Fordítás! YunJae - Gashiyeon III. (3. fejezet / A)

Mindnyájan kezdtük megszokni egymást a mindennapi életünkben.
Pár nappal ezelőtt volt egy sor vitánk Ahyun magántanárát illetően.
Biztosan hisztérikusan hangzottam, ahogy mindketten felemeltük a hangunkat, mert a gyerek kinyitotta az ajtót, és belesett, hogy lássa, mitől lett ekkora felfordulás. Ez volt az első alkalom, hogy veszekedni látott bennünket, így egy kicsit rémültnek nézett ki. De ki ne lenne az, ha két felnőtt férfit lát üvöltözni úgy, mint akik a hangjukkal készülnének lebontani a házat?
Úgy tűnt, rájött valami újra velünk kapcsolatban. De ez nem akkor történt, mikor kimutattuk az egymás iránt érzett szerelmünket előtte; csak akkor, mikor látott Yunhóval üvöltözni, és makacsul megtagadta a visszavonulást, vettem észre a nyílt bámulását. Libabőrös lettem tőle.
Ahyun tanára egy harminchárom éves asszony volt, akit Jinho hyung felesége mutatott be nekünk, és ő kezdte el tanítani Ahyunt, mikor még négy éves volt. Nem volt saját gyereke, de igazság szerint azért nem, mert már háromszor elvetélt. Azt mondta, hogy mikor az orvos közölte vele a híreket, olyan mérges lett, hogy legszívesebben kitépte volna a férfi torkát. Az erős külsőjével ellentétben ő olyasvalaki volt, aki szenvedett, és ismerte a fájdalmat, mint én. Talán lehettünk volt barátok, mert egyikünk sem tudott szülni, még ha akartunk, akkor sem. Azonban miután meghallgattam a történetét, beismerem, hogy talán túl korán ítéltem meg őt.
Yunho úgy döntött, hogy ezt a tényt figyelembe véve továbbra is alkalmazni fogja őt, mert sajnálta, hogy ő egy anyaméhvel született nő, és mégsem adhat életet egy gyermeknek. Az egyetlen dolog, amiért aggódott, az az volt, hogy a nő szokatlanul hajlamos volt az Ahyun körüli féltékenységre. Első alkalommal, mikor beszéltem vele, kissé bűnösnek éreztem magam.
– Ugyanez volt velem is először. Ahyun igazán félhet az idegenektől! Az apja vagy a nagynénje mögé bújt, még csak nem is volt hajlandó rám nézni.
– Egyáltalán nem tudok közel kerülni ahhoz a gyerekhez.
– Miért mondod ezt…?
Nem mondhattam el neki az igazságot azzal az incidenssel kapcsolatban, így kerestem egy kifogást.
– Az a gyerek egy kicsit… komor. A természete.
Látva a komoly arckifejezésemet, felnevetett, és úgy kezelte a megjegyzésemet, mint egy viccet. De tényleg, egy gyerek érzései az arcára vannak írva. Lehet, hogy nem látta, de régen a „depressziót” használtam, hogy egy erődöt építsek, és elzárjam magamat a világ elől.
– Én inkább érettségnek mondanám ezt. Végül is egy félárvának hamar fel kell nőnie.
Ahyun az ajtóban állt, miután befejezte a szobája kitakarítását. Az árnyéka sötét és vastag volt.
Igen, a gyereknek sosem volt anyja. Attól a születésének pillanatától kezdve teljesen egyedül volt, mert mikor első alkalommal felsírt, a köldökzsinórja már elkezdett kihűlni. Jobb neki egy ilyen anya nélkül, egy véres hulla nélkül. Az anyja csak megkapta a méltó büntetését azért, amiért olyan után sóvárgott, melyet nem lett volna szabad alábecsülnie.
Próbálsz szemrehányást tenni azzal, hogy azt mondod, hogy egy gyerek, aki anya nélkül nőtt fel, komor? Annak ellenére is érzed a bűnömet, hogy semmit sem tudsz?
Ne, hagyd ezt abba. A szívemben lévő tűz újra fellángol. Nem lehetek ilyen gyenge – még ha az is vagyok, nem engedhetem, hogy érzékelje a gyengeségem. Miatta. Szorosan becsuktam a szemeimet.
Elnyomtam a nyelvem hegyén lévő szavakat, és elküldtem. „Hát nem nagyszerű, hogy Ahyun többé már nincs egyedül ebben a hatalmas házban? Nagybácsival többé nem fogsz unatkozni, igaz?”
Gyengéden megcsipkedte a gyermek arcát, és búcsút intett.
A „nagybácsi”, akire hivatkozott, nem volt más, mint Yunho családjának teremtménye. Bár nem vagyok boldog, hogy ez alatt a rögtönzött identitás alatt kell élnem, a továbbiakban Ahyun anyja sem akarok lenni.
Nem vagyok az anyja.
De Yunho és én házasok vagyunk.
És Ahyun Yunho lánya.
Ki mondta, hogy én az anyja vagy a nagybátyja vagyok?
A fejem lüktetett a feszélyezettségtől. A halántékomat nyomkodva léptem a konyhába, aztán megfordultam, mikor éreztem, hogy valaki követ. Ahyun mögöttem sétált az ő apró lépéseivel.
– Éhes vagyok.
Ez mondta, mielőtt még bármit is kérdezhettem volna. Ez a gyerekes arc első alkalommal beszélt hozzám, méghozzá ilyen barátságtalan módon. Nem voltam elragadtatva. Pofákat vágott, mikor látott minket, miközben gyengéden viszonyultunk egymáshoz, aztán látott minket veszekedni. Talán az ő kis nyakatekert szívecskéje gúnyolódik velünk, mert most az arcára van írva, hogy nem kedvel engem.
Nincs okod utálni, mégis keserű ízt érzek a számban. A saját erődöm kezdett repedezni, mindezt emiatt a kis förtelmes lény miatt.
A szobalány nem volt itt, és még túl korán volt a vacsorához, szóval nem volt más választásom, mint főzni egy kis tésztát neki. Miközben én főztem, addig ő csendesen ült az étkezőasztalnál, a kecses kis keze kinyúlt egy villáért, miközben elé tettem az ételt. Csak egy villa. Jó kislány. Ha kettőt vett volna el, lehet, hogy g kellett volna ütnöm.
A kicsi és puha ujjai tartották a villát, miközben a vékony szája a tésztát rágcsálta. Úgy figyeltem őt, mint a foglya, néztem, ahogy a pofazacskói megteltek az étellel. Nagyon cuki volt.
– Várj, kislány. 

Ételmaradék volt a szája körül, szóval fogtam egy szalvétát, és letérdeltem, így olyan magas voltam, mint ő. Összehajtogattam a szalvétát, és az egyik kezemet a feje tarkójához raktam. Puha és meleg volt.
– Min kaján nőttél te fel...
Próbáltam megtörölni a szalvétával a száját, de ő nem engedte, elrántotta a fejét. De az erő, amivel lefogtam, egyáltalán nem volt gyenge; bár még lábadoztam, bővel volt ahhoz erőm, hogy elbánjak egy ilyen kisgyerekkel.
– Szeretnéd a mamád tejét?
Egy másodperc töredéke alatt elcsapta a kezemet az arcétól. Félszegen visszahúztam a kezemet, és mind a ketten csendben voltunk.
Rám bámult, az arckifejezése nyílt volt, mintha csak azt kérdezte volna tőlem: „Akkor miért kérdezel tőlem ilyesmiket?”. Hihetetlen. Azt gondolni, hogy egy öt éves szemei kinézhetnek így. Az arcuk hirtelen egybefolyt, és gyorsan becsuktam a szememet. Ezt a bűnt nekem kell elviselnem, azt, hogy megöltelek. Bár tudom, hogy életem végéig együtt kell ezzel a tudattal élnem, ez mégis elviselhetetlen a számomra, és fárasztó. Semmi sem fájdalmasabb annál, hogy rá kell néznem erre a gyerekre. Lerakta a villáját, felpattant a székéről, és elfutott. Hová ment? Valószínűleg a saját szobájába. Az órára néztem, és rájöttem, hogy itt ideje a délutáni sziesztájának. Yunho arra utasított, hogy bizonyosodjak meg arról, hogy három órakor körülbelül alszik fél órát.
Megvártam, míg elaludt, mielőtt bementem volna hozzá.
Olyan volt, mintha csak először találkoztam volna vele. Alvás közben úgy nézett ki, mint egy angyal, mert ilyenkor nem öltötte magára azt a bizalmatlan és komor arckifejezését. A kezeimre támasztottam a fejemet, és figyeltem őt, miközben aludt. Mélyeket lélegzett, és ahogy hallgattam ezt az egyenletes ritmust, lehunytam a szemeimet.
Ez elég nekem. Egy olyan nyomorúságos élet is elég, mint egy féregé. Kérlek, ne érj a megtépázott, törékeny szerelmünkhöz. Nem állhatsz közénk, Jung Ahyun, egyszerűen nem teheted. Megteszem, amit akarsz… Nem… Zokogni fogok, ahogy Lee Soo Hee akarta. De ennyi. Csak kérlek, ne sóvárogj a mi kiszáradt, aszott szerelmünk után.
Öntudatlanul álomba szenderültem. Mikor kinyitottam a szemeimet, már sötét volt a szobában, és már nem hallottam a légzését. Egy meleg kezet éreztem meg az arcomon: Yunho nézett engem. Felmásztam az ágyra, és ő gyorsan követett.
– Hol van Ahyun…?
– Tévézik. Fáradt vagy?
A hajammal játszadoztam, és vidáman nevettem. A frizurám már elég hosszú volt, leért az orcámig. Ő a világom, a mindenem, és csak a karjai közt tudok valódi békét érezni, és könnyen lélegezni. Mit csinálnék, ha egy napon elveszítenélek? – Igen… talán mert ma egy kicsit meleg volt…
– Akkor miért nem kapcsoltad be a légkondit?
– Ahyun talán megfázott volna.
Mindennél jobban akarta, hogy Ahyun és én jól kijöjjünk, szóval megsimogatta a hajam, miközben szeretettel megdicsért. Jung Yunho valóban szánalmasabb volt, mint én voltam, mert neki is át kellett élnie ezeket a kellemetlen érzéseket velem. Kezdte megadni magát a sorsunknak.
Még ha az a gyengéd arckifejezés, amit magamra öltöttem, csak egy maszk is volt, hogy elrejtsem az érzelmeim viharát előle, még ha ez egy időleges trükk is volt a tragédia elkerülésének érdekében, azt hiszem, hálásnak kell lennem, hogy a színészi képességeim több időt tudtak nekünk nyerni. 

Egyébként nem várt el tőlem kedvességet, és keserűen rám nevetett. Rám, aki még Ahyunt is felhasználná, hogy megvédje a szerelmét.
Egy olyan szerető vagyok, aki csak előtte imádnivaló és kedves. Elvégre én még mindig egy önző és ördögi lény vagyok.
Figyelmeztetés nélkül támadt ilyen kínos és fura érzésem. Mikor észrevettem, már túl késő volt, hogy reagálni tudjak rá, mert mindig csak egy pillanatra jelent meg.
Nem számít, mi van, ez az egész akkor is a gyerek hibája. Még ha száz lépést is lépek vissza, akkor sem gondolom, hogy ezt mondva tévedek.