Utáltam a kezeimet és a lábfejeimet. Nem csak azért, mert csúnyák voltak, hanem mert nem illettek a testem többi részéhez sem – mint a sima, kerek vállaimhoz, a jól meghatározott mellkasomhoz, a karcsú derekamhoz vagy az érzéki combjaimhoz. Mindig is egy kicsit hosszabb ujjakat szerettem volna, egy kicsit elegánsabbakat, mint amilyenek a testem többi része volt. Emiatt inkább nem törődtem velük annyira, mint az arcommal vagy a testemmel. De még így is azt az egy dolgot csinálta pillanatnyilag, amit nem szerettem. A csontos, visszataszító lábfejem ujjait szopogatta, mintha a valódi étkezés helyettesítői lettek volna.
Esetenként ennek a férfinek sikerült épp oly váratlan és fura dolgokat tennie, mint nekem –annyira, hogy minden alkalommal, mikor ez megtörtént, ideges remegést hagyott a várakozásban, hogy mi lesz a következő.
Éppen akkor, amikor elhúztam volna a lábam, a bokám köré fonta az ujjait, elutasítva az elengedésemet. Mivel éhes voltam, minden jelentős energia vesztést el akartam kerülni, ha ez lehetséges volt.
Ha belegondolok, egyikünk sem evett semmit, miután lefeküdtünk. Yunho teljesen tele lehetett, most, hogy kitöltött. Úristen, ez a srác... Tudtam, hogy a testem egy rendkívül csábító, proteinben gazdag falat volt. De akkor is...
Hogy tud egész nap így játszadozni velem anélkül, hogy enne? Nagy volt a kísértés, hogy tapssal díjazzam a hihetetlen állóképességét.
A nagylábujjamat olyan sokáig szívta, hogy láthatóan felduzzadt. Annyira csikis volt, hogy válaszul az egész testem remegett... De azt mondtam, hogy nem szeretem, mert csúnya...
– Fejezd be, és gyere ide... Az ajkaim magányosak nélküled...
Yunho erre kiengedte a lábujjamat az ajkai közül egy pillantás kíséretében, amiből úgy tűnt, hogy sokféleképpen tudna nyilatkozni arról, hogy eddig sikerült elérnem azt, amit akartam.
Az levegő a nyál fedte nyúlványra telepedett, ami újonnan szabad lett. Addig dörzsöltem a lábujjaimat, míg meg nem száradtak.
Ahogy Yunho elment, hogy homályossá tegye a szoba megvilágítását, kaptam a lehetőségen, hogy a takarót magamhoz öleljem.
Amint karjaimat szétvetve, átlósan az ágyra feküdtem, Yunho élt az ajánlatommal, és befészkelte magát a takaró alatti karjaimba, ahogy tegnap éjjel is tette.
A tettei olyanok voltak, mintha visszautasították volna a szerelmi vallomásomat. Mintha meg akarna tenni minden tőle telhetőt, hogy a gondolat ne lakozzon túl sokáig az elméjében, most még a tekintetünk találkozásának irányát is elkerülte.
Bár nem erőltettem tovább, a bennünket körülvevő légkör nehézzé vált, és a testemmel együtt sivárrá.
Ezért kezdett el a gyomrom úgy égni, mintha felkészült volna a tartalmának visszajövetelére.
Még jobban húzta magához a derekam, és felemelte a fejét, hogy felnézhessen rám.
Láttam, hogy miután egész nap nem viselt szemüveget, a mindennapi életéből való menekülés, amire ez késztette, nyugalmat hagyott neki és békét.
Sajnáltam Jung Yunhót, aki a karjaim melegébe fészkelte magát, és még jobban a mellkasomba bújt.
A házasság tett ilyenné. Eltűnt a sugárzó Jung Yunho, aki mellettem állt, az az erő, amivel sikerült minden nehézségen túljutni, ami csak felbukkant előttünk, el lett nyomva pusztán a hagyományosság miatt, és minden, ami ebből maradt, az csak a szánalmas fekvésed volt előttem… nem tudtam ezt elfogadni.
Add vissza az én Jung Yunhómat.
– Dühös vagyok... Vagy még inkább utállak... Annyira gyűlöllek, hogy meg tudnék halni...
– Tudom...
Hogy őszinte legyek, nem érdekelt különösebben, mikor megtudtam, hogy megházasodott.
Még akkor sem, mikor az anyukám elmondta, miközben a kórházi ágyam mellett ült, hogy Yunho megnősült, óvatosan figyelve a reakciómat, nem voltam haragos, mint ahogyan azt eredetileg várhatta.
Sokkal sokkolóbbak voltam azok a sötét árnyak, melyek éjjelente kijjebb és kijjebb nyúltak a kórházi szoba sarkaiból—
Ez azért volt, mert az iránta érzett vágyakozásom, mely olyan volt, mint egy ördögi szellem, olyan mértékben körüllengett engem, hogy az ilyen jelentéktelen dolgok nem tudtak zavarni.
Azonban úgy terveztem, hogy ha a házassága akadályozni fogja a kapcsolatunkat, akkor véget vetek neki.
De egyébként hogy is tudatna egy olyan csekély dolog, mint egy házassági ígéret, megállítani minket?
A valóság arcába nevettem, amiben a tiszta, előre kijelölt győztes már el lett döntve. Végül semmi sem volt, ami megállíthatott volna minket. Összegyűjtöttem a magabiztosságom.
Egy varázslatot mondogattam magamnak, hogy higgyek. Vissza fog jönni. Még a jelenlegi szánalmas, ebbe a kórházi szobába zárt valóm ellenére is meg fog találni. Szeretni fog, még ha el is vesztem a ragyogásom.
Szorosan a meleg szívébe fog zárni.
De végül nem jött – két hosszú év alatt egyszer sem.
Ha találkozhattam volna vele, meg szerettem volna kérdezni tőle, hogy tényleg megházasodott-e. Üvöltözni akartam vele, és kérdőre vonni, hogy hogyan házasodhatott meg, miután elhagyott engem, és két évre bezárt ebbe a szobába.
De mintha csak össze akarta volna törni az elhatározásomat, megváltozott.
Azzal a jéghideg arckifejezéssel dobott el, ami azt üzente nekem, hogy továbblépett, és egy csipetnyi hely sem maradt a szívében nekem.
Mikor először találkoztunk abban a kávézóban, mikor kíméletlenül otthagyott engem a parkolóban, és mikor levezette rajtam a haragját, miután ebbe a házba jöttem, próbáltam meggyőzni az eltökéltségemet azzal, hogy úgy véltem, hogy mélyen legbelül még mindig szeret engem.
De ez nem azért volt, mert féltem felébredni a varázslatból, ami még mindig tartott; azért volt, mert
féltem, hogy valósággá válik.
– De… egyáltalán nem érzem úgy, mintha bocsánatot kéne kérnem tőled...
Hazudsz… Tudom, hogy azzal a bűntudattal teli arckifejezéssel fogsz várni. Ne próbált meg elrejteni az arcod. Nézz a szemembe, mikor hozzám beszélsz. Nem tudsz átverni...
Szóval fejezd be a hazudozást.
– Hnn…hah, miért, miért... Miért nem sajnálod?…
– Tudod, hogy miért... Bárki másnál jobban tudod a választ.
Nem, nem tudom... Elfelejtettem.
Elcsépelt dolgok, mint hogy semmi sem szállhat szembe a szerelmünkkel. Próbáltam elhitetni ezeket magammal.
Akkor és most is mindent elkövettem azért, hogy azt tegyem, ami helyes. Úgy éreztem, mintha elveszthettem volna a fejem, ha nem ezt tettem volna.
– Nem találom magamban azt, ami miatt megbocsájthatnék neked…
Te vagy az, aki beszél… Te vagy az egyetlen, aki a könnyeit hullajtotta annak ellenére, hogy akkor kettőnk érdekében megtetted a lehető legjobb döntést. Te vagy az egyetlen, aki szívet tépően zokogva rosszfiúvá tett engem.
Én... Én sem tudok neked megbocsájtani! Miért löksz el, mikor te voltál az, aki előre ment, és úgy viselkedett, mintha megértene, bármit is tettem!!
– Hnn…hmph...
– Nincs jogod sírni, Jaejoong... Én szép Jaejoongom... Egy olyan ribanc vagy, hogy még a saját könnyeid hullajtásaihoz sincs jogod...
– ...Hahh, hnn... Menj el!! Utállak... Kibaszott rohadék... Gyűlöllek!!
Összegömbölyödött, sírástól rázkódó testemet a karjaiba húzta. Vadul harcoltam, hogy kiszabadíthassam magam.
Még az is a hiábavaló menekülési szándékomat bizonyította, mikor ököllel ütöttem a mellkasát. Olyan hangosan zokogtam és kiabáltam, amilyen hangosan csak tudtam a megmaradt erőmből, azzal fenyegetve őt, hogy megsüketül.
A hátamat simogatta, hogy csillapítsa az ordibálásomat, és gondosan dörzsölte a nyakam, hogy leállítsa a heves mozdulataimat, ahogy nyugodtan és teljes mértékben folytatta a felgyülemlett érzelmeim durva támadásai fogadását. Tudtam, hogy meg fog sérülni.
A szívem mélyében rejlő bánat szeretett rátámadni, és már többször is megtette ezt…
De a végén én voltam az, aki először összeomlott, teljesen kimerülve a hosszan tartó ütlegeléstől.
Még most is tovább tartott a karjaiban.
A szabálytalan légzésem lenyugodott, ahogy végül úgy tűnt, visszatartja a könnyeit.
A levegővételeinek könnyes hangja elérte a szívemet. Szegény Jung Yunhóm.
Ez volt az én szánalmas Jung Yunhóm.
– Megkértél akkor, nem igaz?… hogy dugjalak meg. Ahogy néztem, hogy a parkolóban állva könyörögsz...
– Uhn…
– Le akartalak fektetni, még ha az utcán is voltunk, és a számba venni... és leszopni... és annyira magamévá tenni, hogy azt hittem, meghalok...
– Akkor... Miért viselkedtél úgy...?Miért hagytál ott...?
A nap olyan forró volt, hogy biztos voltam abban, hogy a bőröm kész volt lehámlani.
De ami még a hőségnél is elviselhetetlenebb volt, az a jéghideg tekinteted volt, ami úgy tűnt, hogy a csontjaimig hatol.
Hogy utasíthattál el, mikor annyi ideig vártam, hogy újra láthassalak? Akkor be akartam törni a fejedet, amit a kocsid üvege mögött láthattam.
Mivel ezt nem tehettem, be akartam törni az ajtót, kinyitni, és annyira összeverni téged, hogy legalább sehová máshová nem tudj menni. Kész voltam a mellkasomhoz szorítani a hulládat, ha ez kellett volna. Egyszerűen túlságosan szerettelek.
Mert még most is, én még mindig…
– Mert még mindig szeretlek...
A szavai, amik olyan puhák és olyan finomak voltak, mint a vattacukor, csillapíthatatlan éhséget hagytak bennem. Öklendeztem a gyomromban lévő elsöprő üresség érzésétől.
Kidugtam a nyelvem, úgy helyezkedni, mintha hányni készültem volna. De semmi sem jött megmenteni az elkövetkezendő öklendezéstől.
Erre Yunho egy keserédes mosolyt adott nekem.
Az ajkaim, az orrom, és az egész arcom elzsibbadt. Mintha könnyek ömlöttek volna minden egyes pórusból, az egész arcom viszketni kezdett.
Erőszakosan vakartam az arcom. De Yunho hamarosan megállított.
Egyik kezét finomat az enyémekre rakta, és a másikat felemelte, hogy óvatosan megsimogassa a szemeim körül lévő, feldagadt területet.
– Szóval többé nem kell sírnod…
– Huhh…hnn… Éhes vagyok. Azt mondtam, éhes vagyok...!!
– Rendben... rendben... Neked adom. Idd meg az egészet, borulj ki, és hisztizz, és őrülj meg, tégy, amit akarsz...
– Oké.
Az engedélyével szinte egyből abbahagytam a sírást, és a most életteli arcomat Yunho széttárt combjai közé temettem.
Ez igaz – mert még mindig szeretsz. Ez elegendő válasz volt nekem. Mert nem akartuk megismételni az utóbbi két hosszú, szörnyű évet.
A gyönyörű ellentmondásunk.
Ennyi elég volt. A szerelmünk minden újabb pillanatban újjászületett, mint egy halhatatlan életforma. Ez valami erőteljes és nagyon különleges volt.
Ez volt az ok, amiért az olyan szavak, mint elválás vagy búcsú, nem illettek hozzánk. Az volt a sorsunk, hogy addig szeressük a másikat, amíg meg nem öljük.
Sérülékeny teremtmények voltunk – csak a szerelemben élve, és csak akkor túlélve, ha szerettek…
Természetes volt, hogy mozgattuk a szánkat és széttártuk a lábainkat a másiknak; mert az életünk függött ettől.
Holnap jön vissza. Nem csoda, hogy gyakorlatilag éheztem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése