A gyerek és köztem lévő helyzet olyan volt, mint a vihar előtti csend, tele feszültséggel. Egyikünk sem tette meg az első lépést a másik provokálásának érdekében. Ki gondolta volna, hogy egy nap egy öt évessel fogok harcolni? A gyerekek ártatlanok, és az ilyen szituációk valószínűleg megrémisztették, mert neki az apja a mindene.
Egy héten háromszor voltak órái, és ez a csütörtöki volt az utolsó a héten. A fejem lüktetett az alváshiánytól, de mégis elvonszoltam magam fürödni, aztán hajat szárítani, mielőtt megjött volna a tanár. Yunho észrevette, hogy energikusabb voltam, mint általában, és miközben újságot olvasott, megkérdezte, hogy mire fel ez a boldogság. Vállat vontam, és elmormogtam valami választ, miközben a hajamat fésültem, és lecsekkoltam a tükörképemet.
– Hm....
Fekete karikákat fedeztem fel a szemeim alatt. Ez nem fog menni. Mikor megérkezik, majd megkérem, hogy ajánljon pár tápláló ételt és bőrápoló termékeket nekem. Míg élek, olyan gyönyörűnek kell kinéznem, amilyennek csak lehetséges.
– Ma jobban nézek ki, nem igaz?
– De, igen.
A tanárnő sugárzó mosollyal válaszolt nekem. Annak ellenére, hogy csak udvarias volt, kicsit jobban éreztem magam a szavai hallatán. Barátkozni szerettem volna, és őszintén beszélgetni vele. Ilyen érzés, mikor van egy barátod? Valamiért azon kaptam magam, hogy vártam a napokat, amikor Ahyunt jött tanítani, szinte alig vártam, hogy láthassam őt.
Szerettem volna egy jó lehetőséget, hogy négyszemközt beszélhessek vele, szóval beültem Ahyun órájára. Azt mondtam, hogy egyszer azt hallottam valakitől, hogy valójában fejleszti a koncentrációt, ha törődünk egy gyerekkel, szóval ki akarom próbálni. Igazából nem érdekelt az óra; valójában csak olyan dolgokat akartam, amik el tudják fedni a hibáimat, mint a smink. Mint a barátok.
Kinyitotta a munkafüzetet, és belelapozott, hol a gyerekre, hol a könyvre pillantva.
Ah~ Hirtelen eszembe jutott az a kis cetli, amit írt, az, amelyik kiesett, mikor Ahyunhoz vágtam a könyvet. A szavak keresztülfutottak az elmémen. Nem akartam, hogy lenézzenek, szóval megpróbáltam kimagyarázni magamat.
– Sajnálom, akkor én...
– Az ummám egy férfi...
A szavak, amik a gyerek szájából jöttek, mindkettőnket megleptek. A jelentésük is, valamint a szándékuk is. Más volt a szokásos, esetlen hanglejtésétől, és üres arckifejezéssel beszélt. Éreztem, ahogy a vér kifutott az arcomból, miközben mereven ültem. A tanár ugyanolyan döbbenten vetett rám egy gyors pillantást.
– Az ummám nagyon szereti az appámat...
–... Ahyun-ah.
Próbálta leállítani a gyereket, de az teljesen figyelmen kívül hagyta őt.
– Ezért szomorú mindig az én ummám, mikor meglát engem...
Vajon Soo Hee néhány része tovább él a lányában? Azért küldte ide Ahyunt, hogy bosszút álljon rajtam? Hideg félelmet éreztem, ami gyorsan változott át gyűlöletté. Hirtelen egy árnyék jelent meg mögöttem, és ahogy megfordultam, félig arra számítottam, hogy őt látom meg majd a hátam mögött, sötét arckifejezéssel az arcán. Úgy tűnt, az összes felnőtt elfelejtette, hogy a szívük még mindig dobog, és egy pillanatig csak Ahyun légzését hallottuk.
Mintha a kapcsolatunk felfedése nem lett volna elég! Abban a pillanatban még az én Yunhóm, az én gyönyörű és tökéletes Jung Yunhóm is "homoszexuálisnak" lett bélyegezve. Ezzel a pár szóval feltárta az összes olyan dolgot, amit mi szégyenszemre próbáltunk elrejteni. Zavarban voltam, és sarokba szorítva éreztem magam. Ugyanakkor sosem gondoltam a szerelmünkre úgy, mint egy bűnre, még egy pillanatig sem. De most, ebben a pillanatban elkezdtem kétkedni. Ez valóban normális? Olyan, mintha megszegtünk volna néhány szabályt, mintha menthetetlenül vétkeztünk volna, és most nem tudnánk felemelni a fejünket, és szembenézni a világgal.
Aggódom az én Yunhómért. Aggódom, mert a tanárnő miattam Yunhót is más fényben fogja látni.
A gyerekre bámultam. Az ártatlan szemei azt sugallták, hogy egy szót sem értett abból, amit az előbb mondott. Mérgemben a fogamat csikorgattam. Jung Ahyun. A gyerek, aki egy tragédiából született, aki e világra hozta az anyja gyűlöletét. Neked köszönhetően mi... mi ennyire lealacsonyodtunk!!
– Menj a pokolba... Csak dögölj meg!!
Egy pillanat alatt megkerültem az asztalt, és a gyerek felé rohantam. Senki sem tarthatott vissza, ahogy két kézzel megragadtam az apró nyakát, mintha ketté akartam volna törni. Mivel a légcsövét szorítottam, a kis kezeivel csapkodott, ahogy megpróbált elmenekülni a szorításom elől. Olyan, mint egy kis baba – ha egy kicsivel több erőt fejtenék ki, azonnal apró darabokra törne. Ha komolyan egy baba vagy, akkor mért bámulsz rám így? Miért ítélsz el ezekkel a vérben forgó szemekkel?!
– Minden miattad van!
– Jaejoong-ah, Kim Jaejoong!! Hagyd abba! Nyugodj le!!
Yunho hangát hallottam magam mögül, aztán észrevettem, hogy valaki próbált visszafogni. A tanárnő is megtett mindent, hogy lefeszítse a kezeimet Ahyun nyakáról, de nem számított, milyen erős volt, rendkívül nehéz visszafogni egy férfit, ha az bedühödik. Mikor az őrület hirtelen hullámai rám törtek, három épkézláb gondnok kellett ahhoz, hogy visszavigyenek a szanatóriumba. Az erőm elég rettenetes volt, mikor a dühöm elszabadult. Ahyun annyira lesokkolódott, hogy egyetlen egy sikkantást sem volt képes kiejteni a száján, ahogy az arca pirosból zöldre változott, aztán kékre. Érdekes. Boldoggá tett, hogy így láthattam. Amíg Yunho erősen arcon nem vágott.
Az ütés után a padlóra estem, és ott feküdtem, próbáltam lélegezni, miközben lehunytam a szemeimet. Hirtelen könnyeket éreztem, ahogy ömlöttek az arcomon, és azonnal megpróbáltam eltakarni magam, azon imádkozva, hogy a felém közeledő léptek nem a tanárnőhöz tartoznak. Ne engedd, hogy így láthasson... már elég szánalmas vagyok amúgy is. Ha rám nézel, talán nem leszek képes visszafogni magam, és megfojtalak...
– Appa....
A sírása olyan volt a szívemnek, mint egy áramütés. Gyorsan a gyerekre fordítottam a pillantásom. Apró kezeit a nyakához szorította, erősen köhögött, és a zokogása még hangosabbá vált, ahogy az apja felé sétált. Bizonyára az én Yunhóm is jól tudja, hogy csak szánalmasnak akar tűnni! Az az alattomos patkány, biztosan maga az ördög, csak álruhában! Ne hívd így Yunhót azzal a gusztustalan száddal!!
- Jaejoong... Jól vagy?
– Menj innen...
Aggódott értem, a hangja kissé remegett, ahogy beszélt. Biztosan úgy néztem ki, mint egy hulla, de a hangja jelentősen megnyugtatott. Nagyon kedvelem a hozzád hasonló embereket.
– ... Jaejoong-ssi.
– Kérlek. Csak hagyj békén...
A kezeimmel eltakartam a szemeimet, így minden fényt kizártam. Ott állt, tétovázott, aztán azonnal ment, hogy összepakolja a dolgait, és elhagyta a házat. Hallottam az ajtó csukódását. Elment. Ez azt jelenti, hogy csak én és ő vagyunk a szobában, és karjaiban síró gyerek. Szomorú. A kislány sírásával összehasonlítva a belső gyötrelmem majdhogynem szánalmasnak hatott.
Elsétált mellettem, miközben én a földön sírtam, valószínűleg azért, hogy Ahyunt ágyba cipelje, miközben próbálta a rémült gyereket megnyugtatni. Mert ma ő nem az én gyönyörű Jung Yunhóm, hanem Jung Ahyun szerető apukája.
Mondjam, hogy nem volt igazam? És könyörögjek a lábai előtt bocsánatért? Yunho-yah, Yunho-yah. Kérlek, ne menj, mert ez megöl engem. Ha te is elhagysz, mit fogok tenni...?
Tennem kéne valamit. Félek. Már nincs annyi időm hátra, mint a múltban. Hogy elkapjam, minden méltóságomat és büszkeségemet félredobtam, és megmásítottam a szerelmem módját.
– Én voltam... én...!! Én öltem meg őt...!!
Nem tudtam lábra állni, szóval a könyökömön támaszkodtam, és ökölbe szorítottam a kezeimet, elszántam felszegtem a fejem. Szerencsére Yunho felém fordult, így a könnyes vallomásom nem csak felé, de a gyerek felé is irányult. Figyelj, és fejezd be a sírást. Mindent elmondok neked, amit csináltam, és neked is végig kell hallgatnod engem. Bátorítanod kell majd engem, miközben én mindent megteszek, hogy megbánjam a bűneim, és nem hagyom, hogy a hátralevő napjaim beszennyeződjenek ezzel.
– Fáj? Ahyun?... Az ummádnak biztosan jobban fájt, nem?
– Jaejoong-ah...
– Ahyun-ah, megöltem az ummád... Láttad már az igazi ummád arcát? Hm?
– Jaejoong-ah, fejezd be. Kérlek...
– Láttad? Kérdeztelek!!
Újra feldühödtem, a saját arcomat karmoltam, a körmeim véres csíkokat hagytak az arcomon. Minden egyes csíkkal jobban utáltam Yunhót, amiért egy lépést sem tett felém. Végül elfordult, és elhagyta a szobát. Látva a hideg árnyékát elmenni, abbahagytam a földön való fetrengést, és mindent megtettem azért, hogy utána tudjak mászni, gyengén megragadtam a nadrágja szélét.
Ahyunnak talán nincs anyja, de még mindig van egy apja ezen a világon.
De a gyenge és törékeny Kim Jaejoong számára mindig is Yunho volt az egyetlen.
– Yunho-yah, én... fáradt vagyok... engem is fektess le...!
Kétségbeesetten szerettem volna aludni. Yunho ah, hm? Sebes arccal néztem fel rá. A könnyeim miatt a karcolások úgy égtek, mintha tűzzel égették volna őket. Egy idő után letette a gyereket. Ah, nagyon boldog vagyok.
Ráncolta a homlokát, de azért mosolygott. Lehunytam a szemem a boldogságtól, ahogy a meleg kezei az állam alá nyúltak, majd a nyakam köré fonódtak. Éreztem az ujjaiból áradó meleget, ahogy lassan növelte a nyomást.
Azt mondja, "szeretlek".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése