– Most már jó?
– Nem.
– Engedj el! Ez fáj.
– Megint el fogsz szökni, mint az előbb.
Elengedtem egy megkönnyebbült sóhajt, tudva, hogy mi történik, és még a frufrumat is felfújtam. Felemeltem a naplót, és minden habozás nélkül a fiú irányába dobtam. A napló átvágott a tömegen, és a fiú orrán landolt. Ah!! – eltakarta az arcát, és lehajolt, míg azt a szemétládát átkozta, aki ezt merte tenni.
Mindenki azt mondta: „Ez Jung Yunho!”, nekem nem is kellett magamtól bemutatkoznom, ők megtették helyettem. Reméltem, hogy azoknak a srácoknak a szája nem fog annyi szót pazarolni.
Jaejoong ott állt, leesett állal, az arca elsápadt, és bámult engem. “Ez nem az én hibám!” Normális esetben ezt mondaná, de most, látva a merev arckifejezésemet, nem mert mondani semmit.
Mivel tudta, hogy biztosan felidegesíteni, nem merészelt semmi meggondolatlant mondani, látva ezt a Jaejoongot, váratlanul elmosolyodtam; annyira édes.
Mindenki néma csendben volt, mintha csak mézet kóstolgatnának, én belenyaltam.
A hátam mögül az oldalamra húztam Jaejoongot, a hajába túrva. Felemelte a fejét, és valami olyasmit suttogott, hogy „Ah?”. Miért olyan lehangolt az, akinek a szeretője vagy? Hehe – az a kölyök kinyújtotta a nyelvét, és a holdívű szemeivel szemeivel mosolygott. Miután vetettem egy rövid pillantást Jaejoongra, tekintetemet a fiúra szegeztem, aki most eltakarta az orrát.
– Mi? Te voltál?
– Baszd meg, hogyan merészeltél hozzáérni az orromhoz...?!
– Te vagy az új diák?
– Mi vagy te? A főnök?
Mivel én voltam a diákelnök, nem válaszolhattam egy ütéssel a bókra, csendben maradtam. A tanulók pedig tovább nézték a monodrámát. A homlokomat ráncolva, keserűen néztem a gúnyos mosolyukra.
– Merész.
Gúnyolódtak, most már nem tudhattuk, ki volt a merész.
– Hé, gyönyörűm, az a srác a szeretőd?
– Mmmm.
A tömeg szívből jövően nevetni kezdett, néhányan a hasukat fogták közben. Még gyerekesebb módot is találhatnál a provokálásomra.
Megszólalt a csengő. A tömeg felsóhajtott, miközben arra gondoltak, hogy a szünet túl rövid volt, és elhanyagolható. Volt egy tanár, aki ránk ordított: „Mit csináltok, nem mentek vissza a terembe?!”
Jaejoong vállaira tettem a kezeimet, és a teremhez sétáltunk, ami előttünk helyezkedett el.
– Menjünk be.Jaejoong csendben figyelte az arckifejezésemet; aztán aggódva pillantott a mögöttünk lévő emberekre. Ha egyszerűen csak tudtak volna az arckifejezésemből olvasni, és óvatosan használták volna a szavaikat, mint Jaejoong...
Megfordultam, és beszédet tartottam azoknak a talpnyalóknak, akik nem voltak hajlandók visszamenni az osztályba.
– Mi van?
Lehetnél udvariasabb is!
– Van itt egy személy, akit Lee Soo Hunnak hívnak, megkérdezheted tőle, hogy kihez tartozik Kim Jaejoong.
Beletúrtam Jaejoong hajába, miközben komótosan visszafordultam. Káromkodás hallatszott a hátam mögül.
Becsuktam az osztályterem hátsóajtaját, és visszaültem a helyemre, mindenki azonnal lecsillapodott.
Ráadásul a tanár megkérdezte, hogy mi történt. Dühös? Annak ellenére, hogy a tanár nyájasan kérdezett, továbbra is komoly arcot vágtam, csak a táblára és a padomra nézve. Mikor elkezdtem a harmadik évemet, senki sem merészelt egyenesen hozzám jönni, és rám támadni, ezért nagyon boldognak éreztem magamat most, hogy az az ember váratlanul megjelent.
Basszus, miért vagy ilyen gyönyörű?! Szerettem volna ezt a gyerekes kérdést feltenni Jaejoongnak.
~
A neve Nam Hun volt, és biztosan elég, hogy egy cserediák.
Ennek a szemétnek a családja félelmetes volt, még azt is kiválaszthatta, hogy melyik iskolába akart járni. Bár nem tudtam, hogy mit csinált, amiért áthelyezték ide, az volt az igazság, hogy az egyik itt lévő diák családi háttere sem volt egyszerű.
És már az áthelyezésének első napján megtámadta Jung Yunho szeretőjét – Kim Jaejoongot, az biztosan egész iskola erről fog beszélni.
~
Az esti nap ragyogott. Mivel ma nem kellett tanulni, mindenki korán hazament. A lenyugvó nyári nap könnyen áthatolt az iskola ablakán, az egész egyetemet egy vörös tengerré változtatva.
A hideg levegő a folyosóról követett minket, ahogy az ötödik emeleten lévő osztályterembe sétáltunk. Mikor kinyitottam az ajtót, a vörös napsugár és a hő megcsapott engem. Még mindig meleg volt, emlékeztem a gyerekre, aki különösen szorgalmasan futott az utolsó órán – testnevelésen, és megállás nélkül kiabálta, hogy „Nagyon meleg van!”.
Jaejoong a szekrények és a lobogó redőnyök között állt; nem vette fel a nadrágját, naivan és romantikusan mosolygott.
– Elvesztettem a gatyámat… – Miről beszélsz? Elindultam a szekrénye felé. Ő az üres szekrényére utalt, ami közel volt a lábához, ártatlanul állítva azt, hogy a nadrágja elveszett, ezért nem tudta felvenni. Gyanús. Az ilyen ragyogó mosolya miatt kétségeim támadtak. Az inge alatt csak zokni volt rajta, ami rendkívül provokatív volt, sőt a finom combjait is ringatta, elérve, hogy ne tudjak ellenállni a csábításnak.
Levettem a szemüvegemet, a naplót az iskolapadba tettem, és elindultam felé.
Becsuktam az ablakot, a csapkodó redőnyök rögtön békésen lenyugodtak. A fiú egyszerre csak arra panaszkodott, hogy meleg van.
– Később csak melegebb lesz – mondtam. Aztán a gyönyörű száj abbahagyta az indulatok szórását.
– Úgy tűnik, hogy a nadrágomat elvette az a fiú…
– Akkor hadd legyen az övé.
– Nem vagy féltékeny…?
– Mire, nekem jobb van.
Lehajoltam, és megcsókoltam a vádliját; ő kuncogott, mondván, hogy ez csikis volt. Amint megcsókoltam a combját, az ablakba kapaszkodott, miközben az egész teste elgyengült.
Feltoltam a pólóját, és ez felfedte a kedvenc, saját és aranyos alsónadrágomat. A csípője környékére egy szívet rajzoltam. Annak ellenére, hogy azt mondta, hogy ez gyerekes, akár egy perverz, még az iskolában is hordta. Az orromat a medencéjéhez dörgöltem. A kölyök gyengéden megragadta a hajamat.
– Mi vagyok én, cukor? Ne nyalogass… ah… haha… ez rohadt csikis...
A fejemet a laza pólója alá tettem, és elkezdtem a hasát nyalogatni. Ekkor ő küzdött. Ha egy cukorka lennél, le tudnálak nyelni.
Mikor az arcom a pólóján kívülre került, a hajam már egy förtelmesen kócos volt, plusz, még Jaejoong is beletúrt, majd elmosolyodott. Csakúgy, mint Ying-jeo*. Ying-jeo, hahaha.
Amint összeráncoltam a szemöldökömet, ő becsukta a száját, és szorgalmasan kitartott. Mégis, az arcán boldog kifejezés volt, aztán megragadta a nyakamat, közelebb akarva magához. Követelte a testem; mindkét keze az arcomat érintette, miközben behajlította a derekát.
– Yunho-ah, Yunho-ah… az én jóképű oppám...
A homlokom, a szemeim, a szemöldököm, a bal orcám, a jobb orcám, a felső ajkam, az alsó ajkam, és az állam; módszeresen megcsókolta őket. Aztán nyugodtan lélegzett, bámult rám, őszinteségével átitatta minden csókját. Magához húzta az arcom, és újra csókolni kezdett. A nyugati égbolton lévő lenyugvó napot nézve eszembe jutott, hogy már rég óta ragaszkodunk egymáshoz.
Lehúztam őt, hagyva, hogy a két kezével megtámassza magát a szekrényeken; felhúztam a pólóját, felfedve a testét. Nem vettem le az alsóját, csak félrehúztam, feltárva a medencéjét. Enyhén oldalra fordította a fejét, hogy hátranézhessen.
– Szóval így fogjuk csinálni? – Gyorsan beszélt. Míg ő a saját fenekét nézte, én egy pillanat alatt behatoltam; tüzes belseje elnyelte egy kis részemet.
– Ah, urg….!
Megragadtam Jaejoong vékony derekát, és a feneke a megszokott módon mozgott. A verejték lassan szivárgott, a teste csúszóssá változott. Nem számít, hogyan kapaszkodtam a derekába, nehéz volt. Úgy éreztem, hogy az ingem is átázott kissé. Hu – sóhajtottam egyszer, a kölyök pedig felfedezte, és befejezte a csípőjének a mozgatását.
– Szeretném nézni az arcod… látni akarom ahogy mozogsz…
Elhúzódtam a testétől, és az iskolai padra tettem őt. Mind a két lába a vállamon volt, a combjáig lehúztam az alsógatyáját, ez a jelenet pedig eléggé izgató volt ahhoz, hogy újra a testébe hatoljak.
– Ah, ah… Uh… Ha… Oha…
A kölyök valószínűleg nem akart lemaradni a merev arckifejezésemről, ezért nem hunyta le a szemeit, de még így is olyan imádnivaló hangokat tudott képezni. A csúcs közelében a kölyök már nem tudott ellenállni az intenzív ingerlésnek, így parabola-szerű köröket írt le a csípőjével. Én aztán a vállára hajtottam a fejem. A lenyugvó nap most már teljesen elbújt a sötét égbolton. Homályos fény világította meg az egész nedves testét, így valóban varázslatos volt. Zihált; az egyik szeme le volt hunyva, halványan mosolygott.
Felkapcsoltam az osztályterem villanyát annak érdekében, hogy megtaláljam az aktatáskámat, majd a szekrényem elé álltam és leguggoltam. Jaejoong, aki hátfájásra panaszkodott, és azt akarta, hogy hazacipeljem, felmászott a szekrény tetejére, fejét a csuklóira hajtva lefeküdt, én pedig nem tudtam, mi tette ilyen boldoggá, de egyfolytában mosolygott. Ennyire elégedett amiatt, hogy szeretkezett velem? Ekkor elfogadtam ezt az okot, lenyomva a szekrényem jelszavát és kinyitva az ajtót.
– KK…
Ez a kölyök.
– Hol van a nadrágom…?
A huncut arc ravaszul kezdett el fütyürészni. Ki tette ezt az alsónadrágot a szekrényembe? Megint át lettem verve.
Abszurd, a kölyök kinyújtóztatta a testét, egyik keze az állát támasztotta, két lába lóbálózott. „Levehetem újra a szívecskés alsóját még egyszer?” – gondoltam.
– Nem adom neked; itt kell éjszakáznod.
– Eh? Mi, hogy tehetnéd, te szemét, mintha te nem akartad volna!
Ezután leugrott a szekrényről, és kikapta az alsót a kezemből, lábujjhegyre állt vagy ugrált, az egész energiáját elpazarolta, hogy megszerezze. Azonban ellenem nyerni, aki magasabb volt nála, még mindig nehéz volt. Ezt követően egy kicsit dühös lett, az arca vörössé változott, és kiabálta, hogy adjam vissza az alsónadrágját, még párszor meg is ütött. Néhány perc játék után ő nyert, és visszaszerezte az alsóját, aztán újra a szekrényre ült. Még mindig az alsót szorongatva szólt hozzám.
– Kérlek, segíts felvenni.
Nem tudtam ellenállni a mosolygós arcának, amellett, hogy segítettem felvenni az alsóját, még haza is cipeltem őt.
*
Ma Ying-Jeou: A Kínai Köztársaság (Tajvan) elnöke, a „koldusok
vezetője”. A tüntetők szerint az egész ország lakossága
koldussá fog válni az irányítása alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése