Az idő, amit azzal töltöttem, hogy azon aggodalmaskodtam, hogy mi történt Yunhóval és velem, a mai reggelen homályossá vált. Hamarosan éhség követte a szorongásomat. Ma két hét után először végre ehettem rendes ételt, nem pedig híg zabkását vagy kásalevest. Most minden belső aggodalmamat félretoltam. Egy egész tál fehér rizst megettem, levest, és különböző köreteket a sérült fogammal szembeni oldalon rágva, annak ellenére, hogy a másik vérzett.
Ahogyan az várható volt, az arca üres volt. A gyomrom égett válaszul az étel után, amit hosszú ideig megtagadtam tőle. De elviselhető volt. Elég jól voltam ahhoz, hogy kicsivel később végignézzem, ahogy dolgozni megy. Egy édes búcsút kapott, még ha pár perccel ezelőtt ő hideg szívvel ugyanezt is tette velem. Biztos voltam benne, hogy ez Yunhót valószínűleg mély iróniával is érintette.
Felvette a cipőit, és megigazította a szemüvegét. Ők formálták meg Jung Yunho maszkját, ahogyan a társadalommal szemben állt. Ma rövid ujjú inget viselt – ami igazán illett hozzá. Ah, annyira szép ez a férfi!
Bármi jól néz ki rajtad.
Szerettem volna pár ruhát venni neki köszönetképp, amiért ilyen tökéletes. Az volt a meggyőződésem, hogy a gyönyörű dolgokat állandóan el kell kényeztetni, és viselni a gondjukat, és ez vezetett arra, hogy elhatározzam, hogy ma lesz egy vásárlókörutam, ami eddig nem szerepelt a mai programjaim között. Még ha nem is voltam túl boldog attól, hogy ma esett, semmi sem tántoríthatta volna el az elhatározásomat. Nyakkendők, pólók, cipők és alsógatyák. Ah… a szívem kihagyott egy ütemet a felöltöztetésének gondolatától.
Tömören elbúcsúzott. Csak miután hallottam ezeket a szavakat, éreztem úgy, hogy képes voltam újra az életében kikötni. Boldog voltam. Egy rövid pillanatra megfordult, ahogyan kinyitotta a folyosó végén lévő ajtót. Ránézett. Mintha csak válaszolt volna a pillantásra; a nő egy mosollyal jutalmazta meg. Aztán a szemei rám fókuszáltak. Én is rámosolyogtam; és még akkor is kitartottam, mikor a szemei válaszul azonnal összeszűkültek. A bejárati ajtó becsapódásával eltűnt, ahogy felemeltük a kezünket, és integettünk.
Ah… A szerető és a feleség ugyanakkor integetnek, miközben ugyanazon fedél alatt élnek...
– Puhaha—!
Ez egyszerűen túl vicces.
~*~*~
– Adnál egy kis jeget?
Végül nem tudtam tovább elviselni az aggódó pillantásait, és megtettem, amit akart. A törölközőbe tekert jégkockákat markolva nyomtam őket az arcomnak, miközben leültem a kanapéra, mint ahogyan tegnap is tettem.
Hagytam, hogy a TV menjen a háttérben, beszélgetésbe elegyedtünk, nevettünk, és bármiről hosszan elcsevegtünk. Legtöbbet csak véletlenszerű celeb hírekről és a közelmúltban történt emberi tettekről beszélgettünk. Némára állítottam a műsort, miközben beszélgettünk, ez a társalgás hosszú idő után a legszórakoztatóbb dolog volt, amiben részem lehetett.
A beszélgetésünk hosszan folytatódott, azt leszámítva, hogy Yunhóról egy szó sem esett – az egyetlen közös pontunkról.
– Haha… nagyon jól érzem magam a közeledben, olyan, mintha csak az egyik barátnőmmel lennék, mikor veled vagyok.
A szavaitól sikerült félrenyelnem a jégkockákat, amiket kiszedtem a törölközőből, és szopogattam. Addig köhögtem, míg az orrom belseje égni kezdett. Attól függetlenül, hogy terhes volt, gyorsan mozdult, hogy hozzon nekem egy pohár vizet. Pár korty után le tudtam csillapítani magam. Idegesen fordultam felé, óvatosan olvasva a reakcióiból. Ah… megint úgy nézett rám, végül is. Régen, mikor még fiatalon randiztunk, számtalan feszült helyzet akadt Kim Jaejoong védjegyének, a pimaszságnak köszönhetően, amiért Yunho mindig leszidott.
Hm… Barátnő, mi?… De nekem nincs méhem…
A szavai voltak a biztosítékok, amik felrobbantották az igazságot, amit évek óta mélyen az elmémbe temettem.
– Azt hallottam, hogy a terhesség negyedik és az ötödik hónapja közötti szex jót tesz a magzat IQ-jának.
A szemei csillogtak a szavaim hallatán; kár, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mekkora mértékű igazságot tartalmaztak.
Az összes arckifejezése közül, amit láttam, az volt a legvonzóbb, amit most vágott; egy arc tele féktelen kíváncsisággal. A káprázatos mosolya csak a második volt. Bárki bele tudott volna szeretni ebbe a csodálatosan naiv arckifejezésbe; kitágult, kerek szemek és érdeklődéstől elnyílt ajkak.
– Mégis, ha ti srácok csak mentek, és kisikoltjátok, kiüvöltitek, amit akartok, nekem mit kellene tennem? Még csak házas sem vagyok még.
– Oh… Sajnálom… Te… hallottad…?
– Nincs semmi gond… Azt gondoltam, hogy macska vagy valami, szóval lementem a földszintre, hogy megnézzem, de ez derült ki… pfuj...
Annak ellenére, hogy az, aki az éjjel közepén úgy nyávogott, mint egy macska, valószínűleg én lehettem.
Egyáltalán nem tűnt a kapcsolatuk említése miatt frusztráltnak. Ez azért volt, mert házasok voltak.
Pusztán a tény miatt érezte azt, hogy mentegetőznie kell, hogy sikerült egy másik személyt megzavarniuk, akivel megosztották az otthonukat.
Alázatos volt még a szúrós szavaimmal szemben is… egy személy, aki az ostobaságig kedves volt. Nem tudtam tovább zaklatni. Nem volt más választásom, véget kellett vetnem a témának, mintha csupán egy vicc lett volna.
Ahogy még egy kortyot ittam a vízből, ő összecsapta a tenyereit, és hagyta, hogy egy kis hang szökkenjen ki az ajkai közül. Biztosan eszébe jutott valami sürgős.
– Um… akkor ti srácok miért nem isztok ma este együtt?
– Inni?
– Igen. Inni. Szóval mind a ketten meg tudtok bocsájtani, és felejteni… ha én itt vagyok… az valószínűleg kínos lenne.
– Mi- akkor hová mész?
– A szüleim házába tervezek visszamenni a hétvégére.
Ülem, csendesen figyelve, hogy talán a magányossága végre lehúzza őt a megrendülésig, amikor egy hirtelen gondolat hasított keresztül az elmémen─
Nem lesz itthon ezen a hétvégén. Ez volt a legjobb dolog, amit ezen a napon hallottam. Minden egyes sejtem kezdett egyenként felmelegedni, őszinte boldogságban sikoltozva a hírektől. De még ekkor is magamon tartottam a pókerarcomat.
Mert okos volt. Ha tettem volna valami gyanúsa, a dolgok összekavarodtak volna. A férje rokona akartam maradni, egy személy, aki könnyíthet a magányosságán, legalább most.
– Ti srácok mindent tisztázni tudtok, ami itt folyik.
A szorosra zárt luxuslikőrök üvegjeire mutatott, amik a sarokban lévő nagyszabású vitrinben sorakoztak. Az alkohol része volt Yunho stílusának. Közülük a bor volt az egyetlen, ami mindig az én felelősségem volt, mikor még együtt voltunk; a pohara tartalmának fele lassan folyt végig a testemen. Semmi sem változott, és semmi sem merült feledésbe. Tekintettel a dolgokra, a mai nap életem legszebb napjává válhatna.
– Már beszéltem Yunhóval…
Ah… Ezért voltál tegnap olyan kegyetlen? Olyan aranyosan viselkedtél… mert féltél, hogy kettesben kell maradnod velem…? Azt tervezted, hogy egy ilyen törékeny pajzzsal majd távol tartasz engem?
– Ti ketten nem fogtok verekedni, miközben isztok, ugye?
Ki tudja. A szerelmünk olyan, mint egy háború; néha még harcnak sem lehetett nevezni. Folyamatosan küzdöttünk, hogy nehogy elveszítsük önmagunkat a végtelenül nagy szerelmünk gödrében. Mindig is így szerettünk – minden egyes perc másodpercében, és minden egyes nap percében.
– Verekedni? Nem hiszem. Azt csak egyoldalúan én kapnám. Az a szemét… rohadt erős is.
Szívből nevetett a férjéről ejtett hozzászólásomon. Ő egy szegény nő volt, aki nem tudott semmit az igazi érzéseimről… A szavaimnak mögöttes jelentésük volt, Soo Hee.
Miután addig pofozott, hogy mind a két orcám duzzadt piros lett, összedörzsöltük a testeinket. Megfordultam, hogy felajánljam számára a bejáratomat, és ő belém rakta a tagját. Addig csókolóztunk, míg az ajkaink majd szétrobbantak,és hevesen simogattuk a másik testét, míg a bőreink majd ledörzsölődtek. Éreztem, ahogy Yunho teste kitölti az enyémet, és néztem az elégedett arckifejezését...
A testeink fenséges módon váltak eggyé. Soha sem voltam elégedetlen vele. Tudod, sosem tudtam betelni vele, nem számít, mennyit birtokoltam belőle…
Ilyen intenzitással szerettünk minden egyes pillanatban, mikor együtt voltunk. Mindkettőnk számára ez vált az egyetlen igazsággá. Összehasonlítva a miénkkel, az egész világon nem volt egyetlen egy dolog sem, amit szerelemnek lehetett volna nevezni.
Te egy szegény nő vagy, Soo Hee. Soha sem tapasztaltad az igaz szerelem tüzes szenvedélyét, és mindent feladtál az én férfimért, igaz?
Yunho az enyém. Minden, ami az övé, az az enyém is. De én téged nem akarlak, Soo Hee.
Mivel te is szánalmas vagy… A világ nem elég nagy két olyan szánalmas embernek, amilyenek mi vagyunk...
– Ah… egy pillanat. Épp vásárolni megyek…
Gyorsan felpattant a helyéről, mondván, hogy el kell készülnie, hogy elmehessen a szülei házához. Megragadtam a távolodó alakját, és elértem, hogy rám nézzen. A fehér, ártatlan arca egy újabb kérdéssel fordult az enyém felé.
Ő egy gyönyörű nő volt – egy nő, akit pontosan emiatt akartam összetörni.
– Menjünk együtt.
Eljön majd az a nap, mikor megbánod, hogy nem hajtottál innen ki.
Utálom, hogy ilyen vagyok…?
Talán. Ez azért van, mert olyan mértékig szereted magad, hogy képtelen vagy őt elengedni, Kim Jaejoong.
Mert mint látod, képtelen vagy Jung Yunho nélkül élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése