Fordítás! YunJae - Gashiyeon III. (epilógus)

Epilógus

Kim Jaejoong

Szeptember 26.

Reggel, mikor megtudtam, hogy az apám öngyilkos lett, az nem igazán volt rám semmilyen hatással. Csak emlékeztetett arra a borzalmas látványra, amit kicsiként láttam.

Miért a születésnapomon ölte meg magát? Ez inkább boldogtalanná tett.

Talán nincs beleszólásom ebbe, mivel csak miatta vagyok képes megünnepelni a születésnapomat. De komolyan, muszáj volt ezt a napot választanod, az egyetlen lányos születésnapját, a saját életed kioltására? Nem értem ezt.

Jinho appa nagyon szomorúnak tűnt, de nem felejtette el megünnepelni a szülinapomat, és átadta az ajándékát, amivel előre készült. Umma, aki mindig olyan volt nekem, mint egy igazi umma, miyeok gukot (hínárleves) főzött nekem ma – a napon, amin az apám halálát gyászolom, mikor mindenkinek gratulálnia kellene nekem, hogy tizenhét éves lettem.

Azt mondják, hogy balszerencsét hoz, ha sírsz a születésnapodon, és én egy nagyon büszke lány vagyok, szóval még akkor sem voltam hajlandó sírni ezen a napon, mikor meghallottam a híreket. A én napomon.

Megengedték, hogy minden csomagomat áthozzam Jinho appa házába. Miután kitakarítottam az új szobám, visszamentem a régi házba Jinho appával, hogy elhozzuk az édesapám holmijait a dolgozószobából. Az összes dokumentum, ami az ő kézírását tartalmazta, és a tárgyak, amiken rajta volt az érintése, mindegyik egyesével bekerült egy dobozba. Ez volt az első alkalom, hogy ilyet csináltam, szóval az érzés nagyon különös volt. Jinho appa megkért, hogy takarítsam le az asztalt, mivel az könnyebb volt, szóval megemeltem a hatalmas könyvköteteket, és a lábamnál lévő dobozba raktam őket.

– Egy fotóalbum?

Ahogy takarítottam, egy vastag és viseltes fotóalbumot találtam. Valószínűleg rengetegszer át lett lapozva, mert a bőr kopott és öreg volt. Valahogy az ösztöneim azt súgták, hogy ez nem egy szokványos album, szóval óvatosan fellapoztam, miközben a szívem kihagyott egy ütemet.

Ez egy olyan fotóalbum, ami apáról és róla tartalmaz képeket… Nem, ők az emlékek apáról és arról a férfiről.

A fényképeken körülbelül velem azonos korúnak néztek ki. Úgy nőttem fel, hogy megszoktam, hogy apa mindig komor arckifejezést öltött fel magára, de ezeken a fotókon úgy nézett ki, mintha tele lett volna energiával. Valaki korábban kettévágta a képeket, de a darabok aprólékosan össze lettek ragasztva. Furcsa. Egyedül emiatt a férfi miatt tudtam higgadtan fogadni az apám halálát.

Ő tényleg nagyon szép volt… főleg fiatalon.

A látványa, ahogy rám mosolygott azokkal a szomorú szemekkel, miközben haldokolva feküdt, mélyen az emlékeimbe vésődött, mikor öt éves voltam.

Apa képtelen volt őt elfelejteni. Még azután is, miután leállt a légzése, apa továbbra is szorosan ölelte a hideg, merev testét, és nagyon sokáig sírt. Aztán sokáig cipelte magával ezt a bánatot, míg élt, egészen mostanáig.

Azt hallottam, hogy ugyanúgy vette el az életét, mint ahogyan az a férfi tette; felvágta a csuklóit. Mindketten bolondok voltak.

Elloptam egy fotót róluk, amin úgy mosolyogtak, mintha nem érdekelte volna őket a világ, és a zsebembe raktam, mikor Jinho Appa nem figyelt. Aztán összecsuktam az albumot. Nem éreztem magam különösen szomorúnak, de nem is voltam kivételesen boldog. Ez egy rendkívüli érzés volt.

A szoba kitakarítása és elhagyása végképp földöntúli érzést keltett bennem, és visszafordultam, hogy a félig csukott ajtóra nézzek. Hirtelen a kép róla és az apámról, ahogy együtt állnak, tisztán és mélyen szerelmesen, átsuhant a szemem előtt, káprázatosan és sugárzóan. Talán a napfény játéka. Azonnal becsuktam magam mögött az ajtót.

Jaejoong... Kim Jaejoong.

Ugyanekkor jutott eszembe a neve is. Azon tűnődöm, hogy vajon miért nem voltam eddig képes egyetlen egyszer sem felidézni a nevét.

A kocsiban a pénztárcámba raktam a lopott képet. Aztán még egyszer visszaemlékeztem arra, hogy az apám ráncos arca milyen békésnek tűnt, mikor este aludt, és álmában halkan a nevét súgta.

Kim Jaejoong.

Fordítás! YunJae - Gashiyeon III. (6. fejezet)

Az álmokkal kezdődött. Valahogy éreztem, hogy az agyi idegeim ritkulni és feszülni kezdtek, és gyakori lázrohamaim is lettek. Hiába próbáltam mozgatni a végtagjaimat, tehetetlen voltam. Sohasem voltam olyan gyenge, mint akkor. És a gyerek hazahozatala csak még egy lapáttal dobott az állapotomra. Csak azért voltam erős, mert ő ott volt nekem. Az öregedő kinézetemtől pedig még keserűbbé váltam, hiába nyugtatgatott. Megfáztam, és emiatt már hosszú ideje lestrapált voltam. De nem voltam hajlandó kórházba menni, mert ha beléptem volna abba az épületbe, az azt bizonyította volna, hogy beteg voltam.
Egy álmatlanságban szenvedővel élni biztosan az ő alvása rovására is ment. Mivel látta, hogy a gyomrom nem tudta bevenni a rendes ételeket, próbált rávenni arra, hogy menjek kórházba. A szavai hallatán csak rémülten összegömbölyödtem a takaróm alatt, mint egy sündisznó, és a fogcsikorgatva tapasztottam be a füleimet a kezeimmel. Ne. Ne arra a helyre.
– Mit szeretnél?... Jaejoong-ah, légy jó.
– Aludni akarok... Adj altatót, bármit, Yunho-ah...
– Nem, nem fogok.
Párszor megpróbáltam neki könyörögni, de makacsul ellenállt. Valószínűleg tudja, hogy a gyenge gyomrom nem viselne el több tablettát, főleg úgy nem, hogy napok óta nem ettem semmit. Jobban ismer engem saját magamnál, szóval nem adja be könnyen a derekát. Még a légzéstől is annyira elfáradtam, hogy azonnal elaludtam. Szorosan magához ölelt, így egy kicsit többet tudtam aludni, megadta nekem azt a világot, amiről azt gondoltam, hogy a sajátom.
Utálom lehunyni a szemeimet. Ha megteszem, az félelemmel tölt el, hogy talán sosem találom meg a kiutat a tűztengerből. A dolog, ami kínoz, az nem az anyja, és nem is az a nő. Olyan, mintha valami sötét befurakodott volna a szívembe, és belülről gyötörne, ölne meg lassan.
Az emberek ezt "bűntudatnak" nevezik, egy érzelmi válságnak. Talán a lelkiismeretem végül belefáradt abba, hogy azzal törődjön, hogy a dolgok helyesek voltak-e vagy nem, és most elgondolkodott a tetteimen. Fájdalmaim vannak, és ehhez a fájdalomhoz képest az, amit akkor éreztem, mikor Yunho nem jött be a kórházba meglátogatni, semminek tűnt. Szeretnék visszaváltozni azzá a Kim Jaejoonggá, a személlyé, aki meg tudna ölni valakit, ennek ellenére is a boldog befejezést remélné. De túl késő. Mióta először beléptem ebbe a házba Yunhóval... A bűntudatom kísért engem, a pokol végtelen gödre felé lökdös.
Hosszú ideig aludtam. Mikor felébredtem, egy intravénás csepegtető lóg ki a csuklómból. Mivel a kórház közelébe sem voltam hajlandó menni, Yunho inkább megkérte a kórházat, hogy küldjenek ide egy orvost. Abban a pillanatban, ahogy meglátta, hogy ébren vagyok, hívta az orvost, hogy siessen vissza a házunkba, és vizsgáljon meg engem.
– Kérlek...vedd ezt... ki…
Nem tudta megérteni az összefüggéstelen, zagyva beszédemet, és folytatta a gyógyszerek belém injekciózását. A szívem nyugtalanul vonaglott. Ha ez nem Yunho keze által lett volna, biztosan nagyon heves reakcióm lett volna, mert egy idő után öklendezni kezdtem, és gyomorsavat hánytam. Yunho is és az orvos is megdöbbent a reakciómon, és a doktor gyorsan megpróbálta elmagyarázni, hogy ez azért volt, mert allergiás vagyok valamelyik gyógyszerre. Nem, nincs igazad... Nem akarok semmit... csak Yunhót.
Még annyi erőm sem volt, hogy felüljek, mégis szeretkezni akartam vele. Egész éjjel csinálni akartam, miközben bort kortyolgattam volna, és alkalmanként kivettem volna az ujjai közül a cigarettát, hogy beleszívjak. Valahogy olyan érzésem volt, hogy ha most nem csinálom vele, akkor soha többé nem leszek rá képes. Kétségbeesettem nyújtottam a kezem Yunho felé, az ujjaim remegtek a levegőben. Ah... tényleg úgy nézek ki, mint egy páciens.
Felém sétált, de nem húzott a karjai közé, mert abban a pillanatban belépett a gyerek. Azon tűnődtem, hogy vajon mit gondolhatott akkor, mikor megérezte a több évtizedes betegségünk illatát? Az arckifejezése bonyolultnak tűnt, ahogy rám bámult.
– Ahyun-ah, nem megmondtam neked, hogy ne gyere ide? Menj ki gyorsan...
–… Beteg?
– Igen, nagyon. Szóval ne gyere ide be.
Yunho gyorsan megfordult, hogy felkapja őt, szóval nem láthattam a gyereket, Yunho megveregette a vállát, miközben megkérte, hogy menjen ki a szobából. Nagyon keményen próbálkozott továbbra is a kedves apát játszani, és szánalmasnak tűnt hátulról. Csak az, hogy ránéztem, arra késztetett, hogy kisírjam érte a szívem, de még a sírás is nehéz volt a számomra. A savas reflux miatt úgy éreztem, mintha a hasam széthasadt volna. A gyomromhoz szorítottam a kezeimet, és nem tudtam visszatartani a hányást.
Az öklendezésem látványa és a hangja megragadta Yunho és a gyerek figyelmét is. Ahyun sokkosan meredt rám, miközben az apja próbálta kitessékelni az ajtón őt. Megragadta az apja hüvelyujját, és szomorúnak tettette magát nekem.
– Nem foglak ummának hívni...
– Hurgh... Ungh...
– Szóval kérlek, többé ne legyél beteg...
Megint minden, ami kijött, csak gyomorsav volt. Hányszor fogok még hányni?
Még a torkom is fáj. Mintha mindent ki akartam volna adni magamból, kiszívta belőlem az energiám. Éreztem a doktor kezeit, miközben ő a pulzusomat kereste, és lehunytam a szemeim. Ahyun együttérző pillantása jelent meg az elmémben. Nem foglak ummának hívni... Többé nem foglak ummának hívni...
Soo Hee-ah, ha csak egy kicsit kegyetlenebb lettél volna, vagy ha nem adtál volna életet ennek az ördögi gyereknek, akkor valószínűleg nem fájna ennyire, és talán nem lennék ilyen szomorú.
Mire le tudtam nyugtatni a gondolataimat, az egész délután eltelt. Úgy éltem, mintha egy álomban lettem volna; tíz percre lehunytam a szemem, de ez a valóságban tíz órának felelt meg.
Az óra tovább ketyegett még ha a gondolataim lassúak is voltak.
Egy nap eltelt, és éreztem, hogy Yunho teljes pompájában letérdelt mellém. Valószínűleg könyörög, hogy ébredjek fel, ugyanakkor a könnyeit próbálja visszanyelni. Lassal felé fordultam, hogy ránézzek, és láttam, ahogy a könnyei a párnámra potyogtak. Az én Yunhóm... Ő is úgy szenved, mint én. A világ leggyönyörűbb embere, az én Jung Yunhóm...
Szorosan magához ölelt. Hová tűnt az a tüzes szenvedély? Minden nap éreztem, hogy a szíve energikusan dobog, de hová tűnt ez is? Jung Yunho halott. Mi egyek vagyunk, szóval ha én szenvedek, akkor ő is szenved. Ebben az irritáló paradoxonban lassan befejeztük a remegést.
Még arra sem volt erőm, hogy megmozdítsam a karom, de természetesen ő figyelembe vette, hogy kényelmes testtartásba helyezzen, a gyönyörű, mély hangján elmormolta nekem, hogy „szeretlek”, ahogy felém mászott, és lehúzta rólam az összes akadályozó ruhát. Olyan volt ez, mint az utolsó reménysugár; nem azért csinálta, hogy megtudja, hogy képesek vagyunk-e még szeretkezni, hanem hogy a reakciómon keresztül egy utolsó kis reménydarabocskát találjon.
A mozdulatai lassúak voltak, de a hasamtól egészen a lábujjaimig hatalmas visszahatást keltettek bennem. A farka gyorsan a csúcsra vitt a szelíd, pusztító erejével, és ekkor éreztem meg egy szokatlan hullámát az örömnek és a fájdalomnak.
– Jaejoong-ah...
Nagyot nyelt, próbálta lecsillapítani magát. Hallottam a hangját, és lassan kinyitottam a szememet, hogy ránézzek. Hitetlenül bámult oda, ahol összeolvadtunk, szóval követtem a pillantását. Majdnem olyan volt, mintha egy kés állt volna ki egy elfertőződött sebből, amiből genny szivárgott.
– Ó...
Vér. Vér szivárgott ki a spermájával, de nem éreztem fájdalmat. A halott testem annyira szerette a szexet, hogy még ilyen kínokat is képes volt figyelmen kívül hagyni? Arra gondoltam, hogy nemrég hogyan ürítettem magamból ki a vérem.
De többé nem féltem, csak egy kicsit zavart, hogy a takarónkat most nem használhattuk. Meg akartam nyugtatni a láthatóan sokkos Yunhót, aki remegett, és az alsótestemre bámult, és egy önkéntelen sóhajt eresztettem ki
– Jobb lenne, ha meghalnék, minthogy így éljek... Igaz... Yunho...?
Végre megértettem, hogy milyen érzés nyomoréknak lenni, csak feküdni, egyetlen egy izom megmozdítására is képtelennek lenni. Valószínűleg ilyen érzés. A takarók átitatódtak már, de a vér még mindig ömlött. Yunho próbálta törölközőkkel elállítani a vérzést, de ez nem használt. De ne aggódj, ne rémülj meg ettől, Yunho-ah, hamarosan eláll. Szóval ne légy szomorú. Rábíztam a jéghideg testemet, miközben lehunytam a szemeimet, és engedtem a szörnyű álmosságnak, ami úrrá lett rajtam.
A légzése, a hangja, a szívverése. Felébresztettek az álmomból.
Jaejoong-ah, Jaejoong-ah... Még ha meg is halok, akkor is hallani fogom a nevemet, ahogy kiejted a szádon.
– Hogy halhatnál meg ennyire egyedül...?
–...
– Várj rám, Jaejoong-ah...Várj rám...
Nem felejtette el az esküvőnket és a fogadalmainkat. Akármikor volt időm, megsimogattam a jegygyűrűnket, és megfogadtam magamnak, hogy örökké együtt leszünk. Miért vagy ilyen kétségbeesett, én aranyos kis Yunhóm?...
– Ne menj el... Nem hagyhatsz hátra... és mehetsz el egyedül...
–... Nem fogok meghalni, Yunho-yah...
Az én nyomorult és magányos kis életem olyan, mint egy parazita. Még ha meg is halok, akkor is tovább fogok élni a szívedben... Szóval sosem fogok meghalni, Yunho-yah.
Misztikus éjszaka volt. Körülöttem minden néma és koromsötét volt. A fürdőszoba felé sétáltam, belélegeztem a friss, tiszta, hajnali levegőt, és éreztem a talpam alatt a hideg padlót. A fura az volt, hogy egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. Talán mert egy pillanattal ezelőtt a karjai közt feküdtem? A szívem nyugodtan és egyenletesen vert.
Megtöltöttem a kádat vízzel – hideggel, mert utálja a meleget. Ha teljesen elcsavartam volna a csapot, az talán felébresztette volna, szóval addig állítottam, míg a vízzuhatag szinte hangtalan volt, olyan halk hang visszhangzott a fürdőszobában, amit ha hallani akartál volna, meg kellett volna erőltetned a füledet.
A pult elé álltam, kezeimet vízbe áztattam, miközben lehajoltam, hogy megmossam az arcom. Alapos tisztálkodás után a tükörképemre bámultam. Egy pár kába szem bámult vissza rám, ahogy szemügyre vettem a harminckét éves énekemet a tükörben. Egy kicsit soványnak tűntem, de még mindig nagyon szép voltam. Legalább a legvégén nem fogok olyan rosszul kinézni. Ez a gondolat kissé boldogabbá tett.
Mosolyogtam, nem tudva, hogy valójában mi csillapított ennyire le engem. Talán mert a szívem üres? A szívedet fogni olyan, mintha vizet fognál – végre megértettem, hogy mit jelent ez, és egy kicsit leszidtam magam, amiért nem jöttem rá előbb. Már késő a megbánásra. Már nem maradt energiám mások kínzására, mert végül rájöttem a bűnök árára. Ezért az öngyilkosság a tökéletes kiút a számomra, remélem, hogy nem túl elkeseredett emiatt.
A víz gyorsan elérte a kád peremét. Mielőtt kifolyt volna, kinyitottam a szekrényt, és kivettem belőle egy borotvapengét. Aztán elzártam a csapot, magammal vittem egy törölközőt, és beléptem a kádba.
A kezeim köré csavartam a törölközőt, majd leültem. A hideg víz úgy szúrt, mint ezernyi apró tű. Összeszorítottam az állkapcsomat, a fogaim önkéntelenül is összekoccantak, és megpróbáltam a kedvenc dalomat dúdolni, miközben harcoltam a hideggel. A csuklóim vizesek voltak.
Következő életemben egy olyan világot fogok létrehozni, amiben csak mi ketten fogunk létezni. Együtt fogunk élni a mennyországomban, sosem kell majd aggódnunk vagy szomorkodnunk, a fiatalságunk arany fényében fogunk fürödni.
A kitüremkedő vénám felé helyeztem a pengét, és lassan végighúztam a bőrömön. Könnyedén belecsúszott a húsomba, a vér azonnal előbuggyant. Annyira fáztam, hogy egyáltalán nem éreztem ezt fájdalmasnak, könnyezni kezdtem a hidegtől.
Visszafeküdtem a kádba, figyelve, ahogy a vérem kiömlött a sebből, beszínezve a vizet. Ba-dum, ba-dum, a csodálatos ritmus visszhangja fokozatosan gyengült és elhalványult. Az ujjbegyeim jegesebbek voltak a víznél. Ízület ízület után… a hideg felemésztett. Hevesen remegtem, miközben megigazítottam a ruhám, és lehunytam a szemeimet.
–... Yunho-yah…
A hangom visszhangzott a sivár, üres fürdőszobában. Karmazsinvörös vízben fürödtem, éreztem, hogy a testem végre elkezdett felmelegedni. A légzésem akadozóvá vált, és a tüdőmet száraznak éreztem.
Yunho még mindig alszik? Úgy aszik, mint egy kisgyerek, miközben azok az aranyos szemeit a hosszú szempilláival vannak keretezve? Olyan melegben van, mint amilyenben most én vagyok? A takaró nélkül fázik?
Bamm! Egy tompa puffanást hallottam. Miért kapaszkodok még mindig ebbe az apró öntudatba...?
– Jaejoong-ah!! Kim Jaejoong!!
Még egyszer. Csak egyszer. Ez azért van, mert az utolsó dolog, amit látni akartam, az te voltál? Talán azért, mert azt akartam, hogy újra bevalld a szerelmedet nekem, még amikor haldoklom is? Én Yunhóm, én szeretett Yunhóm...
– Jaejoong-ah, nyisd ki a szemed... Jaejoong-ah, kelj fel!! Hogy élhetnék nélküled?!! Jaejoonh-ah... Jaejoong-ah...
Yunho, te még mindig szeretsz engem. A vízben lévő jéghideg testemet öleled magadhoz, ami a saját véremben fürdik, és te mégis szeretsz. Örülök. Mert képtelen vagy nélkülem élni.
– Jaejoong-ah!! Nyisd ki a szemed, kérlek!!
Nehéz. A szempilláim nagyon nehezek. Ha még egyszer láthatnám az arcát... de nem tudom kinyitni a szemem. Yunho-yah. Ha talán felmelegítenéd a testemet a tiéddel, láthatnálak?
Mikor majd kinyitom a szemeimet... imádkozom, hogy te állj előttem... Yunho-yah, Yunho... Szerelmem... megyek... És egyáltalán nem fázom. Sápadt vagyok...? Az ajkaim, a vörös ajkaim olyan szépek, mint amilyenek voltak...?
Próbáltam egy apró mosolyba rántani az ajkaimat. Csak most realizáltam, hogy valószínűleg milyen önző dolog így hátrahagyni őt, így elmenni. Próbáltam kapálózni, hogy egy kicsit tovább maradhassak, de egyszerűen nem tudtam kinyitni a szemeimet. Vajon most hogyan néz ki a világ? Csak a kiáltozását és a zokogását hallottam. A testem már megmerevedett. Remélem, meg tudod érteni az önző, ronda szívemet, és emlékezni fogsz a káprázatosan szép románcunkra, és a végső ígéretünkre, amit végül nem tudtunk teljesíteni.
És aztán az összes érzelmem elhagyta a testemet.
Tovább fogok élni a szívedben, minden egyes dobbanással fellélegzek. Még ha meg is haltam, az nem azt jelenti, hogy mindenem meghalt. Mert én te vagyok, és te én vagy.
Kontrollálhatatlanul zokogott a hideg testem felett. A szerelem szólítgatásának és a csuklások hatására, mintha csak füllentettem volna, kinyitottam a szemeimet.
Az első dolog, amit megláttam, az a vakító fény volt.
Láttam az ajkait, amik egyszer megkértek, hogy szeressem őt, és bevallották az irántam érzett szerelmét. Még a halálban is olyan édesen hív engem. És mögötte...Ott állt, ajkai remegtek, a szemei kitágultak. Láttam magamat a szemeiben. Hezitált, nem volt biztos abban, hogy hogyan szólítson.
Semmi baj, Ahyun-ah.Ahyun-ah, Ahyun...Csak most az egyszer hívj ummának...

Fordítás! YunJae - Gashiyeon III. (5. fejezet / B)

A gyerek és köztem lévő helyzet olyan volt, mint a vihar előtti csend, tele feszültséggel. Egyikünk sem tette meg az első lépést a másik provokálásának érdekében. Ki gondolta volna, hogy egy nap egy öt évessel fogok harcolni? A gyerekek ártatlanok, és az ilyen szituációk valószínűleg megrémisztették, mert neki az apja a mindene.
Egy héten háromszor voltak órái, és ez a csütörtöki volt az utolsó a héten. A fejem lüktetett az alváshiánytól, de mégis elvonszoltam magam fürödni, aztán hajat szárítani, mielőtt megjött volna a tanár. Yunho észrevette, hogy energikusabb voltam, mint általában, és miközben újságot olvasott, megkérdezte, hogy mire fel ez a boldogság. Vállat vontam, és elmormogtam valami választ, miközben a hajamat fésültem, és lecsekkoltam a tükörképemet.
– Hm....
Fekete karikákat fedeztem fel a szemeim alatt. Ez nem fog menni. Mikor megérkezik, majd megkérem, hogy ajánljon pár tápláló ételt és bőrápoló termékeket nekem. Míg élek, olyan gyönyörűnek kell kinéznem, amilyennek csak lehetséges.
– Ma jobban nézek ki, nem igaz?
– De, igen.
A tanárnő sugárzó mosollyal válaszolt nekem. Annak ellenére, hogy csak udvarias volt, kicsit jobban éreztem magam a szavai hallatán. Barátkozni szerettem volna, és őszintén beszélgetni vele. Ilyen érzés, mikor van egy barátod? Valamiért azon kaptam magam, hogy vártam a napokat, amikor Ahyunt jött tanítani, szinte alig vártam, hogy láthassam őt.
Szerettem volna egy jó lehetőséget, hogy négyszemközt beszélhessek vele, szóval beültem Ahyun órájára. Azt mondtam, hogy egyszer azt hallottam valakitől, hogy valójában fejleszti a koncentrációt, ha törődünk egy gyerekkel, szóval ki akarom próbálni. Igazából nem érdekelt az óra; valójában csak olyan dolgokat akartam, amik el tudják fedni a hibáimat, mint a smink. Mint a barátok.
Kinyitotta a munkafüzetet, és belelapozott, hol a gyerekre, hol a könyvre pillantva.
Ah~ Hirtelen eszembe jutott az a kis cetli, amit írt, az, amelyik kiesett, mikor Ahyunhoz vágtam a könyvet. A szavak keresztülfutottak az elmémen. Nem akartam, hogy lenézzenek, szóval megpróbáltam kimagyarázni magamat.
– Sajnálom, akkor én...
– Az ummám egy férfi...
A szavak, amik a gyerek szájából jöttek, mindkettőnket megleptek. A jelentésük is, valamint a szándékuk is. Más volt a szokásos, esetlen hanglejtésétől, és üres arckifejezéssel beszélt. Éreztem, ahogy a vér kifutott az arcomból, miközben mereven ültem. A tanár ugyanolyan döbbenten vetett rám egy gyors pillantást.
– Az ummám nagyon szereti az appámat...
–... Ahyun-ah.
Próbálta leállítani a gyereket, de az teljesen figyelmen kívül hagyta őt.
– Ezért szomorú mindig az én ummám, mikor meglát engem...
Vajon Soo Hee néhány része tovább él a lányában? Azért küldte ide Ahyunt, hogy bosszút álljon rajtam? Hideg félelmet éreztem, ami gyorsan változott át gyűlöletté. Hirtelen egy árnyék jelent meg mögöttem, és ahogy megfordultam, félig arra számítottam, hogy őt látom meg majd a hátam mögött, sötét arckifejezéssel az arcán. Úgy tűnt, az összes felnőtt elfelejtette, hogy a szívük még mindig dobog, és egy pillanatig csak Ahyun légzését hallottuk.
Mintha a kapcsolatunk felfedése nem lett volna elég! Abban a pillanatban még az én Yunhóm, az én gyönyörű és tökéletes Jung Yunhóm is "homoszexuálisnak" lett bélyegezve. Ezzel a pár szóval feltárta az összes olyan dolgot, amit mi szégyenszemre próbáltunk elrejteni. Zavarban voltam, és sarokba szorítva éreztem magam. Ugyanakkor sosem gondoltam a szerelmünkre úgy, mint egy bűnre, még egy pillanatig sem. De most, ebben a pillanatban elkezdtem kétkedni. Ez valóban normális? Olyan, mintha megszegtünk volna néhány szabályt, mintha menthetetlenül vétkeztünk volna, és most nem tudnánk felemelni a fejünket, és szembenézni a világgal.
Aggódom az én Yunhómért. Aggódom, mert a tanárnő miattam Yunhót is más fényben fogja látni.
A gyerekre bámultam. Az ártatlan szemei azt sugallták, hogy egy szót sem értett abból, amit az előbb mondott. Mérgemben a fogamat csikorgattam. Jung Ahyun. A gyerek, aki egy tragédiából született, aki e világra hozta az anyja gyűlöletét. Neked köszönhetően mi... mi ennyire lealacsonyodtunk!!
– Menj a pokolba... Csak dögölj meg!!
Egy pillanat alatt megkerültem az asztalt, és a gyerek felé rohantam. Senki sem tarthatott vissza, ahogy két kézzel megragadtam az apró nyakát, mintha ketté akartam volna törni. Mivel a légcsövét szorítottam, a kis kezeivel csapkodott, ahogy megpróbált elmenekülni a szorításom elől. Olyan, mint egy kis baba – ha egy kicsivel több erőt fejtenék ki, azonnal apró darabokra törne. Ha komolyan egy baba vagy, akkor mért bámulsz rám így? Miért ítélsz el ezekkel a vérben forgó szemekkel?!
– Minden miattad van!
– Jaejoong-ah, Kim Jaejoong!! Hagyd abba! Nyugodj le!!
Yunho hangát hallottam magam mögül, aztán észrevettem, hogy valaki próbált visszafogni. A tanárnő is megtett mindent, hogy lefeszítse a kezeimet Ahyun nyakáról, de nem számított, milyen erős volt, rendkívül nehéz visszafogni egy férfit, ha az bedühödik. Mikor az őrület hirtelen hullámai rám törtek, három épkézláb gondnok kellett ahhoz, hogy visszavigyenek a szanatóriumba. Az erőm elég rettenetes volt, mikor a dühöm elszabadult. Ahyun annyira lesokkolódott, hogy egyetlen egy sikkantást sem volt képes kiejteni a száján, ahogy az arca pirosból zöldre változott, aztán kékre. Érdekes. Boldoggá tett, hogy így láthattam. Amíg Yunho erősen arcon nem vágott.
Az ütés után a padlóra estem, és ott feküdtem, próbáltam lélegezni, miközben lehunytam a szemeimet. Hirtelen könnyeket éreztem, ahogy ömlöttek az arcomon, és azonnal megpróbáltam eltakarni magam, azon imádkozva, hogy a felém közeledő léptek nem a tanárnőhöz tartoznak. Ne engedd, hogy így láthasson... már elég szánalmas vagyok amúgy is. Ha rám nézel, talán nem leszek képes visszafogni magam, és megfojtalak...
– Appa....
A sírása olyan volt a szívemnek, mint egy áramütés. Gyorsan a gyerekre fordítottam a pillantásom. Apró kezeit a nyakához szorította, erősen köhögött, és a zokogása még hangosabbá vált, ahogy az apja felé sétált. Bizonyára az én Yunhóm is jól tudja, hogy csak szánalmasnak akar tűnni! Az az alattomos patkány, biztosan maga az ördög, csak álruhában! Ne hívd így Yunhót azzal a gusztustalan száddal!!
- Jaejoong... Jól vagy?
– Menj innen...
Aggódott értem, a hangja kissé remegett, ahogy beszélt. Biztosan úgy néztem ki, mint egy hulla, de a hangja jelentősen megnyugtatott. Nagyon kedvelem a hozzád hasonló embereket.
– ... Jaejoong-ssi.
– Kérlek. Csak hagyj békén...
A kezeimmel eltakartam a szemeimet, így minden fényt kizártam. Ott állt, tétovázott, aztán azonnal ment, hogy összepakolja a dolgait, és elhagyta a házat. Hallottam az ajtó csukódását. Elment. Ez azt jelenti, hogy csak én és ő vagyunk a szobában, és karjaiban síró gyerek. Szomorú. A kislány sírásával összehasonlítva a belső gyötrelmem majdhogynem szánalmasnak hatott.
Elsétált mellettem, miközben én a földön sírtam, valószínűleg azért, hogy Ahyunt ágyba cipelje, miközben próbálta a rémült gyereket megnyugtatni. Mert ma ő nem az én gyönyörű Jung Yunhóm, hanem Jung Ahyun szerető apukája.
Mondjam, hogy nem volt igazam? És könyörögjek a lábai előtt bocsánatért? Yunho-yah, Yunho-yah. Kérlek, ne menj, mert ez megöl engem. Ha te is elhagysz, mit fogok tenni...?
Tennem kéne valamit. Félek. Már nincs annyi időm hátra, mint a múltban. Hogy elkapjam, minden méltóságomat és büszkeségemet félredobtam, és megmásítottam a szerelmem módját.
– Én voltam... én...!! Én öltem meg őt...!!
Nem tudtam lábra állni, szóval a könyökömön támaszkodtam, és ökölbe szorítottam a kezeimet, elszántam felszegtem a fejem. Szerencsére Yunho felém fordult, így a könnyes vallomásom nem csak felé, de a gyerek felé is irányult. Figyelj, és fejezd be a sírást. Mindent elmondok neked, amit csináltam, és neked is végig kell hallgatnod engem. Bátorítanod kell majd engem, miközben én mindent megteszek, hogy megbánjam a bűneim, és nem hagyom, hogy a hátralevő napjaim beszennyeződjenek ezzel.
– Fáj? Ahyun?... Az ummádnak biztosan jobban fájt, nem?
– Jaejoong-ah...
– Ahyun-ah, megöltem az ummád... Láttad már az igazi ummád arcát? Hm?
– Jaejoong-ah, fejezd be. Kérlek...
– Láttad? Kérdeztelek!!
Újra feldühödtem, a saját arcomat karmoltam, a körmeim véres csíkokat hagytak az arcomon. Minden egyes csíkkal jobban utáltam Yunhót, amiért egy lépést sem tett felém. Végül elfordult, és elhagyta a szobát. Látva a hideg árnyékát elmenni, abbahagytam a földön való fetrengést, és mindent megtettem azért, hogy utána tudjak mászni, gyengén megragadtam a nadrágja szélét.
Ahyunnak talán nincs anyja, de még mindig van egy apja ezen a világon.
De a gyenge és törékeny Kim Jaejoong számára mindig is Yunho volt az egyetlen.
– Yunho-yah, én... fáradt vagyok... engem is fektess le...!
Kétségbeesetten szerettem volna aludni. Yunho ah, hm? Sebes arccal néztem fel rá. A könnyeim miatt a karcolások úgy égtek, mintha tűzzel égették volna őket. Egy idő után letette a gyereket. Ah, nagyon boldog vagyok.
Ráncolta a homlokát, de azért mosolygott. Lehunytam a szemem a boldogságtól, ahogy a meleg kezei az állam alá nyúltak, majd a nyakam köré fonódtak. Éreztem az ujjaiból áradó meleget, ahogy lassan növelte a nyomást.
Azt mondja, "szeretlek".

Fordítás! YunJae - Gashiyeon III. (5. fejezet / A)

Valójában Ahyun nem hasonlít túl sokban rá. Az arcformája az apjáéra emlékeztet – kicsi és hegyes –, de a kerek szemei és az éles nyelve pontosan olyan, mint amilyen az anyjáé volt. Főleg, ahogy néz, mikor fáj valamije, mint most, nagyon kemény és erős, mint amilyen ő volt. Valószínűleg így emlékszem rá.
– Semmi baj, minden rendben lesz.
Abban a pillanatban, amint meglátta az apját, úgy kapaszkodott belé, mintha a drága élete múlott rajta. Mikor meglátta Ahyun arcán a sebet, Yunho arckifejezése felbecsülhetetlen volt, ahogy ledöbbenve rám nézett. Mivel a látásom elhomályosodott, nem igazán láttam, de tudtam, hogy millió kérdés szaladt át az agyán. Nem kellett magyarázkodnom, mert a szobalány jelen volt, mikor ez az egész történt.
– Jaejoong és Ahyun veszekedtek? – Nem kellett megkérdeznie a szobalányt, hogy tudja, hogy én voltam az, aki a sebet okozta.
Tekintetbe véve a múltamat, végül is egy háborús veterán vagyok.
Nyugodtan néztem, ahogy Jung Yunho óvatosan felvitt a sebre egy kis sebkenőcsöt, mielőtt elvitte volna Ahyunt a szobájába. Mikor visszatért, észrevette, hogy egyáltalán nem szándékozom reagálni a tetteimre, és szelíden felsóhajtott. Mintha belefáradt volna a veszekedésbe. A depresszióm és az egészségi állapotomra nézve meg sem próbálta felemelni a hangját velem szemben. Talán inkább némán megköszöni nekem, hogy nem fújtam fel aránytalanul az ügyet.
Nem tudott leszidni, és képtelen volt választani köztem és a gyerek között. Veszélyes volna bármelyikünket figyelmen kívül hagyni; úgy tűnik, így lett ő a harmadik fél, aki nem tudott köztem és Jung Ahyun között dönteni.
Szokás szerint egymás után mentünk el fürödni, aztán ő lefeküdt az ágyra, miután végzett, én pedig a karján fekve pihentem, miközben tévét néztem. A film végét követően a lámpa világítását lejjebb vettem, közben ő felém mászott. Bár alig láthatott valamit, mégis elérte a testemet, hiszen fejből ismerte minden egyes részemet. Ah, olyan boldog vagyok, hogy meg tudnék halni, hogy a testem majdnem felsikoltott örömében.
Beleharapott az ajkamba. És ez nem egy csók volt.
Sok ok van, amiért szeretem Jung Yunhót, miközben szexel velem. Először is, mert a szextől elveszti az összes racionális gondolatát, elveszti önmagát az állatias ösztöneitől. Szeretem azt is, ahogyan kinéz, mikor belém döf, ahogy a csupasz bőrén csillog a verejték. Sokkal jobban szeretem a "kinézetét", mint a "képességeit".
– ...Ungh...
Megint szúró fájdalmat éreztem, és felnyögtem. Szerencsére nem hagyta abba. Több már nem tartom furcsának ezt – csak annyit jelent, hogy a napjaim meg vannak számlálva, és jobban teszem, ha felkészülök erre. Egy egyszerű szeretkezés után egymás karjaiba omlottunk, mint régebben, az izzadt bőrünk összetapadt. Szeretem ezt a nedves érzést, és azt hiszem, ő is szereti. Szerencsére ma nem volt olyan rossz érzés; csak az ánuszom égett. De ez egyáltalán nem érdekelt, mert nem akartam tönkretenni azt a tökéletes pillanatot.
– Éljünk együtt kettesben?
Ártatlanul megkérdeztem, hogy miért.
– Nagyon dühösnek tűntél...
Az elkínzott hangját hallva úgy éreztem, mintha valaki egy kést döfött volna keresztül a szívemen. Mivel tudom, hogy jobban szeret engem, fájt, mikor ezt mondta.
– Ha csak ketten lennénk... te nem lennél még dühösebb...?
Úgy tűnik, egyikünknek sem volt energiája ezen a bosszantó paradoxonon veszekedni. Szereti visszatartani a szavait, és többé már nem ölel szavak helyett, mint ahogyan azt korábban tette. Addig vártam a válaszára, míg el nem álmosodtam, szóval kifészkelődtem magam a meleg öleléséből, és neki háttal feküdtem. Elrendezgettem a párnát, aztán lekapcsoltam a lámpát. A szoba lágy, kékes holdfényben fürdött, és ez rendkívül hátborzongató volt a számomra, szóval szorosan lehunytam a szemeimet. De egyszerűen nem tudtam elaludni. Elküldeni a gyereket, aztán leereszkedni az őrületbe; túl szép, hogy igaz legyen? Nem tudok hozzászokni ezekhez a mindennapi szóváltásokhoz és konfliktusokhoz. Fájdalmas, és belefáradtam.
Egyszer azt gondoltam, hogy minden, amit akarok, az az, hogy eggyé váljunk. Mikor még fiatalok voltunk, mint tavasszal az új hajtások, úgy szerettük egymást, olyan hevesen, mint a nyíló virágok, azt hittük, sosem fogunk elhervadni, teljesen abban a reményben voltunk, hogy a szerelmünk sosem fog elhalványulni.
És most, tizenöt évvel később, annyi fájdalmon mentünk keresztül, túl sokszor sérültünk meg. Most olyanok vagyunk, mint a kopár föld, kiszáradt szíveink a megváltáson túlig repedtek. Az idő egy nagyon félelmetes dolog, sőt.
Olyan, mint az influenza, ami már évek óta a szívemben lappang; a szenvedélyes érzések már rég elmúltak, és mélyen el vannak temetve.
– Yunho-yah...
– Nézz ide... Nélküled üres lennék itt...
Hervadó valómat még egyszer a karjai közé húzta. Az én világom. Egy kis univerzum az ő illatával töltve. Az enyém. A hüvelyujjával megsimogatta a szemem sarkát, szerelmes pillantással nézve rám. Valaha elfelejthetlek, és egyszerűen eltűnhetek?
– Mi... mi még mindig szerelmesek vagyunk, igaz?
Egy kissé keserédes. A dobogó szívem, mintha égett volna; nem engedem, hogy sírni lásson. Abban a kis időben, ami még hátra van, szeretném, hogy a szépségemre emlékezzen. A mellkasába fúrtam a fejem, miközben ő a kócos hajamat rendezgette.
A hajam még mindig olyan fényes és puha, mint amilyen mindig is volt? Ahogy ujjait a tincseim közé futtatta, éreztem, hogy újra mélabú telepedett rám.
– Szeretjük egymást, igaz...?
– Miért kérdezel ilyesmiket? Cseszd meg, Kim Jaejoong. Annyira szeretlek, mint amennyire mindig is tettem, de valahogy úgy tűnik, mintha te nem éreznél ugyanígy... Megint valami nyugtalanító dologra készülsz? Valahogyan olyan érzésem van, hogy valami rossz fog történni.
Megfogta a kezem, és az ajkaihoz emelte, egymás után lehelt puszit az ujjaimra. Egy ilyen egyszerű gesztus elég volt, hogy sírva fakasszon. Biztos, hogy rám nevetett, de egyébként a könnyek még mindig potyogtak. Nem az enyémek – az övéi. Nem kértem, hogy sírj... Csak azt akartam, hogy lásd ezt a megkínzott szívet, ami nem tudja elviselni, hogy hátrahagyjon téged.
Annak ellenére, hogy a könnyei bizonyították, hogy a bizonytalanságom megalapozatlan volt, mivel ismerem a könnyeid mögött lévő okot, a szívem érted fáj.

Fordítás! YunJae - Gashiyeon III. ( 4. fejezet)

Egy héten belül az Ahyunnal való egyszerű nézeteltérésünk egy egész háborúvá nőtte ki magát. Azóta az éjszaka óta a szívéből kitörölt mindenféle irányomba való szeretetet, és megmutatta a megvetését, így megpróbálva kisajátítani magának az apját. Bármikor, bárhol ellenkezett velem.
– Kelj fel, gyorsan.
Mindig nagyon szelíd és barátságos hangon beszéltem vele. Ha még csak egy kis érdeklődést sem mutattam volna felé, akkor engem hibáztattak volna, amiért meg sem próbáltam beszélni a gyerekkel. De ha Ahyun tényleg olyan érett, amilyennek mondják, akkor biztosan megérti, amire valójában gondolok. És még ha most nem is ért, egy napon meg fog. Nem hagyhatsz figyelmen kívül csak azért, mert nem kedvelsz, mert Yunho jobban szeret engem, mint téged.
– Nem akarsz reggelizni?
Ez csak annyi, hogy a gyerek nem fogja fel a szerelmünk mértékét. Egyébként sem lehetséges, hogy ezt egy ötéves felfogja. Az idő, amit mi együtt töltöttünk, az körülbelül az ő életkorának a háromszorosa, és mindig is mélyen szerettük egymást. Voltak idők, mikor utáltuk és megvetettük egymást, de mindezen túlléptünk, és egy szolid, szilárd szerelmet hoztunk létre, ami csak hozzánk tartozik. Hogy állhatna valaha is ez a Yunho piciny sejtjéből született aprócska lény közénk? Erre gondolva nevetnem kell.
– Figyelmen kívül hagysz?
Tudom, hogy utálsz. De minél jobban utálsz, annál jobban fogom pajzsomként használni az apád szeretetét. A kis kölyköknek tudniuk kellene, hogy hol a helyük, főleg neked, Ahyun, a gyereknek, aki mások könnyeiből született. Valami ilyesmire féltékeny lenni túl extravagáns valaki olyannak, mint te.
Még ma is a szánalmas énem mellett állt. Már elmúlt a reggeli ideje, és a gyerek még mindig aludt. Még Yunho is megharagudott az ilyen fegyelmezetlen viselkedésre. Mostanában így szegi meg a parancsomat, és csak akkor fogad szót, mikor az apja leszidja. Míg én nem voltam ott, addig olyan engedelmes, mint egy kis angyal. Teljes szívemből gyűlölöm őt.
A háborúszerű reggel eltelt, és Yunho, aki azóta otthon dolgozott, mióta a gyerek megszületett, bement a dolgozószobájába, hogy folytassa a munkáját. Ahyun kora délutáni sziesztát tartott, a kanapén aludt a saját szobája helyett. Valószínűleg elaludt tévénézés közben. A mosógépbe raktam a szennyest, aztán üres tekintettel bámultam őt. Bár nyár volt, a ház valahogy mégis hűvösnek érződött. Már alapból boldogtalan voltam miatta, de Yunho látványa, ahogy betakarja egy takaróval, még dühösebbé tett. Kihozta a szobájából a takarót, és a lány apró, kanapén összekuporodott testére terítette.
Ahyun átfordult, és tovább szunyókált. Arcomat a térdeimen támasztva ültem a kanapé előtt, a földön.
Felfrissítő. Mint a tej. Mint általában, most is úgy néz ki, mint egy tündér, mikor alszik...
–...
Nagyot sóhajtottam.
Ha Yunhót ellopná tőlem ez a gyerek, akkor mi maradna nekem? Mert tudom erre a választ, mindig bizalmatlan voltam Ahyunnal, az én egyetlen riválisommal szemben. Még most is... hogy megvédjem magamat és az én Yunhómat.
– Ahyun-ah, az apád szereti a férfiakat.
Az apád meleg lett miattam.
– Az, akit anyának hívsz, én, is szereti a férfiakat.
Csak annyi, hogy a személy, akit szeretek, történetesen egy férfi...
– Neked... nincs anyukád...
Az anyukád...
– Az apukád és én... nagyon szeretjük egymást...
... megöltem őt.
– Szóval Ahyun-ah, én... én mindig szomorúságot érzek, mikor rád nézek.
Néha, mikor rád nézek, eszembe jut az anyukád, ahogy a saját vérében fürödve haldoklott. A gondolat, hogy egy ilyen szégyentelen embert, mint engem, rá tudott venni, hogy bűntudatot érezzek; ez máris elég volt ahhoz, hogy kínozzon. Most még te is ugyanezt teszed velem. Nem teheted ezt.
– Ne mondj ilyen érzéketlen dolgokat. A gyerek meg fogja hallani.
Egy mogorva hang zavarta meg a gondolataimat, és hátranéztem a vállam felett. Sötét arckifejezéssel meredt rám. Ahogy felfogtam a szemében lévő félelmetes nézést, könnyek peregtek le az arcomon. Az ilyen könnyek, mint a hazugságok, mindkettőnket nagyon felidegesítettek. Olyan, mintha kést döfnél egy éppen gyógyulni kezdő sebbe, és utána a kezeiddel próbálnád felnyitni. Természetesen sírtam.
Talán nem vagyok olyan gyenge, mint amilyennek mutatom magam, és csak ürügyként használom a gyengeségemet, hogy Yunho nyakán élhessek, mint egy parazita. Ő ezt tudja, és mégis jobban és jobban bolondul értem, és egyszerűen csak meghatott engem, hogy hogy feláldozza magát értem.

Ahyun még mindig válogatós volt. Miután rájöttük, hogy csak akkor eszik, ha az apja ölében ül, Yunho nem engedte, hogy behízelegje magát. Bár ravasz kölyök volt, aztán Yunho sem volt naiv ember – a győzelem az enyém.
Már sok ideje nem főztem. Miután elegendő edény kaptam fel, hogy betöltsem velük az egész aszalt, Yunho nem győzött dicsérni engem. Közömbösen viselkedett, mikor hazajöttem azokkal a hozzávalókkal, és elfoglaltam magam a konyhában, de mikor megkóstolta az ételt...
– Mondd meg a szobalánynak, hogy többé nem kell főznie. Nehéz lesz neked, de mostantól azt akarom, hogy te főzz...
Nagyon boldoggá tettek a szavai. Teljesen megszelídült miattam, és pihentetnem kellett a vállaimat, ahogy éreztem, hogy a boldogság hullámai átcsapnak felettem. Vajon valójában az ételt vagy a szerelmét fogyasztom? Figyeltem, miközben halvány mosollyal evett, államat a kezemmel emeltem meg. Mikor az ujjaim hozzáértek a bőrömhöz, hideg futott végig a gerincemen.
Mióta ilyen feslett a bőröm?...
Letettem az evőpálcikáimat, és a kezeim közé kaptam az arcom. Durva volt. Majdnem könnyekben törtem ki akkor és ott; mindig arra gondoltam, hogy egyáltalán nem öregszem, de egy nap felfedeztem, hogy már öreg voltam. Elkezdtem magamat hibáztatni. Mióta vagyok ilyen öreg? Nem is tudom, mikor öregedtem meg ennyire, még mindig vagyok olyan szép, hogy úgy ráakaszkodjak, mint egy parazita?
Az étvágyam elment, és nyugtalankodni kezdtem. Bár mind a ketten érezték, hogy furán viselkedtem, nem sokat gondolkodtak ezen, mivel az én esetemben teljesen normális volt, ha hirtelen abbahagytam az evést. A közömbös reakciójuktól még depressziósabbnak éreztem magam.
Hosszú idő telt el, mióta befejeztük az evést, de még mindig nem bukkant fel a szobánkban. Tudatosan kerültem a tükröt, és leültem az ágy szélére. Nem tudtam abbahagyni a remegést a hirtelen félelem miatt – az öregedés félelmetesebbnek tűnt számomra a kiömlő vértől. Saját magam elhervadásának látványa sokkal inkább volt ijesztő, mint mikor beteg voltam.
Visszament a dolgozószobájába, mert nem tudta befejezni a munkáját? Szerettem volna látni, szóval gyorsan kimentem a szobából. Aztán meghallottam, hogy nevetés szűrődik ki a földszinti fürdőszobából. Általában a szobalány volt felelős a gyerek megfürdetéséért, de az a kis róka valahogy elcsábította az apját, hogy inkább ő fürdesse. Az én Yunhóm meztelenül, szappanbuborék fedte játszott Ahyunnal a kádban. Annyira dühös voltam, hogy csak szárazon nevettem.
– Oh~ Jaejoong-ah, szeretnél hozzánk csatlakozni?
A karjaiban tartotta Ahyunt, miközben engem kérdezett. Figyelmen kívül hagytam a kérdését, és visszamentem a szobába, és magamra rántottam a takarót. Üvölteni szerettem volna. De nem azért voltam mérges, amiért láttam őket együtt fürödni. Semmit sem tudtam tenni, szóval a párnába fúrtam a fejem. Egy hosszú idő után úgy feküdt mellém, hogy a gyerek samponjának szaga volt rajta.
– Umma mérges, mert nem fürödhetett velünk...
– Mm... Appa, fázik a fejem...
Azzal a törölközőjébe tekerte őt, és a csipogó nevetését hallva bosszúsan felemeltem a fejem. Nincs oka annak, hogy ez tovább folytatódjon. A gyerekre ordítottam.
– Miért nem vagy már ágyban?!
– ... Jaejoong ah...
– Menj vissza a saját szobádba. Utállak így látni...
Ahyun félelmében Yunhóra nézett. Nem rám, az apjára. Azzal próbált segítséget kérni az apjától, hogy szánalmasnak mutatkozott, de Yunho nem tudott semmit sem kezdeni a hirtelen hisztimmel, szóval elküldte őt a szobájába, hogy aludjon. Lefeküdtem az ágyra, mereven, mint egy hulla. A szoba nélküle olyan, mint egy kicsi, lepusztult sikátor régi dolgok szagaival még akkor is, ha az egész ház tele volt extravagáns dekorációkkal. Visszajött, és a szoba azonnal olyan lett, mint egy palota. Mert a kezétől újra életre kelt a testem.
Fejemet a combján pihentettem, és óvatosan néztem őt.
Az én Yunhóm egy napot sem öregedett, olyan gyönyörű, mint amilyen mindig is volt. Annak ellenére, hogy igenis öregedett bizonyos helyeken, ahol a szemek nem látták, ezek a dolgok nem voltak számomra problémák. De az én szépségem… hová tűnt az a tartás, az az elegancia?
– Már senkit sem érdeklek...
– Miért...? Mert most egy öregasszony vagy?
Arra gondolva, hogy a boldogtalanságomat az Ahyunnal való fürdése okozta, újra elmerült velem a kádban. Erőtlenül nevettem a viccén.
– Nem... Komolyan… Még csak nem is szembesültem azokkal a veszélyes dolgokkal, amik s múltan történtek velem…
Bambán mosolyogtam, miközben elsuttogtam a szavaimat, és ő nyomott egy puszit a fülem mögé.
Kétszer majdnem megerőszakoltam, egyszer akkor, mikor még középiskolás, és egyszer, mikor főiskolás voltam. Első alkalommal a srác, aki bántalmazott, még fiatal volt, és csak követte a parancsokat, szóval nem volt túl ijesztő. Ugyanakkor a második alkalom más volt, és majdnem egy csoportos nemi erőszak áldozata lettem. Yunho váratlanul felbukkant, mint egy csoda, pont akkor, mikor a bántalmazóm farka belém hatolt volna. Mielőtt elájultam volna, hallottam, ahogy Yunho a nevemet kiáltotta.
Bár mindkét alkalommal sikerült sértetlenül elmenekülnöm, valahogy az, amit akkor éreztem, és az, amit most éreztem, teljesen különbözött. Azokban a napokban voltam a leggyönyörűbb, mielőtt a sebeim elfertőződtek volna és rothadó bűzt bocsátottak volna ki az időtől. Kezdtem hiányolni azokat a napokat, mikor a szívem még nem volt összetörve.
– Menjek... és plasztikáztassam meg magam?
Abbahagytam a hajam vízzel való öblögetését. A fürdőszoba falait teljes alakú tükrök fedték, hogy a vad szexuális életünkben alkalmazzuk őket. Nézte, ahogy megérintettem az arcom, és végre rájött, hogy mi állt a rossz hangulatom mögött. Egy pillanatig csendben volt, aztán egy puszit nyomott a hátamra, miközben végiggondolta a téves számítását.
– Miért kéne?... Még most is nagyon szép vagy.
– Nem azért szerettél belém, mert szép voltam?
– De először igen. De most még jobban szeretem Kim Jaejoongot. Ezt tudod te is, akkor mégis miért...?
– Yunho-yah...
Szavak helyett egy öleléssel válaszolt. Lehunytam a szemeimet, és belesimultam a karjaiba. De én... akkor sem lennék boldog, ha hallanám azokat a szavakat.

Szerencsére egyáltalán nem híztam. És ez valószínűleg normális, mivel a depresszióm szinte minden kalóriát felégetett, amit ettem, így lehetetlen volt hogy hízzak. Micsoda megkönnyebbülés. Kisétáltam az ajtón.
A gyerek egy tanóra kellős közepén volt a vendégszobában. Mikor elsétáltam a szoba előtt, hallottam a folyékony angol kiejtését. Apple, mondta. Apple. Próbálta utánozni a hangot, újra megismételve a hangot. Aztán rám került a sor, hogy megkíséreljem kiejteni a szót. A tanár és a gyerek felém fordult, mikor meghallották a hangot, és kínomban nevettem. Az igazat megvallva semmit sem tudtam az angol nyelvről, és ami azt illeti, semelyik tantárgyról sem. Nem volt „kedvenc tantárgyam”, semmi, kivéve Yunho ragyogó arcát és a gyönyörű testét. Egy hosszú, mély sóhajt eresztettem ki.
A megjelenésemre abbahagyták az órát, és Ahyun kikéredzkedett vécére. Összecsukta a könyveit, miközben a szobalány két csésze jeges teát és néhány sütit hozott. Finomnak tűntek, de nem tudtam enni.
Ez a szépség ára. A saját megereszkedett bőröm már rengeteg bánatot okozott nekem, ha a súlyom elkezdett volna gyarapodni, azt nem tudtam volna elviselni. Ennyire ismertem magam.
A tanárnő először magán segített, mielőtt megkínált volna. Erre egy kissé kínosan kezemet ráztam, és ő megkérdezte, „Megint nem eszik…?”. Úgy látszik, eddig semmit sem ettem meg, amit kínált nekem. Férfiként nem mondhattam azt, hogy "azért, mert nem akarok elhízni", szóval csak kínosan mosolyogtam.
– Jaejoong-ssi nagyon különleges.
– Hogyan?
– Kezdésnek túlságosan is gyönyörű egy férfihez képest...
Mind a ketten nevettünk. Én zavaromban lehajtottam a fejem, miközben ő letette a csészéjét, és egy eltúlzott arckifejezéssel folytatta a dicsérésemet.
Nem tud a múltamról, mint egy tiszta liliom, mint egy szenvedélyes rózsa, mint amilyen korábban voltam.
– Az aurája nagyon különleges. Olyan idős lehet, mint én, de a hangulat, ami önből árad, teljesen különbözik tőlem. Mintha ön olyan dolgokat tenne, amiket az emberek általában nem tesznek. Mi a munkája?
– Mostanában nem csinálok túl sok mindent…
– Ó~? Szóvaljó élete van.
Az arcátlansága megmosolyogtatott. Aztán csendben elgondolkodtam a szavain.
Olyan dolgokat tenni, amiket az emberek általában nem tesznek… Valójában három dolgot tettem, amit normális emberek sosem tennének. Leszúrtam egy másik embert egy késsel, és egyszer a saját kezeim voltak a gyilkos fegyver, ez pedig azt eredményezte, hogy egy ártatlan gyermek sosem lesz képes megtapasztalni az anyja szeretetének melegét. Aztán a szellemi beszámíthatatlanságomat használtam fel egy tökéletesen legális okként, hogy a felszínen eltöröljem a bűnömet. Egyszer nagyon szerencsés voltam! De most megfizetem annak az árát, amit tettem.
Mostanában különböző okok álmatlanságban szenvedtem, szóval egy olyan kis beszélgetés, mint ez, elég volt, hogy kifárasszon. Igazából csak fáradt voltam emberekkel beszélni. Mivel nem éreztem jól magam, nem láttam, hogy a tanárnő mikor ment el, részben azért, mert visszahessegetett a házba, mikor meglátta az arcomat elsápadni.
Egy merész nő volt. És nagyon aprólékos is. Talán csak akkor volt ilyen, mikor Ahyunról gondoskodott, de nálam átment a vizsgán. Nagyon elégedett voltam vele, és reméltem, hogy képes lesz megadni Ahyunnak azt a fajta szeretetet, amit én sosem lettem volna képes megadni neki.
Egyszerűen fáradttá tett az is, ha csak a gyerekre néztem. Ha Ahyun felnőne, és eléri a tizenhét éves kort, akkor láthatnám, önmagamat puszta szenvedésben élni. Bár nem tudom, hogy valami ilyesmi meg fog-e történni.
Lefeküdtem az ágyra, lehunytam a szemeimet, és próbáltam lecsillapítani a légzésemet, mint egy elhervadt növény. Mikor jön vissza Yunho? Még csak egy kis ideje ment el, de máris hiányzik...
Valaki a nevemen szólított a pokoli álmomban. A testmelege Yunhóéval összehasonlítva kissé gyengébb volt. Résnyire nyitottam a szemem, és hunyorogva néztem a világra.
Ahyunt láttam, ahogy a könyveit és a ceruzáit fogta, gyengéden rázogatva a vállam. Abból, hogy olyan természetellenesen ült az ágyon, azt vettem le, hogy egy ideje itt volt.
Nem tudott felébreszteni, ezért várt addig, míg felébredtem magamtól. De aztán türelmetlenné vált, szóval addig rázott, míg fel nem ébredtem. A gondolatra, hogy annyi ideje bámult engem, a hangulatom besavanyodott, és a homlokomat ráncolva ültem fel.
– Mi az?
Kicsit tétovának tűnt, valószínűleg az ingerlékeny arckifejezésem miatt. Nem tudtam mosolyt hamisítani neki, úgyhogy imádkoztam azért, hogy csak hagyja abba a szegény, kicsi énem kínzását. Egyik kezében a dolgait tartotta, a másikkal egy ceruzát nyújtott felém, és első alkalommal nyitotta ki a száját azért, hogy hozzám szóljon.
– Umma...
Ez a megvetéssel tarkított szó elég volt ahhoz, hogy libabőrös legyek.
– Ki a pokol a te "ummád"?!
A vérmérsékletem olyan irányíthatatlanul nőtt, mint egy láng. A gyerekre meredtem, aki ijedtében leugrott az ágyról, minden dolgát az ágyamon hagyva. A mellkasa gyorsan hullámzott fel-le, mint ahogy a szívverése gyorsult. Ha még nem robbantam, akkor valószínűleg fuldokoltam attól, hogy tovább tartottam azt magamban.
- Kifelé... kifelé, most! Meg ne próbálj még egyszer ide bejönni!!
Ahyun rémületében kimenekült a szobából, amiért ráordítottam, aztán megfordult, és rám nézett. Ekkor úgy éreztem, hogy a szavai belém fúródtak, mint az apró tüskék. Umma, umma, umma.... Miért hívott így? Nem vagyok az anyád!
Ordítottam, és szétdobáltam a szobában a párnákat és a takarót, ahogy elvesztettem az irányítást a a dühöm felett.
Végül még az ő dolgait is elhajítottam, és a könyve széle megvágta az arcát, egy kis vonalat karcolva, mielőtt a földre esett volna.
Ahyun az arcához emelte a kezét, képtelen volt sírni vagy hibáztatni engem. Elszaladt, elkerülve a dühömet.
A lábaim gyengék voltak. Lehajtottam a fejem, és leültem az ágyra. Mikor jön vissza Yunho? Ki kell takarítanom a szobát, még mielőtt meglátja. Talpra kényszerítettem magam.
Még valami olyan egyszerű dolog, mit a párna felvétele és az ágyra rakása is szörnyű nehéz volt számomra. A végtagjaim gyakorlatilag használhatatlanok voltak, és a testem még mindig nem tudta befogadni az ételt. Felvettem a takarót, közben úgy éreztem, mintha a testem papírból lett volna, mikor valami a lábamra esett. Egy kis jegyzet volt.
„Hagytam egy kis házi feladatot Ahyun számára, hogy olvasson egy felnőttel. Szóval egy kis cetlit hagyok. Érzem, hogy a gyerek utálja Jaejoong-ssit,de a gyerek végül is még mindig csak egy gyerek. Törődésre van szüksége, szóval ne legyen túl rideg vele szemben.”
A kezem ökölbe szorult a jegyzetet tartva, miközben leültem, és kitört belőlem a zokogás.
Már sok idő eltelt. Miért kínzol még mindig…? Arra vársz, hogy mindettől összeomoljak? Még nem gyötörtél meg eléggé? Basszus...
A könnyek egyfajta elkésett bűnbánat. Meg fogok bűnhődni amiatt, hogy megsebeztem Lee Soo Hee lányát, úgyhogy imádkozom, hogy a könnyeim elmossák ezt a kis bűnt.
Tudom, hogy meg kell értenem, és meg kell védenem őt, de túl gyenge vagyok ehhez...

Fordítás! YunJae - Gashiyeon III. (3. fejezet / B)

Vásárlás közben valami nagyon érdekeset vettem. Valójában számunkra nincs is ennél érdekesebb, és ez még előnyös is nekem. Természetesen nem terveztem ilyesmit venni; sokkal inkább fizettem ösztönösen, miután felpróbáltam, és rájöttem, hogy bár nem igazán akartam ezt felvenni, meg voltam elégedve azzal, ahogyan kinéztem benne. Annak ellenére, hogy a túlságosan vékony testem egy kicsit undorító, Yunho számára még mindig aranyos. Szóval mikor kivettem azt a selyem fehér női hálóinget, egy szokatlan nézés suhant át az arcán. Lassan öltöztem át a szűk hálóingbe a szeme előtt, és ő attól a pillanattól kezdve reménytelenül belém esett.
– Ah, Yunho-yah… Mm… Gyere az ágyra…
– Ne vedd le… Lenyűgözően festesz...
Talán ez a fétise? Az egyik vállpánt lecsúszott, és a hálóing bizonytalanul fityegett a testemen, és ekkor ő nagyon veszélyesnek tűnt. Nem vártam, hogy ilyen hamar beindítom. Persze, nem csak a változtatással tudtam beindítani – csak szerettem volna megmutatni neki a hálóinget, nem abból a célból, hogy utánam vágyakozzon.
Ahogy leültem az asztalra, a lábaim természetesen tárultak szét, és az arca nagyon közel jött, teljesen felizgult. Szerettem volna megmozdítani a csípőmet, de nem tudtam, mert Yunho határozottan egy helyben tartott. A bőrömhöz simuló selyemtől remegés futott végig a gerincemen. Néha szerettem beöltözni szex közben, mert szerettem a ruhák obstruktív érzését, ami egyszerre volt dögös és titokzatos. Gyakorlatilag megrészegített a selyem érzése ahogy lassan a kanapéhoz sétált, és belém hatolt. Csak kicipzározta a nadrágját, semmi több.
Kinyújtottam a kezemet, és az egyik ujjamat a szájába dugtam. Válaszul az ujjamra harapott. Meg akartam fogni a fenekét, így a combjaimmal lehúztam a nadrágját és az alsóját, és ő felnevetett a gyakorlott lábaimon. Aztán az ujjam egyre merészebb lett, tekergett és körbefonta a nyelvét, köröket írt le a szájpadlásán. Nyúljak le, és ragadjam meg a szíved? Hadd kínozzam a torkodat a kezeimmel!
Minél gyorsabban mozogtak az ujjaim, annál gyorsabban lökött.
– Ah, ughn... Ah!!
Hirtelen éles, szúró fájdalmat éreztem valahol mélyen magamban. Azonnal megállt, mikor meglátta a homlokráncolásomat.
– …. Jól vagy?
– Ah… Sajnálom, Yunho… Mi ez…?
– Bántottalak?
– Ezelőtt sosem sérültem meg szex közben. Szerintem ez semmiség.
– Akkor folytassuk.
Sürgettem őt, és visszazuhantunk a szeretkezésbe. Furcsa módon az a hirtelen, éles fájdalom tompa lüktetéssé változott. Nem lökött olyan erőteljesen, de a fájdalom nem múlt el, ami fura volt. Hangosan nyögtem, ezért ezt nem vette észre.
Az egyik keze a hálóingem alá csúszott, és ez olyan érzés volt, mintha egy szent helyet rontott volna meg. A szívem újra szárnyalt az extázistól. Ez a kis eszköz valóban csodálatos választás volt! Nagyon meg voltam vele elégedve.
Imádtam, mikor erélyes volt velem, ahogy verejték csorgott az izmos hátán, mert aztán kigúnyolhattam, amiért csak az élvezetért minden érzékét eldobta. Minél erősebben rázkódtam, ő annál mélyebbre engedte magát süllyedni. Tényleg szerettem volna néhány képet készíteni a szeretkezéseinkről, mert ezeknél a pillanatoknál semmi sem volt különlegesebb vagy becsesebb.
Minden alkalommal, mikor a testem megremegett, éreztem az előváladéktól nedves selymet a bőrömnek simulni. Szerettem volna nézni miközben elélvez, szóval megragadtam a farkát, és végigfuttattam a kezeimet az egész valóján. Egy pillanat alatt elment, és szavakkal azt nem lehet leírni, hogy Jung Yunho milyen gyönyörű volt közben.
Még az utójáték is szép volt, ahogy a hajába futtattam a kezeimet, miközben ő a mellkasomra nyomott puszikat. Úgy tűnt, le akarta venni a foltos hálóinget. Chh! – egy hirtelen zaj mind a kettőnket megriasztott, és hallottuk, ahogy valami elrohant a szobánktól. Egy apró talpacska hangja. Szóval a gyerek rajtakapott minket akció közben.
Ahogy az ajtónál lévő kis rés felé fordultunk, egyszerre nevettünk fel.
– Nem kell aggódnia a testvérek miatt, mégis féltékeny…
– Akkor próbálkozzunk addig, míg nem kap testvéreket…?
Rendben, Oppa, még én is tudom, hogy vicc volt. Esze ágában sem volt leállni, egy csipetnyi humor nélkül ragadta meg a farkamat. Ahh, mit tegyek, újra keményedem.
Miután végeztünk, a hasamhoz kaptam, és rohantam a fürdőbe. Ahogy leültem a vécéülőkére, egy kellemetlen érzés kúszott át rajtam, mintha valami próbált volna kicsúszni belőlem, ezt pedig a nyílásom körül egy csípő érzés követte, ami szörnyű bűzzel jött. Azonnal felálltam, és a vécékagylóba néztem.
– Ungh..!!!
Vér. Az egész csésze tele volt vérdarabokkal. Annyira megrémültem, hogy a térdeim elgyengültek, és a földre rogytam, a fenekem még mindig fájt a rengeteg vértől való megtisztulás után. Ha megint szexelni fogunk, valószínűleg valami rosszabbat fogok látni. Hány éve csináljuk ezt? Mennyit kockáztattunk egész idő alatt? Minden átfutott az elmémben, mint egy régi film.
Tudtam, hogy még akkor is el kellett volna egy napon hagynom, ha ez a gyerek nem létezett volna. És az a nap közeledett.
Nem volt tervünk a nap további részére. Mikor Ahyun végre megkapta a vacsoráját, már elmúlt a takarodó ideje. Ez volt annak az eredménye, hogy a halóingem miatt megfeledkeztünk az időről, de többet nem tudom viselni, mivel Yunho véletlenül elszakította. Szóval végül elmentünk enni, így kötöttem ki Yunho finomnak tűnő tenger gyümölcse hotpotjának bámulásánál. Felvettem az evőpálcikákat, és egy kicsit megkevergettem mielőtt a tányérjára pakoltam volna az ételt. Az ajkai egy kis mosolyba rándultak, és ő is rakott egy kis ételt az n tányéromba, de nekem nem volt étvágyam, mintha azok a véres darabok eltorlaszolták volna a nyelőcsövemet. Ne gondolj rá – ismételgettem magamban.
Teljesen normális, ha a gyerekek válogatósak az ételeket illetően, mert ők gyerekek. Még az olyan felnőtteknek, mint én, megvannak a saját kedvelt és utált ételei, nemhogy a gyerekeknek.
– Ahyun-ah, edd meg ezt. Nem jó, ha válogatós vagy.
Gyengéden beszélte rá a gyereket, de a tányérján lévő hagymák voltak a bizonytalanságának okai. Nem számít, milyen koraérett ez a lány, az apja előtt nem más, mint egy öt éves. Az apjára nézve szinte azonnal felfújta az arcát, mint egy kis róka, a boldogtalansága az arcára volt írva. Yunho nem próbálta tovább megetetni, helyette üres tekintettel meredt rá.
– Ha ezt megeszed, csinosabb leszel, tudtad? Gyerünk, nyisd ki a szád, á~~
– Mm, mm! Nem!
– Ahyun, ne hisztizz az asztalnál!
A gyerek a szidása ellenére hisztizett. Ez volt az eredménye annak, hogy az apja úgy kezelte az ő egyetlen lányát, mintha egy hercegnő lett volna. A te hibád, hogy a gyerek nem tud viselkedni. Az ételen nyammogtam, és őket figyeltem, aztán felnevettem. Mert a makacs ellenállása olyan volt, mint az enyém. Mikor én hisztizek, akkor körülbelül én is olyan érett vagyok, mint egy öt éves.
Yunho néhány hagymát tett a gondosan kicsontozott hal tetejére, és a gyerek elő rakta azt. A mozdulatai kissé erőszakosak voltak.
Talán a lány nagyon is magára gondolt, mert én nem mondtam semmit. Csak figyelj, majd én megetetem. Boldoggá tett, hogy láthattam úgy hisztizni, mint egy kisgyereket. Bár az étel a szája előtt volt, nem volt hajlandó megenni, a homlokát ráncolta és azt mondta, hogy utálja az apukáját, miközben úgy nézett ki, hogy bármelyik pillanatban elsírhatja magát.
Miközben megpróbálta rákényszeríteni Ahyunra, hogy megegye az ételt, a lány elhatározta, hogy nem fogja, és még a villát is elütötte az apró kezeivel. Néztem, hogy a halfalatok, a hagymák és a szósz Yunho ingére repültek. Ösztönösen nyúltam a papírszalvéta után, hogy letöröljem az ételt, és dühösen próbáltam eltüntetni a foltot. Szótlanul nézett gyerekre, aki makacsul összeszorította az ajkait.
– Te! Ha nem akarsz enni, akkor menj innen.
Nem tudtam tovább elviselni. Mind ketten hitetlen arckifejezéssel bámultak rám. Én csak megfegyelmeztem ezt az öntelt kisgyereket, de az arca azt mondta, hogy hagyjam abba. Még a gyerek is úgy nézett ki, mintha azt próbálta volna mondani, hogy „Ki vagy te, hogy megdorgálsz engem?”. Milyen utálatos arckifejezés. Ő komolyan egy öt éves?
– Összekoszoltad appa felsőjét! Miért vagy ilyen fegyelmezetlen?
Felemeltem a hangom, mint amikor Yunhóval veszekedtem, és a gyerek rögtön úgy nézett ki, mint aki mindjárt sírva fakad. A szája lefelé görbült, hatalmas szemeiben könnyek ültek, és gyorsan megragadta az apja ingét. Gyűlölöm őt. De ő nem úgy tűnt, hogy osztozik a véleményemen. A lágyszívű Yunho letette a szalvétát, és megvigasztalta a lányát; semmi baj, appa itt van. Most komolyan utálom a szót, hogy „appa”.
– A te hibád, hogy ilyen romlottá kényezteted, még a legalapvetőbb fegyelem is hiányzik belőle!
– Igazad van. Az én hibám is, amiért arra kényszerítettem, hogy egyen meg valamit, amit nem akart...
Még az ölébe is vette a gyereket. Azt kívántam, bárcsak felboríthattam volna az asztalt ott és akkor, és le kellett küzdenem ezt a késztetést, inkább a pálcikáimat vágtam a tányéromba. Miért nem halad semmi sem a terveim szerint? Engem nézve kuncogott, ahogy kivettem őket a tálból. Tudtad, de mégis megtetted. Utálom, mikor így nevetsz!
Szülőként szerette volna, ha a gyermeke minden táplálót megevett volna, szóval újra megpróbálta őt megetetni a hallal és a hagymával. Ahyun üres tekintettel bámult a hagymafalatra, ami kisebb volt az előzőnél, aztán újra az apjára nézett, majd megint a hagymára. Muszáj megennem? Az apró ajkai mintha duzzogtak volna a kérdésre. Végül mégiscsak az apja karjaiba vetette magát, dacosan temette az arcát Yunho ingébe. Frusztráltan dobtam le a pálcikáimat.
– Add azt ide. Megeszem.
Megragadtam az ügyetlenül elhelyezkedő karját, és kinyitottam a számat. A kezéből a hal finomabb volt volt, mint általában, és a hagyma is tökéletesre volt főzve. Finom volt. Nem tudtam elhinni, hogy egy pillanattal ezelőtt nehezen ment le a torkomon. Akkor le kellett nyelnem azt a kellemetlen emléket.
– Finom! Oppa, megetesselek?
Anélkül tömtem a szájába a halfalatot, hogy megvártam volna a válaszát. A várakozó szemeimet figyelve elmosolyodott, és abban a pillanatban éreztem, hogy szeretett. Egy árnyalatnyi megbánással néztem Ahyun helyére, aztán a Yunho ölében lévő gyerekre bámultam. Véletlenül ő is rám meredt, a hatalmas, kerek szemei akkorák voltak, hogy azon tűnődtem, hogy talán elfelejtett pislogni. A lány kemény arckifejezése egy nyilvánvaló kihívás volt a számomra. Mintha csak azt próbálta volna bizonyítani, hogy ez nem egy illúzió volt, Ahyun megragadta az apja ingujját, és kissé féltékenynek tűnt, ahogy Yunhóval egymást etettük.
– Appa, én… Én…
– Mm? Mi az? Mit szeretnél enni?
A halra biccentett, és Yunho azonnal elé tette. De megrázta a fejét.
– Hagymát…
– Nem utálod a hagymát? Tényleg hagymát akarsz?
– Igen!
– Te kis ördög, milyen drasztikus változás...
Yunho egy kis hagymát adott a halhoz, és ő egyből megette. Yunhót nagyon boldoggá tette, ahogy nézte, hogy Ahyun úgy eszik, mint egy jó kislány. Mivel a hagyma fűszeres volt, azonnal inni akart, miután lenyelte azt; így úgy tűnt, mintha csak kényszerítette volna magát arra, hogy megegye az ételt. Aljas. Még férgeket is megenné, ha cserébe apja ölében ülhetne.
– Oppa.
– Hm, mi az?
– Odaülhetek én is?
Duzzogtam, és a térdére mutattam, Yunho pedig rám bámult. A gyerek kuncogott, és még három jókora falatot evett a hagymából. A vacsoraidő kellős közepén merészen kimutattunk az egymás iránt érzett érzelmeinket. A többi vacsorázó valószínűleg szóhoz sem jutott, és a szívükben átkoztak minket.
Az Ahyunban való változás nyilvánvaló volt. Azt gondolta, hogy az apja egyedül hozzá tartozik, de aztán látta, ahogy megcsókolt egy férfit, akivel ő nemrég találkozott, és ettől féltékeny lett. Bár azt gondolta, hogy ő van fölényben, mikor látott minket veszekedni, most újra úgy érezte, hogy elárulták, mikor látott minket olyan szenvedélyesen szeretkezni, hogy még a vacsoráról is elfeledkeztünk. A gondolat, hogy az apa, akiről azt hitte, hogy csak őt szereti, szívesen eszik olyan ételt, amit másvalaki adott neki, és még rá is mosolyog arra a férfire, hihetetlenül féltékennyé tette. De hogyan képes ez a kis fejecske megérteni a féltékenységet? Végtére is Jung Ahyun nem egy normális gyerek – észnél kell lennem. Ő biztosan nem csak egy normális gyerek, talán még Lee Soo Hee lelkének egy darabkáját is magában hordozza.
Mintha csak az igazamat próbálta volna még jobban bizonyítani, egy újabb lépést tett, hogy megzavarjon.
– Appa… félek...
Yunho ölében feküdtem, miközben tévéztem, és próbáltam megszabadulni ezektől a szörnyű emlékektől. Éppen akkor, mikor már majdnem elaludtam a szívverését hallgatva, a kislány a párnáját ölelve megjelent a nappaliban. Yunho felkelt a kanapéról, hogy felkapja őt, miközben a kislány úgy dörzsölte a szemeit, mint aki a sírás határán áll. Csak nézni ezeket a problémás lényeket is elég irritáló volt. Ha sírt...
Yunho maga mellé rakta a gyereket, és gyengéden simogatta a hátát, a lány pedig azonnal álomba merült, mintha csak elvarázsolta volna őt. A vállai felett néztem a gyereket áhítattal és csodálkozással. Az apja tökéletes mása volt. Basszus. Miért ő az apja egy olyan gyereknek, akivel egyszerűen nem tudok jól kijönni? Erre gondolva egy kicsit megrémültem, és most a saját szemeimmel kellett ezt látnom.
Abban a pillanatban, amint felém fordult, odahajoltam, és ráharaptam a mellbimbójára. Még jól vagyok belül? Igen, valószínűleg. Még mindig rendben vagyok.
A lányára pillantva hezitált.
– Ne most…
– Nem elég… hm?
– Ahyun…
– Alszik, nem igaz? Nem leszek túl hangos...
Egyszer csak rámásztam. Annak ellenére, hogy korábban már elég sok energiámat felhasználtam, most hirtelen vágyat éreztem a felizgatására. Hogyan gondolhatott kielégítésemre egy másodlagos dologként csak azért, mert aggódott a lányáért? Addig fogom izgatni őt, és dörzsölni a farkát, és megrontani őt a ravaszságommal és az érzékiségemmel, hogy végül engedelmeskedni fog nekem, és csakis nekem. Addig fogok neki örömet okozni, míg a testem nem fogja tovább bírni.
A mellkasához dörzsöltem a fenekemet, miközben a kezemben tartottam a farkam, és tekergettem a csípőm. Próbáltam szétfeszíteni a száját, de makacsul megtagadta az együttműködést.
– Mm… Igyekezz.
Nem volt más választása, kinyitotta a száját, és én belé csúsztattam a farkam. Mikor a nyomás megfelelő lett, a szájába löktem magam, és az arca vonalak és ráncok sokaságába gyűrődött. Akármikor látom a jóképű arcát ebbe a törékeny arckifejezésbe torzulni, nagyobb erőt fejtek ki, hogy öklendezzen. A szopásától elégedetten hátradőltem, és erőtlenül felnyögtem, ebben a tiltott szenvedélyben fulladozva, nem érezve a megállását, sem a gyerek bámulását.
Válaszul a farkamba harapott, és én egyből elengedtem, gyűlölködő pillantással vizslatva őt. Megtörölte a száját, és Ahyunra nézett.
– Nem alszol?
Azonnal elfelejtett mindent, ami történt, mikor megkérdeztem őt. Yunho próbálta őt lefektetni, de ő megragadva a takarót és a meztelen valómat bámulva makacsul ellenállt. Arra a személyre bámulva, a látszólagos „anyja”, aki nem régen rakta be a farkát az apja szájába, arra a férfire bámulva, aki a szenvedély utóhatásaként végignyalt az ajkain; Kim Jaejoongra.
Mit fog gondolni a gyerek? El fogja fogadni ezt a fajta viselkedést? Boldog voltam, a győzelem fényében fürödtem, bár ez elég gyerekes volt, mivel egy kisgyerek ellen nyertem, aki szinte semmiről nem tudott.
A büszke felsőbbrendűség a második arcom. Még mindig élek.
Adj több időt, hogy jól érezhessem magam. Kérlek, ne légy féltékeny. Hamarosan egyedül csak a tiéd lesz, és egyszerűen csak várnod kell, míg az a nap el nem jön.

Fordítás! YunJae - Gashiyeon III. (3. fejezet / A)

Mindnyájan kezdtük megszokni egymást a mindennapi életünkben.
Pár nappal ezelőtt volt egy sor vitánk Ahyun magántanárát illetően.
Biztosan hisztérikusan hangzottam, ahogy mindketten felemeltük a hangunkat, mert a gyerek kinyitotta az ajtót, és belesett, hogy lássa, mitől lett ekkora felfordulás. Ez volt az első alkalom, hogy veszekedni látott bennünket, így egy kicsit rémültnek nézett ki. De ki ne lenne az, ha két felnőtt férfit lát üvöltözni úgy, mint akik a hangjukkal készülnének lebontani a házat?
Úgy tűnt, rájött valami újra velünk kapcsolatban. De ez nem akkor történt, mikor kimutattuk az egymás iránt érzett szerelmünket előtte; csak akkor, mikor látott Yunhóval üvöltözni, és makacsul megtagadta a visszavonulást, vettem észre a nyílt bámulását. Libabőrös lettem tőle.
Ahyun tanára egy harminchárom éves asszony volt, akit Jinho hyung felesége mutatott be nekünk, és ő kezdte el tanítani Ahyunt, mikor még négy éves volt. Nem volt saját gyereke, de igazság szerint azért nem, mert már háromszor elvetélt. Azt mondta, hogy mikor az orvos közölte vele a híreket, olyan mérges lett, hogy legszívesebben kitépte volna a férfi torkát. Az erős külsőjével ellentétben ő olyasvalaki volt, aki szenvedett, és ismerte a fájdalmat, mint én. Talán lehettünk volt barátok, mert egyikünk sem tudott szülni, még ha akartunk, akkor sem. Azonban miután meghallgattam a történetét, beismerem, hogy talán túl korán ítéltem meg őt.
Yunho úgy döntött, hogy ezt a tényt figyelembe véve továbbra is alkalmazni fogja őt, mert sajnálta, hogy ő egy anyaméhvel született nő, és mégsem adhat életet egy gyermeknek. Az egyetlen dolog, amiért aggódott, az az volt, hogy a nő szokatlanul hajlamos volt az Ahyun körüli féltékenységre. Első alkalommal, mikor beszéltem vele, kissé bűnösnek éreztem magam.
– Ugyanez volt velem is először. Ahyun igazán félhet az idegenektől! Az apja vagy a nagynénje mögé bújt, még csak nem is volt hajlandó rám nézni.
– Egyáltalán nem tudok közel kerülni ahhoz a gyerekhez.
– Miért mondod ezt…?
Nem mondhattam el neki az igazságot azzal az incidenssel kapcsolatban, így kerestem egy kifogást.
– Az a gyerek egy kicsit… komor. A természete.
Látva a komoly arckifejezésemet, felnevetett, és úgy kezelte a megjegyzésemet, mint egy viccet. De tényleg, egy gyerek érzései az arcára vannak írva. Lehet, hogy nem látta, de régen a „depressziót” használtam, hogy egy erődöt építsek, és elzárjam magamat a világ elől.
– Én inkább érettségnek mondanám ezt. Végül is egy félárvának hamar fel kell nőnie.
Ahyun az ajtóban állt, miután befejezte a szobája kitakarítását. Az árnyéka sötét és vastag volt.
Igen, a gyereknek sosem volt anyja. Attól a születésének pillanatától kezdve teljesen egyedül volt, mert mikor első alkalommal felsírt, a köldökzsinórja már elkezdett kihűlni. Jobb neki egy ilyen anya nélkül, egy véres hulla nélkül. Az anyja csak megkapta a méltó büntetését azért, amiért olyan után sóvárgott, melyet nem lett volna szabad alábecsülnie.
Próbálsz szemrehányást tenni azzal, hogy azt mondod, hogy egy gyerek, aki anya nélkül nőtt fel, komor? Annak ellenére is érzed a bűnömet, hogy semmit sem tudsz?
Ne, hagyd ezt abba. A szívemben lévő tűz újra fellángol. Nem lehetek ilyen gyenge – még ha az is vagyok, nem engedhetem, hogy érzékelje a gyengeségem. Miatta. Szorosan becsuktam a szemeimet.
Elnyomtam a nyelvem hegyén lévő szavakat, és elküldtem. „Hát nem nagyszerű, hogy Ahyun többé már nincs egyedül ebben a hatalmas házban? Nagybácsival többé nem fogsz unatkozni, igaz?”
Gyengéden megcsipkedte a gyermek arcát, és búcsút intett.
A „nagybácsi”, akire hivatkozott, nem volt más, mint Yunho családjának teremtménye. Bár nem vagyok boldog, hogy ez alatt a rögtönzött identitás alatt kell élnem, a továbbiakban Ahyun anyja sem akarok lenni.
Nem vagyok az anyja.
De Yunho és én házasok vagyunk.
És Ahyun Yunho lánya.
Ki mondta, hogy én az anyja vagy a nagybátyja vagyok?
A fejem lüktetett a feszélyezettségtől. A halántékomat nyomkodva léptem a konyhába, aztán megfordultam, mikor éreztem, hogy valaki követ. Ahyun mögöttem sétált az ő apró lépéseivel.
– Éhes vagyok.
Ez mondta, mielőtt még bármit is kérdezhettem volna. Ez a gyerekes arc első alkalommal beszélt hozzám, méghozzá ilyen barátságtalan módon. Nem voltam elragadtatva. Pofákat vágott, mikor látott minket, miközben gyengéden viszonyultunk egymáshoz, aztán látott minket veszekedni. Talán az ő kis nyakatekert szívecskéje gúnyolódik velünk, mert most az arcára van írva, hogy nem kedvel engem.
Nincs okod utálni, mégis keserű ízt érzek a számban. A saját erődöm kezdett repedezni, mindezt emiatt a kis förtelmes lény miatt.
A szobalány nem volt itt, és még túl korán volt a vacsorához, szóval nem volt más választásom, mint főzni egy kis tésztát neki. Miközben én főztem, addig ő csendesen ült az étkezőasztalnál, a kecses kis keze kinyúlt egy villáért, miközben elé tettem az ételt. Csak egy villa. Jó kislány. Ha kettőt vett volna el, lehet, hogy g kellett volna ütnöm.
A kicsi és puha ujjai tartották a villát, miközben a vékony szája a tésztát rágcsálta. Úgy figyeltem őt, mint a foglya, néztem, ahogy a pofazacskói megteltek az étellel. Nagyon cuki volt.
– Várj, kislány. 

Ételmaradék volt a szája körül, szóval fogtam egy szalvétát, és letérdeltem, így olyan magas voltam, mint ő. Összehajtogattam a szalvétát, és az egyik kezemet a feje tarkójához raktam. Puha és meleg volt.
– Min kaján nőttél te fel...
Próbáltam megtörölni a szalvétával a száját, de ő nem engedte, elrántotta a fejét. De az erő, amivel lefogtam, egyáltalán nem volt gyenge; bár még lábadoztam, bővel volt ahhoz erőm, hogy elbánjak egy ilyen kisgyerekkel.
– Szeretnéd a mamád tejét?
Egy másodperc töredéke alatt elcsapta a kezemet az arcétól. Félszegen visszahúztam a kezemet, és mind a ketten csendben voltunk.
Rám bámult, az arckifejezése nyílt volt, mintha csak azt kérdezte volna tőlem: „Akkor miért kérdezel tőlem ilyesmiket?”. Hihetetlen. Azt gondolni, hogy egy öt éves szemei kinézhetnek így. Az arcuk hirtelen egybefolyt, és gyorsan becsuktam a szememet. Ezt a bűnt nekem kell elviselnem, azt, hogy megöltelek. Bár tudom, hogy életem végéig együtt kell ezzel a tudattal élnem, ez mégis elviselhetetlen a számomra, és fárasztó. Semmi sem fájdalmasabb annál, hogy rá kell néznem erre a gyerekre. Lerakta a villáját, felpattant a székéről, és elfutott. Hová ment? Valószínűleg a saját szobájába. Az órára néztem, és rájöttem, hogy itt ideje a délutáni sziesztájának. Yunho arra utasított, hogy bizonyosodjak meg arról, hogy három órakor körülbelül alszik fél órát.
Megvártam, míg elaludt, mielőtt bementem volna hozzá.
Olyan volt, mintha csak először találkoztam volna vele. Alvás közben úgy nézett ki, mint egy angyal, mert ilyenkor nem öltötte magára azt a bizalmatlan és komor arckifejezését. A kezeimre támasztottam a fejemet, és figyeltem őt, miközben aludt. Mélyeket lélegzett, és ahogy hallgattam ezt az egyenletes ritmust, lehunytam a szemeimet.
Ez elég nekem. Egy olyan nyomorúságos élet is elég, mint egy féregé. Kérlek, ne érj a megtépázott, törékeny szerelmünkhöz. Nem állhatsz közénk, Jung Ahyun, egyszerűen nem teheted. Megteszem, amit akarsz… Nem… Zokogni fogok, ahogy Lee Soo Hee akarta. De ennyi. Csak kérlek, ne sóvárogj a mi kiszáradt, aszott szerelmünk után.
Öntudatlanul álomba szenderültem. Mikor kinyitottam a szemeimet, már sötét volt a szobában, és már nem hallottam a légzését. Egy meleg kezet éreztem meg az arcomon: Yunho nézett engem. Felmásztam az ágyra, és ő gyorsan követett.
– Hol van Ahyun…?
– Tévézik. Fáradt vagy?
A hajammal játszadoztam, és vidáman nevettem. A frizurám már elég hosszú volt, leért az orcámig. Ő a világom, a mindenem, és csak a karjai közt tudok valódi békét érezni, és könnyen lélegezni. Mit csinálnék, ha egy napon elveszítenélek? – Igen… talán mert ma egy kicsit meleg volt…
– Akkor miért nem kapcsoltad be a légkondit?
– Ahyun talán megfázott volna.
Mindennél jobban akarta, hogy Ahyun és én jól kijöjjünk, szóval megsimogatta a hajam, miközben szeretettel megdicsért. Jung Yunho valóban szánalmasabb volt, mint én voltam, mert neki is át kellett élnie ezeket a kellemetlen érzéseket velem. Kezdte megadni magát a sorsunknak.
Még ha az a gyengéd arckifejezés, amit magamra öltöttem, csak egy maszk is volt, hogy elrejtsem az érzelmeim viharát előle, még ha ez egy időleges trükk is volt a tragédia elkerülésének érdekében, azt hiszem, hálásnak kell lennem, hogy a színészi képességeim több időt tudtak nekünk nyerni. 

Egyébként nem várt el tőlem kedvességet, és keserűen rám nevetett. Rám, aki még Ahyunt is felhasználná, hogy megvédje a szerelmét.
Egy olyan szerető vagyok, aki csak előtte imádnivaló és kedves. Elvégre én még mindig egy önző és ördögi lény vagyok.
Figyelmeztetés nélkül támadt ilyen kínos és fura érzésem. Mikor észrevettem, már túl késő volt, hogy reagálni tudjak rá, mert mindig csak egy pillanatra jelent meg.
Nem számít, mi van, ez az egész akkor is a gyerek hibája. Még ha száz lépést is lépek vissza, akkor sem gondolom, hogy ezt mondva tévedek.