Fordítás! YunJae - Gashiyeon I. (10. fejezet / B)

      Másnap összefutottam Nam Hunnal a folyosón, de ez nem volt véletlen. Meglökte a vállam és rám pillantott, ez a tiszta provokáció? Kiderült, hogy volt egy célja, ami nem kellett volna, hogy legyen ilyen korban.
      Egy rendkívül aljas és rendkívül éretlen arc.
      – Hogyan lehet annak a kölyöknek olyan hangos a nyögése?
      – …
      – Köszi mindkettőtöknek, élveztem a jó showt.
Nam Hun hátára nézve ökölbe szorult a kezem.
      Jaejoong, aki nem tudta, mi történt Nam Hun és köztem, furcsán kezdte érezni magát az eltúlzott védelmezésem miatt. Már akkor is panaszkodott, ha csak gyanúsítottam őt, természetesen az igazi okot nem tudtam elmondani neki. Bármi is történt azon a napon, nem tudtam, hogy Nam Hun honnantól kezdte el nézni. Mégis, ő biztosan látott minket szeretkezni. Ha ezt akkor tudtam volna, akkor elráncigáltam volna a háztartási gyakorlatok terembe, és megkéseltem volna egy konyhakéssel.
      – Mit akarsz most csinálni?
      – Nekem is vannak olyan dolgaim, amiket meg akarok csinálni.
Körülnéztem, ok nélkül résen kellett lennem, figyelnem mindenkire, aki körülöttem volt.
Mivel kevesebb, mint egy hete helyezték át ide, és már megverte az egyik hoobaémat, ráadásul Nam Hun és a kirívó bandája rendkívül békés lett a közelmúltban, ezért nem engedhettem meg magamnak, hogy lankadjon a figyelmem. Nem tudtam, hogy mikor és hol képes az a rohadék bármit megtenni Jaejoonggal. Mondhatod, hogy Jung Yunho egy haszontalan személy; ezt csak az én egyetlen szerelmemért tettem, megakadályozva a „balesetet”, amit nem szerettem volna, hogy megtörténjen.

***      Nem kellett vécére mennem, mégis úgy tettem, mintha kellene, de természetesen nem lenne mit kiengedni. Jaejoong szokatlanul egyenesen rám nézett, kíméletlenül összevonva a szemöldökét és fenyegetően bámulva. Én csak ügyetlenül mosolyogtam, és a nyomába eredtem.

***      Mivel az Oktatási Minisztérium meglátogatta az iskolánkat, a negyedik óra után elengedtek minket. Minden nap el voltam foglalva a stresszes tanmenettel, jó volt korábban elmenni; a diákok a kapuhoz siettek, majd eltűntek.
      Nem sokáig pihentem; felgyorsítottam a motoromat, és a szokásosnál korábban érkeztem meg a társasházhoz. Jaejoong, aki elégedetlen volt a legutóbbi akcióimmal, ekkor lépett be a szobába, és feküdt az ágyamra. A táskámat a szoba sarkába tettem, és levettem az egyenruhámat.
      – Megint alszol?
      – Nagyon fáradt vagyok… Egész nap a megfigyelésed alatt álltam; még lélegezni is nehezemre esett, mi van veled mostanában?
      Az arcát a párnába temette, motyogott, azt gondolván, hogy elég volt ezeket elviselnie, megfordult, és rám bámult.
      A hajamba túrtam, és mereven egy „mi”- vel válaszoltam. Azonnal felfújta az arcát, mint egy gömbhal. Leszállt az ágyról, fogta az öklét, és felkészült a támadásra.
      – Gyorsan, mondd meg! Ha nem, betöröm azt a jóképű arcodat.
      – Előtte vigyázz, nehogy lekerüljön rólad a nadrágod.
      – Nem viccelek, nem válaszolsz nekem?!
Még dühösen is elragadó volt. Ha visszaszóltam volna, a kölyök indulata a tetőfokára hágott volna. Abban a pillanatban, amikor meg akart rúgni, megragadtam a lábát, ez a csontsovány test pedig az ágyra esett, és haladéktalanul ököllel kezdte el csapkodni a mellkasomat és a hátamat.
      – Ah, urg. Ez fáj, nem eszel semmit, akkor hogyan lehetsz ilyen erős?
      – Tényleg? Akkor többet kell ennem, hogy a hasam dudorodjon, és szüljek egy gyereket. Yah! Ah, Jung Yunho… várj! Vedd le a kezeidet… Urg…
      Te vagy az egyetlen, aki állandóan elcsábít, de félénken viselkedik utána, és összehúzza magát, mindig megőrjítve ezzel. Nem tudtam megállni, és letámadtam, ő pedig az elutasító ajkaival küzdött ellenem szüntelenül. Utálatos. Kihagytam a simogatást, és rögtön a testébe hatoltam, olyan volt, mintha egy őrült bika ellen harcoltam volna.
      – Még nem tágultam ki, várj… fáj… ha most csináljuk…
      – Csak viseld el a fájdalmat, gyorsabban, oppa sóvárog.
      – Ha így nézel, ellágyul a szívem.
A kölyöknek nagyon tetszett a sóvárgó arcom. Most különbözött az arca a rettegő arcától, most olyan volt, mint egy gyerek, aki azzal nyaggat, hogy tejet akar. Az arcomat a nyakába temettem, derekam körül a lábaival. Még mindig küzdött.
      – Csináljunk gyereket…
      – Te vén perverz!! Ne beszélj így… Ha, urg, ahh, urg!! Rohadék... ahhh!!
Mivel ez nem egy nő és egy férfi között történt, tudtam, hogy a durva szeretkezés nagy kárt tehetett volna a kölyök testében, de hány ember tud valóban racionális maradni, amikor Jaejoongra néz. Emellett a fiú nem szerette az őszinteséget. A nedves, összekapcsolódott részünkre néztem; rendben, mostantól lassan kell mozognom. A sápadt test remegett. Jaejoong úgy szopogatta az ujjamat, mint egy cukorkát; alkalmanként meg is harapta, majd csendesen megnézte a reakciómat, amint összeráncoltam a szemöldökömet, elkezdett úgy mosolyogni, mint egy bolond. Nagyon reméltem, hogy egy bolond volt. Reméltem, hogy vak, süket és nem tud beszélni, mert akkor lehetnék a szeme, a füle és a szája. Csak a saját világomban létezne.
      – Jaejoong-ah… úgy érezem, megőrültem… Komolyan… csak itt lehetsz… Nem tudok tovább élni…
      – Mi a halál? Libabőr…
De nem érzett undort, az orrát a mellkasomhoz dörzsölte, és kuncogott. Boldogság. 

      Ezt követően Jaejoong felhúzta a paplant, és azt mondta, hogy egy kicsit aludnunk kell. Ezt a hangot tényleg nagyon kellemes volt hallani, a szelíd valóját a sajátomon érezni is jó volt, a légzése is kedves volt a fülemnek; ebben a kis boldogságban aludtam el.
      Annak ellenére, hogy azt mondta, hogy egy kicsit kell pihennünk, az óra már meghaladta a hetet, mikor felébredtem, és az ég is besötétedett. Kicsit megmozgattam az ágyat, a kölyök, aki az igazság teljes hiányában állt, lassan kinyitotta a szemeit a zaj miatt, amit okoztam.
      – Irgalmat~… Mit csinálsz…? – A hang, ami még nem igazán ébredt fel, igazán aranyos volt. 
     A gyomrunk felmorajlott, így felültem.
      – Éhes vagy? Akarod, hogy főzzek neked valamit? – A kölyök, akinek a főzési képességei nagyszerűek voltak, szemtelenül kérdezett engem. Bár tényleg nagyon éhes voltam, nem akartam ezzel kifárasztani, szóval egyszerűen azt mondtam, hogy egy csésze tészta is megteszi. Megértette a szándékom. Még mindig meredt rám, de elégedett volt azzal, amit csináltam, mert egy mosoly terült el az egész arcán.
      – …… De nem akarom, hogy kövess engem; tényleg nagyon mérges leszek!
A kölyök felvette a ruháit, és készen állt, hogy kimenjen. Én is felöltöztem, és együtt akartam vele menni, de ő azon gondolkodott, hogyan rázhatna le engem. Végül bezárt a szobába. Azért, hogy kinyissa az ajtót, igyekeztem húzni a kilincset, de a kölyök is húzta a másik irányba, az erejét nem volt szabad lekicsinyíteni. Biztos voltam benne, hogy én nyerek a végén, de hihetem azt, hogy nem lesz probléma? Csak a kisboltig megy. Ezért elengedtem.

      Azonnal hallottam a hangját, amint becsukta az ajtót, a szobára békesség szállt.
      Ki akartam menni a hálóból, és ekkor megszólalt a kölyök telefonja.
      A feladó a kölyök nővére volt. „Ma is későn jössz haza?” A rövid mondat alapján a nővére ideges volt. Kitöröltem, és hirtelen visszakaptam a nyugalmamat, a kölyök nem vitte magával a telefonját, mikor elment, milyen tökkelütött.

Fordítás! YunJae - Gashiyeon I. (10. fejezet / A)

     Kisétáltam a szobából. Mint mindig, most is át kellett jutnom a zajos folyosón; azonban ezúttal a folyosó vége hangosabb volt az átlagosnál. A lány, aki a barátnőivel beszélgetett, csak befogta, és eltűnt, miután meglátott engem. Valami szokatlan helyzet van itt? Magamhoz vettem a diákok ellenőrzőjét, ahogy elindultam előre; a diákok értelmesek voltak, és utat adtak nekem. A hangzavar fő oka valójában Jaejoong volt, egy fiú, akit eddig még nem láttam, megragadta a csuklóját.
     – Most már jó?
     – Nem.
     – Engedj el! Ez fáj.
     – Megint el fogsz szökni, mint az előbb.
Elengedtem egy megkönnyebbült sóhajt, tudva, hogy mi történik, és még a frufrumat is felfújtam. Felemeltem a naplót, és minden habozás nélkül a fiú irányába dobtam. A napló átvágott a tömegen, és a fiú orrán landolt. Ah!! – eltakarta az arcát, és lehajolt, míg azt a szemétládát átkozta, aki ezt merte tenni.
     Mindenki azt mondta: „Ez Jung Yunho!”, nekem nem is kellett magamtól bemutatkoznom, ők megtették helyettem. Reméltem, hogy azoknak a srácoknak a szája nem fog annyi szót pazarolni.
     Jaejoong ott állt, leesett állal, az arca elsápadt, és bámult engem. “Ez nem az én hibám!” Normális esetben ezt mondaná, de most, látva a merev arckifejezésemet, nem mert mondani semmit.
     Mivel tudta, hogy biztosan felidegesíteni, nem merészelt semmi meggondolatlant mondani, látva ezt a Jaejoongot, váratlanul elmosolyodtam; annyira édes.
     Mindenki néma csendben volt, mintha csak mézet kóstolgatnának, én belenyaltam.
     A hátam mögül az oldalamra húztam Jaejoongot, a hajába túrva. Felemelte a fejét, és valami olyasmit suttogott, hogy „Ah?”. Miért olyan lehangolt az, akinek a szeretője vagy? Hehe – az a kölyök kinyújtotta a nyelvét, és a holdívű szemeivel szemeivel mosolygott. Miután vetettem egy rövid pillantást Jaejoongra, tekintetemet a fiúra szegeztem, aki most eltakarta az orrát.
     – Mi? Te voltál?
     – Baszd meg, hogyan merészeltél hozzáérni az orromhoz...?!
     – Te vagy az új diák?
     – Mi vagy te? A főnök?
Mivel én voltam a diákelnök, nem válaszolhattam egy ütéssel a bókra, csendben maradtam.     A tanulók pedig tovább nézték a monodrámát. A homlokomat ráncolva, keserűen néztem a gúnyos mosolyukra.
     – Merész.
Gúnyolódtak, most már nem tudhattuk, ki volt a merész.
     – Hé, gyönyörűm, az a srác a szeretőd?
     – Mmmm.
A tömeg szívből jövően nevetni kezdett, néhányan a hasukat fogták közben. Még gyerekesebb módot is találhatnál a provokálásomra.
     Megszólalt a csengő. A tömeg felsóhajtott, miközben arra gondoltak, hogy a szünet túl rövid volt, és elhanyagolható. Volt egy tanár, aki ránk ordított: „Mit csináltok, nem mentek vissza a terembe?!”
     Jaejoong vállaira tettem a kezeimet, és a teremhez sétáltunk, ami előttünk helyezkedett el.
     – Menjünk be.Jaejoong csendben figyelte az arckifejezésemet; aztán aggódva pillantott a mögöttünk lévő emberekre. Ha egyszerűen csak tudtak volna az arckifejezésemből olvasni, és óvatosan használták volna a szavaikat, mint Jaejoong...
     Megfordultam, és beszédet tartottam azoknak a talpnyalóknak, akik nem voltak hajlandók visszamenni az osztályba.
     – Mi van?
Lehetnél udvariasabb is!
     – Van itt egy személy, akit Lee Soo Hunnak hívnak, megkérdezheted tőle, hogy kihez tartozik Kim Jaejoong.
     Beletúrtam Jaejoong hajába, miközben komótosan visszafordultam. Káromkodás hallatszott a hátam mögül.
     Becsuktam az osztályterem hátsóajtaját, és visszaültem a helyemre, mindenki azonnal lecsillapodott.
     Ráadásul a tanár megkérdezte, hogy mi történt. Dühös? Annak ellenére, hogy a tanár nyájasan kérdezett, továbbra is komoly arcot vágtam, csak a táblára és a padomra nézve.     Mikor elkezdtem a harmadik évemet, senki sem merészelt egyenesen hozzám jönni, és rám támadni, ezért nagyon boldognak éreztem magamat most, hogy az az ember váratlanul megjelent.
     Basszus, miért vagy ilyen gyönyörű?! Szerettem volna ezt a gyerekes kérdést feltenni Jaejoongnak.



~


     A neve Nam Hun volt, és biztosan elég, hogy egy cserediák.
     Ennek a szemétnek a családja félelmetes volt, még azt is kiválaszthatta, hogy melyik iskolába akart járni. Bár nem tudtam, hogy mit csinált, amiért áthelyezték ide, az volt az igazság, hogy az egyik itt lévő diák családi háttere sem volt egyszerű.
     És már az áthelyezésének első napján megtámadta Jung Yunho szeretőjét – Kim Jaejoongot, az biztosan egész iskola erről fog beszélni.



~

     Az esti nap ragyogott. Mivel ma nem kellett tanulni, mindenki korán hazament. A lenyugvó nyári nap könnyen áthatolt az iskola ablakán, az egész egyetemet egy vörös tengerré változtatva.
     A hideg levegő a folyosóról követett minket, ahogy az ötödik emeleten lévő osztályterembe sétáltunk. Mikor kinyitottam az ajtót, a vörös napsugár és a hő megcsapott engem. Még mindig meleg volt, emlékeztem a gyerekre, aki különösen szorgalmasan futott az utolsó órán – testnevelésen, és megállás nélkül kiabálta, hogy „Nagyon meleg van!”.
     Jaejoong a szekrények és a lobogó redőnyök között állt; nem vette fel a nadrágját, naivan és romantikusan mosolygott.
     – Elvesztettem a gatyámat… – Miről beszélsz? Elindultam a szekrénye felé. Ő az üres szekrényére utalt, ami közel volt a lábához, ártatlanul állítva azt, hogy a nadrágja elveszett, ezért nem tudta felvenni. Gyanús. Az ilyen ragyogó mosolya miatt kétségeim támadtak. Az inge alatt csak zokni volt rajta, ami rendkívül provokatív volt, sőt a finom combjait is ringatta, elérve, hogy ne tudjak ellenállni a csábításnak.
     Levettem a szemüvegemet, a naplót az iskolapadba tettem, és elindultam felé.
     Becsuktam az ablakot, a csapkodó redőnyök rögtön békésen lenyugodtak. A fiú egyszerre csak arra panaszkodott, hogy meleg van.
     – Később csak melegebb lesz – mondtam. Aztán a gyönyörű száj abbahagyta az indulatok szórását.
     – Úgy tűnik, hogy a nadrágomat elvette az a fiú…
     – Akkor hadd legyen az övé.
     – Nem vagy féltékeny…?
     – Mire, nekem jobb van.
Lehajoltam, és megcsókoltam a vádliját; ő kuncogott, mondván, hogy ez csikis volt. Amint     megcsókoltam a combját, az ablakba kapaszkodott, miközben az egész teste elgyengült.
     Feltoltam a pólóját, és ez felfedte a kedvenc, saját és aranyos alsónadrágomat. A csípője környékére egy szívet rajzoltam. Annak ellenére, hogy azt mondta, hogy ez gyerekes, akár egy perverz, még az iskolában is hordta. Az orromat a medencéjéhez dörgöltem. A kölyök gyengéden megragadta a hajamat.
     – Mi vagyok én, cukor? Ne nyalogass… ah… haha… ez rohadt csikis...
A fejemet a laza pólója alá tettem, és elkezdtem a hasát nyalogatni. Ekkor ő küzdött. Ha egy cukorka lennél, le tudnálak nyelni.
     Mikor az arcom a pólóján kívülre került, a hajam már egy förtelmesen kócos volt, plusz, még Jaejoong is beletúrt, majd elmosolyodott. Csakúgy, mint Ying-jeo*. Ying-jeo, hahaha.
     Amint összeráncoltam a szemöldökömet, ő becsukta a száját, és szorgalmasan kitartott. Mégis, az arcán boldog kifejezés volt, aztán megragadta a nyakamat, közelebb akarva magához. Követelte a testem; mindkét keze az arcomat érintette, miközben behajlította a derekát.
     – Yunho-ah, Yunho-ah… az én jóképű oppám...
    A homlokom, a szemeim, a szemöldököm, a bal orcám, a jobb orcám, a felső ajkam, az alsó ajkam, és az állam; módszeresen megcsókolta őket. Aztán nyugodtan lélegzett, bámult rám, őszinteségével átitatta minden csókját. Magához húzta az arcom, és újra csókolni kezdett. A nyugati égbolton lévő lenyugvó napot nézve eszembe jutott, hogy már rég óta ragaszkodunk egymáshoz.
     Lehúztam őt, hagyva, hogy a két kezével megtámassza magát a szekrényeken; felhúztam a pólóját, felfedve a testét. Nem vettem le az alsóját, csak félrehúztam, feltárva a medencéjét. Enyhén oldalra fordította a fejét, hogy hátranézhessen.
     – Szóval így fogjuk csinálni? – Gyorsan beszélt. Míg ő a saját fenekét nézte, én egy pillanat alatt behatoltam; tüzes belseje elnyelte egy kis részemet.
     – Ah, urg….!
Megragadtam Jaejoong vékony derekát, és a feneke a megszokott módon mozgott. A verejték lassan szivárgott, a teste csúszóssá változott. Nem számít, hogyan kapaszkodtam a derekába, nehéz volt. Úgy éreztem, hogy az ingem is átázott kissé. Hu – sóhajtottam egyszer, a kölyök pedig felfedezte, és befejezte a csípőjének a mozgatását.
     – Szeretném nézni az arcod… látni akarom ahogy mozogsz…
     Elhúzódtam a testétől, és az iskolai padra tettem őt. Mind a két lába a vállamon volt, a combjáig lehúztam az alsógatyáját, ez a jelenet pedig eléggé izgató volt ahhoz, hogy újra a testébe hatoljak.
     – Ah, ah… Uh… Ha… Oha…
A kölyök valószínűleg nem akart lemaradni a merev arckifejezésemről, ezért nem hunyta le a szemeit, de még így is olyan imádnivaló hangokat tudott képezni. A csúcs közelében a kölyök már nem tudott ellenállni az intenzív ingerlésnek, így parabola-szerű köröket írt le a csípőjével. Én aztán a vállára hajtottam a fejem. A lenyugvó nap most már teljesen elbújt a sötét égbolton. Homályos fény világította meg az egész nedves testét, így valóban varázslatos volt. Zihált; az egyik szeme le volt hunyva, halványan mosolygott.
     Felkapcsoltam az osztályterem villanyát annak érdekében, hogy megtaláljam az aktatáskámat, majd a szekrényem elé álltam és leguggoltam. Jaejoong, aki hátfájásra panaszkodott, és azt akarta, hogy hazacipeljem, felmászott a szekrény tetejére, fejét a csuklóira hajtva lefeküdt, én pedig nem tudtam, mi tette ilyen boldoggá, de egyfolytában mosolygott. Ennyire elégedett amiatt, hogy szeretkezett velem? Ekkor elfogadtam ezt az okot, lenyomva a szekrényem jelszavát és kinyitva az ajtót.
     – KK…
Ez a kölyök.
     – Hol van a nadrágom…?
A huncut arc ravaszul kezdett el fütyürészni. Ki tette ezt az alsónadrágot a szekrényembe? Megint át lettem verve.
     Abszurd, a kölyök kinyújtóztatta a testét, egyik keze az állát támasztotta, két lába lóbálózott. „Levehetem újra a szívecskés alsóját még egyszer?” – gondoltam.
     – Nem adom neked; itt kell éjszakáznod.
     – Eh? Mi, hogy tehetnéd, te szemét, mintha te nem akartad volna!
Ezután leugrott a szekrényről, és kikapta az alsót a kezemből, lábujjhegyre állt vagy ugrált, az egész energiáját elpazarolta, hogy megszerezze. Azonban ellenem nyerni, aki magasabb volt nála, még mindig nehéz volt. Ezt követően egy kicsit dühös lett, az arca vörössé változott, és kiabálta, hogy adjam vissza az alsónadrágját, még párszor meg is ütött. Néhány perc játék után ő nyert, és visszaszerezte az alsóját, aztán újra a szekrényre ült. Még mindig az alsót szorongatva szólt hozzám.
     – Kérlek, segíts felvenni.
Nem tudtam ellenállni a mosolygós arcának, amellett, hogy segítettem felvenni az alsóját, még haza is cipeltem őt.

* Ma Ying-Jeou: A Kínai Köztársaság (Tajvan) elnöke, a „koldusok vezetője”. A tüntetők szerint az egész ország lakossága koldussá fog válni az irányítása alatt.

Fordítás! YunJae - Gashiyeon I. (9. fejezet / B)

     Tegnap előtt volt. Jaejoong ásítozott a tanár óráján, míg elütötte az időt. Mivel ez az ötödik óra volt, a diákok többsége a padokon fetrengett, szundikált. Ezen az órán, mikor már valóban aludt volna, megőrült.
     A golyóstollával kopogtatott, rombolva a tanár hangulatát; aztán két figyelmeztetést kapott, abba a gondolatba kapaszkodott, hogy sokkal jobb lenne, ha kidobnák a teremből. Következőnek letette a fejét az asztalra, megfogta a bal kezemet, és úgy szopogatta az ujjamat, mintha csak cukorkát evett volna. Jaejoong, aki el akarta űzni az unalmat, igazán cuki volt. Mikor elkezdte a harmadik évet, már nem volt babazsír rajta, és egyre szebb és szebb lett. Valóban úgy éreztem, hogy fel akarom falni. Jaejoong arcához hajoltam és beleharaptam.
     A probléma az volt, hogy ekkor Jaejoong nagyon hangosan sikoltott, pedig sosem vesztette el az önuralmát. A tanár már kétszer figyelmeztette. Nem tudtam megakadályozni, hogy kihívják őt a teremből, később pedig a vesszőzés miatt a combján és a fenekén lévő véraláfutásokkal tért vissza.
Azon a napon a hátamon cipeltem haza Jaejoongot. Mikor elértük a sportpálya felét, a haragja ártatlan célpontja lettem. „Te szemétláda, rohadék, halálosan gyűlöllek, utállak...” – a füleimben folyamatosan ez zümmögött, minden szót megismételve. Az arcomat és a hátamat is megütötte. Másnap egy nehéz kérdést tettem fel, ráadásul a tanár intelligenciájáról vitatkoztunk, a bosszúm az volt, hogy hagytam, hogy a tanár zavarban legyen.

~

     Látva Jaejoong állán nyugvó kezét, nuna megadta magát. Nuna csak ekkor öltött fel komoly arckifejezést. Jaejoong nem is zavarta őt, és eltűnt a szobából. A tiszteletlen hozzáállásán nuna egyszerűen csak keserűen nevetett. Megkérdeztem, hogy miért nem ideges. Azt mondta, hogy van egy nagyon makacs testvére, szóval már immúnis erre.
     – Te és Jaejoong… „olyan” fajta kapcsolatban vagytok?
Miután magyarázatot adott a kérdésére, kaptam egy kis időt, hogy megoldjam a problémát. Később nagy nehezen válaszoltam neki. „Olyan kapcsolatban… vagyunk.” Bár már már kitalálta az igazságot, nem számított rá, hogy nyíltan kimondom, így egy kicsit meglepődött.
     – A szüleid tudják?
     – Igen, tudják.
     Nuna bólintott.
     – Azt hittem, hogy ti srácok tökkelütött kölykök vagytok.
     Nuna húsz perccel korábban fejezte be az óráját; de nem felejtett el házit adni nekünk, hogy csináljuk meg. Emellett emlékeztetett arra, hogy bizonyosodjak meg arról, hogy Jaejoong is megcsinálja.
     Rendet tettem az asztalon, aztán a szobába mentem, ráugrottam Jaejoongra, aki a hasán feküdt, és megöleltem.
     Csak aztán „Ah, ah, ah”; kiadott egy fájdalmas kiáltást. Rögtön leszálltam a testéről. Ezután rám kiabált, mert nem törődtem a fenekével.
     Ő már az óra előtt zuhanyzott. Aztán kaptam egy kenőcsöt, és alaposan bekentem vele Jaejoong sokszínű fenekét. Ahogy hozzáértem a combjaihoz és a hátsójához, nagyon nyeltem. Nem én voltam az, aki nem volt hajlandó szeretkezni? Ráraktam a kupakot a kenőcsre, és óvatosan az asztalra tettem.
     – Nuna a kapcsolatunkról kérdezett.
     – Megint nunának hívtad.
     – Igen, sonsaeng-nim.
     – Cseréljünk tanárt, Yunho-yah, én utálom őt.
     Arra a napra gondoltam, amikor megmondtam neki, hogy a tanár egy nő lesz, dühöngve tombolt anélkül, hogy tudta volna, mire gondoltam.
     – Cseréljük le egy férfira.
     – Miattad szó sem lehet róla.
     Abban, ahogy az a nő rád nézett, ugyanúgy furcsa gondolatok voltak! Nem számít, mit mondasz, még mindig van egy csomó vetélytárs.
     – Már elfáradtam az iskolában, és mikor hazaérünk, még mindig óvatosnak kell lennem azzal a nővel, nem érzed azt, hogy egy kicsit túl kegyetlen vagy? Yunho-ah, hallod, mit mondok? Eh? – A teste elhelyezkedett rajtam, az állát a vállamhoz dörgölte.
     – Természetesen nem tudunk egy férfitanárt felvenni, számtalan hoobae méreget téged ellenséges szemekkel az iskolában. Csakúgy, mint ahogy te is ellenséges vagy a nőkkel szemben, én sem lazulhatok el egy pillanatra sem miattad. Két év múlva tizenkilenc éves leszel, hogy lehetsz még mindig ilyen meggondolatlan, szerelmem? Még ha meg is ölsz, akkor sem fogom megengedni – mondtam színtelen hangon. Ezután leültem az asztalomhoz, és elkezdtem csinálni a feladataimat. A háttérből egy sóhaj jött.
     Mikor másodikos voltam, azért tanultam, mert diáktanácsos akartam lenni, harmadikban tanultam, mert úgy éreztem, hogy tényleg tanulnom kell.
Egy idő után Jaejoong elkezdett le-feljárkálni, mintha a égett volna a feneke. Nem volt elégedett azzal, hogy az asztal előtt ültem. Panaszkodott, hogy elhanyagolom őt és kigondolt egy tervet.
     Ennek a kölyöknek az agya biztosan arra gondolt: „Tartsd távol Jung Yunhót a házi feladattól.”

~

     – Oppa-ah… vegyél nekem rizst.
     Felhúzta a mellkasáig a pólóját, végül le is vette. Hollóhaja össze-vissza állt, úgy nézett ki, mint a hínár. A kezemmel rendezgetni kezdtem a haját, azt mondta, hogy szereti az arcomat, úgyhogy megcsíptem az orrát; erre ő kidugta a nyelvét, és megnyalta az ujjaimat. Ne, ha ez így folytatódik… Eltoltam a száját. UM… UM… YAH!! – egy csomó furcsa hangot adott ki, miközben egyre dühösebb lett rám.
     Egyszerűen befogtam a füleimet az ujjaim segítségével, és elfeküdtem a nappaliban lévő kanapén, a tévét nézve. Az a kölyök egyből egy takarót hozott, és a hasamra ült, ugyanúgy tévét nézve.
     – Szállj le rólam. Nem kapok levegőt.
     – Nagyon nehéz vagyok?! Muhaha, úgy tűnik, megint híztam.
     – Még ha egy kölyök is ül a hasamon, akkor is nehéz a légzés.
     Felkeltem; ő rám bámult, mondván, hogy nagyon rossz vagyok.
     – Mikor veled vagyok, nem szeretnék haszontalan dolgokat csinálni, jó dolgokat akarok tenni.
     – Mi nálad a „jó dolgok” definíciója? Csókolózás? Szeretkezés?
     – Még nem mondtam neked? Akkor utállak a legjobban, mikor ilyeneket mondasz, pedig nyilvánvalóan tudod a választ, de azért megkérdezed.
     Az ölembe ültettem a makacs Jaejoongot, de ő küzdött, hogy kiszabadulhasson. Azonban az erő csatájában mindig ő volt az, aki előbb feladta, a karjai a nyakam köré fonódtak, és a lábait a derekam köré csavarta, a feneke Kicsi Yunniehoz dörzsölődött. Ezek az akciók sok ötletet adtak nekem. Úgy tűnt, Jaejoongnak is túlságosan tetszett ezt a póz.
     – Nem, csak akkor fogjuk csinálni, miután meggyógyult a popsid.
     – Szemtelen fasz.
     – Még nem mondtam neked, hogy ne káromkodj?
     – Ne káromkodj. Blablabla, még ha szeretkezünk is, akkor is az van, amit te akarsz! Vén áruló!

     – ……     

     – Oké, tudom, holnap szombat lesz; hallgatnod kell rám – mondta egy idő után Jaejoong. – Hmm… vasárnapig.
     – ……
     – Nem tetszik?
     – Miért tenném?
     Azonnal elmosolyodott, megdörzsölve az orromat, megkérdezve, hogy akarom-e azt csókot tőle most, amit korábban akartam, és aztán az ajkaink találkoztak.
     A civakodás, majd megállapodás; már két éve randiztunk, és ez még mindig olyan volt, mint az első alkalommal; tele volt szenvedéllyel.
     Az ágyra fektettem Jaejoongot, mondván, hogy tegye, amit tennie kell. Nagyon komolyan nézett ki, mikor az ágyon feküdt, és tette a dolgát, kezében egy tollal. Én az asztalomhoz ültem, kinyitottam a könyvemet, ah… hogyan… tele volt kenőccsel. Összeráncoltam a homlokomat, és csúnyán néztem rá; ő csak kuncogott, és a takarója mögé rejtőzött.

Ez a rókaszerű kölyök...

Fordítás! YunJae - Gashiyeon I. (9. fejezet / A)

     Mikor elkezdtük a harmadik évünket, ugyanabba az osztályba kerültünk.
A második év végén még mindig én voltam az osztályelső, és sikeresen diáktanácsossá váltam. Azzal, hogy ugyanabban az osztályban voltam vele, használnom kellett a nevem erejét. „Az a Jaejoong gyerek haszontalan számodra, miért kell vele egy osztályban lenned? Ch...” Csak zavartan tudtam mosolyogni azon, amit a diákelnök mondott. Ebben az évben csak annyit engedhetek, hogy mellettem legyen; titokban elhatároztam azt, hogy a szívemet a jegyeinek javulásába teszem. 

     Jaejoong szüleinek hozzájárulása után elkezdett a házamban különórákat venni. Még ha egyből nem is egyeztek bele, akkor is adtak egy esélyt, és rám bízták a felelősséget, miután látták, hogy Jaejoong gyenge osztályzatait. A parlament tagjaként úgy tűnt, hogy Jaejoong apja szégyenkezett amiatt, hogy ugyanaz a nevük. Emlékeztem Jaejoong arckifejezésére, mikor nem akart hazamenni, a lakásomban pedig kitört a görcsös zokogás belőle, és egész este sírt. Most az egyetlen ember, akitől a kölyök függött, az én voltam Már több mint két éve voltunk együtt, nem egyszerűen minden nap együtt maradtunk, hanem rájöttem, hogy azért a kölyökért léteztem. 

     Az oktatónk egy nuna volt, aki három évvel idősebb volt nálunk.

     Most éppen az egyik olyan tantárgyát tanultuk, amiből gyenge volt – matekot, és hirtelen Jaejoong megkérdezte Nunát:

     – Sonsaeng-nim, a mi Yunhónk jóképű, igaz? – Jaejoong hangjában pajkosság bujkált. Nunát nem nyűgözte le ez a vicc; egy tollal megkocogtatta a homlokát.

     Aztán Jaejoong a ceruzája végét kezdte el rágni, miközben kíváncsisággal telve nézte Nunát. Később még fenyegette is őt, hogy nem lesz hajlandó folytatni a felzárkóztató órákat, ha most nem válaszol a kérdésére. Ahogy az várható volt, ez volt az, amit Jaejoong mondott volna.

     – Igen, igen, nagyon jóképű. Most már tudod folytatni a munkádat? 

     – Ne így mondd, legyél kissé komolyabb.

     – Jung Yunho, tényleg jóképű vagy; ez most megfelel?

     – Így… Sonsaeng-nim, mikor meglátod az arcát, érzel késztetést arra, hogy megcsókold vagy megérintsd Yunhót?

Nem volt elég időm, hogy megállítsam őt. Nuna eléggé lesokkolódott, és felváltva nézett hol Jaejoongra, hol rám. Azt a kölyköt nem zavarta; a szemei nagyokra nyíltak, miközben ünnepélyes módon kérdezett, úgy tűnt, hogy tényleg szerette volna megtudni a választ. Látva azt, hogy nuna nem válaszolt a korábbi kérdésére, Jaejoong feltételezte, hogy a válasz „nem” volt, és elégedetlenül folytatta.

     – Úgy tűnik, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így reagál… Csak az arcára nézve meg akarom csókolni és érinteni, és néha még egész testemben remegek is. Így ngy erőfeszítéseket teszek azért, hogy ne nézzek rá, mert sonsaeng-nim körülötte van, és nem tehetek érte semmit...

     Milyen sajnálkozó tónus. Annak ellenére, hogy nem szereted a felzárkóztató órákat, még mindig rossz, hogy így viselkedsz, így akarod elüldözni sonsaeng-nimet?

     Lehet, hogy azért, mert nuna nem szerette a kínos légkört, kijelentette, hogy el akar menni a mosdóba, és kiment a szobából. A nappali asztala kettőnkre maradt, kik egymással szemben ültünk. Hehe – éppen úgy kuncogott, mint egy ördög, tényleg nem igazán lehetett leállítani. Úgy tettem, mintha dühös volnék; természetesen nem vártam el semmilyen hatást Kim Jaejoongtól.

     – Mi, amit mondtam, az igaz, csak meglátom az arcodat, és elvesztem az önkontrollomat. Mivel most állsz, majd vedd le a gatyádat.

     – Muszáj volt most, hogy ezt mondd nunának?

     – Miért hívod őt nunának? Én sonsaeng-nimnek hívom.

     – Most nem erről beszélek.

Mivel különböző dolgokról beszéltünk, egy pillanatra abbahagytuk a csevegést. Jaejoong a kezein támasztotta az állát, ajkaival csókot kérve csücsörített. Rendes körülmények között nem szerettem volna ezt csinálni, mivel ha egyszer elkezdeném, akkor nem lenne semmi, ami megállítana. Plusz azt sem tudtam, hogy nuna mikor jön vissza, még mindig gondolkodtam, és a homlomon valami hideget éreztem. Úgy nézett ki, mintha élve meg akarna enni; rám meredt, és azt mondta, üljek rendesen. Ezután visszament a helyére. Annak ellenére, hogy inkább furcsának éreztem, nem tudtam semmit sem tenni ez ellen, ezért továbbra is a leckémet csináltam. Még tudtam, hogy nem engedhetem le a védelmemet.

     A lábujja hegye úgy vonaglott, mint egy kígyó, untatva a Kicsi Yunniet. Az ujjai a nadrágomon mozogtak, én pedig nem tudtam koncentrálni; ennek eredményeképpen dobtam félre a tollamat. Ezután ő édesen mosolygott rám, azt gondolva, hogy megvalósíthatom a kívánságait; a lábát egy kicsit lejjebb nyomta.

     – Csináljuk.

     – Tanulunk.

     – Miután csináltuk, majd tanulunk.

     – A feneked még mindig egy fenék, még akkor is, ha először tanulunk.

     – Eh? Csináljuk, csináljuk, csináljuk! Csináljuk mo...

     – Mit akarsz csinálni?

Nuna megjelent, akár egy életmentő.

Jaejoong rögtön visszahúzta a lábát, igazából nem akarta csinálni, ez csak azért volt, hogy elüsse az unalmas időt.

 A feneked még nem gyógyult meg, mit akarsz csinálni?