Fordítás! YunJae - Gashiyeon II. (8. fejezet / C)

Végül nem mentünk vacsorázni, mint ahogyan azt elterveztük. A könyököm és a térdem... alapvetően minden olyan testrészem, ahol éles, csontos voltam, a felismerhetetlenségig kidörzsölődött, és akkor még nem mondtam semmit a hátsómról. Egy ideig valószínűleg nehéz lesz vécére menni; a gondolat megalázó volt.
Ez amiatt történt, hogy mind a ketten rájöttünk arra, hogy most szexelhetünk utoljára, mielőtt a nő visszatérne. Eredményül a szerelmeskedésünk hosszabb és brutálisabb lett, mint máskor.
Megértettem, hogy ezért nem lehetett velem gyengéd. Úgy tűnt, a kétségbeesett lökéseim, hogy megszabadítsam magam a nem kívánatos, kóbor gondolatokkal, amik folyamatosan a fejembe pattantak, eléggé felizgatták őt.
Nem volt semmi mondanivalóm, így csukva tartottam a számat, míg a kádban voltunk. Még a gyengéd kezei is brutálisan fájdalmasnak érződtek, mikor a bőrömhöz értek. De nem voltam képes semmit sem mondani, nehogy úgy hangozzon, hogy panaszkodom, mert éreztem, hogy a nő bármikor visszatérhet.
Yunho csak egy törölközővel fedve bugyolált engem egy másikba, ahogy egy ölelésbe volt. A kimerültségtől panaszkodás nélkül bíztam a testemet rá.
Mikor kinyitottam a szemeimet, egy kissé szokatlan levegő telepedett a bőrömre. De látva a különleges plafont, hamar rájöttem arra, hogy az irodájába hozott.
Elhagyta a szobát, miután engem leültetett a napsütötte kanapéra, és csak nem sokkal később tért vissza. Kezeiben étel volt, amit nyilvánvalóan a konyhából hozott, túl sok gondolkodás nélkül. A barna, tigrismintás szőnyegen foglalt helyet, lábait a kanapéra rakta, amin én voltam. Úgy éreztem, egy sötét árnyék vetődött az arcomra, ahogy élettelenül tovább feküdtem.
Egy tökéletesnek látszó eper, a tökéletes forma, a tökéletes szín meghozta az étvágyamat. Teljesen mozdulatlanul feküdtem, csak a szám mozgott, ahogy a gyümölcsöt rágcsáltam, mintha a négy végtagom megbénult volna. Mintha aranyosnak találta volna ezt, egy puha, cuppanós puszival ajándékozott meg, amit az arcomra adott.
Néhány még megmaradt ananászfalatra megráztam a fejem, nem akarva többet enni. Ettől nyilvánvalóan nem volt boldog, de egyszerűen megoldottam a dolgot egy megnyerő mosollyal.
Még mindig feküdtem, tartva őt – a látvány, ahogy a gyümölcsökkel gyengéden etette a volt szeretőjét, akinek pillanatnyilag csak egy törölköző fedte a testét, a látvány, ami teljesen ellentéte volt a nyugodt, konzervatív szobának, ami a rézbarna árnyalataival volt tele. És aztán, mintha éhes volna, tömte a száját gyümölcsökkel és itallal, egyiket a másik után, és az arcán lévő dudor látványa hamarosan eltűnt a torkában, miután össze lett rágva a szájában.
Egyfajta büszkeséget éreztem a tény miatt, hogy ezek a jelenetek a szemeim előtt születtek meg, és jöttek létre.
De amilyen hamar jött ez az érzés, olyan hamar halványult el. A valóság túlsúlya rám nehezedett. Végül is, az idő senkire sem vár. Mindig olyan, mintha rohanna. A szívemben lévő bizonytalanság csak erősítette ezt az érzést.
De személy szerint... Nem éreztem a szükségét, hogy egy hamis mosollyal az arcomon harcoljak kétségbeesetten a boldogságért.
Az emlékeink akkorról, amikor még együtt voltunk, arra neveltek, hogy az érzéseink igazak legyenek.
– A képek... Miért csináltad ezt...?
Ezt az után mondtam, miután végül feltártam a szívembe fúródott hegeket neki, hogy lássa annak az elegáns, mozgó szájnak a megállását. Nem nézett rám.
De egyáltalán nem kerülte a tekintetemet. Minden elcsendesedett, mintha a világon lévő összes óramutató hirtelen megpihent volna. Az óvatos tudakolózásom és a fejtörésem ellenére, hogy ne tegyem tönkre a hangulatot, az arca már halványszürke árnyalatúra változott. Aztán lassan folytatta a rágást.
Felajánlotta, hogy megitat. Elutasítottam, és ugyanakkor pusztán azzal, hogy folytattam a hallgatást, kényszerítettem, hogy adjon egy választ.
– Mert gyűlöltelek.
Nem fájdalom vagy szomorúság volt az, amit akkor éreztem. Nagyrészt elfogadtam, és vártam a szavait. Kérdeztem őt, és jól tudtam a válaszait. Egyszerűen csak egyenesen az ő szájából akartam hallani.
Attól függetlenül, hogy gyűlöltél... Még mindig szeretsz?
Eltolva a tányérját és az üvegcsészéjét, feltápászkodott a szőnyegről. A széles íróasztala mögé hajolt, mintha elbújna mögötte; ezt egy nyíló fiók hangja követte. Amint végzett, kezeiben egy kis dobozzal visszatért oda, ahol én ültem.
Meglehetett, hogy már az előtt tudtam, mi volt a dobozban, még mielőtt fogtam volna, és gyanú vagy tétovázás nélkül kinyitottam volna.
A másik kezében az az album volt, amit korábban átlapoztam.
– Rakd vissza őket.
A sok kivágott kép rólam, amiknek biztonságosan az albumban lett volna a helyük a többi képpel együtt, egy rendetlen halomban feküdt a doboz alján, amit a kezembe adott. Beszélt, miközben kinyitotta az albumot.
Elkezdtem áttúrni a tartalmát, hogy azt tegyem, amit mondtam. A képeken lévő énem, amiket az ujjaim sikeresen megtaláltak, fiatal volt, de zseniális.
Egy fiú és egy férfi között állva a küszöbön, a jövőképem a képen lévő énemről, ami örökre csapdába esett az idő abban az egy pillanatában, sokkal gyönyörűbb és ragyogóbb volt, puszta szavakkal kifejezhetetlen. Mégis szomorúságot éreztem a szívemben.
Amiatt, hogy milyen más személlyé váltam… Bár tiszta gyűlöletből kivágott engem a képekről, szomorú voltam, mert úgy éreztem, mintha azt a gyönyörű énemet az életéből is kivágta volna.
Mert most minden, ami vele maradt, az a jelenlegi szánalmas valóm volt.
Mert úgy éreztem, hogy egyedül én, aki most előtte állt, éltem túl a fiatalságunkat, ami olyan fényes és életteli volt, mint a májusi szellő, és a fűszálak susogása.
Mert mint én, aki most itt áll, megfosztva a fényes, élénk színektől, amikkel a múltban rendelkezett, lehet, hogy a szerelmünk is hasonló sorsra van ítélve…
De mintha csak meg akart volna nyugtatni, a karjaiba vont.
Az ölében kinyitotta az albumot, és sürgetett, hogy illesszem vissza a kivágott részeket a helyükre.
– Nincs erőm visszarakni őket... Túlságosan belefáradtam már mindenbe, mikor elmentél... Semmi erő nem maradt bennem…
Az újonnan felfedezett gyengeség, ami abban az időben fejlődött ki, mikor nem voltam itt, azzal fenyegetett, hogy összetör, hogy összeomlaszt. Szegény Jung Yunhóm. Ha mi… mind a ketten egy kicsivel kevesebb szenvedéllyel szerettünk volna, ez az egész nem történt volna meg, igaz…? Így van… Szeretném azt hinni, hogy ez az igazság…
Engedni fogom magamnak, hogy higgyek ebben, mert eltekintve magunktól, senkinek sem sikerült volna ekkora mértékű szerelmet megvalósítania...
A képet Yunho kezébe adtam, aztán az ujjaimat az övéi köré fontam. A z egymáson lévő kezeink lassan mozdultak az album felé.
– Segítek. Minden rendben lesz... ha kitartasz, és sosem engedsz el, igaz?... Igaz?
A keze által – nem, az enyém által a képek végül megtalálták a helyes helyüket.
Az üres, fehér űr most újjászületett, a fiatalos arcainkra cserélődött ki, amik olyan fényesek voltak, mint az első tavaszi leveket, amik még nem vesztették el a születésük és ártatlanságuk megnyerő, világoszöld árnyalatát.
Egy óriási fa előtt elhelyezkedve, az iskolai egyenruhánk tiszta fehér ingében, és a fényes, vidám mosolyunk voltak Jung Yunhóról és Kim Jaejoongról a képek…
Nézd. Mi vagyunk a legszebbek, mikor egyként vagyunk együtt. Te is látod, nem igaz?
Sokáig tartott, mire visszaillesztettem az összes képet a megfelelő helyükre.
Minden könnyet és fájdalmat, amit éreztem, erőszakkal visszatartottam egészen mostanáig, és ebben a pillanatban az egész egy szoros csomóvá vált a szívem körül.
Ahogy a délután kezdett besötétedni, mindent megtettem azért, hogy ne szakadjak el tőle még egy pillanatra sem, ez egy magától értetődő válasz volt a fenyegető és gyorsan közeledő visszatérésére.
A róla alkotott kép az idő gyorsuló múlásával sietve kergetett minket, nem hagyva békén az elmémet.
Ez egy kíséret volt elfojtani az egyre növekvő szorongásunkat és idegességünket, amik továbbra is elszántan dörzsöltük és kevertük a másikéhoz a testünket, a nyákunkat, olyan hosszan, amilyen hosszan csak tudtuk.
Végül, ahogy segített visszavenni a ruháimat, egy hosszú, elhúzódott csókon osztoztunk.
Már szótlanul bocsánatot kért, sajnálatot érezve annak ellenére is, hogy egy fedél alatt voltunk a mai nap után egyszerűen csak rengeteg dolog volt, amiben már nem tudott segíteni nekem vagy amivel már nem volt képes törődni többé.
Az ujjai enyhe remegéssel elárulták, miközben begombolta az ingem. Úgy tűnt, hogy az érzései a gombokba ömlöttek, amiket egészen a nyakamig begombolt.
A buzgó segédkezése megszült, és mintha az a nő figyelte volna a változásunkat, a bejárati ajtó felőli kopogás a legkellemetlenebb pillanatban érkezett. Szívből kívántam, hogy az a személy a küszöbön bárki, csak ne ő legyen…
Ezt a néma kívánságot szem előtt tartva Yunho és én lesétáltunk a földszintre. A lábaim remegtek, ahogy lemásztunk a lépcsőn.
Minden mély intimitás, az érzelmes tettek, amiket a hétvége során követtünk el, hirtelen bűnökké változtak, azzal fenyegetve engem, hogy megfojtanak a nagyságukkal.
Megnyugtatóan megpaskolta a hátam. Csak az ő támogatásával voltam képes végül kibírni a folyosó végéig.
A hátunk mögött a kezébe kapaszkodtam. Meleg volt és megnyugtató, hatékonyan elűzték a félelmet, ami hirtelen rám támadt.
Egyetlen egy gombnyomással az ajtó kinyílt, és ezt hamarosan az érkező háborgatásának hangjai követték a folyosó végéről. Nem tudtam mit tenni, a vállaim megereszkedtek.
De hirtelen egy szélhámos kéz érzése, ami a fenekemet masszírozta, arra késztetett, hogy egy pillanatra megfeszüljek. Annyira félelmetesen meglepődtem, hogy azon kaptam magam, hogy el kell takarnom a számat a kezeimmel, hogy nehogy valamilyen önkéntelen kiáltás törjön ki belőlem.
Egy pillanatra hátrapillantva... Láttam a huncut ujjait a testemen.
Nem tudtam mit tenni a nevetésem ellen, ami akkor kiszökött belőlem. És ahogy felnéztem rá, a szemei félholdakká görbültek, s az ő hűvös mosolyával válaszolt nekem. Úgy éreztem, mintha a feszültség elszivárgott volna a könnyed arckifejezése láttán.
Ne félj. Kihúztam magam a ki nem mondott, törődő szavakra, amiket a szemeiben láttam. Ahogy befordultunk a folyosó sarkánál, az a nő végül a látókörünkbe került. Úgy tűnt, mintha jobb egészségnek örvendett volna, mint mikor elment.
Egy fényes, sugárzó mosollyal jutalmazott meg minket, ahogy egymás mellett állva látott bennünket. Ahogy mindig, most is kedves és gyönyörű volt.
De amit nem láthatott, az az volt, ami a hátunk mögött történt, ahogy a vállaink egymásnak nyomódtak, egy talpalatnyi helyet sem hagyva egymás közt.
Ezért tudott minket olyan illedelmesen üdvözölni.
– Jól éreztétek magatokat, fiúk?
Természetesen jól éreztük magunkat. Nem úgy nézek ki, mint aki tényleg jól szórakozik, még ha most hozzád is beszélek?
Anélkül, hogy átfutott volna a gondolat az elméjén, hogy megfogja a nő táskáját, Yunho a hátunk mögött folytatta a feszes fenekem masszírozását.
Egy elég lelkes és fényes mosollyal köszöntöttem őt, hogy az illjen az övéhez.
– Üdv itthon, Soo Hee.
Hívatlan vendég Jung Yunho és Kim Jaejoong szép otthonában, Soo Hee, isten hozott.