Fordítás! YunJae - Gashiyeon I. (11. fejezet)

     Húsz perce, hogy a kölyök kiment. Az idő, amit az oda és a visszaút vett igénybe, mindössze öt perc volt, és az a kölyök nem jött vissza, mint ahogy az várható volt. Nem volt jóérzésem ezzel kapcsolatban, biztosan jól van, gondoltam, és miközben a fejemet fogtam, és magamat hibáztattam, valamikor az ég besötétedett.

     Az időjárás egy kicsit hűvös volt; nem törődtem azzal, hogy felvegyek valamit, ami felmelegít, és sietve kimentem az ajtón. A kezeim, ők a kölyök mobilját szorongatták.     Ugyanazon az úton voltam. Bár igyekeztem elkerülni az utat, ahol a hyungom meghalt, akár egy gyenge idegzetű, most meg kellett találnom Jaejoongot. Ha át akartam volna menni a zebrán, sokat kellett volna gyalogolnom, hogy ideérjek; nem volt időm rá, így félretoltam a lehetséges veszélyeket, és áthaladtam az úton.

     Türelmetlenül kiabáltam Jaejoong nevét, akár egy szülő, aki elvesztette a gyerekét, miközben mindenhol kerestem. Ennek ellenére még mindig nem találtam őt; hol vagy?Hirtelen egy nagyon rossz érzésem támadt. Tetőtől talpig izzadtam, rohantam; Nam Hun volt az egyetlen kép, ami felvillant az agyamban. Kérlek, nem számít mi; ne hagyd, hogy Kim Jaejoonggal megtörténjen az, amitől rettegek. Futottam és futottam.

     Éppen akkor, mikor alig láttam valamit, vettem észre Jaejoongot. Még ha várható is volt, akkor is testi sértést szenvedett el, teljes sötétségben. A haja teljesen összekuszálódott; a ruhája szakadt volt, és bár az arcáról rendkívüli pánikot lehetett leolvasni, még így is, hogy megvédje magát, „mérgező gázt” bocsájtott ki magából. Hitte, hogy el fogok jönni. Ez a buta agy számtalanszor ellenállt annak érdekében, hogy több időt nyerjen. A szakadt ruhák feltárták a sebeket, és a nadrágja, ami le lett véve, és megtaposták, ezek köszöntötték a szemeimet. Már nem voltam képes elfogadni azt, hogy mi történt Jaejoonggal a mai napon.

     Eldobtam a telefont, amit szorongattam, és egyenesen az egyik bunkó arcába csapódott. A mobil a földön landolt, összekarcolódott, és eltörött. Az a gazember azonnal leguggolt, és kezeivel eltakarta a fejét. Yunho-ah, Yunho-ah… Felrobbantam, miközben hallgattam a kölyök zokogását. Nekimentem ötüknek, és nem voltam biztos abban, hogy én fogok nyerni. Tíz megvető szem bámult rám. Az ütéseimen keresztül vezettem le a haragom. Egyenként, fogak estek ki a szájukból és az orrnyergük is eltört. Kettő közülük már a kezdetektől fogva menekült. 

     – Urg, ah, ah… Hu….!!

     Gyorsan lélegeztem, még mindig képtelen voltam kiereszteni a dühömet. Még több ütést vittem be a patkány gyomrába. A kölyökhöz sétáltam, a feje egy kicsit felemelkedett, és rám nézett, a szemei bevéreztek, és az arcának a bal oldala fel volt dagadva. Az ajkába harapott, és keményen próbálkozott, hogy visszatartsa a sírását. Mégis, a könnyei még mindig csöpögtek, mikor segítettem neki az egyenruhájával.

     Nagyon szerettem volna bezárni ezt a zokogó szájat, nem akartam hallani a kölyök sírását.

     Fogtam a nadrágját, és segítettem neki felvenni, a hátamon cipeltem őt, és elindultam a hosszú úton a zebrához, majd vissza a házhoz. A kölyök egy szót sem szólt; egész idő alatt csak a zokogását hallottam, dühös voltam magamra, és ugyanúgy a kölyökre is.
Elengedtem, és a vécé padlóján landolt. Megdörzsölte a vállait, miközben dühösen rám nézett.

     Amúgy is feldúltnak érzem magam, miért kell neked is így viselkedned? A szempár, ami igazságtalanul vádolt, követett engem. Ez a tett csak ahhoz vezetett, hogy még idegesebb lettem. Végül letéptem a piszkos és gyűrött egyenruhát. Le akartam törölni ezt a mocskos és összezavarodott tekintetet; ne lássam még egyszer őket. 

     – Hideg!! Ah… Huhuhu… ne!!

     Hirtelen a kölyök teste összerezzent, sírt, miközben a hideg víz ráfröcskölődött. Nagy erővel fürdettem őt, ő pedig még erősebben sírt. Megcsípett, szeretett volna eltolni engem magától; Teljesen megértem, csak éppen én még dühösebb vagyok, és még jobban utállak most téged… fenébe.

     Még mielőtt le tudta volna törölni magáról a vízcseppeket, behúztam Jaejoongot az ágyba. A kölyök a takaróval fedte el a testét. Didergett a hideg miatt, még a fogai is összekoccantak; véreres szemeivel rám meredt. Ha megütöm ezt a gyönyörű arcot, a szívem végül jobban fogja érezni magát? Jaejoong-ah.

     – Ha undorodsz tőlük, csak kiabáld ki. Újra a mosolyodat használtad, hogy elcsábítsd őket?

     – Már megmondtam nekik, de nem érdekelte őket! Komolyan azt hiszed, hogy azok a szemetek olyanok, mint te?

     – Na? Akkor kérdezd meg magadtól, hogy miért nézel ki ilyen undorítóan! Addig aggódtam érted, míg a szívem összetört, bunkó!!

     … A csend nyomással szállt alá, sokáig csendben maradtunk. Tudtam, hogy rossz szavakat választottam, de nem tudtam, hogyan kérjek bocsánatot.

     – Rohadék. Te voltál az, aki azt mondta, hogy gyönyörű vagyok...

A könnyei a takaróra hullottak, fájt még látni is. Nagyon meg szerettem volna ölelni, de a szívem még mindig füstölgött, mint egy kémény. Gyűlöltem magam, depressziós voltam és kétségbeesett.

     – Azt mondod, amit tudsz? Csak azt tudod, hogyan kell sírni és bajba keveredni!!

     – Bassza meg… mi történt. Huhuhu… igen, igaz, hogy csak bajt tudok okozni!! Mi van veled, te csak azt tudod, hogyan kell üvöltözni és kiabálni velem!!

     – Baszd meg… azért, mert mérges vagyok!...…
Nem tudtam uralkodni magamon, és a hajamat téptem. Káromkodások hagyták el az ajkaim. Azonban valójában miért érzem úgy, mintha sírni akarnék? Kim Jaejoong, miért…? Miért?

     Abban a pillanatban, amikor az ágyra ültem, a kölyök összekuporodott, próbálva elmenekülni előlem. Tudta, hogy még mindig dühös voltam. Tudta, milyen a természetem, már megütöttem volna.

     Kitártam a kezemet; azonban ő csak hol rám, hol a tenyeremre nézett; nem akarta, hogy megöleljem. Sóhajtottam.

     A haragom lassan lecsillapodott. Ő is, már nem sírt, átölelte a térdeit, és rám bámult. A szemei villogtak, mondván, hogy most közelebb mehetek hozzá.

     Odakúsztam hozzá. Levéve a takarót, széthúztam a térdeit; nem úgy tűnt, mintha lett volna valamilyen komoly sérülése vagy hogy megerőszakolták volna. Mikor korábban megtaláltam, az alsója még mindig rajta volt, annak ellenére, hogy a nadrágját levették. Mégis, kis sebek voltak minden egyes testrészén, és azt erőtlen hangon azt mondta nekem, hogy ne nézzem meg őket.

     – Hol értek hozzád azok a patkányok?

     – Nem tudom… utállak… üvöltözöl, és még le is szidsz.
A térdeimre tettem Jaejoongot, az egyik kezem a dereka körül volt, és a másik a testét érintette. Nincs semmilyen komoly sérülésed, igaz?

     – Én vagyok a hibás. Nézz rám… Látod, az arcodat teljesen szétverték.

     – Nagyszerű, vedd el a kezedet… Mivel most annyira csúnya vagyok, jó lenne, ha nem néznél rám... 

     A karjai a nyakam köré fonódtak, azt mondod, hogy ne nézzek rád, mégis kényszerítesz. Hamarosan megfulladok, kisgyerek. Gyengéden a kezére csaptam, aztán ő elengedett, ártatlanul nézve rám.

     – Te egy szemét vagy.