összegyűjtöttem a magabiztosságom.
Egy varázslatot mondogattam magamnak, hogy higgyek. Vissza fog jönni. Még a jelenlegi szánalmas, ebbe a kórházi szobába zárt valóm ellenére is meg fog találni. Szeretni fog, még ha el is vesztem a ragyogásom.
Szorosan a meleg szívébe fog zárni.
De végül nem jött – két hosszú év alatt egyszer sem.
Ha találkozhattam volna vele, meg szerettem volna kérdezni tőle, hogy tényleg megházasodott-e. Üvöltözni akartam vele, és kérdőre vonni, hogy hogyan házasodhatott meg, miután elhagyott engem, és két évre bezárt ebbe a szobába.
De mintha csak össze akarta volna törni az elhatározásomat, megváltozott.
Azzal a jéghideg arckifejezéssel dobott el, ami azt üzente nekem, hogy továbblépett, és egy csipetnyi hely sem maradt a szívében nekem.
Mikor először találkoztunk abban a kávézóban, mikor kíméletlenül otthagyott engem a parkolóban, és mikor levezette rajtam a haragját, miután ebbe a házba jöttem, próbáltam meggyőzni az eltökéltségemet azzal, hogy úgy véltem, hogy mélyen legbelül még mindig szeret engem.
De ez nem azért volt, mert féltem felébredni a varázslatból, ami még mindig tartott; azért volt, mert 
féltem, hogy valósággá válik.
– De… egyáltalán nem érzem úgy, mintha bocsánatot kéne kérnem tőled...
Hazudsz… Tudom, hogy azzal a bűntudattal teli arckifejezéssel fogsz várni. Ne próbált meg elrejteni az arcod. Nézz a szemembe, mikor hozzám beszélsz. Nem tudsz átverni...
Szóval fejezd be a hazudozást.
– Hnn…hah, miért, miért... Miért nem sajnálod?…
– Tudod, hogy miért... Bárki másnál jobban tudod a választ.
Nem, nem tudom... Elfelejtettem.
Elcsépelt dolgok, mint hogy semmi sem szállhat szembe a szerelmünkkel. Próbáltam elhitetni ezeket magammal.
Akkor és most is mindent elkövettem azért, hogy azt tegyem, ami helyes. Úgy éreztem, mintha elveszthettem volna a fejem, ha nem ezt tettem volna.
– Nem találom magamban azt, ami miatt megbocsájthatnék neked…
Te vagy az, aki beszél… Te vagy az egyetlen, aki a könnyeit hullajtotta annak ellenére, hogy akkor kettőnk érdekében megtetted a lehető legjobb döntést. Te vagy az egyetlen, aki szívet tépően zokogva rosszfiúvá tett engem.
Én... Én sem tudok neked megbocsájtani! Miért löksz el, mikor te voltál az, aki előre ment, és úgy viselkedett, mintha megértene, bármit is tettem!!
– Hnn…hmph...
– Nincs jogod sírni, Jaejoong... Én szép Jaejoongom... Egy olyan ribanc vagy, hogy még a saját könnyeid hullajtásaihoz sincs jogod...
– ...Hahh, hnn... Menj el!! Utállak... Kibaszott rohadék... Gyűlöllek!!
Összegömbölyödött, sírástól rázkódó testemet a karjaiba húzta. Vadul harcoltam, hogy kiszabadíthassam magam.
Még az is a hiábavaló menekülési szándékomat bizonyította, mikor ököllel ütöttem a mellkasát. Olyan hangosan zokogtam és kiabáltam, amilyen hangosan csak tudtam a megmaradt erőmből, azzal fenyegetve őt, hogy megsüketül.
A hátamat simogatta, hogy csillapítsa az ordibálásomat, és gondosan dörzsölte a nyakam, hogy leállítsa a heves mozdulataimat, ahogy nyugodtan és teljes mértékben folytatta a felgyülemlett érzelmeim durva támadásai fogadását. Tudtam, hogy meg fog sérülni.
A szívem mélyében rejlő bánat szeretett rátámadni, és már többször is megtette ezt…
De a végén én voltam az, aki először összeomlott, teljesen kimerülve a hosszan tartó ütlegeléstől.
Még most is tovább tartott a karjaiban.
A szabálytalan légzésem lenyugodott, ahogy végül úgy tűnt, visszatartja a könnyeit.
A levegővételeinek könnyes hangja elérte a szívemet. Szegény Jung Yunhóm.
Ez volt az én szánalmas Jung Yunhóm.
– Megkértél akkor, nem igaz?… hogy dugjalak meg. Ahogy néztem, hogy a parkolóban állva könyörögsz...
– Uhn…
– Le akartalak fektetni, még ha az utcán is voltunk, és a számba venni... és leszopni... és annyira magamévá tenni, hogy azt hittem, meghalok...
– Akkor... Miért viselkedtél úgy...?Miért hagytál ott...?
A nap olyan forró volt, hogy biztos voltam abban, hogy a bőröm kész volt lehámlani.
De ami még a hőségnél is elviselhetetlenebb volt, az a jéghideg tekinteted volt, ami úgy tűnt, hogy a csontjaimig hatol.
Hogy utasíthattál el, mikor annyi ideig vártam, hogy újra láthassalak? Akkor be akartam törni a fejedet, amit a kocsid üvege mögött láthattam.
Mivel ezt nem tehettem, be akartam törni az ajtót, kinyitni, és annyira összeverni téged, hogy legalább sehová máshová nem tudj menni. Kész voltam a mellkasomhoz szorítani a hulládat, ha ez kellett volna. Egyszerűen túlságosan szerettelek.
Mert még most is, én még mindig…
– Mert még mindig szeretlek...
A szavai, amik olyan puhák és olyan finomak voltak, mint a vattacukor, csillapíthatatlan éhséget hagytak bennem. Öklendeztem a gyomromban lévő elsöprő üresség érzésétől.
Kidugtam a nyelvem, úgy helyezkedni, mintha hányni készültem volna. De semmi sem jött megmenteni az elkövetkezendő öklendezéstől.
Erre Yunho egy keserédes mosolyt adott nekem.
Az ajkaim, az orrom, és az egész arcom elzsibbadt. Mintha könnyek ömlöttek volna minden egyes pórusból, az egész arcom viszketni kezdett.
Erőszakosan vakartam az arcom. De Yunho hamarosan megállított.
Egyik kezét finomat az enyémekre rakta, és a másikat felemelte, hogy óvatosan megsimogassa a szemeim körül lévő, feldagadt területet.
– Szóval többé nem kell sírnod…
– Huhh…hnn… Éhes vagyok. Azt mondtam, éhes vagyok...!!
– Rendben... rendben... Neked adom. Idd meg az egészet, borulj ki, és hisztizz, és őrülj meg, tégy, amit akarsz...
– Oké.
Az engedélyével szinte egyből abbahagytam a sírást, és a most életteli arcomat Yunho széttárt combjai közé temettem.
Ez igaz – mert még mindig szeretsz. Ez elegendő válasz volt nekem. Mert nem akartuk megismételni az utóbbi két hosszú, szörnyű évet.
A gyönyörű ellentmondásunk.
Ennyi elég volt. A szerelmünk minden újabb pillanatban újjászületett, mint egy halhatatlan életforma. Ez valami erőteljes és nagyon különleges volt.
Ez volt az ok, amiért az olyan szavak, mint elválás vagy búcsú, nem illettek hozzánk. Az volt a sorsunk, hogy addig szeressük a másikat, amíg meg nem öljük.
Sérülékeny teremtmények voltunk – csak a szerelemben élve, és csak akkor túlélve, ha szerettek…
Természetes volt, hogy mozgattuk a szánkat és széttártuk a lábainkat a másiknak; mert az életünk függött ettől.
Holnap jön vissza. Nem csoda, hogy gyakorlatilag éheztem...

Fordítás! YunJae - Gashiyeon II. (7. fejezet / A)

Az eső végül elállt. Hamarosan a reggeli napfény fákkal való ütközése és a felfrissítő szellő egy gyengéd dallamot hozott létre a szélben.
Kezdtem elálmosodni, miután ilyen hosszú ideje ültem magam alatt behajlított térdekkel. A szemhéjaim olyan nehezek voltak, hogy úgy éreztem, mintha legalább pár másodpercbe telt volna pislogni.
Többször kényszerítettem a szemeimet, hogy nyíljanak ki, ahogy lezáródtak; de végül feladtam, ki akartam zárni a fényes világot, ami az ablakon túl feküdt. A világosság emlékképe égette a szemeimet, még ha le is voltak zárva.
Utáltam az olyan fényes napokat, mint amilyen ez volt.
– Mit csinálsz itt, mikor rosszul vagy a napfénytől? Gyere ide.
Egy törölközőt dobott a fejemre, eltakarva a szemeimet, és megvédve a vakító ragyogástól. Egy vízcsepp lecsúszott egy hajtincsem mentén, majd a vállamon landolt.
Még egyszer kinyitottam a szemeimet válaszul arra, hogy a hajam hűsített. Láttam a lábait közeledni hozzám; leült, nem sokkal később leguggolt előttem.
Amikor látta a fókuszálatlan szemeimet, ami vakon bambultak vissza rám, megkocogtatta a mutató és a középső ujját az arcomon, mintha csak azért tenné, hogy felébresszen.
De folytattam az aranyhalszerű arckifejezéssel való bámulását, bután pislogva. Erre teljesen a földre ült, és válaszul kuncogott.
A mellkasába temetkeztem, olyan halkan motyogva, mintha magamhoz beszélnék:
– Fázom…
Szívesen felajánlotta a karjait a csupasz, lehűlt testemnek. Maga felé húzva egy köntöst terített a vállaimra.
Ahogy a fenekemet a combjának dörzsöltem, amik az ablaküvegnek nyomódtak, egy másik kuncogást hallatott… És még egyet, ahogy a hajamat, ami még nem volt száraz, a mellkasának dörzsöltem.
A gyermekszerű játékosságom lecsillapodott, de csak miután megmondta, hogy maradjak egy kicsit, míg megszárítja a hajamat.
– Miért nem csináltál semmit akkor, mikor emlékeztél? – Lehunyt szemekkel ültem, élvezve az ujjai érzését, ahogy a nedves hajamat szárították egy szövettörölközőn keresztül.
Minden alkalommal, mikor megmozdult, felismertem ugyanazt a dezodort, amit én használtam.
A kimerült testem, és a békés lelkem elérte, hogy még jobban belecsússzak a fásult kábulatba. Jóllakottnak éreztem magam annak ellenére, hogy nem ettem semmit.
Figyelmen kívül hagyva a hajamat szárító ujjait újra a mellkasának döntöttem a fejem.
Félrehajítva a törölközőt az ujjaival fésülte a hajamat.
– Túl szép voltál – mint egy beteg kiscsibe a nap alatt ájuldozva.
– Annyira önző vagy… mindig szórakozol velem…
Ahogyan azt gyanítottam, a legkevésbé sem akart elhajtani engem a legelején.
– Igen, de összehasonlítva azzal, amit te teszel velem, amit én teszek, az semmi.
– Mi?… Sosem tettem veled semmit…
Kikötve a köntöse övét, teljesen kiszabadítottam belőle őt. Végigfuttattam a meztelen valóján a szemeimet, amivel úgy tűnik, sosem fogok betelni. A látványtól az orrom végét csikizte az illatának szüksége.
Az arcomat a nyakhajlatába dörzsöltem. A légzése édes, ugyanakkor fűszeres illata eljutott a tüdőmbe, szétterjedve a legapróbb hajszálerekig.
Szerettem. Elégedettségemben összegömbölyödtem, és egy kicsit mélyebbre fúrtam az ujjaimat a mellkasánál.
– Megjelenni az álmaimban, és előttem táncolni minden alkalommal, mikor lehunyom a szemeimet… Ha ez nem okoz valakinek nehézséget, akkor nem tudom, hogy mi ez.
Egy kicsit szorosabban öleltem a derekát.
– Lehet, hogy végül meg fogsz ölni, ha így folytatod…
– Szerinted nem tudnám megtenni?
– Hnn… Ha a te kezeid által halhatnék meg… azt hiszem, nevetnék… mert annyira boldog lennék…
A haragos szorítása leírhatatlan boldogságot adott, és a karcsú nyakam elkékült az azt átfogó ujjaktól – az elmém teljesen megtelt veszélyes örömök gondolatával. Fura hangot hallattam a gondolatok hatására, ami sem kuncogás, sem nevetés nem volt. Yunho szavaival élve ez egy szenvedő kiscica hangja volt.
Miau... Miau... Tudom, hogy túlságosan is szereted ahhoz, hogy kezelni tudd, mikor alád leszorítva nyöszörgöl így teljesen nedvesen.
Mintha egy csecsemőt dédelgetne, az ölébe rakott.
Ahogy a derekamnál fogva húzott, a hideg hasam és a forró pénisze kiélvezhetett egy pillanatot összeérintkezve. Pihentem, és hagytam, hogy a testem elernyedjen, teljesen Yunhóra bízva magam. Újra úgy nyöszörögtem, mint egy cica, reagálva a dolgokra, amiket Yunho tett velem. De ezúttal a hang élesebb volt. Lehunyt szemekkel élveztem az érzést, ahogy a mellbimbóim megmerevedtek és kidudorodtak az érintésének hatására.
Ettől a csodálatos érzéstől, amitől remegés futott végig a gerincemen, és izgatott pír terjedt el az arcomon egészen a fülemig, hamarosan bele kellett kapaszkodnom Yunho hajába. A fürtjeiben lévő nedvesség, ami még mindig nem száradt meg, a kezembe szorult.
És ugyanezekkel a kezekkel simítottam végig Yunho hátán, és masszíroztam meg a merev izmokat a nyaka körül, amelyre az ujjai a kövérkés combom megnyomkodásával válaszoltak.
Úgy tűnt, mintha a kezei élvezték volna a puha, de határozott szerkezetüket.
Mind a két kezét a fenekem alá csúsztatta. Belemarkolva mind a fenekem mind a két partjába, óvatosan széthúzta őket, és a mutatóujjával megtapogatta a most védtelen bejáratomat, ami láthatóan duzzadt volt, de még mindig szorosan összezáródott.
– Fáj… Még mindig ég…
– Már sokkal rosszabb dolgokat is megtettél ezelőtt. És most ilyesmiért panaszkodsz…
Feltolta egy ujját az első ujjpercéig, amit még egy követett, ami utat túrt a puha testembe.
Erősen nyomva a bejáratom környékét, Yunho erőszakosan még tágabbra nyitott.
Mintha a meghunyászkodó arcomat elragadónak találta volna, egy gyengéd csókot nyomott a szemeim körül lévő, megfeszült területre.
– Egyszerűen nagyon hosszú ideje csináltuk utoljára, így fáj… Akkor azt hittem, meghalok, tudod…
– Tudom. Meg tudtam állapítani.
– Olyan önző vagy… Még akkor is tovább csináltad, mikor láttad…
– Ki volt az, aki azért könyörgött, hogy újra kitágítsam?
Válaszadás helyett az arcára tapadtam, és szívni kezdtem.
Ellentétben a nappal, mikor nem voltam képes megtenni, amit akartam a félelemtől, hogy a nyálam egyszerűen túl édes lesz neki, hogy kezelni tudja, a szívem tartalmáig szívtam, csak annyira visszafogva magam, hogy ne legyen véraláfutásos.
Mintha az akcióimat aranyosnak találná, elfordította a fejét, felkínálva nekem a másik orcáját is.
Egy gyengéd kéz nehezedett a fejemre egy mély kuncogást követően, ahogyan habozás nélkül tapadtam újra rá. Mindeközben nem felejtette el az ujjaimat gondosan a hajamba futtatni, ahogy simogatott, kifésülve a nedves hajamból a kócokat. Elmondhatom, hogy valóban aranyosnak talált akkor.
Ha lett volna gyereke, semmi kétségem nem volt, hogy Yunho egy kiváló apa lett volna, még akkor is, ha esetleg nem lett volna egy nagyszerű férj.
Míg a szívem vert, addig ő sosem volt képes jó férj lenni.
– Te komolyan… nem csináltad mással?
– Mhm… Kivel csináltam volna?…
– Ki tudja, talán mentél, és elcsábítottad az egyik kórházi dolgozót azzal a szép arcoddal…
– Tudod, hogy te csak az enyém vagy…
Lefeküdt a szőnyegre, továbbra is engem ölelve. Egyik kezével mind a két csuklómat a fejem fölé szorította, ahogy a mellbimbóim lágy csúcsai a másik áldozatául estek.
Halkan nevetett, ahogy válaszul szótlanul beharaptam a szám. Nem használ még akkor sem, ha ilyen dögösen nevetsz, tudod… Nem fogom felnyitni magam neked...…Fáj…
A leglágyabb érintésekre is égett… Ennek ellenére szétnyitottam a lábaimat neki, ahogy a csípője vágyakozó dörzsölését megéreztem az én csípőmhöz nyomódni.
A vágyam nem ismert határokat.
– Tudom… a farkam is azt mondja, hogy tudja…
– Hmph… milyen okos…
– Csak előttem vagy ilyen ribancos… igaz…?
– Igen… Az érzékeny pontom… ahh… ah… azt mondja, hogy senki mást nem visel el rajtad kívül...
– Ah…Jó fiú… Meg kell jutalmazzalak…
– Igen… Mivel olyan jó voltam… ne úgy csináld, mint legutóbb…
Elkezdett lökni, ahogy a lábaimat a csípője köré fontam. Úgy mozgott, ahogy én azt szerettem.
Nagyon óvatosan, lassan a lábaim között...
Mint egy csónak a szelíd folyón ringatózva, élveztem a kellemes remegést, ahogy mozgott.
Egy kissé elválasztotta a felsőtestét az enyémtől. Miután egy pillanatig megállt, hogy kifújja magát, jobban szorította a csuklóimat, és még erősebben nyomta le őket, aztán erőszakosan, minden erejével lökni kezdte magát belém.
Ellentétben a kedves szavaival, továbbra is a puha mélységembe nyomta magát, elég durván ahhoz, hogy a csípőink találkozásával keletkező cuppogó hang hangosan és tisztán hallható legyen.
– Ez fáj, ah! Ahh… Yunho… Meg fogok halni…
– Bassza meg… Nem tudom, hahh… visszafogni magam…
– Hahh… ahh, ah… Fáj….
– Ha nem tetszik, ah… próbálj meg kevésbé szép lenni…
A szépségem olyan volt, mint egy ördögi, ravasz kis démon.
A tiszta, fehér bőröm, mindig fiatalos ragyogással, ellentétben az obszidián fekete hajfürtjeimmel – és a testem különleges helyei, mélyvörös foltokkal, amik úgy tűntek, mintha a középvonal lennének e között a két éles ellentétű elem között, csak arra szolgálva, hogy adjanak a mélyen ébredő vonzerőmhöz... Az ajkaim, a nyelvem, a mellbimbóim és… a titkos helyem is, amibe jelenleg Yunho volt beletemetkezve – egy oázis, ami mindig kész volt az élet édes nektárjával szolgálni, ha ez azt jelentette, hogy Jung Yunho képes eloltani a szomját.
Nem tudtam megszámolni az alkalmakat az utóbbi két évben, miközben abba a sivár, tiszta fehér szobába voltam zárva, hogy hányszor piszkítottam össze a kórházi hálóingem elejét, elképzelve, hogy Yunho ott van velem.
A férfias illatod, amivel sosem tudok betelni, és a szenvedélytől gyöngyöző, kristályos cseppek a hátadon, és az a fullasztó forróság, ami gyakorlottan temette magát a testembe.
Egyek voltunk. A kezdetektől fogva, a világegyetem kezdetétől fogva, mint tudjuk, mindig is egyek voltunk.
Nem volt más mód, amivel ilyen tökéletes, lenyűgöző orgazmust adhattunk volna a másiknak, mint amilyen ez volt. A kifinomult, barna mennyezet pörgött előttem.
A felettünk lógó, grandiózus csillár apró darabjai úgy tűntek, mintha a fejemre hullanának. Minden drámaian megváltozott előttem.
A fülemnél lévő lihegés nyersebb lett, mint egy oroszlán, ami élve akar felfalni.
Egy darabig folytatta a lökéseit, mielőtt a világom egy szempillantás alatt végre millió hamisságra és hazugságra szakadt, amiből volt.
A forróság és a nedvesség, amit belém lövellt, megjelölve a rám való igényét. Hagyta, hogy a lényegesen nagyobb teste az enyémre zuhanjon.
Az öröm tetemének szakadt maradványai egy olyan formában zúdultak rám, amivel én nem akartam szembenézni. Csak vigasszal ami legalább abban nyilvánult meg, hogy te voltál, és erővel sikerült végül az ósdi hiábavalóság arcába mosolyognom.
– …Szeretlek.
Nem adott választ, pontosan úgy, ahogyan azt gondoltam.

Fordítás! YunJae - Gashiyeon II. (6. fejezet / B)

A végtelennek tűnő éjszaka véget ért; ezzel az idő reggeli napfényt adott nekünk. Úgy éreztem, mintha a fáradtságom jó része enyhült volna, miután legalább egy kicsit kipihentem magam.
Már elmúlt kilenc óra; meglehetősen késő reggel volt Yunho szokásos napirendjéhez képest. De most jelenleg is aludt, markában szorítva a pólóm, és gyerekes arckifejezés ült az arcán, ami mélyen a mellkasomba fúródott.
Nem ébredt fel. Múlt éjjel engem ölelve aludt el, hogy enyhítse az ellentmondásos, nyugtalan szívét, és jelenleg még mindig az álom nyugodt hullámai alatt állt.
Hirtelen gombócot éreztem a torkomban, és a szívemből remegést, ahogy a békés arcát figyeltem. Azon tűnődtem, hogy vajon szép almai voltak-e.
Valamilyen ismeretlen okból a szoba tele volt fénnyel – a lágy fény körülölelt minket, a takaró ismerős melegsége, és a tény, hogy mellettem voltál.
Annak ellenére, hogy a tény, hogy megházasodott, hátrány volt, legalább az igaz, hogy most ketten voltunk a házban.
Óvatosan kimásztam az ágyból Yunho mellől, miközben ezzel a ténnyel vigasztaltam magam.
Átsétáltam a bevásárlószatyraim között, felemelve a karjaimat, hogy kinyújtóztathassam a testemet, majd a szatyrokba túrtam, hogy találjak valamit, amit viselhetek napközben. Megesküdtem volna, hogy vettem néhány hétköznapi ruhát is...
Ez egy olyan dolog volt, amit azért vettem meg, mert képtelen voltam egyszerűen elsétálni a kirakatok mellett. Megtaláltam – egy rózsaszín ing, rajta aranyos figurával.
Egy furcsán eldeformálódott karakter állt felém integetve, ahogyan megragadtam az inget és a vállainál fogva kifeszítettem.
Levéve a szerelést, amire előzőleg voltam büszke, felvettem a rózsaszín inget. Miután nagyjából átfuttattam az ujjaimat a kócos hajamon, hogy megigazítsam, kerestem valamit, amit alulra vehetek. Eszembe jutott, hogy nem vettem magamnak nadrágokat. Biztosan azt gondoltam, hogy nem lenne túl sok lehetőségem felvenni őket.
Nagy elmélkedés után kiosontam a szobából, csak az alsóm volt rajtam. Lesétáltam a lépcsőkön a földszintre, ami még mindig tartogatta a hideg, hajnali levegőt, hogy megkeressem a gardrób szobát.
Körbenéztem a szobában, benézve minden nyitva lévő szekrénybe, mikor egy aranyosnak tűnő komóddal kerültem szembe, ami úgy nézett ki, mintha ahhoz a nőhöz tartozott volna.
Tele volt vékony, mutatós ruhákkal, amit biztosan kényelmesen viselt, mielőtt még a hasa megnőtt volna. Miután átrágtam magam sok pasztell színű ruhán, felfedeztem valamit, amit fel tudtam volna venni.
A gatya, amit találtam, szűk volt, és eleget mutatott ahhoz, hogy elgondolkozzam azon, ahogy ő valaha komolyan viselt-e ilyet. Hezitálás nélkül belebújtattam a lábaimat, majd a tükör elé álltam.
– Bassza meg... Tudhattam volna, miután telezabáltam a pofámat...
Hogy őszinte legyek, az alvás és az evés voltak a kényelmem egyetlen darabkái, miután bekerültem a kórházba, szóval lehetetlen volt, hogy ne hízzak.
De még így is, legalább a combjaim szépek és vékonyak lettek volna...
Karcsúbbak voltak, mint a legtöbb női comb, szépek Yunho dereka körül.
De ebben az állapotban nyilvánvaló volt, hogy úgy néztek volna ki, mint a kilapított palacsinták, ha Yunho dereka köré tekertem volna őket... Nem tudtam nem ideges lenni most.
Fontolgattam az edzés ötletét, de hamarosan elvetettem, rájőve, hogy Yunho valószínűleg nem nagyon örülne neki.
Akkor lehetett, mikor huszonkettő voltam. Szorgalmasan követtem Yunhót az edzőterembe, aki elhatározta, hogy feladja a dohányzást és az alkoholt is, és ugyanakkor odafigyel az egészségére, és végül egyre izmosabb lett, amik hozzám egyáltalán nem illettek. A napon, amikor ezeket a szavakat hallottam a szájából „Őrült ribanc, megint itt vagy, elragadtatva magad”, megfogadtam hogy soha többé még csak be sem teszem a lában az edzőterembe.
Körbefordultam, végigfuttatva a kezeimet a minigatyán, ami alig fedte a fenekem.
Ahogy felhúztam a combom hátuljánál, a hús úgy besüppedt, mint egy pépes, fehér rizstortaszelet. Komolyan, nem vicceltem.
Jobban teszem, ha legalább elmegyek kocogni, ha már edzeni nem megyek, mielőtt még a zsír lógni nem kezd.
A hideg levegő féktelenül a csupasz lábaimnak csapódott. Elhatároztam, hogy a következő alkalommal, mikor vásárolni megyek, biztosan veszek magamnak egy pár rövid gatyát is, Amint elkezdtem felmelegíteni az ételt a tűzhelyen, aminek közelébe nem jutottunk el tegnap este, hogy együnk, benyúltam a hűtőbe, és azon kaptam magam, hogy egy gyümölcsöt rágcsálok. Aish...
Eszembe jutott a nő.
Miután elment, én felvettem a ruháit, és úgy tettem, mintha ő lettem volna.
Szelíden ide kéne hívnom, hogy „Drágám, kész a reggeli”, mikor lejön a lépcsőn? Szemtől szemben kéne ennünk? Könyörögnöm kellene neki, mondván, hogy „Menjünk el egy étterembe ma este, mivel hétvége van”? Vagy próbáljam azzal megteremteni a légkört, hogy „Milyen a bor?”?
– Mi van azzal a ruhával?
Ezeket a szavakat intézte felém, mikor meglátott engem lehajolva, a fejemet a hűtő hűvös mélységébe lógatva.
Mikor lopózott le a lépcsőn ilyen halkan? Magamban dúlni kezdtem, felfújva az arcom ebben a kínos helyzetben.
A szokásomra válaszul összeráncolta a szemöldökét.
Felajánlottam neki a félbevágott ananászt, ami a kezemben volt, és éreztem a számból a gyümölcs illatát.
De ő egyszerűen félretolta a kinyújtott kezemet, és a hűtőhöz ment, hogy kivegyen belőle egy vizesüveget, ami tiszta, zöld folyadékot tartalmazott.
Zöld tea volt, amit Yunho mindig ivott.
– Az Soo Hee nadrágja?
– Igen... A komódjából szereztem, mert túl meleg volt. Illenek rám.
– Illenek, még akkor is, ha híztál.
Nem tudta levenni a szemeit a combjaimról, mikor a teáját kortyolgatva leült. Annak ellenére, hogy nekem úgy tűnt, hogy undorító mennyiségű háj nőtt rám, Yunho úgy nézett ki, mintha számára vonzó vonalaim lettek volna. Lefogadom, hogy észrevette, hogy a derékméretem tegnap óta nőtt, mikor elváltunk egymástól.
Ravaszul nevettem.
– Szerintem is...
Direkt fordultam meg, a mögöttem lévő tűzhelyhez fordulva, összedörzsölve a csupasz lábaimat úgy, hogy a bőr súrlódása egy hallható hangot képezzen. Yunho hangosan húzott ki egy széket az asztaltól.
Szándékosan többet tevékenykedtem a konyhában, mozogva előtte.
Minden alkalommal, ami megragadta Yunho tekintetét, az a fehér combom volt... Milyenek? Még mindig vékonyabbak, mint az övéi annak ellenére, hogy híztam, nem igaz?
– Vedd le...
– He?
– Azt mondtam, vedd le. Minek mászkálsz más ruháiban?
– Nem akarom.
Akkor történt, mikor leraktam elé egy tányérral a gőzölgő levesből. Megrángatta a nadrág korcát, sürgetve, hogy vegyem le.
A mosogató felé fordultam, ahogy elfutottam előle. Lopva magam mögé pillantottam, ahogy letöröltem magamról a levest, ami a kezemre löttyent. Boldogtalan arccal figyelt engem. Amint elzártam a csapot, a víz folyásának hangját az övé követte.
– Megmondtam. Vedd le.
– Megmondtam. Nem akarom.
A hangja közelebbről jött. Már előttem állt, mikor megfordultam, hogy ránézzek. Ahelyett, hogy dühös lett volna, egyfajta pajkosságot árasztott magából.
De még így sem mosolygott. Tudtam, hogy válaszolnom kell a látszólag komoly játékosságára egyaránt megfelelő mennyiségű elfogadással és elutasítással. Ahogy a homlokomat ráncoltam, felfújva az arcomat, mint egy gömbhal, egy hallható csattanással rácsapott a cuki, pufók combomra.
– Ah, hé!
– Miért, mire készülsz ilyesmit viselve?...
– ... Bassza meg... Nem szexi?
– De, az.
Kerültem a tekintetét, beharaptam a szám. Nem tudtam, mit válaszoljak, mikor ilyen határozottan vágta rá a saját válaszát a kérdésemre.
Ahogy a magabiztosságom kezdett elhalni, kihasználta a lehetőséget, hogy elérje a derekamat, és a kezeit a mögöttem lévő pultra tegye. Mind a négy oldalról bekerített.
A fülembe suttogott a mély, rekedt hangján.
– Ne hordd Soo Hee ruháit.
– Olyan szexi... Akkor mit mondasz, mit vegyek fel helyettük?...
Ahogy visszahúztam a vállamat a csikis lehelete elől, megint kihasználva a lehetőséget a fülembe nyalt.
Eltoltam Yunhót, a testem szorosan összehúzódott a váratlan támadástól. De Yunho nem volt hajlandó leállni, mivel öntelt volt. Egy hibátlan férfi volt.
Nem lehetett, hogy olyan könnyen szökni hagyja a prédáját – főleg nem egy olyan finom fogást, mint engem.
– Akkor vagy a legszebb, mikor csak a pólóm van rajtad, semmi más...
– Ja... Tudom... Oké, akkor... Adj egy pólót... Szépen kérlek...
A térdeim mintha össze akartak volna csuklani a nyelve izgatásáról, ahogy a fülembe nyalás határán volt, de soha nem ment túl a fülem peremén.
Remegés futott végig a gerincem mentén.
A füleim a gyenge pontjaim voltak.
Közelebb húzott, és kitartóan kínzott, arra az egy pontra fókuszálva a támadásait, miközben azt mondta, hogy a küzdelmem túl szép volt ahhoz, hogy ellent tudjon állni, mikor a nedves nyelvét a fülembe dugta. De nem csak a füleimet ostromolta.
Egyszerűen túl mohó volt ahhoz, hogy a támadásait csak arra a pontomra koncentrálja, ahol a legérzékenyebb vagyok mind a fájdalomra, mind a gyönyörre.
– Haah...!!
Éreztem, ahogy a hideg levegő hirtelen megrohamozta az alsótestemet, amelyre lenéztem, hogy lássam a nadrágomat az alsómmal együtt élettelenül fekve a bokáimon.
Letérdelve a padlóra határozottan megragadta a csípőmet, és kényszerített, hogy visszavonulót fújjak, hogy az ereje hatására megmutassam a fenekem.
Aztán a kezeit a vékony csípőmön tartva az orrát, ajkait, mindenét betolta a két farpofám közötti apró résbe... És olyan hevesen ostromolt, amennyire akart engem.
Nem azt mondtad tegnap, hogy olyan beteg vagy? Milyen aranyos egy barom.
– Én... Ahh... Szerintem robbanni fogok, Yunho...
Éreztem a fenekemnek nyomódni a hegyes orrát és az érzéki ajkait. A levegővételei nyers hangjai, ahogy a húsomnak csapódtak, őszinték és becsületesek voltak.
Sosem gondoltam volna, hogy a fenekem felajánlása ilyen örömet és élvezetet okozhat nekem. A hátsómon lévő hús, amit Yunho kezei masszíroztak, a péppé válás küszöbén álltak.
Úgy éreztem, mintha az egész területet egyszerre nyomta volna. Egész végig ennyire nagyon kívánt. Úgy tűnt, minta élve akart volna felfalni.
Ahh, ez olyan... olyan jó érzés volt... Azt akartam, hogy elélvezzen.
Sürgetve letolt engem. Az önuralma hiányában, hogy az ágyhoz vagy legalább kanapéhoz elmenjünk, leszorította a vállaimat a konyha padlóján.
Kidugtam a nyelvemet az ajkaim között.
Egyszerre nyitottuk ki a számat, hogy betakarjuk a másikét. Ez egy elég szenvedélyes csók volt ahhoz, hogy a szívünk mélyéről húzza ki a nyögésünket.
Miután kidobta az önuralmának összes nyomát az ablakon, sugárzott a vágy a testéből. Te jó ég, egyetlen egy csókunktól sikerült teljesen begerjednie.
A térdemet finoman az ágyékához dörzsöltem. De természetesen ő ugyanezt tette velem.
Úgy morogva, mint egy oroszlán, fogaival a nyelvembe harapott, mikor egy kivételesen perverz nevetést engedtem ki a csók közben.
Úgy éreztem, mintha a felrepedt szám belseje ki akart volna tépődni, ahogy Yunho folyamatosan szívta. Biztos voltam benne, hogy a nyelvem a kiszakadás határán állt. Mindent szenvedélyesen a szájába szívott.
A nyál, amin az ajkaink osztoztak, volt a legjobb dolog, amit kóstoltam. Ah, túl jó volt.
– Haah... Bassza meg, miért... vagy ilyen édes...
Egy hangosabb cuppanás hallatszott, mikor az ajkaink elváltak egymástól. Láttam, hogy a szemei azt üvöltik „nem bízom benned”, amikor elváltunk.
Te... Te is ilyen vagy, drágám. Mindened – a nyálad, a lélegzeted édes volt. Mindig ilyen finom férfi voltál? Az íze nem csak a kegyetlenségéből és az erejéből állt, hanem vad édességből is, ami elég volt ahhoz, hogy elveszítsem az eszem.
Megragadta az ingem gallérját, és egy mozdulattal széttépte. Csendben feküdtem, szemeim elnyíltak a hitetlenkedéstől a szakadó ruha hangjának hallatán. Felemelte az állát, és pimasz módon rám vigyorgott.
– Mi... a fasz bajod volt azzal az inggel...
– Egy ilyen szituációban, mint ez, neked meglepődést kellene tettetned, hogy milyen erős vagyok.
Ez igaz. Nem volt idő ilyen jelentéktelen dolgokon gondolkodni, mint ez. Csak hálásnak kellett lennem a szerető simogatásáért, ami hamarosan érte a lecsupaszított testemet.
Egyedül voltunk ebben a házban. A tény, hogy ő egy házas férfi volt, teljesen kiment a fejemből. Lefogadom, hogy ő is elfeledte ezt már magáról.
Csak Yunhóra kellett bíznom mindent, aki kész volt felnyalni a csillogó önmagamat.
Boldogság töltött meg azzal fenyegetve, hogy kirobban a fejem búbján, ahogyan bebugyoláltam vele a gondolataimat.
– Hogy érezd az érintéseimet...
– Ah...
A fülem peremét harapdálta, a nyelvét pedig beledugta. Válaszul megfeszítettem a testem. Szorosan a vállaiba kapaszkodtam, tehetetlenül remegtem.
– Hogy nyögj...
– Uhh, huhh…
Úgy belecsípett a mellbimbóimba, mintha csak le akarta volna harapni őket. A gyönyör még az ilyen durva bánásmód közben is kezdett körbetáncolni.
– Hogy sikolts...
– Ah, haah, Yunho, ah, uhh, ahhh…
Elvesztettem minden önuralmamat, mikor a péniszem csapdába esett a forró, nedves szájában.
Az érzés, ahogy a nyelve és az ajkai a tagomat simogatták, bekapva, mint egy nyalókát, olyan jó volt, hogy a könnyeim majdnem a fülemhez folytak.
– ... ez az összes dolgod, miközben csapdában vagy alattam.
Buzgó csókokkal halmozta el a péniszem hegyét.
A kezei irányításával felvánszorogtam a székre. Alázatosan feltártam neki a nyílásomat, pucsítva neki, hogy visszanyomja a csípőmet.
Az arcát a fenekembe temette, és a nyelvét átnyomta a szűk bejáratomon. Remegés futott végig a gerincemen, ahogy a testem ilyen érzékeny pontjait nyalogatta.
Mikor már megfelelően előkészített ahhoz, hogy belém hatoljon, kitágított és bőségesen benyálazott, a bejáratom pedig az igénytől rángatózott, végre összelöktük a csípőinket.
Ah… a makkja olyan kemény volt. Ugyanakkor a bőr bársonypuha volt.
Ez volt az első alkalom, hogy két év után érhettem ezt a nagyszerű érzést; a könnyeim patakzani kezdtek a szemeimből. Már az előtt teljesen meghatódtam, mielőtt esélye lett volna a karjaiba zárni.
A kezei a vállaimra martak. Abban a pillanatban, amikor erősen megragadott, egyszerre éreztem ahogy a testembe nyomult, felnyitva engem... azt a lélegzetelállító érzést.
Még csak szívem sem volt rendesen meghalni, annyira hiányzott.
– Hahh, ah. Ah...!
– Huhh…uh…
– ... Drágám... Ah, ahh! Drágám...
– Ah, mi?... Uhh...
Nyögve hatolt belém teljesen. Aztán egy kissé kihúzódott. Nem felejtett. Vagy még inkább; a teste még mindig emlékezett.
Az összes érzékeny pontomra – mikor hozzájuk ért, hogy megkeresse, melyikből tudja kicsikarni a legintenzívebb reakciót, a pénisze még mindig emlékezett.
Újra megráztam a fejem. Visszatartottam a könnyeimet a gyönyörtől és a kielégüléstől, ahogyan folyamatosan előre nyomult bennem.
– Uhh, ugh, ugh… Ha ezt mondom… Ah, ahh…
– Igen... mit?...
– Azt hiszem... Te, urgh, végül, uh, ahh, megölsz engem... Mert én... túl szép vagyok... Ah!
– Hnn… Eléggé... meg akarlak... ölni most is...
– ... Uhhh... Nem teszed... meg?
– Mi a francról beszélsz, miután így felizgatsz...?
Rövid pihenőt tartott a mozdulatai között, amik előre-hátra löktek engem elég durván ahhoz, hogy a szék csikorogjon a nyomás alatt.
A gyors lökései kitöltöttek, ami annyira jó érzés volt, hogy egy darabig nem tudtam tisztán gondolkodni, miután megállt.
Olyan hangot hallatva másztam le a székről, mintha szenvednék. Miután a súrlódás, vörösre dörzsölte a térdeimet, letérdeltem a padlóra előtte. Ő kuncogott, valószínűleg nagyon jó ötlete támadt azzal kapcsolatban, hogy mit is akartam tenni.
Felnézni az arcára ebből a szögből valóban félelmetesen inspiráló látvány volt. Még az orrlyukad szűk nyílásai is vonzóak, Jung Yunho.
Két kezembe fogtam a tagját. A combjain lévő izmok kezdtek teljesen megfeszülni a szimplán pajkos, izgató érintéseimre.
– Ezzel...
Ahogy ő tette azt velem, visszaadtam a szívességet, csókokat nyomva a pénisze hegyére, ami kibocsátotta az erős férfi esszenciáját, ahogy olyan óvatosan és áhítatosan fogtam, mintha a Szent Grált tartottam volna a kezeimben.
– ...Kérlek verd ki... Jaejoongie aranyos kis farkát...