Az eső végül elállt. Hamarosan a reggeli napfény fákkal való ütközése és a felfrissítő szellő egy gyengéd dallamot hozott létre a szélben.
Kezdtem elálmosodni, miután ilyen hosszú ideje ültem magam alatt behajlított térdekkel. A szemhéjaim olyan nehezek voltak, hogy úgy éreztem, mintha legalább pár másodpercbe telt volna pislogni.
Többször kényszerítettem a szemeimet, hogy nyíljanak ki, ahogy lezáródtak; de végül feladtam, ki akartam zárni a fényes világot, ami az ablakon túl feküdt. A világosság emlékképe égette a szemeimet, még ha le is voltak zárva.
Utáltam az olyan fényes napokat, mint amilyen ez volt.
– Mit csinálsz itt, mikor rosszul vagy a napfénytől? Gyere ide.
Egy törölközőt dobott a fejemre, eltakarva a szemeimet, és megvédve a vakító ragyogástól. Egy vízcsepp lecsúszott egy hajtincsem mentén, majd a vállamon landolt.
Még egyszer kinyitottam a szemeimet válaszul arra, hogy a hajam hűsített. Láttam a lábait közeledni hozzám; leült, nem sokkal később leguggolt előttem.
Amikor látta a fókuszálatlan szemeimet, ami vakon bambultak vissza rám, megkocogtatta a mutató és a középső ujját az arcomon, mintha csak azért tenné, hogy felébresszen.
De folytattam az aranyhalszerű arckifejezéssel való bámulását, bután pislogva. Erre teljesen a földre ült, és válaszul kuncogott.
A mellkasába temetkeztem, olyan halkan motyogva, mintha magamhoz beszélnék:
– Fázom…
Szívesen felajánlotta a karjait a csupasz, lehűlt testemnek. Maga felé húzva egy köntöst terített a vállaimra.
Ahogy a fenekemet a combjának dörzsöltem, amik az ablaküvegnek nyomódtak, egy másik kuncogást hallatott… És még egyet, ahogy a hajamat, ami még nem volt száraz, a mellkasának dörzsöltem.
A gyermekszerű játékosságom lecsillapodott, de csak miután megmondta, hogy maradjak egy kicsit, míg megszárítja a hajamat.
– Miért nem csináltál semmit akkor, mikor emlékeztél? – Lehunyt szemekkel ültem, élvezve az ujjai érzését, ahogy a nedves hajamat szárították egy szövettörölközőn keresztül.
Minden alkalommal, mikor megmozdult, felismertem ugyanazt a dezodort, amit én használtam.
A kimerült testem, és a békés lelkem elérte, hogy még jobban belecsússzak a fásult kábulatba. Jóllakottnak éreztem magam annak ellenére, hogy nem ettem semmit.
Figyelmen kívül hagyva a hajamat szárító ujjait újra a mellkasának döntöttem a fejem.
Félrehajítva a törölközőt az ujjaival fésülte a hajamat.
– Túl szép voltál – mint egy beteg kiscsibe a nap alatt ájuldozva.
– Annyira önző vagy… mindig szórakozol velem…
Ahogyan azt gyanítottam, a legkevésbé sem akart elhajtani engem a legelején.
– Igen, de összehasonlítva azzal, amit te teszel velem, amit én teszek, az semmi.
– Mi?… Sosem tettem veled semmit…
Kikötve a köntöse övét, teljesen kiszabadítottam belőle őt. Végigfuttattam a meztelen valóján a szemeimet, amivel úgy tűnik, sosem fogok betelni. A látványtól az orrom végét csikizte az illatának szüksége.
Az arcomat a nyakhajlatába dörzsöltem. A légzése édes, ugyanakkor fűszeres illata eljutott a tüdőmbe, szétterjedve a legapróbb hajszálerekig.
Szerettem. Elégedettségemben összegömbölyödtem, és egy kicsit mélyebbre fúrtam az ujjaimat a mellkasánál.
– Megjelenni az álmaimban, és előttem táncolni minden alkalommal, mikor lehunyom a szemeimet… Ha ez nem okoz valakinek nehézséget, akkor nem tudom, hogy mi ez.
Egy kicsit szorosabban öleltem a derekát.
– Lehet, hogy végül meg fogsz ölni, ha így folytatod…
– Szerinted nem tudnám megtenni?
– Hnn… Ha a te kezeid által halhatnék meg… azt hiszem, nevetnék… mert annyira boldog lennék…
A haragos szorítása leírhatatlan boldogságot adott, és a karcsú nyakam elkékült az azt átfogó ujjaktól – az elmém teljesen megtelt veszélyes örömök gondolatával. Fura hangot hallattam a gondolatok hatására, ami sem kuncogás, sem nevetés nem volt. Yunho szavaival élve ez egy szenvedő kiscica hangja volt.
Miau... Miau... Tudom, hogy túlságosan is szereted ahhoz, hogy kezelni tudd, mikor alád leszorítva nyöszörgöl így teljesen nedvesen.
Mintha egy csecsemőt dédelgetne, az ölébe rakott.
Ahogy a derekamnál fogva húzott, a hideg hasam és a forró pénisze kiélvezhetett egy pillanatot összeérintkezve. Pihentem, és hagytam, hogy a testem elernyedjen, teljesen Yunhóra bízva magam. Újra úgy nyöszörögtem, mint egy cica, reagálva a dolgokra, amiket Yunho tett velem. De ezúttal a hang élesebb volt. Lehunyt szemekkel élveztem az érzést, ahogy a mellbimbóim megmerevedtek és kidudorodtak az érintésének hatására.
Ettől a csodálatos érzéstől, amitől remegés futott végig a gerincemen, és izgatott pír terjedt el az arcomon egészen a fülemig, hamarosan bele kellett kapaszkodnom Yunho hajába. A fürtjeiben lévő nedvesség, ami még mindig nem száradt meg, a kezembe szorult.
És ugyanezekkel a kezekkel simítottam végig Yunho hátán, és masszíroztam meg a merev izmokat a nyaka körül, amelyre az ujjai a kövérkés combom megnyomkodásával válaszoltak.
Úgy tűnt, mintha a kezei élvezték volna a puha, de határozott szerkezetüket.
Mind a két kezét a fenekem alá csúsztatta. Belemarkolva mind a fenekem mind a két partjába, óvatosan széthúzta őket, és a mutatóujjával megtapogatta a most védtelen bejáratomat, ami láthatóan duzzadt volt, de még mindig szorosan összezáródott.
– Fáj… Még mindig ég…
– Már sokkal rosszabb dolgokat is megtettél ezelőtt. És most ilyesmiért panaszkodsz…
Feltolta egy ujját az első ujjpercéig, amit még egy követett, ami utat túrt a puha testembe.
Erősen nyomva a bejáratom környékét, Yunho erőszakosan még tágabbra nyitott.
Mintha a meghunyászkodó arcomat elragadónak találta volna, egy gyengéd csókot nyomott a szemeim körül lévő, megfeszült területre.
– Egyszerűen nagyon hosszú ideje csináltuk utoljára, így fáj… Akkor azt hittem, meghalok, tudod…
– Tudom. Meg tudtam állapítani.
– Olyan önző vagy… Még akkor is tovább csináltad, mikor láttad…
– Ki volt az, aki azért könyörgött, hogy újra kitágítsam?
Válaszadás helyett az arcára tapadtam, és szívni kezdtem.
Ellentétben a nappal, mikor nem voltam képes megtenni, amit akartam a félelemtől, hogy a nyálam egyszerűen túl édes lesz neki, hogy kezelni tudja, a szívem tartalmáig szívtam, csak annyira visszafogva magam, hogy ne legyen véraláfutásos.
Mintha az akcióimat aranyosnak találná, elfordította a fejét, felkínálva nekem a másik orcáját is.
Egy gyengéd kéz nehezedett a fejemre egy mély kuncogást követően, ahogyan habozás nélkül tapadtam újra rá. Mindeközben nem felejtette el az ujjaimat gondosan a hajamba futtatni, ahogy simogatott, kifésülve a nedves hajamból a kócokat. Elmondhatom, hogy valóban aranyosnak talált akkor.
Ha lett volna gyereke, semmi kétségem nem volt, hogy Yunho egy kiváló apa lett volna, még akkor is, ha esetleg nem lett volna egy nagyszerű férj.
Míg a szívem vert, addig ő sosem volt képes jó férj lenni.
– Te komolyan… nem csináltad mással?
– Mhm… Kivel csináltam volna?…
– Ki tudja, talán mentél, és elcsábítottad az egyik kórházi dolgozót azzal a szép arcoddal…
– Tudod, hogy te csak az enyém vagy…
Lefeküdt a szőnyegre, továbbra is engem ölelve. Egyik kezével mind a két csuklómat a fejem fölé szorította, ahogy a mellbimbóim lágy csúcsai a másik áldozatául estek.
Halkan nevetett, ahogy válaszul szótlanul beharaptam a szám. Nem használ még akkor sem, ha ilyen dögösen nevetsz, tudod… Nem fogom felnyitni magam neked...…Fáj…
A leglágyabb érintésekre is égett… Ennek ellenére szétnyitottam a lábaimat neki, ahogy a csípője vágyakozó dörzsölését megéreztem az én csípőmhöz nyomódni.
A vágyam nem ismert határokat.
– Tudom… a farkam is azt mondja, hogy tudja…
– Hmph… milyen okos…
– Csak előttem vagy ilyen ribancos… igaz…?
– Igen… Az érzékeny pontom… ahh… ah… azt mondja, hogy senki mást nem visel el rajtad kívül...
– Ah…Jó fiú… Meg kell jutalmazzalak…
– Igen… Mivel olyan jó voltam… ne úgy csináld, mint legutóbb…
Elkezdett lökni, ahogy a lábaimat a csípője köré fontam. Úgy mozgott, ahogy én azt szerettem.
Nagyon óvatosan, lassan a lábaim között...
Mint egy csónak a szelíd folyón ringatózva, élveztem a kellemes remegést, ahogy mozgott.
Egy kissé elválasztotta a felsőtestét az enyémtől. Miután egy pillanatig megállt, hogy kifújja magát, jobban szorította a csuklóimat, és még erősebben nyomta le őket, aztán erőszakosan, minden erejével lökni kezdte magát belém.
Ellentétben a kedves szavaival, továbbra is a puha mélységembe nyomta magát, elég durván ahhoz, hogy a csípőink találkozásával keletkező cuppogó hang hangosan és tisztán hallható legyen.
– Ez fáj, ah! Ahh… Yunho… Meg fogok halni…
– Bassza meg… Nem tudom, hahh… visszafogni magam…
– Hahh… ahh, ah… Fáj….
– Ha nem tetszik, ah… próbálj meg kevésbé szép lenni…
A szépségem olyan volt, mint egy ördögi, ravasz kis démon.
A tiszta, fehér bőröm, mindig fiatalos ragyogással, ellentétben az obszidián fekete hajfürtjeimmel – és a testem különleges helyei, mélyvörös foltokkal, amik úgy tűntek, mintha a középvonal lennének e között a két éles ellentétű elem között, csak arra szolgálva, hogy adjanak a mélyen ébredő vonzerőmhöz... Az ajkaim, a nyelvem, a mellbimbóim és… a titkos helyem is, amibe jelenleg Yunho volt beletemetkezve – egy oázis, ami mindig kész volt az élet édes nektárjával szolgálni, ha ez azt jelentette, hogy Jung Yunho képes eloltani a szomját.
Nem tudtam megszámolni az alkalmakat az utóbbi két évben, miközben abba a sivár, tiszta fehér szobába voltam zárva, hogy hányszor piszkítottam össze a kórházi hálóingem elejét, elképzelve, hogy Yunho ott van velem.
A férfias illatod, amivel sosem tudok betelni, és a szenvedélytől gyöngyöző, kristályos cseppek a hátadon, és az a fullasztó forróság, ami gyakorlottan temette magát a testembe.
Egyek voltunk. A kezdetektől fogva, a világegyetem kezdetétől fogva, mint tudjuk, mindig is egyek voltunk.
Nem volt más mód, amivel ilyen tökéletes, lenyűgöző orgazmust adhattunk volna a másiknak, mint amilyen ez volt. A kifinomult, barna mennyezet pörgött előttem.
A felettünk lógó, grandiózus csillár apró darabjai úgy tűntek, mintha a fejemre hullanának. Minden drámaian megváltozott előttem.
A fülemnél lévő lihegés nyersebb lett, mint egy oroszlán, ami élve akar felfalni.
Egy darabig folytatta a lökéseit, mielőtt a világom egy szempillantás alatt végre millió hamisságra és hazugságra szakadt, amiből volt.
A forróság és a nedvesség, amit belém lövellt, megjelölve a rám való igényét. Hagyta, hogy a lényegesen nagyobb teste az enyémre zuhanjon.
Az öröm tetemének szakadt maradványai egy olyan formában zúdultak rám, amivel én nem akartam szembenézni. Csak vigasszal ami legalább abban nyilvánult meg, hogy te voltál, és erővel sikerült végül az ósdi hiábavalóság arcába mosolyognom.
– …Szeretlek.
Nem adott választ, pontosan úgy, ahogyan azt gondoltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése