– Elég szépen elintézett...
Még mindig volt két nap a hétvége végéig. Szombatonként nem dolgozott. A szabadidőm bőséges mennyisége miatt képes voltam megtalálni a megelégedést annak ellenére, hogy semmi jelentős előrehaladás nem történt ma este.
A saját vágyam már kellőképpen kielégült a durva, kíméletlen kezeitől. Elégedett voltam a keserédes felismeréssel, hogy ha képes volt teljes mértékben beismerni, hogy Kim Jaejoong volt az állandóan nyugtalan elméjének oka, az elég volt nekem.
Megnéztem a szétvert arcom. Egy személy, enyhén megsérülve, szétnyílt ajkakkal bámult vissza rám a tükörből.
Elég jó formában voltam ahhoz képest, hogy mennyire megvert. Meglepett voltam. Megtette ezt, annak ellenére, hogy a számban lévő véres káosz még kívül is megmutatkozott.
De ugyanakkor az alhasam és a derekam is fájt és lüktetett. Valószínűleg nem tudtam időben megfeszíteni az izmaimat, hogy kivédhessem a támadásait. Nagy erőfeszítés közepette lefeküdtem az ágyra.
A fájdalom még a legkisebb mozgásra is szétszedte a testem.
Ah, annyira boldog voltam. Pillanatnyilag az sem érdekelt, ha egy szörnyű álmot álmodva meghaltam volna.
Biztosan túlzásba estem, ahogy őszinte örömömben kuncogtam, ide-oda gurultam, miközben egy kis labdává tekertem fel a párnámat, Yunhót helyettesítve vele.
Az izmok megmerevedtek a görcstől azon a helyen, ahol korán este találkoztak a szék sarkával.
Próbáltam gyorsan megmasszírozni a hátamat a kezeimmel, de nem úgy tűnt, mintha ez valami használt is volna.
Azon tűnődtem, hogy mi lenne, ha reggel elmennék az ügyeletre. A fájdalom elég sokáig tartott ahhoz, hogy kénytelen voltam ilyen komoly gondolatokat forgatni a fejemben.
De ahogy hozzászoktam a fájdalomhoz, a gondolat hamarosan elpárolgott.
Visszafordultam, hogy felnéztek a plafonra. Mély levegőt vettem, és becsuktam a szemeimet. A megfáradt testem nem volt képes ellenállni az alvás koromsötét világának, hamarosan megpihent. Mégis csapdába estem egy gyötrelmes állapotban, amiben az elme még ébren volt, ugyanakkor a test aludt az elkövetkezendő órákban. Ez alatt az idő alatt véletlenszerű, haszontalan gondolatokkal teli álmokkal találkoztam. De nem féltem; az ilyen fajta álmok nagyon ismerősek voltak nekem.
De ez csak arra szolgált, hogy bebizonyítsa, hogy nem merültem teljesen mély álomba. A jövőbeli események elsuhantak mellettem, ahogy a hullámok tették, és belém szívódtak, mint a levegő...
Ezért gondoltam, hogy a nyíló ajtó hangja, csakúgy, mint amikor valaki rám mászott, a képzeletem koholmánya volt, amit a fejemben forgó, haszontalan gondolatok hoztak létre.
Félretolva a takaróm az ágyra helyezte a súlyát. Hamarosan az árnyék sötétsége valahogy nagyon eltért az álmaimban lévő fojtogató sötétségtől, betakarva a mozdulatlan formámat. Ezzel szemben ez a tisztaság érzését hordozta.
Az alak nem szólt semmit; a szemeim le voltak csukva, szóval teljesen el voltam zárva a külvilágtól.
Még nem éreztem nyugtalanságot; a hozzám közelítő illat összetéveszthetetlen bizalmasságot hordozott magában.
Enyhén szétnyitottam a korábban összezárt lábaimat, és mind a két térdemet felhúztam, örömmel fogadva a rám mászó árnyékot.
A sötét sziluett biztosan elképedt a tetteimen, miközben utat tört magának a lábaim közt. Egy vidám kuncogás ütötte meg a fülemet.
– Örült ribanc... Egy fikarcnyit sem változtál...
– Ah... Ez Oppa...
A hangom kellemetlenül elcsuklott. A szemei – még mindig visszabámulva rám – megérintették és felrázták a szívemet. Ez volt az első.
Az összes hideg nézés, amit a házba érkezésem óta kaptam tőle el lett felejtve, ahogy megláttam azt a várakozással eláztatott pillantást, amit akkor adott nekem.
Lelkiismeretesen felemeltem a karjaimat, és átkaroltam velük a nyakát. Válaszul a lábaim közé fészkelte magát.
A puzzle darabokként összeillő alfelünknél lévő enyhe kis súrlódásra is szenvedélyesen reagáltam.
Mosolyogtam.
Felnéztem rá, egy iskolás lány szerény mosolyát adva neki. De az arckifejezése változatlan maradt; láttam, ahogy a szíve összetört a bőre alatt. A mosolyom kifakult.
Azért jött, mert nem volt képes elűzni. Attól függetlenül, hogy nem okozott problémát neki úgy megütnie engem, mintha valóban meg akart volna ölni, mint egy tolvaj, az éj közepén jött hozzám, nem tudva figyelmen kívül hagyni a makacs szívének parancsát.
Éreztem szomorúságát, az őszinteségét.
Megsimogattam az arcát. Úgy nézett rám, mintha bármelyik pillanatban elsírhatta volna magát.
Észrevettem, hogy az orra vonala olyan keskeny és éles volt, mint egy penge, ami át tudta volna vágni az ujjaimon lévő húst, az ajkai tökéletes vonalát, beleértve az ajakbarázdája végét a szája felett, a világ legfinomabb, legérzékibb ajkait, és a lélegzeteket is, ami átment köztük, a tüdeje legmélyéből felemelkedve.
Az egész hiányzott. Túlságosan is hiányzott...
– Hah…Yunho, hmm…
– Jaejoong…Huhh…Jaejoong….
Az ajkaim hamarosan nedvessé váltak. Talán ezzel próbált figyelmes lenni a számban lévő, felszakadt sebbel szemben, de a csók gyengéd volt anélkül, hogy a nyelve mélyen a számba tolakodott volna vagy hogy az ajkai túl durván martak volna az enyémekre.
Még a felemelően gyengéd csókoktól is olyan nedves lett a testem, mint az ajkaim, amik Yunho nyálával voltak beborítva.
Felemeltem a térdeim, és a combjaim közé húztam őt. Válaszul a kezével megsimogatta az arcom.
Ahogyan vártam a puha ajkait, hogy hozzá érjenek a behunyt szemeimhez, éreztem, hogy helyettük a csúszós nyelve simít végig a szemhéjaimon. Alaposan benyálazta a szempilláimat, ahogyan ösztönösen megrebegtek az érintésére.
A forró lehelete olyan volt, mintha behatolt volna a szemeim mélyébe, és eltűnt volna.
De a teste nem úgy tűnt, mintha ennél többet szándékozott volna tenni. Néhány rövid csók után elválasztotta az ajkait az enyémektől, és megelégedett azzal, hogy mellém feküdt. Nem akartam magam azzal győzködni, hogy ezt az én érdekemben tette. Már az a tény, hogy attól ideges lettem, hogy eltávolodott az ajkaimtól, bökdöste a büszkeségem.
Nem volt képes kegyetlenül hátat fordítani nekem, miután ilyen látványosan felébresztett.
Mintha csak a jóslatom beigazolásáért tette volna; távolabb tolta a lábaimat egymástól, és bezárta a távolságot, ami megmaradt a testünk között. Kinyújtottam a karomat, így rá tudta tenni a fejét, párna helyett használva azt. Az ajkaim finoman súrolták a tökéletes alakú homloka bőrét. A derekánál fogva erősen magamhoz húztam.
Annak ellenére, hogy meghunyászkodtam a sérült oldalam miatt, képes voltam elnyomni a fájdalmas nyögést, ami az ajkaimból tört fel. Óvatosan simogatta a sérült testem. Éreztem, hogy elégedett volt, még ha nem is néztem rá. Csak egy kicsit húztam közelebb.
Egy olyan légkör, ami lágy, mint egy réteg köd, és ragyogó, mint egy álom, telepedett le köztünk, egyfajta elégedettséget adva nekem annak ellenére, hogy a testeink még nem olvadtak egybe.
– Jaejoong-ah…Jaejoong-ah…
– Igen… Babám… Anyu itt van…
A tagja, ami olyan kemény volt, hogy úgy tűnt, mintha szét akarna robbanni, megbökte az alhasamat. Ahogyan kimondtam ezt, a jóképű profilja oldalát simogatva, ő a mellkasomba temette az arcát, mintha ezzel válaszolt volna.
– Miért jöttél…?
– Hogy anyatejet adjak a babámnak…
A halk hangja átszűrődött a fülemen, a mellkasomnak nyomódó arca miatt pedig semmit sem értettem belőle.
Válaszul a szomorú, őszinte hangjára, ami csiklandozta a szívemet, megöleltem őt, mint egy csecsemőt.
Ismételten az ajkaim közé vettem az övéit, majd elengedtem őket, a szívemet csókokba öntve, amiket Yunho testére akartam nyomni, beleérte minden egyes szál haját is.
– Miért jöttél ide…
– …
A hangja hirtelen megváltozott. A szívem vérzett, az éles nyelve szúrta át.
– Csak azt kellene dédelgetned, akit szeretsz… Szóval miért kínzol megint?…
A hangja is és a karjai is, közelebb húzva engem, egyaránt szomorúak és őszinték voltak.
Szóval az volt a terve, hogy megpróbálja létrehozni a szívemben a bűntudat gubancát.
De a bűntudat nem az a fajta élet volt, ami túl tudott élni bennem; nem osztott, nem szorzott azon a bűnön, amiben már benne voltam. Nem tudtam, hogyan kell ápolni azokat a dolgokat, mint amik az első helyen szerepeltek. Ez különösen lehetetlen volt most, hogy már a magok is kiszáradtak.
Te voltál, aki ilyenné tett.
Nincs jogod panaszkodni azért, mert mást „dédelgetek”.
Mindig olyan intenzívek és szembesítők voltunk, mint az égő láng.
Úgy szerettél, mintha egybe le akartál volna nyelni; ez égett bele a testembe. Te tanítottál erre, egyébként.
A szerelem kiszárít. Könnyű lángokat hozni az életbe; de ugyanez nem mondható el a kioltásukról. Te vagy az egyetlen, aki felgyújtotta ezt a száraz sivatagi tájat, nem igaz?
Szóval miért próbálsz rámutatni a hibáimra most, mikor eddig sosem tetted…?
– Szóval… azt mondod, hogy nem szereted?
A vágy, ami már állandóan azzal fenyegetett, hogy túlcsordul a peremén, most nyugodtan leülepedett.
De nem csak ennyi; a szívem is kellemetlenül elszorult, idegességében és félelmében remegve. Yunho továbbra is a mellkasomba temette a fejét, és én is a karjaiban tartottam őt. Azonban most már nem úgy tűnt, mintha továbbra is el bírná a vágyódás és a magány mértékét viselni, ahogyan az imént tette, úgy tűnt, mintha ez a kettő kész lett volna könnyek formájában kiszivárogni.
Jól hallhatóan mély levegőt vett, kegyetlenül, mégis végtelenül édesen, mintha a testem illatát is beszívta volna a levegővel együtt….
– Neked… nem kellene ezt tenned velem…
– Nem tudok tovább lépni. Minden nap nélküled maga volt a pokol…
– Nem kellene… újra megtennünk...
Mi mindig csak azt az igaz részét felejtjük el a dolgoknak, amikről azt gondoljuk, hogy sosem fogjuk elfelejteni.
Haszontalan bemesélned magadnak, hogy abszolút képtelen vagy felejteni.
Így igaz… Az emlékek többnyire kifolynak a fal repedésein, amit sikerül állva tartanunk az akaratunkkal, hogy megőrizzük őket, függetlenül attól, hogy saját magunkat vagy a másikat zárjuk ki vele.
Nagyon utálom ezt. Utálom a tényt, hogy lehetetlen teljesen eltörölni azoknak az emlékeknek a nyomait, amiket el akarok felejteni.
– Szóval… utálsz…?
Ha lefeded a múlt eseményeit egy réteg szerelemmel, emlékké válik. Azt a hitvány napot kellene elfedni, ami még a gyönyörű emlékeinket is víz befojtotta.
Ez kialakított közöttünk egy végtelenül nagy különbséget köztünk, annak ellenére, hogy a testeink a másik karjaiban voltak.
Vajon a ragyogó szerelmünk is felszínes módon elmorzsolódott egyetlen egy emlék súlya alatt? Vajon az is rongyos és kopottas…?
– Annyira beteg vagyok ettől.
… Ez egy álca, amit számomra készítettél, egy hazugság. De nem fogok bedőlni neki.
Nem arról van szó, hogy nem szeretsz; csak annyiról, hogy nem akarsz szeretni.
Mégis, én… beteg vagyok attól a részemtől, ami képtelen elfeledkezni rólad...
– Megijesztesz, komolyan... Még a tény is megrémít, hogy a saját emlékeim visszatérnek hozzád... Szóval ha te is változol... Mit kellene tennem?...
A komolyság ellenére mindig azon kaptam a testemet, hogy majd belepusztult a vágyba az ilyen szituációkban is.
A hangom ellágyul, és a szívem a legmélyéből kezd el vibrálni és duzzadni a várakozástól. Jól kiképeztek.
Képes voltam már a gondolattól is beindulni, hogy megver a durva kezeivel, kizárva a félelmet, hogy mi jöhet ez után.
Gyengéden átkaroltam a nyakát. A kicsi arca drasztikusan megváltozott, amint a testünk összeért.
– Kérlek ölelj át... Csak egyszer. Kérlek, csak ölelj át... Nem mintha egy csókot kérnék, mint a régi időkben vagy ilyesmi...
– ...
– A szívem annyira hideg, hogy azt hiszem, meg fogok halni...
– ...
Végül a karjaiba zárt. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlott volna rajta, miután sikerült megfognom őt a gyámoltalanságomat használva fel fegyverként.
Közelebb préseltem a testemet az övéhez annak reményében, hogy a bőreinken keresztül megérzi majd a szomorúságomat.
Bár válaszként nem tett semmilyen mozdulatot, hálás voltam amiért legalább nem tolt el magától. A nyakhajlatában kiengedtem egy hangot, ami se nem zokogás, se nem egy sóhaj nem volt.
Minden egyes részét hiányoltam Yunhónak, egészen a sejtjeiig. A testem zokogott örömében.
Legalább a szívdobogásából érezhettem, hogy szeret, ahogyan a mellkasaink egymásnak nyomódtak.
Jung Yunho kétségbeesetten küzdött, hogy soha ne essen bele egy ilyen kitartó szerelembe; soha többé.
Ravaszul a hátára csúsztattam a szabad kezem, mint egy kígyó, és szorosan az izmos nyaka köré tekertem. Karmazsinvörös ajkaim, amik közelebb araszoltak hozzá, hirtelen megálltak az állánál.
– Mit tegyek... többé már nem vagy az enyém… Hogy tudnék... most... Mit kellene csinálnom...
Nézz rám... Nézz a csinos arcomra. Nézz az arcra, ami miatt fiatal korunkban megőrültél értem.
Tartsd rajtam a szemed. Innentől kezdve szeretnék kecsesen kivirágozni. Kérlek, tedd meg ezt értem.
– Nem fogom újra megtenni... Mostantól kezdve tényleg jó leszek...
Egy puszit nyomtam azokra az édes, zamatos ajkakra. A lélegzete kiszökött a köztük lévő résen, aztán az én számba áramlott.
Ha csak a lélegzete ennyire forró volt, azon tűnődtem, hogy milyen forró lehetett a szája...
Másodjára is magam felé húztam a nyakát, és még határozottabban nyomtam az ajkait az övéire, kinyitva a számat, hogy megpróbáljam egészben lenyelni.
Lehunytam a szemeimet, és érzékien mozgattam az ajkaimat. De semmit nem érezhettem a száján keresztül, amit szorosan összecsukott.
Kinyitottam a szemeimet, hogy oldalra fordítva találjam a fejét. Újra közeledtem felé, de kegyetlenül elkerült engem. Üldöztem a menekülő ajkakat.
Jobbra, balra....
– Urgh.
Ah, végre elértem őt. Nem, megharaptam.
Nem tudtam elnyomni a a vágyat, ami tetőtől talpig feltöltött, mikor egy pillanatra hozzáértem ahhoz a puha húshoz...
Yunho ajkai közül kitört egy kis hang. Az élet bíborszín elixírje enyhítette az elviselhetetlen szomjúságomat.
– Fejezd be.
Újra el lettem tolva, elveszítve a fogásomat a feszes nyakán, és elválva a puha ajkaitól.
A kézfejével megtörölte a nyállal összekent száját; mintha csak azért csinálta volna, hogy én láthassam. De még ez is vakítóan szép volt, mint egy filmbéli jelenet.
Megmondtam, hogy ne őrjíts meg...
Újra megközelítettem, úgy tapadva rá, mint egy mágnes.
Ez alkalommal elég erősen ragadtam meg az arcát ahhoz, hogy ne tudjon könnyen kiszabadulni a markomból, és hangosan megszívtam a szorosan összezárt ajkait.
Úgy nyaldostam a szája körülötti területet, mint egy kutya. Elmerültem benne, megfelelően mozgatva a nyelvemet ahhoz, hogy biztos legyek benne, hogy nedves, sikamlós nyálam érzéki, mégis érzelemmentes hangja áttörje a füleinket.
De az erősségünk még mindig különbözött. Megint vissza lettem tolva oda, ahonnan indultam.
Mogorván néztem rá, dühösen, amiért elutasított azt, amit tenni akartam vele. Az arckifejezése olyan rideg volt, mint egy jéghegy.
Egy pillanatra elmerültem a múlt emlékeiben. De hamarosan visszarántottak a valóságba. Biztos voltam benne, hogy a félelemmel teli arcomra egy igazi élmény volt ránézni.
Tudat alatt léptem tőle hátrébb. Minden előre felé megtett lépésénél egyet léptem hátra. A lépteim olyan óvatosak és elegánsak voltak, mint egy macskaféléé.
Ő az oroszlánokra hasonlított közülük, a prédájára vadászva – csendes, de halálos.
Lehunytam a szemeimet, ahogyan az árnyékaink teljesen összeolvadtak.
– Ha azt mondom, hogy fejezd be...
Úgy éreztem, mintha egy penge vágott volna végig a bal orcámon, mihelyt megszólalt. Hátraestem. A hihetetlen erő hatására felszakadt a szám belseje.
Egy rakás szerencsétlenségként estem a padlóra. Az árnyéka lassan ereszkedett a testemre, ami nagyjából a szoba sarkába lett taszítva. Ah, megőrülök. Dühös.
– ... be kellene fejezned.
A hajamnál fogva emelt fel a padlóról. A jobb arcfelemen lévő bőr kezdett felszakadni. A hadonászó kezei újra a szoba sarkába dobtak.
Az árnyéka újra felém magasodott. Annak ellenére, hogy a homályos látásomon keresztül nem láttam, könnyen érzékeltem az illatát, ahogyan a felém irányuló dühét is. Szorosan összegömbölyödtem. Nem érdekelte, és elkezdett rugdosni.
Úgy köhögtem, mintha bármelyik pillanatban hányhatnék egy nagy adag vért, ahogy a hasam ostroma az erős rúgásai által tovább folytatódott.
Bár tudtam, hogy egy vagy két rúgást el tudnék viselni, ahogy folytatódtak, a fájdalom, amit a könyörtelen lába hagyott bennem, lehetetlenné tette a sikoltást, így némán tűrtem a durva bánásmódot.
Úgy éreztem, mintha a szerveim átszerveződtek volna a rúgásoktól. Annyira fájdalmas volt, hogy nem bírtam elviselni. A tűrőképességem határán voltam.
Azonban ezen a ponton végre abbahagyta. Karjaimmal átöleltem a gyomromat, és felnéztem rá.
A könnyeim folytak, mint egy folyó. De ettől eltekintve könyörtelenül arcon rúgott. Testemmel együtt egy szék csapódott a padlóhoz.
Az állkapcsom zsibbadt, mintha kificamodott volna.
– Oppa... megijesztesz... Ahh!!
Még egy szék lett a testemhez vágva. Abban a pillanatban, amikor a hátamnak csapódott, nem kaptam levegőt.
Sírtam, arcom eltorzult a fájdalomtól. Jung Yunho egy erőszakos vadállat formájában állt előttem. Üvölteni akartam, de egy hang sem jött ki a számon.
Talán ez azért volt, mert a testem az utóbbi időben jóval gyengébb lett, ugyanakkor az állóképességem is gyengült. Úgy éreztem, hogy minden erő elhagyja a testemet, bár valójában még csak nem is szereztem túl sok sérülést.
Felnéztem Yunhóra, a testem mozdulatlan és meggyötört volt, mint egy hullának. Az árnyékos art, ami lenézett rám, figyelmeztetést sugárzott.
„A türelmemnek is van határa.”
Ez az az arckifejezés volt, amit mindig mutatott, mikor átléptem a határt a kedves kis bohóckodásommal.
Rám mászott. A hasamra ülve, ami annyira fájt, hogy végül már nem is érzékeltem, kifeszítette mind két karját a támpontjához, elég erőt kifejtve ahhoz, hogy összeroppantsa a vékony nyakamat. Úgy éreztem, mintha a szemgolyóim ki akartak volna esni a koponyámon keresztül, ahogy a légcsövem összenyomódott.
A vér kezdett összegyűlni az arcomban.
Felemeltem a kezem, és nagy nehezen sikerült megragadnom a csuklóját.
Az erő, amivel próbáltam őt eltolni, hiábavaló volt, míg a nyakamon lévő szorítás nem enyhült.
– Miért bukkantál fel? He?! Ez alkalommal mit tervezel, mit fogsz tenni velem?!
– Nem...
Éppen, mikor azt hittem, hogy az egyik keze gyengült, a másik ereje halálossá vált. Úgy éreztem, mintha a vénáim szét akartak volna robbanni a fülemben.
Minden erőmmel megráztam a fejemet. Amikor magasra felemelte a szabad kezét, ökölbe szorítva azt, szorosan összezártam a szemeimet.
Ahogy egy fényes villanás ment el a szemeim előtt, és a fejem oldalra ütődött, az oxigén hirtelen visszatért a testembe.
A felduzzadt arcom úgy égett, mintha egy futótűz égett volna a felszínén, ahogy először vettem levegőt.
A végtagjaim reszketni kezdtek az érzések kapkodásában, amik az oxigénhiány után visszatértek a testembe.
– Visszajöttél, hogy másodjára is megtedd azt a szörnyű dolgot? He?!
– Nem, én.. uhh..
– Miért bukkantál fel, mikor már éppen képes lettem volna felejteni?!
– Nem... Huu... urgh... Yun-Yunho...
Újra fojtogatni kezdett. Ezúttal mélyen az állkapcsom alatti területbe nyomta az ujjait.
Ismertem ezt az érzést. Ez nem csak Yunho kezeinek az érzete volt, hanem a kötélé is, amit a plafonról lógattam le, és próbáltam szórakozásból a nyakam köré hurkolni.
Bár a kötél és a vastag ujjainak érzete teljesen különbözött, Yunho kezeitől egyáltalán nem féltem. A gyönyör felülkerekedett az összes elmémben lévő dolgon.
A félelem eltűnt, könnyek gyűltek a szemeimbe, és a szám sarkai felfelé görbültek.
A mellkasom hirtelen felemelkedett.
Levetettem magam a szikla széléről.
Nem láttam Yunhót, a testem megvakult a fájdalomtól.
Egy vadonatúj világ festette meg magát a szemeim előtt. Hol volt eddig ez a hely; és mit kerestem itt?...
Yunho…
Yunho…
Ments meg...
– Hah, haa, ahh, huuh…
Visszahúztak a jelenbe mielőtt még esélyem lett volna megkóstolni az eksztázis pillanatát, mielőtt az elmém elsötétült volna.
Az erő visszatért a végtagjaimba, ahogy levegő után kapkodtam, mint egy ember, akit lenyomtak a víz alá, és hosszú ideig eszméletlen volt.
A fekete szemeim kezdtek visszatérni a saját fejemből, és a jelenben Yunhóra fókuszáltak.
Annak ellenére, hogy többé-kevésbé meglepettnek tűnt, hamarosan megszabadította a nyakamat a szorításától, a szemei pedig egy megnevezhetetlen érzelemtől ködösültek el.
Az arckifejezése sokkal megtörtebb volt, mint pár pillanattal ezelőtt. A rideg, nyugodt Yunho sehol sem volt fellelhető.
Halkabb hangon kiabált rám, mintha az összes haragját sikerült volna összegyűjtenie magában, és az egészet kiengedni egyszerre, űrt hagyva a szívében.
– Őrült ribanc. Hogy mertél idejönni...
Kíváncsi vagyok, mit láthattam itt. Mit reméltem, mikor az olvadt arany folyójába léptem? Lehunytam a szemeimet, és emlékeztem.
A világot finom fényű arany lepte, és kapzsiságtól eltorzult arcú lényekkel lett megtöltve – ez nem az volt, ahol én voltam.
Már számos alkalommal láttam őket. Nevetséges alakú, hosszú, vékony karok, amik magukhoz intettek, a kék kezek húsból kiálló csontokkal, és a bíborvörös ajkaik, amik a végtelenségig megalázkodtak és könyörögtek az életemért.
... De ez nem ott volt, ahol most voltam.
– Rendítsd meg az elhatározásom...
Mert én itt voltam.
– Ki a franc... Vagy te, hogy...
A te fényes bíborszín szíved engem szeretett, jóllehet, hogy egy alattomos és heves módon.
– ... Még mindig, a mai napig kínzol...
A múltunk és a visszaemlékezések voltak az egyetlen táptalaj, ahol a friss szerelem és a dráma tudott keveredni és egymás mellett, harmóniában élni.
A teste eltűnt rólam, mielőtt lett volna esélyem a karjaimba zárni őt. Úgy döntött, hogy elszökik erről a helyről, ahol a valóság elolvadt körülöttünk.
Még mindig félsz? Ennyire aggódsz? Fogd meg a kezem.
Én gyönyörű, gyáva macskám, fogd meg a kezem...
… vessük le magunkat a rombolás és a gyönyör tüzes gödrébe.
Az eső hevesebben kezdett el esni ahogy éppen hazafelé tartottam a vásárlásból, ezzel tönkretéve a gondosan összeválogatott ruháimat.
A szél még az esernyőmet is kitépte a kezemből, ahogy a taxisofőr segítségével az összes bevásárlószatyromat a házba cipeltem.
Szerencsére ez közvetlenül az ajtó előtt történt. Csak a gondolata, hogy meg kellett volna másznom ezeket a hosszú kőlépcsőket a tomboló viharban szörnyülködésre késztetett.
Az egek is a legjobb napot ünnepelték, ami hamarosan el is jön. Annak ellenére, hogy olyan erősen esett, hogy akár az egész várost is elönthette volna, ez nem volt elég ahhoz, hogy a szívemben lévő fortyogó boldogság vagy a hasamban lévő pillangók eltűnjenek.
Könnyűszerrel leváltottam a nedves ruháimat szárazakra, amiket ma vettem.
A ház belseje még lehangolóbban nézett ki, mint a komoly időjárás odakint. Annyira sivár és rideg volt fények nélkül, hogy megesküdtem volna, hogy még a korhadó fák árnyalatait is képes voltam észlelni a sarokban.
Ahogy bejártam a házat, elragadott a boldogság a gondolatra, hogy hétvégére az egész egyedül az enyém lesz. Leraktam a szatyraimat, és először lezuhanyoztam.
Alaposan megmosakodtam, hogy az eső szaga eltűnjön a testemről. Aztán megszárítottam a hajamat, és szépen felöltöztem.
Mikor végeztem az érkezésének előkészületeivel, komótosan elkezdtem felfedezni a ház azon részeit, amiket még nem volt alkalmam meglátogatni.
– Édes... Milyen szép.
Ahogy körbementem, felkapcsolva minden lámpát, ami mellett csak elhaladtam, végül a konyhában kötöttem ki. A vacsora már el volt készítve, és az asztalra lett rakva, készen arra, hogy bármikor megegyék.
A tűzhelyen edények álltak tele levessel és tenger gyümölcsei pörkölttel, és a hűtőszekrényben is ott voltak Soo Hee gondosságának bizonyítékai: egy tányérral kezdve, ami tele volt köretekkel a kísérő italokig, amiket később az este folyamán Yunhóval fogunk megosztani.
Tényleg kezdtem hálát érezni iránta a gyümölcsös tál láttán, amik olyan szépen el lettek rendezve, hogy nekünk csak el kellett vennünk azokat, és azonnal megenni bármiféle gond nélkül.
Nagyon hálás voltam az öreg bejárónőnek is, aki ugyancsak főzött ezt meg azt Soo Hee kérésére, miközben mi vásároltunk.
De amiért még hálásabb voltam, az a tény volt, hogy az öreg bejárónő nem volt itt. A hétvégéket biztosan a családjával tölti, és ezért nem jön segíteni.
Így van; a családoddal kellene töltened a hétvégéket. Nem így van, Soo Hee? Aztán hirtelen eszembe jutott az étel, ami az egyik magammal hozott bevásárlószatyromban volt. Gyorsan összeszedtem a papírzacskókat, és visszamentem a konyhába.
Ahogy fejjel lefelé fordítottam a zacskót, különböző ételek borultak ki az asztalra.
Az édes és lágy vanília fagylalt, amire annyira vágytam, a sima joghurt, amit minden reggel ettem, a gránátalma a maga élénkvörös színével, ami szinte sikert ért el a csábításomban, hogy vegyem meg, a citrom, amit végül a nőre gondolva vettem még és a többi...
... Talán ez volt a sajátos módom, hogy egy kis szimpátiát érezzek irányába egy ilyen szánalmas szituációban. Értetlenül meredtem a kezemben ülő, marék citromra.
Ha csak egy kicsit butább lett volna. Ha csak egy kicsit önzőbb lett volna. Akkor... nem kellett volna ennyire zavarodottnak lennem.
Kinyitottam a szemetest, és az egész szatyrot kidobtam az öt citrommal együtt, aztán dühösen lecsaptam a fedelet.
Idegesen bontottam fel a jégkrémes dobozt, és kezdtem el a jégkrémet a számba lapátolni. Az orcámhoz kaptam, és nyöszörögtem a fájdalomtól, amivel a fogam válaszolt a hidegre.
Hamarosan hozzászoktam a sajgáshoz, de a kéz, amivel dühösen túrtam a fagyit, ugyancsak lelassult.
Végül a heves érzelmeim képesek voltak kiszabadulni a testemből egy sóhaj formájában. A mosogatóba dobtam a használt kanalat, lezártam a fagylalt dobozát, és mélyen a fagyasztó sarkába toltam. A kezem még egy ilyen gyors mozdulat után is lehűlt.
A nedves kezeimet a pólómba törölve elhagytam a konyhát. Aztán hagytam, hogy a lábaim és a szemeim vezessenek, amerre csak akarnak.
Ez az ő dolgozószobája volt.
– Azta...
Minden rézbarna volt, és a szoba belmagassága is nagy volt. Nem csak ennyi; a mennyezet üvegből készült, ami a felületén kopogó esőcseppeket láthatóvá tette belülről is.
A kellemesség érzésével találkoztam a plüss szőnyeggel a talpam alatt, hogy ott álltam, az egyedi mennyezettől elragadtatva. Olyan volt, mintha puha moha nőtt volna ide, ami a hely lábánál lévő harmatcseppekből táplálkozott.
Jól szórakoztam, miközben ráléptem, élvezve a finom anyagot, mikor észrevettem a bőrkanapét, ami az egyik oldalára lett helyezve, ahogy a két műtigrisprémet alatta is. Együttesen adtak a szobának eltéveszthetetlen luxus érzést. A kapzsiságának tetejében sokféle könyv sorakozott a polcon. Ez egy olyan hely volt, ahol a rideg gondolkodásmódja és a mély gondolatai harmóniában éltek és lélegeztek együtt.
Úgy éreztem, mintha csak szeretkeztem volna ezzel az elszigetelt, magányos szobával.
Vajon ebben a szobában dolgozik? A pillantásom a zsúfolt asztalára esett.
Irattartó mappák voltak szétdobálva a zavaros, rendezetlen, elveszett iratok között – hirtelen aggódni kezdtem, hogy talán attól az állapottól, amiben az asztala volt, biztosan könnyen elfeledkezhet valamiről, miközben a nagy sietségben elhagyja a házat. Befejeztem a dolgainak fogdosását, a mögöttem lévő könyvespolc felé fordultam; egy hatalmas albumon ragadtak a szemeim.
Régen láttam ezt az albumot a szobájában. Biztos voltam abban, hogy az első oldalon tizenhét apró változatunk fog visszabámulni rám számos különböző pózban, és ahogyan tovább lapoznám az albumot, még több rólunk készült képpel találkozhatnék, minden oldal után egy kicsivel idősebbé válva.
Az album megmaradt, mint a kapcsolatunk bizonyítéka.
Hosszú idő után először reszkettem izgalmamban. Mintha a különleges emlékeinket tartottam volna a kezemben, olyan óvatosan nyitottam ki az albumot az első oldalhoz.
– Jung Yunho, az a szemét...
Az összes kép ott volt még, de én sehol sem látszottam rajtuk. Minden egyes képről ki lettem vágva, csak is kizárólag a saját arcát hagyta hátra.
Rendkívül magányos nézéssel bámult vissza rám, az arca mellett űrrel.
Azt gondoltad, hogy ezzel kitörölheted az emlékeket a fejedből? Nem tudod. Szóval miért csinálsz ilyesmit? Olyan bután naiv vagy. És kegyetlen is. Néha nagyon felidegesítesz...
Úgy feldühítesz, hogy az önuralmam elvesztésének szélén vagyok. Ezért nagyon szomorúnak érzem magam. Úgy érzem, mintha tesztelnél engem. Ezt nem szeretem...
Egyre tisztában hallottam valami zajt az ajtó mögül. Lelassítottam a légzésemet, aminek sebessége gyorsan nőtt a mellkasomban lévő fortyogó haraggal együtt, és összecsuktam az albumot.
Rossz szemmel néztem egy kicsivel hosszabb ideig, miután visszaraktam a polcra, mielőtt gyors léptekkel kiszöktem volna a dolgozószobából.
Mire visszaértem a nappaliba, gondosan átrendeztem az előző torz arckifejezésemet, ő pedig elhaladt a bejárati folyosón, és már felém sétált.
Rendben volt, ha hosszú út állt még előttünk most is. De legalább egy nap szerettem volna szerepet játszani az életében – nem olyasmit, mint Soo Hee, hanem mint egy valódi feleség.
Vidáman mosolyogtam, és üdvözöltem őt. A kedvesség volt az egyik fegyverem – az egyetlen pajzsom erőssége vetekedett a kegyetlenségemmel.
Nem számít, mennyire utállak, még mindig az enyém vagy. Te vagy a szívem, a penge, amit annak dacára kell ápolnom, hogy mennyire megvetlek.
– Isten hozott itthon, Yunho…
– ...
Láttam, ahogy a szemei tőrökké váltak a szemüvege mögött. Egyedül vagyunk, csakúgy, ahogy azt vártad. Szóval mi ez az arc, hm?
Hevesen meglazította a nyakkendőjét, ignorálva a létezésemet.
Éreztem, ahogy milliónyi panasz mocskolta be a testbeszédét. De nem gondoltam rájuk másként, mint küszködésként, hogy elkerüljön engem.
Eszembe jutottak a korábban lerakott bevásárlószatyrok, ahogy a hálószobába visszavonuló alakját figyeltem. Megragadtam a drága holmikat, amik becstelenül görnyedtek a nappali sarkában, és követtem őt a szobájába.
Erőszakosan tépte le magáról az ingét.
– A derékméreted megváltozott, igaz? Úgy tűnik, mintha fogytál volna, szóval egy kisebb méretet vettem. Próbáld fel. Cseréljük ki, ha nem passzol.
Kivettem, és megmutattam neki az elegánsabb öltözetet neki, amit arra gondolva vettem, hogy jól mutatna rajta.
– Tetszik?
Beharapta az ajkát, és kerülte a tekintetemet.
Azon tűnődtem, hogy talán nem tetszett neki a mintája. Számos különböző, különálló ruhát szerettem a válogatós ízléséhez alkalmazkodva.
Valójában, hogy őszinte legyek, egyszerűen levettem mindent az állványokról. Mindegyikük úgy nézett ki, mintha neki lettek volna tervezve.
Kivettem még egy öltönyt az öltönytartójából, hogy megszemlélje, de ő szimplán folytatta az inge hanyag tépését.
A most előbukkanó felsőteste egy elismerő sóhajt csalt az ajkaimra.
Új izmok képződtek a testén, azoktól a nehézségektől megkeményedve, amiket évről évre el kellet viselniük.
De közülük is a trapézizma fogott meg a legjobban, amik úgy feszültek, hogy úgy tűnt, szétszakadnak, ha hozzájuk érek.
A jól fejlesztett nyakától kezdve a deltoidizmáig a teste megengedte, hogy bravúrral vegyen le magáról bármilyen ruhát, automatikusan magabiztosság légkörét adva neki. Az én gyönyörű pasim. Nem tudtam mit kezdeni a kíváncsi kezeimmel. Kifeszítettem az ujjaimat, hogy megsimogassam a bőrfelületet.
Ah─ túl forró.
– Vidd őket.
Csatt─
A hang visszhangzott a szobában. Jung Yunho veszélyes arckifejezéssel ütötte el a kezeimet.
Az öltöny a földre zuhant. Felnéztem Yunhóra a duzzadt, vörös karomat dörzsölgetve. De ő elment a fürdő felé, és még csak rám nézni sem akart.
– Próbáld fel. Az összes a tiéd. Neked vettem őket. Kimentem ebben az esőben, hogy kiválasszam neked eze—
– Azt mondtam, vidd innen őket.
Eléred, hogy meg akarjam csókolni ezt a mérges arcot. Reggel óta meghalok a vágytól, hogy nyelvemmel felpezsdítsem minden egyes négyzetcentiméterét. Alig tudtam elviselni.
Ne kísérts, Yunho. A sóhajomba öntöttem az őszinte vágyamat, hogy ne provokáljanak tovább, ami az ajkaim közül szökött ki.
Szótlanul kezdtem el érvelni, ahogyan szánalmasan felnéztem rá, mint egy félelemtől remegő kiscica.
– Megijesztesz...
– ...
– Miért változtál meg ennyire... Hm?
– Csak te nem változtál semmit.
Hogy tudna a szerelem változni. Az emlékek is a szerelem része. Mivel nem tudod elengedni őket, ez biztosan szerelem.
Én is ugyanazon a helyen vesztem el, de te már a saját akaratodból olyan messze mentél. Hogyan kéne mindezek után bevarrnom a sebeket és a hegeket, és rohannom utánad?
Tarts engem. Tarts a karjaidban az örökkévalóságig.
Az idő, amit azzal töltöttem, hogy azon aggodalmaskodtam, hogy mi történt Yunhóval és velem, a mai reggelen homályossá vált. Hamarosan éhség követte a szorongásomat. Ma két hét után először végre ehettem rendes ételt, nem pedig híg zabkását vagy kásalevest. Most minden belső aggodalmamat félretoltam. Egy egész tál fehér rizst megettem, levest, és különböző köreteket a sérült fogammal szembeni oldalon rágva, annak ellenére, hogy a másik vérzett.
Ahogyan az várható volt, az arca üres volt. A gyomrom égett válaszul az étel után, amit hosszú ideig megtagadtam tőle. De elviselhető volt. Elég jól voltam ahhoz, hogy kicsivel később végignézzem, ahogy dolgozni megy. Egy édes búcsút kapott, még ha pár perccel ezelőtt ő hideg szívvel ugyanezt is tette velem. Biztos voltam benne, hogy ez Yunhót valószínűleg mély iróniával is érintette.
Felvette a cipőit, és megigazította a szemüvegét. Ők formálták meg Jung Yunho maszkját, ahogyan a társadalommal szemben állt. Ma rövid ujjú inget viselt – ami igazán illett hozzá. Ah, annyira szép ez a férfi!
Bármi jól néz ki rajtad.
Szerettem volna pár ruhát venni neki köszönetképp, amiért ilyen tökéletes. Az volt a meggyőződésem, hogy a gyönyörű dolgokat állandóan el kell kényeztetni, és viselni a gondjukat, és ez vezetett arra, hogy elhatározzam, hogy ma lesz egy vásárlókörutam, ami eddig nem szerepelt a mai programjaim között. Még ha nem is voltam túl boldog attól, hogy ma esett, semmi sem tántoríthatta volna el az elhatározásomat. Nyakkendők, pólók, cipők és alsógatyák. Ah… a szívem kihagyott egy ütemet a felöltöztetésének gondolatától.
Tömören elbúcsúzott. Csak miután hallottam ezeket a szavakat, éreztem úgy, hogy képes voltam újra az életében kikötni. Boldog voltam. Egy rövid pillanatra megfordult, ahogyan kinyitotta a folyosó végén lévő ajtót. Ránézett. Mintha csak válaszolt volna a pillantásra; a nő egy mosollyal jutalmazta meg. Aztán a szemei rám fókuszáltak. Én is rámosolyogtam; és még akkor is kitartottam, mikor a szemei válaszul azonnal összeszűkültek. A bejárati ajtó becsapódásával eltűnt, ahogy felemeltük a kezünket, és integettünk.
Ah… A szerető és a feleség ugyanakkor integetnek, miközben ugyanazon fedél alatt élnek...
– Puhaha—!
Ez egyszerűen túl vicces.
~*~*~
– Adnál egy kis jeget?
Végül nem tudtam tovább elviselni az aggódó pillantásait, és megtettem, amit akart. A törölközőbe tekert jégkockákat markolva nyomtam őket az arcomnak, miközben leültem a kanapéra, mint ahogyan tegnap is tettem.
Hagytam, hogy a TV menjen a háttérben, beszélgetésbe elegyedtünk, nevettünk, és bármiről hosszan elcsevegtünk. Legtöbbet csak véletlenszerű celeb hírekről és a közelmúltban történt emberi tettekről beszélgettünk. Némára állítottam a műsort, miközben beszélgettünk, ez a társalgás hosszú idő után a legszórakoztatóbb dolog volt, amiben részem lehetett.
A beszélgetésünk hosszan folytatódott, azt leszámítva, hogy Yunhóról egy szó sem esett – az egyetlen közös pontunkról.
– Haha… nagyon jól érzem magam a közeledben, olyan, mintha csak az egyik barátnőmmel lennék, mikor veled vagyok.
A szavaitól sikerült félrenyelnem a jégkockákat, amiket kiszedtem a törölközőből, és szopogattam. Addig köhögtem, míg az orrom belseje égni kezdett. Attól függetlenül, hogy terhes volt, gyorsan mozdult, hogy hozzon nekem egy pohár vizet. Pár korty után le tudtam csillapítani magam. Idegesen fordultam felé, óvatosan olvasva a reakcióiból. Ah… megint úgy nézett rám, végül is. Régen, mikor még fiatalon randiztunk, számtalan feszült helyzet akadt Kim Jaejoong védjegyének, a pimaszságnak köszönhetően, amiért Yunho mindig leszidott.
Hm… Barátnő, mi?… De nekem nincs méhem…
A szavai voltak a biztosítékok, amik felrobbantották az igazságot, amit évek óta mélyen az elmémbe temettem.
– Azt hallottam, hogy a terhesség negyedik és az ötödik hónapja közötti szex jót tesz a magzat IQ-jának.
A szemei csillogtak a szavaim hallatán; kár, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mekkora mértékű igazságot tartalmaztak.
Az összes arckifejezése közül, amit láttam, az volt a legvonzóbb, amit most vágott; egy arc tele féktelen kíváncsisággal. A káprázatos mosolya csak a második volt. Bárki bele tudott volna szeretni ebbe a csodálatosan naiv arckifejezésbe; kitágult, kerek szemek és érdeklődéstől elnyílt ajkak.
– Mégis, ha ti srácok csak mentek, és kisikoltjátok, kiüvöltitek, amit akartok, nekem mit kellene tennem? Még csak házas sem vagyok még.
– Oh… Sajnálom… Te… hallottad…?
– Nincs semmi gond… Azt gondoltam, hogy macska vagy valami, szóval lementem a földszintre, hogy megnézzem, de ez derült ki… pfuj...
Annak ellenére, hogy az, aki az éjjel közepén úgy nyávogott, mint egy macska, valószínűleg én lehettem.
Egyáltalán nem tűnt a kapcsolatuk említése miatt frusztráltnak. Ez azért volt, mert házasok voltak.
Pusztán a tény miatt érezte azt, hogy mentegetőznie kell, hogy sikerült egy másik személyt megzavarniuk, akivel megosztották az otthonukat.
Alázatos volt még a szúrós szavaimmal szemben is… egy személy, aki az ostobaságig kedves volt. Nem tudtam tovább zaklatni. Nem volt más választásom, véget kellett vetnem a témának, mintha csupán egy vicc lett volna.
Ahogy még egy kortyot ittam a vízből, ő összecsapta a tenyereit, és hagyta, hogy egy kis hang szökkenjen ki az ajkai közül. Biztosan eszébe jutott valami sürgős.
– Um… akkor ti srácok miért nem isztok ma este együtt?
– Inni?
– Igen. Inni. Szóval mind a ketten meg tudtok bocsájtani, és felejteni… ha én itt vagyok… az valószínűleg kínos lenne.
– Mi- akkor hová mész?
– A szüleim házába tervezek visszamenni a hétvégére.
Ülem, csendesen figyelve, hogy talán a magányossága végre lehúzza őt a megrendülésig, amikor egy hirtelen gondolat hasított keresztül az elmémen─
Nem lesz itthon ezen a hétvégén. Ez volt a legjobb dolog, amit ezen a napon hallottam. Minden egyes sejtem kezdett egyenként felmelegedni, őszinte boldogságban sikoltozva a hírektől. De még ekkor is magamon tartottam a pókerarcomat.
Mert okos volt. Ha tettem volna valami gyanúsa, a dolgok összekavarodtak volna. A férje rokona akartam maradni, egy személy, aki könnyíthet a magányosságán, legalább most.
– Ti srácok mindent tisztázni tudtok, ami itt folyik.
A szorosra zárt luxuslikőrök üvegjeire mutatott, amik a sarokban lévő nagyszabású vitrinben sorakoztak. Az alkohol része volt Yunho stílusának. Közülük a bor volt az egyetlen, ami mindig az én felelősségem volt, mikor még együtt voltunk; a pohara tartalmának fele lassan folyt végig a testemen. Semmi sem változott, és semmi sem merült feledésbe. Tekintettel a dolgokra, a mai nap életem legszebb napjává válhatna.
– Már beszéltem Yunhóval…
Ah… Ezért voltál tegnap olyan kegyetlen? Olyan aranyosan viselkedtél… mert féltél, hogy kettesben kell maradnod velem…? Azt tervezted, hogy egy ilyen törékeny pajzzsal majd távol tartasz engem?
– Ti ketten nem fogtok verekedni, miközben isztok, ugye?
Ki tudja. A szerelmünk olyan, mint egy háború; néha még harcnak sem lehetett nevezni. Folyamatosan küzdöttünk, hogy nehogy elveszítsük önmagunkat a végtelenül nagy szerelmünk gödrében. Mindig is így szerettünk – minden egyes perc másodpercében, és minden egyes nap percében.
– Verekedni? Nem hiszem. Azt csak egyoldalúan én kapnám. Az a szemét… rohadt erős is.
Szívből nevetett a férjéről ejtett hozzászólásomon. Ő egy szegény nő volt, aki nem tudott semmit az igazi érzéseimről… A szavaimnak mögöttes jelentésük volt, Soo Hee.
Miután addig pofozott, hogy mind a két orcám duzzadt piros lett, összedörzsöltük a testeinket. Megfordultam, hogy felajánljam számára a bejáratomat, és ő belém rakta a tagját. Addig csókolóztunk, míg az ajkaink majd szétrobbantak,és hevesen simogattuk a másik testét, míg a bőreink majd ledörzsölődtek. Éreztem, ahogy Yunho teste kitölti az enyémet, és néztem az elégedett arckifejezését...
A testeink fenséges módon váltak eggyé. Soha sem voltam elégedetlen vele. Tudod, sosem tudtam betelni vele, nem számít, mennyit birtokoltam belőle…
Ilyen intenzitással szerettünk minden egyes pillanatban, mikor együtt voltunk. Mindkettőnk számára ez vált az egyetlen igazsággá. Összehasonlítva a miénkkel, az egész világon nem volt egyetlen egy dolog sem, amit szerelemnek lehetett volna nevezni.
Te egy szegény nő vagy, Soo Hee. Soha sem tapasztaltad az igaz szerelem tüzes szenvedélyét, és mindent feladtál az én férfimért, igaz?
Yunho az enyém. Minden, ami az övé, az az enyém is. De én téged nem akarlak, Soo Hee.
Mivel te is szánalmas vagy… A világ nem elég nagy két olyan szánalmas embernek, amilyenek mi vagyunk...
– Ah… egy pillanat. Épp vásárolni megyek…
Gyorsan felpattant a helyéről, mondván, hogy el kell készülnie, hogy elmehessen a szülei házához. Megragadtam a távolodó alakját, és elértem, hogy rám nézzen. A fehér, ártatlan arca egy újabb kérdéssel fordult az enyém felé.
Ő egy gyönyörű nő volt – egy nő, akit pontosan emiatt akartam összetörni.
– Menjünk együtt.
Eljön majd az a nap, mikor megbánod, hogy nem hajtottál innen ki.
Utálom, hogy ilyen vagyok…?
Talán. Ez azért van, mert olyan mértékig szereted magad, hogy képtelen vagy őt elengedni, Kim Jaejoong.
Mert mint látod, képtelen vagy Jung Yunho nélkül élni.
