Az álmokkal kezdődött. Valahogy éreztem, hogy az agyi idegeim ritkulni és feszülni kezdtek, és gyakori lázrohamaim is lettek. Hiába próbáltam mozgatni a végtagjaimat, tehetetlen voltam. Sohasem voltam olyan gyenge, mint akkor. És a gyerek hazahozatala csak még egy lapáttal dobott az állapotomra. Csak azért voltam erős, mert ő ott volt nekem. Az öregedő kinézetemtől pedig még keserűbbé váltam, hiába nyugtatgatott. Megfáztam, és emiatt már hosszú ideje lestrapált voltam. De nem voltam hajlandó kórházba menni, mert ha beléptem volna abba az épületbe, az azt bizonyította volna, hogy beteg voltam.
Egy álmatlanságban szenvedővel élni biztosan az ő alvása rovására is ment. Mivel látta, hogy a gyomrom nem tudta bevenni a rendes ételeket, próbált rávenni arra, hogy menjek kórházba. A szavai hallatán csak rémülten összegömbölyödtem a takaróm alatt, mint egy sündisznó, és a fogcsikorgatva tapasztottam be a füleimet a kezeimmel. Ne. Ne arra a helyre.
– Mit szeretnél?... Jaejoong-ah, légy jó.
– Aludni akarok... Adj altatót, bármit, Yunho-ah...
– Nem, nem fogok.
Párszor megpróbáltam neki könyörögni, de makacsul ellenállt. Valószínűleg tudja, hogy a gyenge gyomrom nem viselne el több tablettát, főleg úgy nem, hogy napok óta nem ettem semmit. Jobban ismer engem saját magamnál, szóval nem adja be könnyen a derekát. Még a légzéstől is annyira elfáradtam, hogy azonnal elaludtam. Szorosan magához ölelt, így egy kicsit többet tudtam aludni, megadta nekem azt a világot, amiről azt gondoltam, hogy a sajátom.
Utálom lehunyni a szemeimet. Ha megteszem, az félelemmel tölt el, hogy talán sosem találom meg a kiutat a tűztengerből. A dolog, ami kínoz, az nem az anyja, és nem is az a nő. Olyan, mintha valami sötét befurakodott volna a szívembe, és belülről gyötörne, ölne meg lassan.
Az emberek ezt "bűntudatnak" nevezik, egy érzelmi válságnak. Talán a lelkiismeretem végül belefáradt abba, hogy azzal törődjön, hogy a dolgok helyesek voltak-e vagy nem, és most elgondolkodott a tetteimen. Fájdalmaim vannak, és ehhez a fájdalomhoz képest az, amit akkor éreztem, mikor Yunho nem jött be a kórházba meglátogatni, semminek tűnt. Szeretnék visszaváltozni azzá a Kim Jaejoonggá, a személlyé, aki meg tudna ölni valakit, ennek ellenére is a boldog befejezést remélné. De túl késő. Mióta először beléptem ebbe a házba Yunhóval... A bűntudatom kísért engem, a pokol végtelen gödre felé lökdös.
Hosszú ideig aludtam. Mikor felébredtem, egy intravénás csepegtető lóg ki a csuklómból. Mivel a kórház közelébe sem voltam hajlandó menni, Yunho inkább megkérte a kórházat, hogy küldjenek ide egy orvost. Abban a pillanatban, ahogy meglátta, hogy ébren vagyok, hívta az orvost, hogy siessen vissza a házunkba, és vizsgáljon meg engem.
– Kérlek...vedd ezt... ki…
Nem tudta megérteni az összefüggéstelen, zagyva beszédemet, és folytatta a gyógyszerek belém injekciózását. A szívem nyugtalanul vonaglott. Ha ez nem Yunho keze által lett volna, biztosan nagyon heves reakcióm lett volna, mert egy idő után öklendezni kezdtem, és gyomorsavat hánytam. Yunho is és az orvos is megdöbbent a reakciómon, és a doktor gyorsan megpróbálta elmagyarázni, hogy ez azért volt, mert allergiás vagyok valamelyik gyógyszerre. Nem, nincs igazad... Nem akarok semmit... csak Yunhót.
Még annyi erőm sem volt, hogy felüljek, mégis szeretkezni akartam vele. Egész éjjel csinálni akartam, miközben bort kortyolgattam volna, és alkalmanként kivettem volna az ujjai közül a cigarettát, hogy beleszívjak. Valahogy olyan érzésem volt, hogy ha most nem csinálom vele, akkor soha többé nem leszek rá képes. Kétségbeesettem nyújtottam a kezem Yunho felé, az ujjaim remegtek a levegőben. Ah... tényleg úgy nézek ki, mint egy páciens.
Felém sétált, de nem húzott a karjai közé, mert abban a pillanatban belépett a gyerek. Azon tűnődtem, hogy vajon mit gondolhatott akkor, mikor megérezte a több évtizedes betegségünk illatát? Az arckifejezése bonyolultnak tűnt, ahogy rám bámult.
– Ahyun-ah, nem megmondtam neked, hogy ne gyere ide? Menj ki gyorsan...
–… Beteg?
– Igen, nagyon. Szóval ne gyere ide be.
Yunho gyorsan megfordult, hogy felkapja őt, szóval nem láthattam a gyereket, Yunho megveregette a vállát, miközben megkérte, hogy menjen ki a szobából. Nagyon keményen próbálkozott továbbra is a kedves apát játszani, és szánalmasnak tűnt hátulról. Csak az, hogy ránéztem, arra késztetett, hogy kisírjam érte a szívem, de még a sírás is nehéz volt a számomra. A savas reflux miatt úgy éreztem, mintha a hasam széthasadt volna. A gyomromhoz szorítottam a kezeimet, és nem tudtam visszatartani a hányást.
Az öklendezésem látványa és a hangja megragadta Yunho és a gyerek figyelmét is. Ahyun sokkosan meredt rám, miközben az apja próbálta kitessékelni az ajtón őt. Megragadta az apja hüvelyujját, és szomorúnak tettette magát nekem.
– Nem foglak ummának hívni...
– Hurgh... Ungh...
– Szóval kérlek, többé ne legyél beteg...
Megint minden, ami kijött, csak gyomorsav volt. Hányszor fogok még hányni?
Még a torkom is fáj. Mintha mindent ki akartam volna adni magamból, kiszívta belőlem az energiám. Éreztem a doktor kezeit, miközben ő a pulzusomat kereste, és lehunytam a szemeim. Ahyun együttérző pillantása jelent meg az elmémben. Nem foglak ummának hívni... Többé nem foglak ummának hívni...
Soo Hee-ah, ha csak egy kicsit kegyetlenebb lettél volna, vagy ha nem adtál volna életet ennek az ördögi gyereknek, akkor valószínűleg nem fájna ennyire, és talán nem lennék ilyen szomorú.
Mire le tudtam nyugtatni a gondolataimat, az egész délután eltelt. Úgy éltem, mintha egy álomban lettem volna; tíz percre lehunytam a szemem, de ez a valóságban tíz órának felelt meg.
Az óra tovább ketyegett még ha a gondolataim lassúak is voltak.
Egy nap eltelt, és éreztem, hogy Yunho teljes pompájában letérdelt mellém. Valószínűleg könyörög, hogy ébredjek fel, ugyanakkor a könnyeit próbálja visszanyelni. Lassal felé fordultam, hogy ránézzek, és láttam, ahogy a könnyei a párnámra potyogtak. Az én Yunhóm... Ő is úgy szenved, mint én. A világ leggyönyörűbb embere, az én Jung Yunhóm...
Szorosan magához ölelt. Hová tűnt az a tüzes szenvedély? Minden nap éreztem, hogy a szíve energikusan dobog, de hová tűnt ez is? Jung Yunho halott. Mi egyek vagyunk, szóval ha én szenvedek, akkor ő is szenved. Ebben az irritáló paradoxonban lassan befejeztük a remegést.
Még arra sem volt erőm, hogy megmozdítsam a karom, de természetesen ő figyelembe vette, hogy kényelmes testtartásba helyezzen, a gyönyörű, mély hangján elmormolta nekem, hogy „szeretlek”, ahogy felém mászott, és lehúzta rólam az összes akadályozó ruhát. Olyan volt ez, mint az utolsó reménysugár; nem azért csinálta, hogy megtudja, hogy képesek vagyunk-e még szeretkezni, hanem hogy a reakciómon keresztül egy utolsó kis reménydarabocskát találjon.
A mozdulatai lassúak voltak, de a hasamtól egészen a lábujjaimig hatalmas visszahatást keltettek bennem. A farka gyorsan a csúcsra vitt a szelíd, pusztító erejével, és ekkor éreztem meg egy szokatlan hullámát az örömnek és a fájdalomnak.
– Jaejoong-ah...
Nagyot nyelt, próbálta lecsillapítani magát. Hallottam a hangját, és lassan kinyitottam a szememet, hogy ránézzek. Hitetlenül bámult oda, ahol összeolvadtunk, szóval követtem a pillantását. Majdnem olyan volt, mintha egy kés állt volna ki egy elfertőződött sebből, amiből genny szivárgott.
– Ó...
Vér. Vér szivárgott ki a spermájával, de nem éreztem fájdalmat. A halott testem annyira szerette a szexet, hogy még ilyen kínokat is képes volt figyelmen kívül hagyni? Arra gondoltam, hogy nemrég hogyan ürítettem magamból ki a vérem.
De többé nem féltem, csak egy kicsit zavart, hogy a takarónkat most nem használhattuk. Meg akartam nyugtatni a láthatóan sokkos Yunhót, aki remegett, és az alsótestemre bámult, és egy önkéntelen sóhajt eresztettem ki
– Jobb lenne, ha meghalnék, minthogy így éljek... Igaz... Yunho...?
Végre megértettem, hogy milyen érzés nyomoréknak lenni, csak feküdni, egyetlen egy izom megmozdítására is képtelennek lenni. Valószínűleg ilyen érzés. A takarók átitatódtak már, de a vér még mindig ömlött. Yunho próbálta törölközőkkel elállítani a vérzést, de ez nem használt. De ne aggódj, ne rémülj meg ettől, Yunho-ah, hamarosan eláll. Szóval ne légy szomorú. Rábíztam a jéghideg testemet, miközben lehunytam a szemeimet, és engedtem a szörnyű álmosságnak, ami úrrá lett rajtam.
A légzése, a hangja, a szívverése. Felébresztettek az álmomból.
Jaejoong-ah, Jaejoong-ah... Még ha meg is halok, akkor is hallani fogom a nevemet, ahogy kiejted a szádon.
– Hogy halhatnál meg ennyire egyedül...?
–...
– Várj rám, Jaejoong-ah...Várj rám...
Nem felejtette el az esküvőnket és a fogadalmainkat. Akármikor volt időm, megsimogattam a jegygyűrűnket, és megfogadtam magamnak, hogy örökké együtt leszünk. Miért vagy ilyen kétségbeesett, én aranyos kis Yunhóm?...
– Ne menj el... Nem hagyhatsz hátra... és mehetsz el egyedül...
–... Nem fogok meghalni, Yunho-yah...
Az én nyomorult és magányos kis életem olyan, mint egy parazita. Még ha meg is halok, akkor is tovább fogok élni a szívedben... Szóval sosem fogok meghalni, Yunho-yah.
Misztikus éjszaka volt. Körülöttem minden néma és koromsötét volt. A fürdőszoba felé sétáltam, belélegeztem a friss, tiszta, hajnali levegőt, és éreztem a talpam alatt a hideg padlót. A fura az volt, hogy egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. Talán mert egy pillanattal ezelőtt a karjai közt feküdtem? A szívem nyugodtan és egyenletesen vert.
Megtöltöttem a kádat vízzel – hideggel, mert utálja a meleget. Ha teljesen elcsavartam volna a csapot, az talán felébresztette volna, szóval addig állítottam, míg a vízzuhatag szinte hangtalan volt, olyan halk hang visszhangzott a fürdőszobában, amit ha hallani akartál volna, meg kellett volna erőltetned a füledet.
A pult elé álltam, kezeimet vízbe áztattam, miközben lehajoltam, hogy megmossam az arcom. Alapos tisztálkodás után a tükörképemre bámultam. Egy pár kába szem bámult vissza rám, ahogy szemügyre vettem a harminckét éves énekemet a tükörben. Egy kicsit soványnak tűntem, de még mindig nagyon szép voltam. Legalább a legvégén nem fogok olyan rosszul kinézni. Ez a gondolat kissé boldogabbá tett.
Mosolyogtam, nem tudva, hogy valójában mi csillapított ennyire le engem. Talán mert a szívem üres? A szívedet fogni olyan, mintha vizet fognál – végre megértettem, hogy mit jelent ez, és egy kicsit leszidtam magam, amiért nem jöttem rá előbb. Már késő a megbánásra. Már nem maradt energiám mások kínzására, mert végül rájöttem a bűnök árára. Ezért az öngyilkosság a tökéletes kiút a számomra, remélem, hogy nem túl elkeseredett emiatt.
A víz gyorsan elérte a kád peremét. Mielőtt kifolyt volna, kinyitottam a szekrényt, és kivettem belőle egy borotvapengét. Aztán elzártam a csapot, magammal vittem egy törölközőt, és beléptem a kádba.
A kezeim köré csavartam a törölközőt, majd leültem. A hideg víz úgy szúrt, mint ezernyi apró tű. Összeszorítottam az állkapcsomat, a fogaim önkéntelenül is összekoccantak, és megpróbáltam a kedvenc dalomat dúdolni, miközben harcoltam a hideggel. A csuklóim vizesek voltak.
Következő életemben egy olyan világot fogok létrehozni, amiben csak mi ketten fogunk létezni. Együtt fogunk élni a mennyországomban, sosem kell majd aggódnunk vagy szomorkodnunk, a fiatalságunk arany fényében fogunk fürödni.
A kitüremkedő vénám felé helyeztem a pengét, és lassan végighúztam a bőrömön. Könnyedén belecsúszott a húsomba, a vér azonnal előbuggyant. Annyira fáztam, hogy egyáltalán nem éreztem ezt fájdalmasnak, könnyezni kezdtem a hidegtől.
Visszafeküdtem a kádba, figyelve, ahogy a vérem kiömlött a sebből, beszínezve a vizet. Ba-dum, ba-dum, a csodálatos ritmus visszhangja fokozatosan gyengült és elhalványult. Az ujjbegyeim jegesebbek voltak a víznél. Ízület ízület után… a hideg felemésztett. Hevesen remegtem, miközben megigazítottam a ruhám, és lehunytam a szemeimet.
–... Yunho-yah…
A hangom visszhangzott a sivár, üres fürdőszobában. Karmazsinvörös vízben fürödtem, éreztem, hogy a testem végre elkezdett felmelegedni. A légzésem akadozóvá vált, és a tüdőmet száraznak éreztem.
Yunho még mindig alszik? Úgy aszik, mint egy kisgyerek, miközben azok az aranyos szemeit a hosszú szempilláival vannak keretezve? Olyan melegben van, mint amilyenben most én vagyok? A takaró nélkül fázik?
Bamm! Egy tompa puffanást hallottam. Miért kapaszkodok még mindig ebbe az apró öntudatba...?
– Jaejoong-ah!! Kim Jaejoong!!
Még egyszer. Csak egyszer. Ez azért van, mert az utolsó dolog, amit látni akartam, az te voltál? Talán azért, mert azt akartam, hogy újra bevalld a szerelmedet nekem, még amikor haldoklom is? Én Yunhóm, én szeretett Yunhóm...
– Jaejoong-ah, nyisd ki a szemed... Jaejoong-ah, kelj fel!! Hogy élhetnék nélküled?!! Jaejoonh-ah... Jaejoong-ah...
Yunho, te még mindig szeretsz engem. A vízben lévő jéghideg testemet öleled magadhoz, ami a saját véremben fürdik, és te mégis szeretsz. Örülök. Mert képtelen vagy nélkülem élni.
– Jaejoong-ah!! Nyisd ki a szemed, kérlek!!
Nehéz. A szempilláim nagyon nehezek. Ha még egyszer láthatnám az arcát... de nem tudom kinyitni a szemem. Yunho-yah. Ha talán felmelegítenéd a testemet a tiéddel, láthatnálak?
Mikor majd kinyitom a szemeimet... imádkozom, hogy te állj előttem... Yunho-yah, Yunho... Szerelmem... megyek... És egyáltalán nem fázom. Sápadt vagyok...? Az ajkaim, a vörös ajkaim olyan szépek, mint amilyenek voltak...?
Próbáltam egy apró mosolyba rántani az ajkaimat. Csak most realizáltam, hogy valószínűleg milyen önző dolog így hátrahagyni őt, így elmenni. Próbáltam kapálózni, hogy egy kicsit tovább maradhassak, de egyszerűen nem tudtam kinyitni a szemeimet. Vajon most hogyan néz ki a világ? Csak a kiáltozását és a zokogását hallottam. A testem már megmerevedett. Remélem, meg tudod érteni az önző, ronda szívemet, és emlékezni fogsz a káprázatosan szép románcunkra, és a végső ígéretünkre, amit végül nem tudtunk teljesíteni.
És aztán az összes érzelmem elhagyta a testemet.
Tovább fogok élni a szívedben, minden egyes dobbanással fellélegzek. Még ha meg is haltam, az nem azt jelenti, hogy mindenem meghalt. Mert én te vagyok, és te én vagy.
Kontrollálhatatlanul zokogott a hideg testem felett. A szerelem szólítgatásának és a csuklások hatására, mintha csak füllentettem volna, kinyitottam a szemeimet.
Az első dolog, amit megláttam, az a vakító fény volt.
Láttam az ajkait, amik egyszer megkértek, hogy szeressem őt, és bevallották az irántam érzett szerelmét. Még a halálban is olyan édesen hív engem. És mögötte...Ott állt, ajkai remegtek, a szemei kitágultak. Láttam magamat a szemeiben. Hezitált, nem volt biztos abban, hogy hogyan szólítson.
Semmi baj, Ahyun-ah.Ahyun-ah, Ahyun...Csak most az egyszer hívj ummának...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése