Fordítás! YunJae - Gashiyeon II. (1. fejezet)

Prológus

Végre kihúzták a bölcsességfogam, mert egy nagyon kellemetlen helyzetbe nőtt. A kiszedése fájdalmas volt, de szerencsére a fájdalom hamar elmúlt.
Ahogy a duzzanat lassan alábbhagyott, elhatároztam, hogy soha többé nem vetem magam alá ilyen fájdalmas procedúrának. Hatalmas megkönnyebbülés volt a számomra, mikor végre levették a kötszereket.
Hogy kárpótoljam magam, amiért ezen a héten egy tortúrán kellett keresztül mennem a fogorvosom miatt, úgy döntöttem, hogy befestetem a hajam. Inkább valamilyen világosabb árnyalatúra.
Sokáig ültem a szalonszékben míg arra vártam, hogy a fodrász befejezze a hajam befestését. A végeredmény egyszerre volt nagyon megnyugtató és kielégítő számomra. Még a fodrász is azt mondta, hogy ez a szín igazán illik hozzám; úgy tűnt, nem igazán utálom ezt az üzleti mosolyt!
Ez után elmentem vásárolni. Azt hiszem, meg tudom érteni, hogy egyes emberek miért hívnak a vásárlás rabjának; szívből gyűlölök lemaradni a trendekkel, szóval minden évben elmegyek ugyanazokba az üzletekbe, amikbe szoktam, és alaposan átfésülöm őket új ruhák után kutatva.
Az eladó kedvesen üdvözölt, és nem éreztem magam annak ellenére sem fáradnak, hogy a nedves utcákon kellett sétálnom. Körbe-körbe mentem, egy halom ruhát összeszedtem, de csak a fizetés után realizáltam, hogy nincs kocsim, amibe tehetném a „trófeáimat”. Végtére is én tényleg egy lobbanékony természet vagyok. Talán itt az ideje elgondolkodni e rossz szokás megváltoztatásán, de mivel ez már megtörtént, már csak sóhajtani tudok.
Elővettem a mobiltelefonomat. Már egy ideje nem használtam, így ez a modell már elavult volt. Elhatároztam, hogy a következő megállóhelyem egy mobiltelefon bolt lesz, de előtte még el kell intéznek egy hívást.
Sokáig csörgött, és már éppen feladtam volna minden reményemet, hogy válaszol a hívásomra, amikor ez mégis megtörtént. Hallottam a hangját.
Egyszerűen csak a hangja nagyon boldoggá tett, de ugyanakkor férfias volt, mint mindig, és ez egy kicsit pánikba ejtett.
Valahogy ez majdnem olyan volt, mintha érezném az illatát a telefonon keresztül, és ennek a gondolata felcsigázott. Nagyon hiányzott nekem, és még azt is elfelejtettem, hogy miért hívtam.
Kihagyva minden szokásos üdvözlést, egyszerűen csak elmondtam neki, hol voltam, aztán letettem, és sóhajtottam.
A tükörképemet vizslattam a kirakat ablakában. Az újonnan festett hajam fényesen csillogott a tűző napon.
Jól nézek ki? Az aprócska változást, ami két év alatt történt rajtam, meg fogja érteni, igaz? Míg vártam, vettem egy új telefont, és az ő száma volt az első, amit beleírtam. Aztán kisétáltam a boltból, a szívem pedig tele volt reménnyel azzal kapcsolatban, hogy újra láthatom őt.


I. fejezet

Ah… az igazat megvallva, a reakcióm, ahogy újra megpillantottam, nem volt más, mint szánalmas.
Itt állva az utcán, a számat egy szégyenteljes módon eltátva, megcsodálva a lenyűgöző embert, akivé váltál – kíváncsi vagyok, hogy milyen idiótán nézhettem ki akkor.
Az, hogy az apja cégének alkalmazottja lett, tényleg sokkal elképesztőbbé tette őt, mint amilyen előtte volt. A hozzá illő öltöny, a nyakkendő, ami nem tűnt furcsának a gallérját díszítve, a simára vasalt inge, és a legteteje az éles szempárt keretező ezüstszínű szemüveg volt. Annak ellenére, hogy mióta utoljára láttam, fogyott, a vékonyabb teste illett a korához, és sokkal érettebbnek nézett ki, mint korábban. Mindent összevetve, egy még nagyszerűbb teremtmény vált belőle.
Ah! A számra kellett szorítanom a kezemet, hogy ne sóhajtsak fel újra és újra Yunho új kinézetén.
Az a tény, hogy egyikünk sem szerette az édes dolgokat, nem változott, így ugyanolyan ételeket rendeltünk, mint amilyeneket korábban. Bár már sok idő eltelt, mióta utoljára találkoztunk, egyáltalán nem volt szükség arra, hogy máshogy üdvözöljük egymást – ez az arcunkra volt írva. Minden a szemünkben volt – így köszöntöttük egymást. Ez egy íratlan megállapodás, az eredménye annak, hogy túléltük egymás mellett a múltban. Úgy hiszem, ez az újratalálkozásunk ajándéka az elválásunk után hagyott hófehér üresség betöltésére.
De talán azért, mert túl őszinték voltunk egymással az együtt töltött idő során vagy az áthidalhatatlan szakadék miatt, ami úgy tűnt, most elválaszt minket, hamarosan elkezdett gúnyolódni – az idők, mikor a pokol tüzes szenvedélyével szerettük egymást, a múlt emlékei voltak. Én vagyok az, aki elfelejtette megölni a szerelmét irántad, és mégis úgy tűnik, hogy sokkal távolabb vagy, mint korábban. Egy hideg pillantást vetett a feltűnő hajszínemre. Vajon idegesíti őt?
Hosszú ideig bámulta mielőtt még találkozott volna a pillantása az enyémmel. Nem volt ötletem, miért csinálta ezt. Talán ez azért volt, mert rég találkoztunk utoljára, de ahogy nézett rám, úgy éreztem, lemorzsolódok a pillantása intenzitásától.
Más volt az, ahogyan rám nézett – a szemei különbözőek voltak, mint a múltban. Meg tudtam mondani, hogy a sebe még nem gyógyult be. Szégyellősen elkaptam róla a pillantásomat. Lefelé néztem, de a fényes gyűrű az ujján kitűnt, mint egy oda nem illő tárgy.
Ahh...! Megházasodtál, nem igaz?
– Kiengedtek a kórházból.
– Aha. Sokkal jobban érzem most magamat. De tudod mit? Pontosan ott, a legszörnyűbb dolog az volt, hogy végül darabokra tört, mikor ki akarták venni. Akkor… Csak hogy kiszedjék ezt a dolgot belőlem, fogalmad sincs róla, min kellett keresztül mennem. Látod? Még úgy látszik, hogy egy kicsit duzzadt, és egyáltalán nem tudok az állkapcsom azon részével harapni.
– Látom. Felhívtad a szüleidet már? Tartod… a kapcsolatot a szüleiddel?
– Az arcom is kerekebbnek tűnik, igaz? Nem híztam, ez az egész a duzzanat miatt van! Nincs rá mód, hogy bármiféle súlyt szedjek magamra. Sokkal kevesebbet eszek most, és hat óra után tartózkodok az ételtől, mint a lányok, mikor diétáznak.
– Jaejoong-ah...
– Ez csak azért volt, hogy jól nézzek ki, mikor újra láthatlak.
Úgy tűnt, egy kicsit megviselték a szavaim. Összehúzta a metsző szemeit, és egy pillantást vetettem a zavarodott, felhős arckifejezésére.
Mindig is imádtam az arcát, mert mindig képes volt drasztikusan megváltozni csak mert egyszerűen rosszallt valamit.
Keskeny arc, ragadozó szemek, magas orrnyereg, ami olyan magasan áll, mint a saját büszkesége és telt ajkak, amiket én mindig is csodáltam…
Ezek mind Jung Yunho részei voltak, akit én szerettem.
Látni akartam, ahogy elvörösödik, mint ahogyan akkor tette, mikor fiatalok voltunk. Nagyon szerettem volna csak hozzáérni, és megsimogatni az arcát – a távolság köztünk most tényleg elég idegesítő volt.
Mivel féltem, hogy olvas a gondolataimban, semmiségekről csacsogtam, elkerülve a témát. Eléggé megértett ahhoz, hogy tudja, min jár az eszem.
Csöndben maradt, töprengett. A hallgatásával valószínűleg magának adott időt, hogy megfejthesse az arcomat, ami jelenleg kezdett elborulni nyugtalanságomban. Talán látta az én kicsi, fondorlatos szívemet? Az alattomos fajta önzés kezdte fejét emelni a gondolatra. Azt hiszem, ez olyasmi, ami nem is lehet, és nem is szabad, hogy legyen köztünk.
– Nehéz volt. Komolyan. Abban a pillanatban eljöttem, hogy láthassalak, amint elhagytam a kórházat, mert annyira hiányzol.
– Ezt sokkal előbb kellett volna mondanod.
Felemelte a poharát az ajkaihoz, az a tökéletes ujj a gyűrűvel úgy nézett ki, hogy akár egy festmény részlete is lehetett volna. Annak ellenére, hogy jegygyűrűt viselt, még mindig a kezeit vettem szemügyre először. Azok az ujjízületek – egykor a nyakamnak feszültek, kifacsarva a testemből az életet. Még meg is ütöttem az arca mind a két felét, csakhogy kiszabaduljak azok közül a kezek közül. Minden egyes ujjperce egyszer helyet masszírozott bennem, egykor a gyengeségemet ölelték körbe, határozottan szorítva.
Ezek voltak azok a kezek, amik elképzelhetetlen örömet okoztak nekem, szóval még gondolni se gondold, hogy egy nyamvadt jegygyűrűvel eltántoríthatsz engem, ami egyébként még nem is illik hozzád.
– Még nem találtam ki, hogy hová mehetnék. Téged hívtalak legelőször, át sem gondoltam igazán.
Szívtelenül nevetett, mintha valóban nem lett volna képes elhinni a nemtörődömségemet.
Talán el kellett volna rejtenem a bevásárló szatyrokat a lábammal, mielőtt még hazudni próbáltam volna neki?
Yunho tekintete a szatyrok és köztem járt, kigúnyolva engem, megbélyegezve a büszkeségem. Nyilvánvalóan nevetségesnek gondolt. Sóhajával zúzta össze az elhatározásomat, úgy tűnt, hogy ezzel közölte, hogy az erőfeszítéseim teljesen reménytelenek.
Ah, itt van – figyelmen kívül hagytam azt az aljas görbületet a szája sarkában, ami egy vigyor kezdetét jelezte – úgy hiányoltam ezt, mint egy őrült. Az én Jung Yunhóm még mindig sugárzó volt, még ha el is telt két év, és én még mindig a szerény szerepet játszom. Hogy lehet, hogy semmit sem változtál? Abszolút förtelmes vagyok, ha nem törődöm magammal.
– Hívd fel a szüleidet, és kezdj el egy saját lakás után keresgélni. Ha úgy gondolod, hogy te képtelen vagy, akkor felhívom neked őket.
– De utálom, hogy mindig úgy bánnak velem, mint egy beteggel…! Teljesen elegem van ebből.
Nem te voltál, aki kimentett arról a mocskos helyről? Tényleg azt kívánod, hogy újra odakerüljek? Te tényleg elég kegyetlen vagy ahhoz, hogy játssz az emberek szívével? Sosem voltál ilyen ezelőtt, Yunho. Soha nem tudtam elképzelni, hogy valaha így fogsz velem bánni. Ne tedd ezt velem.
– Vagy mehetnél a nagybácsid hoteljébe. Menjünk – szerzek neked egy szobát.
– Ő is a család tagja. Nem te tudod a legjobban, hogy elsősorban ő a hibás abban, hogy én most ilyen helyzetben vagyok?
Azonnal meg akartam csókolni azokat a szorosan összezárt ajkakat. Egyszerűen csak el kéne felejtenem minden mást, és nekivetemedni? Mikor nem volt jobb dolgunk, mikor egyedül voltunk, ugyanezt a késztetést éreztem, mint most. Mivel ez egy hétköznapi nap volt, és már elteltek a legforgalmasabb órák, senki nem volt már a láthatáron. Szerettem volna benedvesíteni az ajkaidat a nyálammal; szerettem volna őket csillogni látni, a nyálammal beborítva. Ne mondj nekem ilyen kegyetlen dolgokat, Yunho. Nem számít, milyen szörnyű vagyok, te vagy az egyetlen ember az összes többi közül, akinek nem kéne ilyennek lennie hozzám.
– Nem akarom. Tudod, hogy nem tudok elaludni olyan helyeken, ahol nem érzem otthon magam…
Olyan hangon nyöszörögtem, aminek Yunho nem tudott ellenállni. Mindig egy kicsit szorosabban ölelt át engem, mikor ezt a fajta hangot használtam; úgy tűnt, hogy egy kicsit húztam a szívét, mivel úgy hangzott, mint egy kismacska, mikor sír, nagyon idegesítő, de ugyanakkor nagyon aranyos is.
De mindig jobban szerette a nyafogásom és nyöszörgésem, amikor alatta vonaglottam, a normális beszédhangomnál magasabb hangokat kiadva...
– Jó leszek a feleségeddel, és kedvesen fogok vele bánni...
– …
– Esküszöm, hogy semmivel sem fogok próbálkozni.
Az arckifejezése lágyulni kezdett. Látod? Egyáltalán nem tud engem elutasítani! Még ha egy maszkot is próbálsz viselni velem szemben, az arckifejezéseid akkor is elárulják a gondolataid. Kizárt, hogy előttem színészkedni tudj – ezt nagyon jól tudom. Talán, ha fordítva volna, és én hazudnék neked, az egy más történet lenne.
Egy idő után megmasszírozta az orrnyergét, megigazította a szemüvegét, mielőtt hirtelen felállt volna a számlával a kezében. Gyorsan megragadtam a szatyraimat, és követtem őt.
A lépéseink hangosan visszhangoztak a hátunk mögött, ahogy úgy követtem, mint egy kisgyerek, és próbáltam kiszúrni rajta a részeket, amik nem változtak.
Ah, még a háta is lenyűgöző volt. Ráadásul a tarkója is jól nézett ki! A haja tökéletesen be volt állítva, a széles vállai pedig kiegészítették az okos kinézetét – minden vele kapcsolatban letisztult és rendezett volt.
A tökéletes férfi. A csodálatom jele egy sóhaj által szökött ki belőlem. Nagyon szerettem volna hátulról magamhoz ölelni őt.
Ott állt a pénztárnál, fizetett, és fixírozta a lányt, aki elvette a pénzét. Szóval megtanulta, hogyan kell ilyesmi haszontalan dolgokat csinálni a két év alatt, míg én távol voltam! Hogy merészeli?! Nem akarom, hogy még ha egy pillanatra is, de másra nézzen így!
Vakmerően kirángattam az étteremből, még arra sem hagyva esélyt, hogy elvegye a visszajárót.
Az üzletek távol voltak egymástól, én pedig elfáradtam a hosszú sétában, figyelembe véve a dolgok puszta súlyát, amiket magammal cipeltem. Mikor végül megálltam, elkezdtem kicsit szédülni, mivel nem ettem sokat, de Yunho úgy tűnt, mintha ragyogna a ragyogó nap alatt – holott nem is mosolygott.
Féltékeny voltam. Nem te mondtad, hogy szeretnéd, hogy minden apró dologra féltékeny legyek, ami az utadba kerül, és te egy pillanatra is figyelsz rájuk, pedig még annyira sem szépek, mint én? Szóval féltékeny voltam. Hát nem vagyok egy jófiú? Miért nem mosolyogsz akkor? Felidegesítesz…
Nem sokkal ezután hátat fordított nekem. Nagyon fényesek voltak a szemem előtt a napsugarak, ezért nem láttam jól a szemeit. A nyár megöl engem…
A napfény forró volt, ezért úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban elájulhatok. Kezdtem nehezen lélegezni. De még így is sikerült követnem őt a parkoló bejáratához, miközben a holmijaimmal küzdöttem. Mindezek ellenére vidáman mentem oda hozzá, és próbáltam erőt venni a testemen.
Hamarosan, ahogy meghallottam egy feléledő motor bőgését, egy elegáns autó megállt előttem. Ah…Annyira boldog vagyok, hogy ebben a pillanatban meghalhatnék! Ez egy olyan autó volt, ami tökéletesen illett hozzá: egy ezüst Mercedes – az autó, amit mindig elmondtam újra és újra, hogy szerezzen meg, ha az öltöny valaha mindennapi viselet lesz az életében. Minden apró dologra emlékezett, amiket mondtam… Annyira boldog voltam, hogy még a szédülésem is elmúlt. Lefogadom, hogy gondol rám, mikor elfordítja a slusszkulcsot. Lefogadom, hogy minden egyes alkalommal, amikor a kezét a kormánya teszi, rám gondol. Úgy éreztem, mintha a bajom felét már levették volna a vállamról.
Megragadtam a kocsiajtó kilincsét, de nem volt hajlandó megmozdulni. Lehúzta az anyósülés felőli ablakot, de nem nézett rám, a gyönyörű arcán egy elegáns ránc ült. Felemeltem neki a csomagjaim, hogy láthassa őket.
– Kérlek, Yunho, nyisd ki! Nagyon fáradt vagyok…
Teljesen figyelmen kívül hagyott engem, és még csak nem is látszott úgy, hogy tervezte volna, hogy beenged a kocsiba. Beharaptam az ajkamat – az arckifejezése kifürkészhetetlen volt.
Éhgyomorral állva a tűző napon, a testem elérte a határait. Ennek tetejében hirtelen a fáradtság erős hullámait is megéreztem, ahogy gyötörtek engem. De még most sem volt hajlandó a szemembe nézni, még úgy sem tűnt, hogy szándékában áll meghallgatni. Nagyon sokat erőt gyűjtött és még több rosszindulatot, mióta elváltunk egymástól; úgy tűnt, mintha nagyon sokat kivett volna belőle a távollétem. De én többé nem voltam hajlandó beletörődni Yunho gyerekes megmutatkozásaiba.
– Mérges vagy rám? Nagyon mérgesnek tűnsz… De tudod, ez az egész nekem is nagyon nehéz volt. Szóval ne legyél ilyen.
– …
– Meggyulladok, nem látod? Szeretnélek téged magamban érezni most, Yunho-ah…
– Én…
Annak ellenére, hogy abszolút szánalmasnak tűntem a kocsiablakon keresztül, minden figyelmemet Yunho hangjának szenteltem – úgy lenyugtatott engem, hogy arra semmilyen gyógyszer nem volt képes. Rajtakaptam, hogy motyogott magában. Bármikor, amikor meghallottam az édes suttogását a fülemben, mindig úgy éreztem, hogy én vagyok a legboldogabb ember a világon. Ez a fajta hatalmad volt felettem.
– Te is akarsz engem, nem igaz? Szeretnéd belém rakni… Kivegyünk egy hotelszobát most? Hm?
– Nem bízom benned.
Hazug! Tudom, hogy most rögtön magad alá akarsz szorítani engem, és aztán mindenhol megkóstolni – széttépni engem, mint egy állat...
Bár ilyen mocskos gondolataim voltak, a testemnek megvolt a saját, néma pánik rohama. Minden, amit tenni tudtam, az az állás volt, lefagyva, ahogy a kecses, ezüst Mercedes elhaladva mellettem kihajtott a parkolóból. Megragadtam a holmijaimat, és lassan kivonszoltam őket a parkolóból. A néhány pillanattal ezelőtti derűs napfény most elviselhetetlen hőséggé változott. Gyötrelmesen párás volt a levegő. Nagyon lihegtem, nehezemre esett lélegezni, és azért küzdöttem, hogy meg tudjak állni egyenesen.
Yunho-ah... Elfelejtetted, hogy mennyire utálom a napot, igaz…?

~*~*~*~

Könnyedén meg tudtam szerezni Yunho címét, csak egy gyors hívásomba került a cégéhez. Valaki megadta a választ, csak cserébe túl sok kérdést tettek fel. A határán voltam annak, hogy felhívjam a szülei házát, de azon kaptam magam, hogy nem akarok még több bajt okozni nekik annál, amit már okoztam. Végtére is, az anyukája nem lenne túl boldog, ha hallaná, hogy elhagytam a kórházat, élek és jól vagyok.
Pár óra eltelt már, így mostanában ért véget a munkaideje; ha nincs több dolga, akkor hamarosan felbukkan. A háza előtt guggoltam, az új ruháim, amiket vettem, már koszosak voltak, mivel a poros lépcsőn ültem. Miután belépek a házába, azonnal tiszta ruhákba kell öltöznöm.
Ezzel a boldog gondolattal az elmémben kezdtem el turkálni a bevásárlószatyraimban valami viselhető után kutakodva.
Bennük volt két ing, amik elgondolkodtattak, hogy mi vett rá arra, hogy megvegyem őket. Mind a kettő nagyobb volt a méretemnél, és egyáltalán nem illettek hozzám. Talán öntudatlanul vettem két inget neki? Mindig azt gondoltam, hogy én voltam az, akinek sikerült nyakörvet tudott tenni Yunhóra, de úgy tűnt, ez nem teljesen így volt.
Kezdett sötétedni.
Mindenhol ragacsos voltam a verejték miatt; kétségbeesetten le akartam zuhanyozni. Már haza kellett volna érnie. Szerettem volna felhívni, mégis attól féltem, hogy azonnal megszakítaná a vonalat. A telefont nézve hirtelen legyőzött a kíváncsiság. Elővettem a kézikönyvét, amit a cégtől kaptam, és tanulmányozni kezdtem annak funkcióit. A mobilommal az ölemben játszottam. De csak egy rövid ideig, mert a telefon hátulja túlmelegedett.
Most a körülöttem lévő világ koromsötétté változott, és a környék csendes volt, mintha egyetlen egy lélek sem élt volna itt. Mivel ez egy elég forgalmas hely volt, sok autó elment mellettem, fényszóróikkal rám világítva. Yunho autója egy volt közülük.
Felálltam, leporoltam a nadrágomat egy kicsit, hogy adjak egy kicsit magamnak annak, aki udvariatlanul leparkolt, kisütve a szemeimet az autója fényszóróival. Yunho volt. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint délután – még mindig tökéletesen elegáns, még mindig tökéletesen gyönyörű. Hogy tudsz még az ilyen sötét éjszakákon is így fényleni?
– Menj vissza.
Még az ajkaid is ragyognak. Kíváncsi vagyok, hogy miért estem beléd ilyen tehetetlenül. A kemény szavakat, amik kijöttek a száján, azonnal elnyelték az ilyesféle gondolatok. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan nem érezhetem kedvtelenebbnek magamat egy ilyen nyílt elutasítás után sem. Szerintem ez a szilárd bizonyítéka az akaratosságomnak.
– Megígérem… Jó leszek...
– Ne akard, hogy megismételjem. Menj vissza.
Nem úgy tűnt, hogy találok bármilyen okot is az új, rideg oldalra. Belül kétségbeesetten kerestem a megoldást.
Míg én a gondolataimmal voltam elfoglalva, ő visszament a kocsijához, és a motor lágy dorombolásával a garázsba állt.
Vissza fog jönni. Tudja, hogy a nyári éjszakák hidegek és magányosak. Nem létezik, hogy magamra hagyjon engem, hogy gondoskodjak egyedül magamról. Ekkor egy dolgot sikerült tennem: nyugtatni magam – egyet a szokásaim közül.
Ahogy vártam, kicsivel ezután Yunho megint előttem állt. Az arca sötétebb volt, mint az éjszaka vastag köpenye, ami befedett minket; úgy tűnt, mintha a világ súlya nehezedne a vállára. Annak ellenére, hogy távol volt a hihetőtől, amint csak állt ott bambán, hogy itt hagy egyedül, még mindig kötelességem volt együtt játszani az ő szabályaival bizonyos mértékig.
Okosabb és ádázabb voltam, mint valaha – csak azért álltam meg, hogy szemügyre vegyem, mit akarok, mint ahogy mindig tettem. De Jung Yunho ugyanúgy szeretett engem.
Ah… a sírás olyan nehézkes és fárasztó dolog…
– Én…még… nem tudok aludni éjjel… nagyon félek…
– …
– Tényleg… nem hiszem, hogy tudnék nélküled élni…
– …Ennek a lépésnek többé már nincs értelme.
Ne baszakodj velem. Még sosem sikerült ellenállnod a könnyeimnek. Egyszer sem. Nem számít, milyen rossz vagyok hozzád, nem tehetsz róla, de engedsz nekem. Még ha hátat is fordítasz, tudom, hogy belül véres könnyeket fogsz sírni. De azt is tudom, hogy te nem vagy olyan rossz srác. Tudom, hogy az én Yunhóm nem képes ilyen dolgot tenni velem.
Megfogtam a kezét, aztán lassan feljebb csúsztattam a sajátom a karjára, majd a vállai köré.
Ekkor igazi könnyeket hullajtottam. Nem az ördögi fajtát, csak azzal a szándékkal, hogy lenyomjam őt, hanem valódiakat, egyenesen a szívemből. Talán sokkal jobban hiányzott, mint ahogy azt hittem. Vannak esetek, amikor abszolút gyötrelemben vagyok, de ugyanakkor időnként van, hogy nem tudok mit tenni, de könnyekben török ki – mindez miattad van.
A két év alatt, mikor külön voltunk egymástól, sosem felejtettem el, még egy pillanatra sem egyetlen egy részedet sem; egy csepp véredet sem, egy darab izmodat sem, még a legapróbb sejtedet sem. Tudod, hogy ebben a pillanatban milyen hálás vagyok, hogy újra meg tudlak érinteni?
Te sem felejtettél engem el sosem, igaz? Lehetetlen, hogy elhagyj engem, a szíved, csak mert belebonyolódtál valami olyan jelentéktelen dologba, mint a házasság. Most is önmagaddal harcolsz, nem igaz?
– …
Kérlek, add nekem meg a választ, amit hallani szeretnék.
– Yunho…
Szeretsz. Tudom.
– … Csak annyit engedek meg neked, hogy egy kis ideig maradj.
Látod, az ok, amiért nem tudtam aludni azokon a hosszú éjszakákon, nem a rémálmok voltak arról a végzetes napról, hanem inkább a kielégítetlen vágyam, az égő vágyam irántad. Nem egy rossz érzés tudni, hogy nem számít, milyen kifogásokat hozok fel, te képtelen leszel cserben hagyni engem.
– Nagyon hiányoztál…
A mellkasa olyan kemény volt, ahogy emlékeztem, még fojtogatott is. Az érdes légzésem hangja hangosan és tisztán visszhangzott a saját füleimben. Mindig sikerült ellenállnom a kísértésnek, bármikor találkoztam vele, hogy felhasítsam a saját tüdőmet ezekért a létfontosságú lélegzeteitekért. Elvégre, ha megtenném most itt, azt azt jelentené, hogy az ölelő karjaid nélkül kellene meghalnom. Biztosan megint az ujjam köré fogom csavarni a szíved.
Én egy végtelenül sérülékeny és kicsi élőlény voltam, és te voltál az én emberem, az én különleges valakim, akinek szeretnie kellett – megvédenie a tüskéktől.
Tudom, hogy mit mond a szíved neked. Én vagyok neked az egy és az egyetlen – most és mindörökké.

Fordítás! YunJae - Gashiyeon I. (12. fejezet / B, vége)

     Ketten a környéken tétlenkedtünk.
     Tegnap valami borzalmas dolgot tapasztaltunk meg. Jaejoong még azt is javasolta, hogy nézzünk meg egy éjféli filmet, és mielőtt hazafelé vettük volna az irányt, a folyamatos nyaggatására elmentünk meginni egy italt. Éppen hazaérkeztünk, mikor hajnalodni kezdett. Az órára néztem, és mind a ketten keserű csalódást éreztünk. Jaejoongra pillantottam, és megvakartam a fejem.
     Sóhajtottam, felejtsd el, mert már így is elkéstünk, nem számítana, ha még többet késtünk volna. Aztán lefeküdtem Jaejoong mellé, aki mélyen aludt. Mikor már ott tartottam, hogy elfelejtem a sebet, a fájdalom újra felbukkant. Tegnap a járástól is majd' meghaltam, annyira fájt. Nem tudtam, hogy ha ez a kölyök meg tudja érteni a fájdalmat, amit elszenvedtem, akkor miért terhelt azzal, hogy egy olyan hosszú úton sétáljak. Ha tudta, akkor biztosan nem javasolta volna, hogy a városból egészen a házamig sétáljunk vagy talán mégis tudta, és azt akarta, hogy egy kicsit szenvedjek. Miért, a részeg kölyök ittas és mosolygós arcára gondoltam. A szeretőm, aki megégette a testem egyik értékes részét, nem volt hajlandó lenyugodni. Ma még akkor is elutasított, mikor át akartam ölelni alvás közben. Az ágy szélére feküdt, és azt mondta, hogy aludni akar, és ha tovább zavarom, akkor azonnal hazamegy. Az ágy végére lökött.
     Fogalmam sem volt, hogy miért maradtunk együtt most.
     – Jaejoong-ah, ideje iskolába menni…
     – …HMM…
     Valójában egy sötét ok miatt tartottam Jaejoongot a házamban. Szerettem volna látni ezeket – ahogy a kora reggeli napfény az ő puha arcán alszik, érezni a teste melegét, és ahogy az álmos álmos hangja válaszol az enyémre. Gyorsan érettségizzünk le, és menjünk az egyetemre, ezt követően beleegyeznél abba, hogy velem élj? Türelmetlenül feltettem magamnak a kérdést, és nagyon boldogságot éreztem ettől.
     Bár ez általában megtörtént reggelente, de most valószínűleg azért, mert tegnap mind a ketten ittunk; Jaejoong felébresztése több időt vett igénybe. Mikor sikerült Jaejoongot a fürdőbe tuszkolnom, már fél egy volt. Mivel Jaejoong egyenruhája elszakadt, tettünk egy kirándulást a házához. Az idő egy kicsit szűkös volt ahhoz, hogy utolérjük Nam Hun testnevelés óráját.
     Figyelembe véve, hogy ez a kölyök mindig visszakozik, még gyorsabban mozogtam.
     Szerencsére senki sem volt otthon, könnyű volt elhozni az egyenruháját.

     Ha a szülei tudtak volna erről, biztos fejfájásuk lenne. Annyira türelmetlen voltam, hogy felpattantam a motoromra, és a sulihoz mentem. Az érkezés ideje jó volt, Nam Hun testnevelés órája akkor kezdődött.
     A harmadikosoknak mindig szabad foglalkozásuk volt, tanárt nem lehetett találni. Nem haboztam elindulni a tornaterem felé.
     Jaejoong észrevette, hogy nem hagytam el a termet annak ellenére, hogy az ötödik óránk elkezdődött. Az arca tele volt kétségekkel. Azonban csak egy percbe telt, és rájött a szándékomra.
     – Jung Yunho.
     – Mi az?
     – Minek állsz itt még? Menjünk a termünkbe.
     – Fejezd be a hülyeségedet. Még nem vezettem le a dühömet.
     – Ez nem valaki dühének a levezetéséről szól! Megígérted nekem, hogy nem keveredsz többé bajba, elfelejtetted? Ha büntetést kapsz, hogyan mész majd egyetemre...?
     – Egy ilyen összetűzéssel találkoztál, ha csendben maradok, hogyan néznének azok a rohadékok rám?
     Nem számított, hogy ezt gyerekességnek hívták, csak a bosszú tudott lenyugtatni. Tegnap már megbüntettél, szóval te már jobban érezheted magad, mint ahogy én megértettem azt, hogy miért tetted, remélem, hogy te sem fogsz megállítani engem.
     – Mégis, nem akarom, hogy ezt csináld; nem számít mindaddig, míg nem verekedsz többet...
     – Aggódsz értem.
     – Én nem… egyszerűen csak nem szeretném.
     – Aigoo… aggódsz a férjedért?
     – Baszd meg, már megmondtam, hogy nem aggódom!
     Megfogtam a kölyök arcát, és ő dühösen nézett rám. Olyan gyönyörű. Nem tudtam ellenállni a szívem akaratának, és gyorsan arcon csókoltam őt. Jaejoong meglepődött, és egy kicsit hátrébb lépett, így a válla felett megláttam Nam Hunt. Jaejoong is érzékelte, hogy látom, hátrafordult, hogy vessen rá egy pillantást, és utána újra visszafordult, hogy rám nézzen. Sóhajtott, ami azt jelentette, hogy engedélyezte nekem, hogy azt tegyem, amit akarok. Aztán felemelte a kezét, hogy megfogja az arcom, mondván, hogy legyek óvatos.
     – Ha veszítesz, megharaplak.
     – Yah, yah, de tegnap már megégettél, még mindig fáj.
     – Az a te hibád, ha ma veszítesz, még egyszer megégetlek.
     – Ah… akkor hogyan vehetném át az irányítást?
     Nyíltan viccelődtünk egymással, és a fenekembe rúgott, mintha rossz hangulatban lenne. Aztán megkérdezte, hogy rendben leszek-e. Integettem neki, és arra futottam, amerre Nam Hun volt. Nam Hun álszenten köszöntött, és én viszonoztam egy mosollyal. Nam Hum jártatta a száját. A „baráti” üdvözléseknek itt kell véget vetni. Nem tudtam megállni, odarohantam hozzá, a hajába martam, és a térdembe vertem a fejét.
     – Wu ah uh! – Nem törődtem a szenvedő kiáltásaival, amiket az általam okozta fájdalom váltott ki, továbbra is kifeszítettem a lábam, és rugdostam. Minden alkalommal, minden egyes rúgás pontos volt, és az érzés nagyszerű volt. A terem egy Asura* területévé vált, míg Nam Hun még mindig káromkodott, és a padlón fetrengett, nem értve a szituációt. Az emberek összegyűltek, hogy kifejezzék a személyes nézeteiket. Nam Hun és Jung Yunho verekedtek? Miért? Miért verekedtek? Jaejoong megjelenése kielégítette a kíváncsiságukat. Jaejoongot sokkolták az ellenmondást nem tűrő támadásaim, hátulról felém rohant, a szemei kikerekedve bámultak.

     Aggódtál értem; ez egy nagyon szokatlan Kim Jaejoong volt.
     A hozzád hasonló rohadékoknak hírnevük is van, szóval én csak a megfelelő végkielégítést szeretném választani.
     – Kim Jaejoong, hol értek hozzád azok az emberek?
     Mivel Jaejoong továbbra is csendben maradt, a tömeg rám nézett. Úgy viselkedett, mint egy néma; egyetlen egy szó sem hagyta el a száját, csak a szemei villogtak. Nem volt időm ezen gondolkodni, annak érdekében, hogy megbosszuljam őt, ismételten megrúgtam Nam Hunt, még mielőtt felállt volna. Újra feltettem a kérdést. A kölyök arca nagyon körmönfonttá vált, úgy tűnt, mintha mosolyogna, és rendkívüli izgalom ült rajta.
     – Jaejoong-ah, hol?
     – Öhm… mellkas!
     Oké. Nam Hun, aki éppen csak nagy nehezen felállt, egy rúgást kapott a mellkasába. Jaejoong ráadásul szurkolni is kezdett. A döbbent arckifejezése hamar eltűnt.
     – És még?
     – Itt--!
     Felemeltem Nam Hunt a nyakánál fogva, és az öklömet az arcába vertem. A puszta erőm miatt a földön feküdnél, és még mindig provokálsz? Milyen bátor egy fattyú. Hová tűnt az arroganciád? Ezekkel a gondolatokkal csak még dühösebb lettem, és ráléptem. Hihetetlen, de a homlokom gyöngyözni kezdett az izzadtságtól.
     – Ennyi elég?
     – Eh, eh! Nem, nem! Ennyi nem volt elég!
     – Hol hagytam ki?
     Annak érdekében, hogy lecsillapítsam a légzésem; abbahagytam az intenzív testmozgást, és a testhőmérsékletem felemelkedett. Meglazítottam a nyakkendőm, de még mindig meleg volt. Arra gondoltam, hogy gyorsan véget vetek ennek, és irány vissza a légkondicionált osztályterem. Bár úgy tűnt, hogy annak a kölyöknek nehéz ezt kimondania, a környezetére nézett. A kerek szemei egy fix terültet kezdtek el bámulni, ami a csípőm volt.
     Egy pillanat alatt emelkedett fel a testhőmérsékletem is, és a haragom is egyszerre.
     – Bassza meg, még itt is megérintett?!!!
     Nem haboztam, és Nam Hunra tapostam. Hasba rúgtam, még ha az arca megsemmisülne is, az sem lenne képes kielégíteni a gyűlöletemet. Nam Hun végül megadó hanggal felemelte a kezeit. Ahogy azt néztem, milyen szánalmas módon könyörgött, hogy hagyjam abba, megállítottam a lábam. Az erős napsütés alatt még jobban izzadtam, még a pólóm is átnedvesedett.
     A derekamra tettem a kezeimet, úgy néztem Nam Hunra, aki a gyomrát markolászva fetrengett a földön.
     – Máris sírsz?
     – … Urg.
     – Irigy vagy?
     – …
     – Csak mondd, mondd azt, amit akarsz, Jaejoong.
     Nam Hun komoran nézett rám az eltorzult arcával, ez volt a legundorítóbb. Aztán csak az élvezetért belerúgtam még párszor. Valószínűleg dühösebb voltam, mint azt gondoltam. Amikor a kölyök dolgaival foglalkoztam, képtelen voltam uralkodni magamon...
     – Ő nem olyasvalaki, akivel szórakozhatsz, megértetted?
     Egy pillanatra Jaejoong felé néztem, aki nagyon elégedettnek tűnt. Az arc, ami boldogságba merült, az enyém volt. Gyere ide, és ölelj meg. A szép test is az enyém volt, és kim Jaejoong Jung Yunhóhoz tartozott. Jaejoong felé fordultam, és tárt karokkal hívtam.
     – Gyere ide, feleségem.
     Akár egy gyönyörű menyasszony, mint ahogy a pillangó lengeti óvatosan a szárnyait, felém szállt. Jaejoong, a szívemben lévő bánat nyom nélkül eltűnt. Az első szerelmem, a szerelmem, Kim Jaejoong, akit szerettem.
     Otthagytuk Nam Hunt, aki még mindig a földön fetrengett. Miután eltűntünk a tömeg elől, finoman a vállamra hajtottam a fejét, ő pedig kifejezetten szégyellősen veregette meg a hátamat. Bár nem szerette ezt.
     Nem feledkezett el a maga módján bosszút állni.
     – Mehrong**.
     Ha irigy lennék arra a nyelvre, akkor biztosan megőrülnék.
     Mivel jelenleg óránk volt, nem mehettünk be a termünkbe. Helyette a mosdóba mentünk. Szerettem volna érezni a srác nyelvét, és a gyönyörű fenekét is.

     A szívem csordultig tele volt lelkesedéssel ahogy felnyaláboltam a kölyköt, a forró napsugarak a hátunkat sütötték.





* Asura – szárazföldi háború
** Mehrong – nyelvnyújtás hangja. Jaejoong kinyújtotta a nyelvét Nam Hunra ^^

Fordítás! YunJae - Gashiyeon I. (12. fejezet / A)

     Felemeltem a kezemet és megcirógattam a sebet az arcán. Elfintorodott.
     – Ah… Tudom… Egy szemét vagyok… – válaszoltam sóhajtva, a kölyök kuncogott rajta. Képtelen voltam vele nevetni. Biztosan komoly volt, mikor ezt mondta. Nem számít, milyen naivnak néz ki, biztosan sokat szenvedett egy ilyen veszélyes szituációval találkozva. Elrejtette a lelki fájdalmát, miközben igyekezett nem aggodalmat okozni nekem. Az orrával játszottam és megcsíptem azt, aztán ő felsikoltott a fájdalomtól, a bájosság a hangjában más volt, mint azelőtt, és még mindig könnyek törtek elő a szemeiből. Biztosan nagyon féltél, mert nem mentem, és biztosan aggódtál, esetleg nem megyek, és ez még ijesztőbb lehetett. Minden erőmmel átöleltem ezt a törékeny testet. Küszködött és mosolygott, mert nem tudott lélegezni. De nem érdekelt; az ágyban henteregtem, a kölyökkel a karjaimban. Kim Jaejoong, a szívem felrobban!
     – Mit csináljak veled… eh?
     – Mit akarsz csinálni ezzel az ahjusshi-szerű hanggal?! Mit szólnál ahhoz, ha először elengednél?
     Elvihetlek egy helyre, ahol senki nincs, csak te meg én? Ha ez lehetséges, egy kicsit jobban fogom érezni magam? A kölyök több stressz okozott nekem a megszokottnál.     A szemeim kifejezése túl intenzív lehetett, mert meglepetésemre elpirult. Folytattam a tekintete keresését.
     – Ne nézz többé rám – suttogta, és biztosan gondolkodott valamin. A kölyök lehunyta a szemeit, és a másik irányba fordította a fejét. A selymes tincsei; eltűrtem őket a füle mögé, és megpusziltam az arcát. A szívének kínja végül lenyugodott, hallottam a megkönnyebbült sóhaját.
     – Ó, igen, az instant tészta–!
Megcsókoltam, és az tulajdonképpen félrelökött, és egy szempillantás alatt felült. Bután néztem rá. Azt mondta, hogy az út szélére rakta a tésztát, és elfelejtette elhozni. Még mindig az instant tésztára gondolsz? Fejezd be a hülyeségeidet, és gyere ide gyorsan. Megpaskoltam a fenekét, és közelebb húztam.
     Pizzát rendeltünk, mert ő azt mondta, éhes. Várakozás közben nem volt mit tennünk, ezért mind a ketten a plafont bámultuk. A kölyök átölelte a nyakamat, lehunyta a szemeit és hozzám bújt. Talán azért, mert annyi minden történt egy ilyen rövid idő alatt, és nem úgy tűnt, mintha vége lenne. Bár én is nagyon éhes voltam, nem volt kedvem enni, és a vágyaimat tejesíteni. Folytattam a fekvést, majd hirtelen a kölyök előrukkolt egy mondattal.
     – Yunho-ah… van cigid?
     – Mi? Most hamarább akarsz meghalni?
     – Haha, nem, nem, szeretnélek cigizni látni.
Elégedetlenül néztem Jaejoongra, ahogy kivett az ágy sarkából egy cigarettát, és elhelyezte azt a számban. Aztán az a kölyök segített nekem meggyújtani. Dohányozni kezdtem, ahogy a kölyök kívánta. Tetszik a dohányzós képem? Ha ez a helyzet, milyen vagyok? Mi van a pózzal? Míg gondolkodtam, próbáltam a legjóképűbb oldalamat produkálni. A kölyök titokzatosan kuncogott, nem tudtam, min törte azt a buta agyát. Szóval folytattam a dohányzást.
     Azonban ez a kölyök lehúzta a nadrágomat, mikor még tiltakozni sem volt időm.
     – Yah, yah, mit próbálsz csinálni?
     Haszontalan lett volna megállítani, ez a kölyök már beékelődött alám. Neki köszönhetően most már a cigizésre sem tudtam koncentrálni. Ügyesen simogatta a Kis Yunnie-t, elérve, hogy felizguljak. Az erekcióm piszkálta a haját. Úgy tűnt, mintha büszke lenne erre, és folytatta a kuncogást.
     Ezután, mintha csodálkozna rajta, az ujjával körözött körülötte. Aztán meztelenül a térdeimre ült. Most fogjuk csinálni? El akartam dobni a cigarettát; azonban amikor körülnéztem, a hamutartó nagyon messze volt. Abban a pillanatban a kölyök keze elvette a cigimet, beleszívott, és szexin kifújta a füstöt. Ah, ah, akkor valóban ez a célod. Türelmetlenné váltam.
     Az egyik kezében a farkamat, a másik kezében a cigarettát tartotta. Óvatosan a feneke alá helyezte a cigit.
     – Jaj, meg fogod égetni magad! – Gyorsan utána nyújtottam a kezem, és annak érdekében, hogy később megkönnyítsem a behatolást, megragadtam a derekát, de furcsa, nem mozdult. Meglepődtem. Csak mikor Jaejoongra néztem…
     – Urg, ah!
     Megégette a farkam! A kis pirotechnika éppen megégette a bőröm egyik részét. Ez a remekmű valóban a kölyök keze által készült, hogy bosszanthasson. Ennek az volt az oka, hogy egy olyan sebet akart, amit más nem láthatott. Egyfajta árulást éreztem, amit nehéz megmagyarázni. Ez a róka! Megint átvert.
     A gyalázatosan botrányos Kim Jaejoong kihasználta azt, hogy a szeretője a sebét vizslatta, kiugrott az ágyból, és felvette a ruháit.
     Kihozni a sodromból, erről szól ez az egész!
     – Büntetés, ez a büntetés.
     – Yah, Kim Jaejoong… Urg…
     – Ah, úgy tűnik, megérkezett a pizza!
Még nem is hallottam a csengőt, ő már kiszökött a szobából. Még a szexi hátát sem tudtam utálni.
     Fájdalmas és bizsergő volt, Kicsi Yunnie-re néztem, ami fokozatosan kisebbé vált. Összeszorítottam a fogaimat, és röviden megérintettem a sebem, uh… Nyögtem a fájdalomtól. Láttam a cigarettacsikket, amely már rég el volt nyomva. Ez! Annyira fájt, hogy még egy hangot sem tudtam kiadni magamból. Elkezdtem az ajtót bámulni. Mégis, az én hibám volt az egész. Felsóhajtottam, és elővettem egy cigarettát, majd újra rágyújtottam.

     Holnap az ötödik órában lenne Nam Hun testnevelés órája...

Fordítás! YunJae - Gashiyeon I. (11. fejezet)

     Húsz perce, hogy a kölyök kiment. Az idő, amit az oda és a visszaút vett igénybe, mindössze öt perc volt, és az a kölyök nem jött vissza, mint ahogy az várható volt. Nem volt jóérzésem ezzel kapcsolatban, biztosan jól van, gondoltam, és miközben a fejemet fogtam, és magamat hibáztattam, valamikor az ég besötétedett.

     Az időjárás egy kicsit hűvös volt; nem törődtem azzal, hogy felvegyek valamit, ami felmelegít, és sietve kimentem az ajtón. A kezeim, ők a kölyök mobilját szorongatták.     Ugyanazon az úton voltam. Bár igyekeztem elkerülni az utat, ahol a hyungom meghalt, akár egy gyenge idegzetű, most meg kellett találnom Jaejoongot. Ha át akartam volna menni a zebrán, sokat kellett volna gyalogolnom, hogy ideérjek; nem volt időm rá, így félretoltam a lehetséges veszélyeket, és áthaladtam az úton.

     Türelmetlenül kiabáltam Jaejoong nevét, akár egy szülő, aki elvesztette a gyerekét, miközben mindenhol kerestem. Ennek ellenére még mindig nem találtam őt; hol vagy?Hirtelen egy nagyon rossz érzésem támadt. Tetőtől talpig izzadtam, rohantam; Nam Hun volt az egyetlen kép, ami felvillant az agyamban. Kérlek, nem számít mi; ne hagyd, hogy Kim Jaejoonggal megtörténjen az, amitől rettegek. Futottam és futottam.

     Éppen akkor, mikor alig láttam valamit, vettem észre Jaejoongot. Még ha várható is volt, akkor is testi sértést szenvedett el, teljes sötétségben. A haja teljesen összekuszálódott; a ruhája szakadt volt, és bár az arcáról rendkívüli pánikot lehetett leolvasni, még így is, hogy megvédje magát, „mérgező gázt” bocsájtott ki magából. Hitte, hogy el fogok jönni. Ez a buta agy számtalanszor ellenállt annak érdekében, hogy több időt nyerjen. A szakadt ruhák feltárták a sebeket, és a nadrágja, ami le lett véve, és megtaposták, ezek köszöntötték a szemeimet. Már nem voltam képes elfogadni azt, hogy mi történt Jaejoonggal a mai napon.

     Eldobtam a telefont, amit szorongattam, és egyenesen az egyik bunkó arcába csapódott. A mobil a földön landolt, összekarcolódott, és eltörött. Az a gazember azonnal leguggolt, és kezeivel eltakarta a fejét. Yunho-ah, Yunho-ah… Felrobbantam, miközben hallgattam a kölyök zokogását. Nekimentem ötüknek, és nem voltam biztos abban, hogy én fogok nyerni. Tíz megvető szem bámult rám. Az ütéseimen keresztül vezettem le a haragom. Egyenként, fogak estek ki a szájukból és az orrnyergük is eltört. Kettő közülük már a kezdetektől fogva menekült. 

     – Urg, ah, ah… Hu….!!

     Gyorsan lélegeztem, még mindig képtelen voltam kiereszteni a dühömet. Még több ütést vittem be a patkány gyomrába. A kölyökhöz sétáltam, a feje egy kicsit felemelkedett, és rám nézett, a szemei bevéreztek, és az arcának a bal oldala fel volt dagadva. Az ajkába harapott, és keményen próbálkozott, hogy visszatartsa a sírását. Mégis, a könnyei még mindig csöpögtek, mikor segítettem neki az egyenruhájával.

     Nagyon szerettem volna bezárni ezt a zokogó szájat, nem akartam hallani a kölyök sírását.

     Fogtam a nadrágját, és segítettem neki felvenni, a hátamon cipeltem őt, és elindultam a hosszú úton a zebrához, majd vissza a házhoz. A kölyök egy szót sem szólt; egész idő alatt csak a zokogását hallottam, dühös voltam magamra, és ugyanúgy a kölyökre is.
Elengedtem, és a vécé padlóján landolt. Megdörzsölte a vállait, miközben dühösen rám nézett.

     Amúgy is feldúltnak érzem magam, miért kell neked is így viselkedned? A szempár, ami igazságtalanul vádolt, követett engem. Ez a tett csak ahhoz vezetett, hogy még idegesebb lettem. Végül letéptem a piszkos és gyűrött egyenruhát. Le akartam törölni ezt a mocskos és összezavarodott tekintetet; ne lássam még egyszer őket. 

     – Hideg!! Ah… Huhuhu… ne!!

     Hirtelen a kölyök teste összerezzent, sírt, miközben a hideg víz ráfröcskölődött. Nagy erővel fürdettem őt, ő pedig még erősebben sírt. Megcsípett, szeretett volna eltolni engem magától; Teljesen megértem, csak éppen én még dühösebb vagyok, és még jobban utállak most téged… fenébe.

     Még mielőtt le tudta volna törölni magáról a vízcseppeket, behúztam Jaejoongot az ágyba. A kölyök a takaróval fedte el a testét. Didergett a hideg miatt, még a fogai is összekoccantak; véreres szemeivel rám meredt. Ha megütöm ezt a gyönyörű arcot, a szívem végül jobban fogja érezni magát? Jaejoong-ah.

     – Ha undorodsz tőlük, csak kiabáld ki. Újra a mosolyodat használtad, hogy elcsábítsd őket?

     – Már megmondtam nekik, de nem érdekelte őket! Komolyan azt hiszed, hogy azok a szemetek olyanok, mint te?

     – Na? Akkor kérdezd meg magadtól, hogy miért nézel ki ilyen undorítóan! Addig aggódtam érted, míg a szívem összetört, bunkó!!

     … A csend nyomással szállt alá, sokáig csendben maradtunk. Tudtam, hogy rossz szavakat választottam, de nem tudtam, hogyan kérjek bocsánatot.

     – Rohadék. Te voltál az, aki azt mondta, hogy gyönyörű vagyok...

A könnyei a takaróra hullottak, fájt még látni is. Nagyon meg szerettem volna ölelni, de a szívem még mindig füstölgött, mint egy kémény. Gyűlöltem magam, depressziós voltam és kétségbeesett.

     – Azt mondod, amit tudsz? Csak azt tudod, hogyan kell sírni és bajba keveredni!!

     – Bassza meg… mi történt. Huhuhu… igen, igaz, hogy csak bajt tudok okozni!! Mi van veled, te csak azt tudod, hogyan kell üvöltözni és kiabálni velem!!

     – Baszd meg… azért, mert mérges vagyok!...…
Nem tudtam uralkodni magamon, és a hajamat téptem. Káromkodások hagyták el az ajkaim. Azonban valójában miért érzem úgy, mintha sírni akarnék? Kim Jaejoong, miért…? Miért?

     Abban a pillanatban, amikor az ágyra ültem, a kölyök összekuporodott, próbálva elmenekülni előlem. Tudta, hogy még mindig dühös voltam. Tudta, milyen a természetem, már megütöttem volna.

     Kitártam a kezemet; azonban ő csak hol rám, hol a tenyeremre nézett; nem akarta, hogy megöleljem. Sóhajtottam.

     A haragom lassan lecsillapodott. Ő is, már nem sírt, átölelte a térdeit, és rám bámult. A szemei villogtak, mondván, hogy most közelebb mehetek hozzá.

     Odakúsztam hozzá. Levéve a takarót, széthúztam a térdeit; nem úgy tűnt, mintha lett volna valamilyen komoly sérülése vagy hogy megerőszakolták volna. Mikor korábban megtaláltam, az alsója még mindig rajta volt, annak ellenére, hogy a nadrágját levették. Mégis, kis sebek voltak minden egyes testrészén, és azt erőtlen hangon azt mondta nekem, hogy ne nézzem meg őket.

     – Hol értek hozzád azok a patkányok?

     – Nem tudom… utállak… üvöltözöl, és még le is szidsz.
A térdeimre tettem Jaejoongot, az egyik kezem a dereka körül volt, és a másik a testét érintette. Nincs semmilyen komoly sérülésed, igaz?

     – Én vagyok a hibás. Nézz rám… Látod, az arcodat teljesen szétverték.

     – Nagyszerű, vedd el a kezedet… Mivel most annyira csúnya vagyok, jó lenne, ha nem néznél rám... 

     A karjai a nyakam köré fonódtak, azt mondod, hogy ne nézzek rád, mégis kényszerítesz. Hamarosan megfulladok, kisgyerek. Gyengéden a kezére csaptam, aztán ő elengedett, ártatlanul nézve rám.

     – Te egy szemét vagy.

Fordítás! YunJae - Gashiyeon I. (10. fejezet / B)

      Másnap összefutottam Nam Hunnal a folyosón, de ez nem volt véletlen. Meglökte a vállam és rám pillantott, ez a tiszta provokáció? Kiderült, hogy volt egy célja, ami nem kellett volna, hogy legyen ilyen korban.
      Egy rendkívül aljas és rendkívül éretlen arc.
      – Hogyan lehet annak a kölyöknek olyan hangos a nyögése?
      – …
      – Köszi mindkettőtöknek, élveztem a jó showt.
Nam Hun hátára nézve ökölbe szorult a kezem.
      Jaejoong, aki nem tudta, mi történt Nam Hun és köztem, furcsán kezdte érezni magát az eltúlzott védelmezésem miatt. Már akkor is panaszkodott, ha csak gyanúsítottam őt, természetesen az igazi okot nem tudtam elmondani neki. Bármi is történt azon a napon, nem tudtam, hogy Nam Hun honnantól kezdte el nézni. Mégis, ő biztosan látott minket szeretkezni. Ha ezt akkor tudtam volna, akkor elráncigáltam volna a háztartási gyakorlatok terembe, és megkéseltem volna egy konyhakéssel.
      – Mit akarsz most csinálni?
      – Nekem is vannak olyan dolgaim, amiket meg akarok csinálni.
Körülnéztem, ok nélkül résen kellett lennem, figyelnem mindenkire, aki körülöttem volt.
Mivel kevesebb, mint egy hete helyezték át ide, és már megverte az egyik hoobaémat, ráadásul Nam Hun és a kirívó bandája rendkívül békés lett a közelmúltban, ezért nem engedhettem meg magamnak, hogy lankadjon a figyelmem. Nem tudtam, hogy mikor és hol képes az a rohadék bármit megtenni Jaejoonggal. Mondhatod, hogy Jung Yunho egy haszontalan személy; ezt csak az én egyetlen szerelmemért tettem, megakadályozva a „balesetet”, amit nem szerettem volna, hogy megtörténjen.

***      Nem kellett vécére mennem, mégis úgy tettem, mintha kellene, de természetesen nem lenne mit kiengedni. Jaejoong szokatlanul egyenesen rám nézett, kíméletlenül összevonva a szemöldökét és fenyegetően bámulva. Én csak ügyetlenül mosolyogtam, és a nyomába eredtem.

***      Mivel az Oktatási Minisztérium meglátogatta az iskolánkat, a negyedik óra után elengedtek minket. Minden nap el voltam foglalva a stresszes tanmenettel, jó volt korábban elmenni; a diákok a kapuhoz siettek, majd eltűntek.
      Nem sokáig pihentem; felgyorsítottam a motoromat, és a szokásosnál korábban érkeztem meg a társasházhoz. Jaejoong, aki elégedetlen volt a legutóbbi akcióimmal, ekkor lépett be a szobába, és feküdt az ágyamra. A táskámat a szoba sarkába tettem, és levettem az egyenruhámat.
      – Megint alszol?
      – Nagyon fáradt vagyok… Egész nap a megfigyelésed alatt álltam; még lélegezni is nehezemre esett, mi van veled mostanában?
      Az arcát a párnába temette, motyogott, azt gondolván, hogy elég volt ezeket elviselnie, megfordult, és rám bámult.
      A hajamba túrtam, és mereven egy „mi”- vel válaszoltam. Azonnal felfújta az arcát, mint egy gömbhal. Leszállt az ágyról, fogta az öklét, és felkészült a támadásra.
      – Gyorsan, mondd meg! Ha nem, betöröm azt a jóképű arcodat.
      – Előtte vigyázz, nehogy lekerüljön rólad a nadrágod.
      – Nem viccelek, nem válaszolsz nekem?!
Még dühösen is elragadó volt. Ha visszaszóltam volna, a kölyök indulata a tetőfokára hágott volna. Abban a pillanatban, amikor meg akart rúgni, megragadtam a lábát, ez a csontsovány test pedig az ágyra esett, és haladéktalanul ököllel kezdte el csapkodni a mellkasomat és a hátamat.
      – Ah, urg. Ez fáj, nem eszel semmit, akkor hogyan lehetsz ilyen erős?
      – Tényleg? Akkor többet kell ennem, hogy a hasam dudorodjon, és szüljek egy gyereket. Yah! Ah, Jung Yunho… várj! Vedd le a kezeidet… Urg…
      Te vagy az egyetlen, aki állandóan elcsábít, de félénken viselkedik utána, és összehúzza magát, mindig megőrjítve ezzel. Nem tudtam megállni, és letámadtam, ő pedig az elutasító ajkaival küzdött ellenem szüntelenül. Utálatos. Kihagytam a simogatást, és rögtön a testébe hatoltam, olyan volt, mintha egy őrült bika ellen harcoltam volna.
      – Még nem tágultam ki, várj… fáj… ha most csináljuk…
      – Csak viseld el a fájdalmat, gyorsabban, oppa sóvárog.
      – Ha így nézel, ellágyul a szívem.
A kölyöknek nagyon tetszett a sóvárgó arcom. Most különbözött az arca a rettegő arcától, most olyan volt, mint egy gyerek, aki azzal nyaggat, hogy tejet akar. Az arcomat a nyakába temettem, derekam körül a lábaival. Még mindig küzdött.
      – Csináljunk gyereket…
      – Te vén perverz!! Ne beszélj így… Ha, urg, ahh, urg!! Rohadék... ahhh!!
Mivel ez nem egy nő és egy férfi között történt, tudtam, hogy a durva szeretkezés nagy kárt tehetett volna a kölyök testében, de hány ember tud valóban racionális maradni, amikor Jaejoongra néz. Emellett a fiú nem szerette az őszinteséget. A nedves, összekapcsolódott részünkre néztem; rendben, mostantól lassan kell mozognom. A sápadt test remegett. Jaejoong úgy szopogatta az ujjamat, mint egy cukorkát; alkalmanként meg is harapta, majd csendesen megnézte a reakciómat, amint összeráncoltam a szemöldökömet, elkezdett úgy mosolyogni, mint egy bolond. Nagyon reméltem, hogy egy bolond volt. Reméltem, hogy vak, süket és nem tud beszélni, mert akkor lehetnék a szeme, a füle és a szája. Csak a saját világomban létezne.
      – Jaejoong-ah… úgy érezem, megőrültem… Komolyan… csak itt lehetsz… Nem tudok tovább élni…
      – Mi a halál? Libabőr…
De nem érzett undort, az orrát a mellkasomhoz dörzsölte, és kuncogott. Boldogság. 

      Ezt követően Jaejoong felhúzta a paplant, és azt mondta, hogy egy kicsit aludnunk kell. Ezt a hangot tényleg nagyon kellemes volt hallani, a szelíd valóját a sajátomon érezni is jó volt, a légzése is kedves volt a fülemnek; ebben a kis boldogságban aludtam el.
      Annak ellenére, hogy azt mondta, hogy egy kicsit kell pihennünk, az óra már meghaladta a hetet, mikor felébredtem, és az ég is besötétedett. Kicsit megmozgattam az ágyat, a kölyök, aki az igazság teljes hiányában állt, lassan kinyitotta a szemeit a zaj miatt, amit okoztam.
      – Irgalmat~… Mit csinálsz…? – A hang, ami még nem igazán ébredt fel, igazán aranyos volt. 
     A gyomrunk felmorajlott, így felültem.
      – Éhes vagy? Akarod, hogy főzzek neked valamit? – A kölyök, akinek a főzési képességei nagyszerűek voltak, szemtelenül kérdezett engem. Bár tényleg nagyon éhes voltam, nem akartam ezzel kifárasztani, szóval egyszerűen azt mondtam, hogy egy csésze tészta is megteszi. Megértette a szándékom. Még mindig meredt rám, de elégedett volt azzal, amit csináltam, mert egy mosoly terült el az egész arcán.
      – …… De nem akarom, hogy kövess engem; tényleg nagyon mérges leszek!
A kölyök felvette a ruháit, és készen állt, hogy kimenjen. Én is felöltöztem, és együtt akartam vele menni, de ő azon gondolkodott, hogyan rázhatna le engem. Végül bezárt a szobába. Azért, hogy kinyissa az ajtót, igyekeztem húzni a kilincset, de a kölyök is húzta a másik irányba, az erejét nem volt szabad lekicsinyíteni. Biztos voltam benne, hogy én nyerek a végén, de hihetem azt, hogy nem lesz probléma? Csak a kisboltig megy. Ezért elengedtem.

      Azonnal hallottam a hangját, amint becsukta az ajtót, a szobára békesség szállt.
      Ki akartam menni a hálóból, és ekkor megszólalt a kölyök telefonja.
      A feladó a kölyök nővére volt. „Ma is későn jössz haza?” A rövid mondat alapján a nővére ideges volt. Kitöröltem, és hirtelen visszakaptam a nyugalmamat, a kölyök nem vitte magával a telefonját, mikor elment, milyen tökkelütött.

Fordítás! YunJae - Gashiyeon I. (10. fejezet / A)

     Kisétáltam a szobából. Mint mindig, most is át kellett jutnom a zajos folyosón; azonban ezúttal a folyosó vége hangosabb volt az átlagosnál. A lány, aki a barátnőivel beszélgetett, csak befogta, és eltűnt, miután meglátott engem. Valami szokatlan helyzet van itt? Magamhoz vettem a diákok ellenőrzőjét, ahogy elindultam előre; a diákok értelmesek voltak, és utat adtak nekem. A hangzavar fő oka valójában Jaejoong volt, egy fiú, akit eddig még nem láttam, megragadta a csuklóját.
     – Most már jó?
     – Nem.
     – Engedj el! Ez fáj.
     – Megint el fogsz szökni, mint az előbb.
Elengedtem egy megkönnyebbült sóhajt, tudva, hogy mi történik, és még a frufrumat is felfújtam. Felemeltem a naplót, és minden habozás nélkül a fiú irányába dobtam. A napló átvágott a tömegen, és a fiú orrán landolt. Ah!! – eltakarta az arcát, és lehajolt, míg azt a szemétládát átkozta, aki ezt merte tenni.
     Mindenki azt mondta: „Ez Jung Yunho!”, nekem nem is kellett magamtól bemutatkoznom, ők megtették helyettem. Reméltem, hogy azoknak a srácoknak a szája nem fog annyi szót pazarolni.
     Jaejoong ott állt, leesett állal, az arca elsápadt, és bámult engem. “Ez nem az én hibám!” Normális esetben ezt mondaná, de most, látva a merev arckifejezésemet, nem mert mondani semmit.
     Mivel tudta, hogy biztosan felidegesíteni, nem merészelt semmi meggondolatlant mondani, látva ezt a Jaejoongot, váratlanul elmosolyodtam; annyira édes.
     Mindenki néma csendben volt, mintha csak mézet kóstolgatnának, én belenyaltam.
     A hátam mögül az oldalamra húztam Jaejoongot, a hajába túrva. Felemelte a fejét, és valami olyasmit suttogott, hogy „Ah?”. Miért olyan lehangolt az, akinek a szeretője vagy? Hehe – az a kölyök kinyújtotta a nyelvét, és a holdívű szemeivel szemeivel mosolygott. Miután vetettem egy rövid pillantást Jaejoongra, tekintetemet a fiúra szegeztem, aki most eltakarta az orrát.
     – Mi? Te voltál?
     – Baszd meg, hogyan merészeltél hozzáérni az orromhoz...?!
     – Te vagy az új diák?
     – Mi vagy te? A főnök?
Mivel én voltam a diákelnök, nem válaszolhattam egy ütéssel a bókra, csendben maradtam.     A tanulók pedig tovább nézték a monodrámát. A homlokomat ráncolva, keserűen néztem a gúnyos mosolyukra.
     – Merész.
Gúnyolódtak, most már nem tudhattuk, ki volt a merész.
     – Hé, gyönyörűm, az a srác a szeretőd?
     – Mmmm.
A tömeg szívből jövően nevetni kezdett, néhányan a hasukat fogták közben. Még gyerekesebb módot is találhatnál a provokálásomra.
     Megszólalt a csengő. A tömeg felsóhajtott, miközben arra gondoltak, hogy a szünet túl rövid volt, és elhanyagolható. Volt egy tanár, aki ránk ordított: „Mit csináltok, nem mentek vissza a terembe?!”
     Jaejoong vállaira tettem a kezeimet, és a teremhez sétáltunk, ami előttünk helyezkedett el.
     – Menjünk be.Jaejoong csendben figyelte az arckifejezésemet; aztán aggódva pillantott a mögöttünk lévő emberekre. Ha egyszerűen csak tudtak volna az arckifejezésemből olvasni, és óvatosan használták volna a szavaikat, mint Jaejoong...
     Megfordultam, és beszédet tartottam azoknak a talpnyalóknak, akik nem voltak hajlandók visszamenni az osztályba.
     – Mi van?
Lehetnél udvariasabb is!
     – Van itt egy személy, akit Lee Soo Hunnak hívnak, megkérdezheted tőle, hogy kihez tartozik Kim Jaejoong.
     Beletúrtam Jaejoong hajába, miközben komótosan visszafordultam. Káromkodás hallatszott a hátam mögül.
     Becsuktam az osztályterem hátsóajtaját, és visszaültem a helyemre, mindenki azonnal lecsillapodott.
     Ráadásul a tanár megkérdezte, hogy mi történt. Dühös? Annak ellenére, hogy a tanár nyájasan kérdezett, továbbra is komoly arcot vágtam, csak a táblára és a padomra nézve.     Mikor elkezdtem a harmadik évemet, senki sem merészelt egyenesen hozzám jönni, és rám támadni, ezért nagyon boldognak éreztem magamat most, hogy az az ember váratlanul megjelent.
     Basszus, miért vagy ilyen gyönyörű?! Szerettem volna ezt a gyerekes kérdést feltenni Jaejoongnak.



~


     A neve Nam Hun volt, és biztosan elég, hogy egy cserediák.
     Ennek a szemétnek a családja félelmetes volt, még azt is kiválaszthatta, hogy melyik iskolába akart járni. Bár nem tudtam, hogy mit csinált, amiért áthelyezték ide, az volt az igazság, hogy az egyik itt lévő diák családi háttere sem volt egyszerű.
     És már az áthelyezésének első napján megtámadta Jung Yunho szeretőjét – Kim Jaejoongot, az biztosan egész iskola erről fog beszélni.



~

     Az esti nap ragyogott. Mivel ma nem kellett tanulni, mindenki korán hazament. A lenyugvó nyári nap könnyen áthatolt az iskola ablakán, az egész egyetemet egy vörös tengerré változtatva.
     A hideg levegő a folyosóról követett minket, ahogy az ötödik emeleten lévő osztályterembe sétáltunk. Mikor kinyitottam az ajtót, a vörös napsugár és a hő megcsapott engem. Még mindig meleg volt, emlékeztem a gyerekre, aki különösen szorgalmasan futott az utolsó órán – testnevelésen, és megállás nélkül kiabálta, hogy „Nagyon meleg van!”.
     Jaejoong a szekrények és a lobogó redőnyök között állt; nem vette fel a nadrágját, naivan és romantikusan mosolygott.
     – Elvesztettem a gatyámat… – Miről beszélsz? Elindultam a szekrénye felé. Ő az üres szekrényére utalt, ami közel volt a lábához, ártatlanul állítva azt, hogy a nadrágja elveszett, ezért nem tudta felvenni. Gyanús. Az ilyen ragyogó mosolya miatt kétségeim támadtak. Az inge alatt csak zokni volt rajta, ami rendkívül provokatív volt, sőt a finom combjait is ringatta, elérve, hogy ne tudjak ellenállni a csábításnak.
     Levettem a szemüvegemet, a naplót az iskolapadba tettem, és elindultam felé.
     Becsuktam az ablakot, a csapkodó redőnyök rögtön békésen lenyugodtak. A fiú egyszerre csak arra panaszkodott, hogy meleg van.
     – Később csak melegebb lesz – mondtam. Aztán a gyönyörű száj abbahagyta az indulatok szórását.
     – Úgy tűnik, hogy a nadrágomat elvette az a fiú…
     – Akkor hadd legyen az övé.
     – Nem vagy féltékeny…?
     – Mire, nekem jobb van.
Lehajoltam, és megcsókoltam a vádliját; ő kuncogott, mondván, hogy ez csikis volt. Amint     megcsókoltam a combját, az ablakba kapaszkodott, miközben az egész teste elgyengült.
     Feltoltam a pólóját, és ez felfedte a kedvenc, saját és aranyos alsónadrágomat. A csípője környékére egy szívet rajzoltam. Annak ellenére, hogy azt mondta, hogy ez gyerekes, akár egy perverz, még az iskolában is hordta. Az orromat a medencéjéhez dörgöltem. A kölyök gyengéden megragadta a hajamat.
     – Mi vagyok én, cukor? Ne nyalogass… ah… haha… ez rohadt csikis...
A fejemet a laza pólója alá tettem, és elkezdtem a hasát nyalogatni. Ekkor ő küzdött. Ha egy cukorka lennél, le tudnálak nyelni.
     Mikor az arcom a pólóján kívülre került, a hajam már egy förtelmesen kócos volt, plusz, még Jaejoong is beletúrt, majd elmosolyodott. Csakúgy, mint Ying-jeo*. Ying-jeo, hahaha.
     Amint összeráncoltam a szemöldökömet, ő becsukta a száját, és szorgalmasan kitartott. Mégis, az arcán boldog kifejezés volt, aztán megragadta a nyakamat, közelebb akarva magához. Követelte a testem; mindkét keze az arcomat érintette, miközben behajlította a derekát.
     – Yunho-ah, Yunho-ah… az én jóképű oppám...
    A homlokom, a szemeim, a szemöldököm, a bal orcám, a jobb orcám, a felső ajkam, az alsó ajkam, és az állam; módszeresen megcsókolta őket. Aztán nyugodtan lélegzett, bámult rám, őszinteségével átitatta minden csókját. Magához húzta az arcom, és újra csókolni kezdett. A nyugati égbolton lévő lenyugvó napot nézve eszembe jutott, hogy már rég óta ragaszkodunk egymáshoz.
     Lehúztam őt, hagyva, hogy a két kezével megtámassza magát a szekrényeken; felhúztam a pólóját, felfedve a testét. Nem vettem le az alsóját, csak félrehúztam, feltárva a medencéjét. Enyhén oldalra fordította a fejét, hogy hátranézhessen.
     – Szóval így fogjuk csinálni? – Gyorsan beszélt. Míg ő a saját fenekét nézte, én egy pillanat alatt behatoltam; tüzes belseje elnyelte egy kis részemet.
     – Ah, urg….!
Megragadtam Jaejoong vékony derekát, és a feneke a megszokott módon mozgott. A verejték lassan szivárgott, a teste csúszóssá változott. Nem számít, hogyan kapaszkodtam a derekába, nehéz volt. Úgy éreztem, hogy az ingem is átázott kissé. Hu – sóhajtottam egyszer, a kölyök pedig felfedezte, és befejezte a csípőjének a mozgatását.
     – Szeretném nézni az arcod… látni akarom ahogy mozogsz…
     Elhúzódtam a testétől, és az iskolai padra tettem őt. Mind a két lába a vállamon volt, a combjáig lehúztam az alsógatyáját, ez a jelenet pedig eléggé izgató volt ahhoz, hogy újra a testébe hatoljak.
     – Ah, ah… Uh… Ha… Oha…
A kölyök valószínűleg nem akart lemaradni a merev arckifejezésemről, ezért nem hunyta le a szemeit, de még így is olyan imádnivaló hangokat tudott képezni. A csúcs közelében a kölyök már nem tudott ellenállni az intenzív ingerlésnek, így parabola-szerű köröket írt le a csípőjével. Én aztán a vállára hajtottam a fejem. A lenyugvó nap most már teljesen elbújt a sötét égbolton. Homályos fény világította meg az egész nedves testét, így valóban varázslatos volt. Zihált; az egyik szeme le volt hunyva, halványan mosolygott.
     Felkapcsoltam az osztályterem villanyát annak érdekében, hogy megtaláljam az aktatáskámat, majd a szekrényem elé álltam és leguggoltam. Jaejoong, aki hátfájásra panaszkodott, és azt akarta, hogy hazacipeljem, felmászott a szekrény tetejére, fejét a csuklóira hajtva lefeküdt, én pedig nem tudtam, mi tette ilyen boldoggá, de egyfolytában mosolygott. Ennyire elégedett amiatt, hogy szeretkezett velem? Ekkor elfogadtam ezt az okot, lenyomva a szekrényem jelszavát és kinyitva az ajtót.
     – KK…
Ez a kölyök.
     – Hol van a nadrágom…?
A huncut arc ravaszul kezdett el fütyürészni. Ki tette ezt az alsónadrágot a szekrényembe? Megint át lettem verve.
     Abszurd, a kölyök kinyújtóztatta a testét, egyik keze az állát támasztotta, két lába lóbálózott. „Levehetem újra a szívecskés alsóját még egyszer?” – gondoltam.
     – Nem adom neked; itt kell éjszakáznod.
     – Eh? Mi, hogy tehetnéd, te szemét, mintha te nem akartad volna!
Ezután leugrott a szekrényről, és kikapta az alsót a kezemből, lábujjhegyre állt vagy ugrált, az egész energiáját elpazarolta, hogy megszerezze. Azonban ellenem nyerni, aki magasabb volt nála, még mindig nehéz volt. Ezt követően egy kicsit dühös lett, az arca vörössé változott, és kiabálta, hogy adjam vissza az alsónadrágját, még párszor meg is ütött. Néhány perc játék után ő nyert, és visszaszerezte az alsóját, aztán újra a szekrényre ült. Még mindig az alsót szorongatva szólt hozzám.
     – Kérlek, segíts felvenni.
Nem tudtam ellenállni a mosolygós arcának, amellett, hogy segítettem felvenni az alsóját, még haza is cipeltem őt.

* Ma Ying-Jeou: A Kínai Köztársaság (Tajvan) elnöke, a „koldusok vezetője”. A tüntetők szerint az egész ország lakossága koldussá fog válni az irányítása alatt.