– Kelj fel, gyorsan.
Mindig nagyon szelíd és barátságos hangon beszéltem vele. Ha még csak egy kis érdeklődést sem mutattam volna felé, akkor engem hibáztattak volna, amiért meg sem próbáltam beszélni a gyerekkel. De ha Ahyun tényleg olyan érett, amilyennek mondják, akkor biztosan megérti, amire valójában gondolok. És még ha most nem is ért, egy napon meg fog. Nem hagyhatsz figyelmen kívül csak azért, mert nem kedvelsz, mert Yunho jobban szeret engem, mint téged.
– Nem akarsz reggelizni?
Ez csak annyi, hogy a gyerek nem fogja fel a szerelmünk mértékét. Egyébként sem lehetséges, hogy ezt egy ötéves felfogja. Az idő, amit mi együtt töltöttünk, az körülbelül az ő életkorának a háromszorosa, és mindig is mélyen szerettük egymást. Voltak idők, mikor utáltuk és megvetettük egymást, de mindezen túlléptünk, és egy szolid, szilárd szerelmet hoztunk létre, ami csak hozzánk tartozik. Hogy állhatna valaha is ez a Yunho piciny sejtjéből született aprócska lény közénk? Erre gondolva nevetnem kell.
– Figyelmen kívül hagysz?
Tudom, hogy utálsz. De minél jobban utálsz, annál jobban fogom pajzsomként használni az apád szeretetét. A kis kölyköknek tudniuk kellene, hogy hol a helyük, főleg neked, Ahyun, a gyereknek, aki mások könnyeiből született. Valami ilyesmire féltékeny lenni túl extravagáns valaki olyannak, mint te.
Még ma is a szánalmas énem mellett állt. Már elmúlt a reggeli ideje, és a gyerek még mindig aludt. Még Yunho is megharagudott az ilyen fegyelmezetlen viselkedésre. Mostanában így szegi meg a parancsomat, és csak akkor fogad szót, mikor az apja leszidja. Míg én nem voltam ott, addig olyan engedelmes, mint egy kis angyal. Teljes szívemből gyűlölöm őt.
A háborúszerű reggel eltelt, és Yunho, aki azóta otthon dolgozott, mióta a gyerek megszületett, bement a dolgozószobájába, hogy folytassa a munkáját. Ahyun kora délutáni sziesztát tartott, a kanapén aludt a saját szobája helyett. Valószínűleg elaludt tévénézés közben. A mosógépbe raktam a szennyest, aztán üres tekintettel bámultam őt. Bár nyár volt, a ház valahogy mégis hűvösnek érződött. Már alapból boldogtalan voltam miatta, de Yunho látványa, ahogy betakarja egy takaróval, még dühösebbé tett. Kihozta a szobájából a takarót, és a lány apró, kanapén összekuporodott testére terítette.
Ahyun átfordult, és tovább szunyókált. Arcomat a térdeimen támasztva ültem a kanapé előtt, a földön.
Felfrissítő. Mint a tej. Mint általában, most is úgy néz ki, mint egy tündér, mikor alszik...
–...
Nagyot sóhajtottam.
Ha Yunhót ellopná tőlem ez a gyerek, akkor mi maradna nekem? Mert tudom erre a választ, mindig bizalmatlan voltam Ahyunnal, az én egyetlen riválisommal szemben. Még most is... hogy megvédjem magamat és az én Yunhómat.
– Ahyun-ah, az apád szereti a férfiakat.
Az apád meleg lett miattam.
– Az, akit anyának hívsz, én, is szereti a férfiakat.
Csak annyi, hogy a személy, akit szeretek, történetesen egy férfi...
– Neked... nincs anyukád...
Az anyukád...
– Az apukád és én... nagyon szeretjük egymást...
... megöltem őt.
– Szóval Ahyun-ah, én... én mindig szomorúságot érzek, mikor rád nézek.
Néha, mikor rád nézek, eszembe jut az anyukád, ahogy a saját vérében fürödve haldoklott. A gondolat, hogy egy ilyen szégyentelen embert, mint engem, rá tudott venni, hogy bűntudatot érezzek; ez máris elég volt ahhoz, hogy kínozzon. Most még te is ugyanezt teszed velem. Nem teheted ezt.
– Ne mondj ilyen érzéketlen dolgokat. A gyerek meg fogja hallani.
Egy mogorva hang zavarta meg a gondolataimat, és hátranéztem a vállam felett. Sötét arckifejezéssel meredt rám. Ahogy felfogtam a szemében lévő félelmetes nézést, könnyek peregtek le az arcomon. Az ilyen könnyek, mint a hazugságok, mindkettőnket nagyon felidegesítettek. Olyan, mintha kést döfnél egy éppen gyógyulni kezdő sebbe, és utána a kezeiddel próbálnád felnyitni. Természetesen sírtam.
Talán nem vagyok olyan gyenge, mint amilyennek mutatom magam, és csak ürügyként használom a gyengeségemet, hogy Yunho nyakán élhessek, mint egy parazita. Ő ezt tudja, és mégis jobban és jobban bolondul értem, és egyszerűen csak meghatott engem, hogy hogy feláldozza magát értem.
Ahyun még mindig válogatós volt. Miután rájöttük, hogy csak akkor eszik, ha az apja ölében ül, Yunho nem engedte, hogy behízelegje magát. Bár ravasz kölyök volt, aztán Yunho sem volt naiv ember – a győzelem az enyém.
Már sok ideje nem főztem. Miután elegendő edény kaptam fel, hogy betöltsem velük az egész aszalt, Yunho nem győzött dicsérni engem. Közömbösen viselkedett, mikor hazajöttem azokkal a hozzávalókkal, és elfoglaltam magam a konyhában, de mikor megkóstolta az ételt...
– Mondd meg a szobalánynak, hogy többé nem kell főznie. Nehéz lesz neked, de mostantól azt akarom, hogy te főzz...
Nagyon boldoggá tettek a szavai. Teljesen megszelídült miattam, és pihentetnem kellett a vállaimat, ahogy éreztem, hogy a boldogság hullámai átcsapnak felettem. Vajon valójában az ételt vagy a szerelmét fogyasztom? Figyeltem, miközben halvány mosollyal evett, államat a kezemmel emeltem meg. Mikor az ujjaim hozzáértek a bőrömhöz, hideg futott végig a gerincemen.
Mióta ilyen feslett a bőröm?...
Letettem az evőpálcikáimat, és a kezeim közé kaptam az arcom. Durva volt. Majdnem könnyekben törtem ki akkor és ott; mindig arra gondoltam, hogy egyáltalán nem öregszem, de egy nap felfedeztem, hogy már öreg voltam. Elkezdtem magamat hibáztatni. Mióta vagyok ilyen öreg? Nem is tudom, mikor öregedtem meg ennyire, még mindig vagyok olyan szép, hogy úgy ráakaszkodjak, mint egy parazita?
Az étvágyam elment, és nyugtalankodni kezdtem. Bár mind a ketten érezték, hogy furán viselkedtem, nem sokat gondolkodtak ezen, mivel az én esetemben teljesen normális volt, ha hirtelen abbahagytam az evést. A közömbös reakciójuktól még depressziósabbnak éreztem magam.
Hosszú idő telt el, mióta befejeztük az evést, de még mindig nem bukkant fel a szobánkban. Tudatosan kerültem a tükröt, és leültem az ágy szélére. Nem tudtam abbahagyni a remegést a hirtelen félelem miatt – az öregedés félelmetesebbnek tűnt számomra a kiömlő vértől. Saját magam elhervadásának látványa sokkal inkább volt ijesztő, mint mikor beteg voltam.
Visszament a dolgozószobájába, mert nem tudta befejezni a munkáját? Szerettem volna látni, szóval gyorsan kimentem a szobából. Aztán meghallottam, hogy nevetés szűrődik ki a földszinti fürdőszobából. Általában a szobalány volt felelős a gyerek megfürdetéséért, de az a kis róka valahogy elcsábította az apját, hogy inkább ő fürdesse. Az én Yunhóm meztelenül, szappanbuborék fedte játszott Ahyunnal a kádban. Annyira dühös voltam, hogy csak szárazon nevettem.
– Oh~ Jaejoong-ah, szeretnél hozzánk csatlakozni?
A karjaiban tartotta Ahyunt, miközben engem kérdezett. Figyelmen kívül hagytam a kérdését, és visszamentem a szobába, és magamra rántottam a takarót. Üvölteni szerettem volna. De nem azért voltam mérges, amiért láttam őket együtt fürödni. Semmit sem tudtam tenni, szóval a párnába fúrtam a fejem. Egy hosszú idő után úgy feküdt mellém, hogy a gyerek samponjának szaga volt rajta.
– Umma mérges, mert nem fürödhetett velünk...
– Mm... Appa, fázik a fejem...
Azzal a törölközőjébe tekerte őt, és a csipogó nevetését hallva bosszúsan felemeltem a fejem. Nincs oka annak, hogy ez tovább folytatódjon. A gyerekre ordítottam.
– Miért nem vagy már ágyban?!
– ... Jaejoong ah...
– Menj vissza a saját szobádba. Utállak így látni...
Ahyun félelmében Yunhóra nézett. Nem rám, az apjára. Azzal próbált segítséget kérni az apjától, hogy szánalmasnak mutatkozott, de Yunho nem tudott semmit sem kezdeni a hirtelen hisztimmel, szóval elküldte őt a szobájába, hogy aludjon. Lefeküdtem az ágyra, mereven, mint egy hulla. A szoba nélküle olyan, mint egy kicsi, lepusztult sikátor régi dolgok szagaival még akkor is, ha az egész ház tele volt extravagáns dekorációkkal. Visszajött, és a szoba azonnal olyan lett, mint egy palota. Mert a kezétől újra életre kelt a testem.
Fejemet a combján pihentettem, és óvatosan néztem őt.
Az én Yunhóm egy napot sem öregedett, olyan gyönyörű, mint amilyen mindig is volt. Annak ellenére, hogy igenis öregedett bizonyos helyeken, ahol a szemek nem látták, ezek a dolgok nem voltak számomra problémák. De az én szépségem… hová tűnt az a tartás, az az elegancia?
– Már senkit sem érdeklek...
– Miért...? Mert most egy öregasszony vagy?
Arra gondolva, hogy a boldogtalanságomat az Ahyunnal való fürdése okozta, újra elmerült velem a kádban. Erőtlenül nevettem a viccén.
– Nem... Komolyan… Még csak nem is szembesültem azokkal a veszélyes dolgokkal, amik s múltan történtek velem…
Bambán mosolyogtam, miközben elsuttogtam a szavaimat, és ő nyomott egy puszit a fülem mögé.
Kétszer majdnem megerőszakoltam, egyszer akkor, mikor még középiskolás, és egyszer, mikor főiskolás voltam. Első alkalommal a srác, aki bántalmazott, még fiatal volt, és csak követte a parancsokat, szóval nem volt túl ijesztő. Ugyanakkor a második alkalom más volt, és majdnem egy csoportos nemi erőszak áldozata lettem. Yunho váratlanul felbukkant, mint egy csoda, pont akkor, mikor a bántalmazóm farka belém hatolt volna. Mielőtt elájultam volna, hallottam, ahogy Yunho a nevemet kiáltotta.
Bár mindkét alkalommal sikerült sértetlenül elmenekülnöm, valahogy az, amit akkor éreztem, és az, amit most éreztem, teljesen különbözött. Azokban a napokban voltam a leggyönyörűbb, mielőtt a sebeim elfertőződtek volna és rothadó bűzt bocsátottak volna ki az időtől. Kezdtem hiányolni azokat a napokat, mikor a szívem még nem volt összetörve.
– Menjek... és plasztikáztassam meg magam?
Abbahagytam a hajam vízzel való öblögetését. A fürdőszoba falait teljes alakú tükrök fedték, hogy a vad szexuális életünkben alkalmazzuk őket. Nézte, ahogy megérintettem az arcom, és végre rájött, hogy mi állt a rossz hangulatom mögött. Egy pillanatig csendben volt, aztán egy puszit nyomott a hátamra, miközben végiggondolta a téves számítását.
– Miért kéne?... Még most is nagyon szép vagy.
– Nem azért szerettél belém, mert szép voltam?
– De először igen. De most még jobban szeretem Kim Jaejoongot. Ezt tudod te is, akkor mégis miért...?
– Yunho-yah...
Szavak helyett egy öleléssel válaszolt. Lehunytam a szemeimet, és belesimultam a karjaiba. De én... akkor sem lennék boldog, ha hallanám azokat a szavakat.
Már sok ideje nem főztem. Miután elegendő edény kaptam fel, hogy betöltsem velük az egész aszalt, Yunho nem győzött dicsérni engem. Közömbösen viselkedett, mikor hazajöttem azokkal a hozzávalókkal, és elfoglaltam magam a konyhában, de mikor megkóstolta az ételt...
– Mondd meg a szobalánynak, hogy többé nem kell főznie. Nehéz lesz neked, de mostantól azt akarom, hogy te főzz...
Nagyon boldoggá tettek a szavai. Teljesen megszelídült miattam, és pihentetnem kellett a vállaimat, ahogy éreztem, hogy a boldogság hullámai átcsapnak felettem. Vajon valójában az ételt vagy a szerelmét fogyasztom? Figyeltem, miközben halvány mosollyal evett, államat a kezemmel emeltem meg. Mikor az ujjaim hozzáértek a bőrömhöz, hideg futott végig a gerincemen.
Mióta ilyen feslett a bőröm?...
Letettem az evőpálcikáimat, és a kezeim közé kaptam az arcom. Durva volt. Majdnem könnyekben törtem ki akkor és ott; mindig arra gondoltam, hogy egyáltalán nem öregszem, de egy nap felfedeztem, hogy már öreg voltam. Elkezdtem magamat hibáztatni. Mióta vagyok ilyen öreg? Nem is tudom, mikor öregedtem meg ennyire, még mindig vagyok olyan szép, hogy úgy ráakaszkodjak, mint egy parazita?
Az étvágyam elment, és nyugtalankodni kezdtem. Bár mind a ketten érezték, hogy furán viselkedtem, nem sokat gondolkodtak ezen, mivel az én esetemben teljesen normális volt, ha hirtelen abbahagytam az evést. A közömbös reakciójuktól még depressziósabbnak éreztem magam.
Hosszú idő telt el, mióta befejeztük az evést, de még mindig nem bukkant fel a szobánkban. Tudatosan kerültem a tükröt, és leültem az ágy szélére. Nem tudtam abbahagyni a remegést a hirtelen félelem miatt – az öregedés félelmetesebbnek tűnt számomra a kiömlő vértől. Saját magam elhervadásának látványa sokkal inkább volt ijesztő, mint mikor beteg voltam.
Visszament a dolgozószobájába, mert nem tudta befejezni a munkáját? Szerettem volna látni, szóval gyorsan kimentem a szobából. Aztán meghallottam, hogy nevetés szűrődik ki a földszinti fürdőszobából. Általában a szobalány volt felelős a gyerek megfürdetéséért, de az a kis róka valahogy elcsábította az apját, hogy inkább ő fürdesse. Az én Yunhóm meztelenül, szappanbuborék fedte játszott Ahyunnal a kádban. Annyira dühös voltam, hogy csak szárazon nevettem.
– Oh~ Jaejoong-ah, szeretnél hozzánk csatlakozni?
A karjaiban tartotta Ahyunt, miközben engem kérdezett. Figyelmen kívül hagytam a kérdését, és visszamentem a szobába, és magamra rántottam a takarót. Üvölteni szerettem volna. De nem azért voltam mérges, amiért láttam őket együtt fürödni. Semmit sem tudtam tenni, szóval a párnába fúrtam a fejem. Egy hosszú idő után úgy feküdt mellém, hogy a gyerek samponjának szaga volt rajta.
– Umma mérges, mert nem fürödhetett velünk...
– Mm... Appa, fázik a fejem...
Azzal a törölközőjébe tekerte őt, és a csipogó nevetését hallva bosszúsan felemeltem a fejem. Nincs oka annak, hogy ez tovább folytatódjon. A gyerekre ordítottam.
– Miért nem vagy már ágyban?!
– ... Jaejoong ah...
– Menj vissza a saját szobádba. Utállak így látni...
Ahyun félelmében Yunhóra nézett. Nem rám, az apjára. Azzal próbált segítséget kérni az apjától, hogy szánalmasnak mutatkozott, de Yunho nem tudott semmit sem kezdeni a hirtelen hisztimmel, szóval elküldte őt a szobájába, hogy aludjon. Lefeküdtem az ágyra, mereven, mint egy hulla. A szoba nélküle olyan, mint egy kicsi, lepusztult sikátor régi dolgok szagaival még akkor is, ha az egész ház tele volt extravagáns dekorációkkal. Visszajött, és a szoba azonnal olyan lett, mint egy palota. Mert a kezétől újra életre kelt a testem.
Fejemet a combján pihentettem, és óvatosan néztem őt.
Az én Yunhóm egy napot sem öregedett, olyan gyönyörű, mint amilyen mindig is volt. Annak ellenére, hogy igenis öregedett bizonyos helyeken, ahol a szemek nem látták, ezek a dolgok nem voltak számomra problémák. De az én szépségem… hová tűnt az a tartás, az az elegancia?
– Már senkit sem érdeklek...
– Miért...? Mert most egy öregasszony vagy?
Arra gondolva, hogy a boldogtalanságomat az Ahyunnal való fürdése okozta, újra elmerült velem a kádban. Erőtlenül nevettem a viccén.
– Nem... Komolyan… Még csak nem is szembesültem azokkal a veszélyes dolgokkal, amik s múltan történtek velem…
Bambán mosolyogtam, miközben elsuttogtam a szavaimat, és ő nyomott egy puszit a fülem mögé.
Kétszer majdnem megerőszakoltam, egyszer akkor, mikor még középiskolás, és egyszer, mikor főiskolás voltam. Első alkalommal a srác, aki bántalmazott, még fiatal volt, és csak követte a parancsokat, szóval nem volt túl ijesztő. Ugyanakkor a második alkalom más volt, és majdnem egy csoportos nemi erőszak áldozata lettem. Yunho váratlanul felbukkant, mint egy csoda, pont akkor, mikor a bántalmazóm farka belém hatolt volna. Mielőtt elájultam volna, hallottam, ahogy Yunho a nevemet kiáltotta.
Bár mindkét alkalommal sikerült sértetlenül elmenekülnöm, valahogy az, amit akkor éreztem, és az, amit most éreztem, teljesen különbözött. Azokban a napokban voltam a leggyönyörűbb, mielőtt a sebeim elfertőződtek volna és rothadó bűzt bocsátottak volna ki az időtől. Kezdtem hiányolni azokat a napokat, mikor a szívem még nem volt összetörve.
– Menjek... és plasztikáztassam meg magam?
Abbahagytam a hajam vízzel való öblögetését. A fürdőszoba falait teljes alakú tükrök fedték, hogy a vad szexuális életünkben alkalmazzuk őket. Nézte, ahogy megérintettem az arcom, és végre rájött, hogy mi állt a rossz hangulatom mögött. Egy pillanatig csendben volt, aztán egy puszit nyomott a hátamra, miközben végiggondolta a téves számítását.
– Miért kéne?... Még most is nagyon szép vagy.
– Nem azért szerettél belém, mert szép voltam?
– De először igen. De most még jobban szeretem Kim Jaejoongot. Ezt tudod te is, akkor mégis miért...?
– Yunho-yah...
Szavak helyett egy öleléssel válaszolt. Lehunytam a szemeimet, és belesimultam a karjaiba. De én... akkor sem lennék boldog, ha hallanám azokat a szavakat.
Szerencsére egyáltalán nem híztam. És ez valószínűleg normális, mivel a depresszióm szinte minden kalóriát felégetett, amit ettem, így lehetetlen volt hogy hízzak. Micsoda megkönnyebbülés. Kisétáltam az ajtón.
A gyerek egy tanóra kellős közepén volt a vendégszobában. Mikor elsétáltam a szoba előtt, hallottam a folyékony angol kiejtését. Apple, mondta. Apple. Próbálta utánozni a hangot, újra megismételve a hangot. Aztán rám került a sor, hogy megkíséreljem kiejteni a szót. A tanár és a gyerek felém fordult, mikor meghallották a hangot, és kínomban nevettem. Az igazat megvallva semmit sem tudtam az angol nyelvről, és ami azt illeti, semelyik tantárgyról sem. Nem volt „kedvenc tantárgyam”, semmi, kivéve Yunho ragyogó arcát és a gyönyörű testét. Egy hosszú, mély sóhajt eresztettem ki.
A megjelenésemre abbahagyták az órát, és Ahyun kikéredzkedett vécére. Összecsukta a könyveit, miközben a szobalány két csésze jeges teát és néhány sütit hozott. Finomnak tűntek, de nem tudtam enni.
Ez a szépség ára. A saját megereszkedett bőröm már rengeteg bánatot okozott nekem, ha a súlyom elkezdett volna gyarapodni, azt nem tudtam volna elviselni. Ennyire ismertem magam.
A tanárnő először magán segített, mielőtt megkínált volna. Erre egy kissé kínosan kezemet ráztam, és ő megkérdezte, „Megint nem eszik…?”. Úgy látszik, eddig semmit sem ettem meg, amit kínált nekem. Férfiként nem mondhattam azt, hogy "azért, mert nem akarok elhízni", szóval csak kínosan mosolyogtam.
– Jaejoong-ssi nagyon különleges.
– Hogyan?
– Kezdésnek túlságosan is gyönyörű egy férfihez képest...
Mind a ketten nevettünk. Én zavaromban lehajtottam a fejem, miközben ő letette a csészéjét, és egy eltúlzott arckifejezéssel folytatta a dicsérésemet.
Nem tud a múltamról, mint egy tiszta liliom, mint egy szenvedélyes rózsa, mint amilyen korábban voltam.
– Az aurája nagyon különleges. Olyan idős lehet, mint én, de a hangulat, ami önből árad, teljesen különbözik tőlem. Mintha ön olyan dolgokat tenne, amiket az emberek általában nem tesznek. Mi a munkája?
– Mostanában nem csinálok túl sok mindent…
– Ó~? Szóvaljó élete van.
Az arcátlansága megmosolyogtatott. Aztán csendben elgondolkodtam a szavain.
Olyan dolgokat tenni, amiket az emberek általában nem tesznek… Valójában három dolgot tettem, amit normális emberek sosem tennének. Leszúrtam egy másik embert egy késsel, és egyszer a saját kezeim voltak a gyilkos fegyver, ez pedig azt eredményezte, hogy egy ártatlan gyermek sosem lesz képes megtapasztalni az anyja szeretetének melegét. Aztán a szellemi beszámíthatatlanságomat használtam fel egy tökéletesen legális okként, hogy a felszínen eltöröljem a bűnömet. Egyszer nagyon szerencsés voltam! De most megfizetem annak az árát, amit tettem.
Mostanában különböző okok álmatlanságban szenvedtem, szóval egy olyan kis beszélgetés, mint ez, elég volt, hogy kifárasszon. Igazából csak fáradt voltam emberekkel beszélni. Mivel nem éreztem jól magam, nem láttam, hogy a tanárnő mikor ment el, részben azért, mert visszahessegetett a házba, mikor meglátta az arcomat elsápadni.
Egy merész nő volt. És nagyon aprólékos is. Talán csak akkor volt ilyen, mikor Ahyunról gondoskodott, de nálam átment a vizsgán. Nagyon elégedett voltam vele, és reméltem, hogy képes lesz megadni Ahyunnak azt a fajta szeretetet, amit én sosem lettem volna képes megadni neki.
Egyszerűen fáradttá tett az is, ha csak a gyerekre néztem. Ha Ahyun felnőne, és eléri a tizenhét éves kort, akkor láthatnám, önmagamat puszta szenvedésben élni. Bár nem tudom, hogy valami ilyesmi meg fog-e történni.
Lefeküdtem az ágyra, lehunytam a szemeimet, és próbáltam lecsillapítani a légzésemet, mint egy elhervadt növény. Mikor jön vissza Yunho? Még csak egy kis ideje ment el, de máris hiányzik...
Valaki a nevemen szólított a pokoli álmomban. A testmelege Yunhóéval összehasonlítva kissé gyengébb volt. Résnyire nyitottam a szemem, és hunyorogva néztem a világra.
Ahyunt láttam, ahogy a könyveit és a ceruzáit fogta, gyengéden rázogatva a vállam. Abból, hogy olyan természetellenesen ült az ágyon, azt vettem le, hogy egy ideje itt volt.
Nem tudott felébreszteni, ezért várt addig, míg felébredtem magamtól. De aztán türelmetlenné vált, szóval addig rázott, míg fel nem ébredtem. A gondolatra, hogy annyi ideje bámult engem, a hangulatom besavanyodott, és a homlokomat ráncolva ültem fel.
– Mi az?
Kicsit tétovának tűnt, valószínűleg az ingerlékeny arckifejezésem miatt. Nem tudtam mosolyt hamisítani neki, úgyhogy imádkoztam azért, hogy csak hagyja abba a szegény, kicsi énem kínzását. Egyik kezében a dolgait tartotta, a másikkal egy ceruzát nyújtott felém, és első alkalommal nyitotta ki a száját azért, hogy hozzám szóljon.
– Umma...
Ez a megvetéssel tarkított szó elég volt ahhoz, hogy libabőrös legyek.
– Ki a pokol a te "ummád"?!
A vérmérsékletem olyan irányíthatatlanul nőtt, mint egy láng. A gyerekre meredtem, aki ijedtében leugrott az ágyról, minden dolgát az ágyamon hagyva. A mellkasa gyorsan hullámzott fel-le, mint ahogy a szívverése gyorsult. Ha még nem robbantam, akkor valószínűleg fuldokoltam attól, hogy tovább tartottam azt magamban.
- Kifelé... kifelé, most! Meg ne próbálj még egyszer ide bejönni!!
Ahyun rémületében kimenekült a szobából, amiért ráordítottam, aztán megfordult, és rám nézett. Ekkor úgy éreztem, hogy a szavai belém fúródtak, mint az apró tüskék. Umma, umma, umma.... Miért hívott így? Nem vagyok az anyád!
Ordítottam, és szétdobáltam a szobában a párnákat és a takarót, ahogy elvesztettem az irányítást a a dühöm felett.
Végül még az ő dolgait is elhajítottam, és a könyve széle megvágta az arcát, egy kis vonalat karcolva, mielőtt a földre esett volna.
Ahyun az arcához emelte a kezét, képtelen volt sírni vagy hibáztatni engem. Elszaladt, elkerülve a dühömet.
A lábaim gyengék voltak. Lehajtottam a fejem, és leültem az ágyra. Mikor jön vissza Yunho? Ki kell takarítanom a szobát, még mielőtt meglátja. Talpra kényszerítettem magam.
Még valami olyan egyszerű dolog, mit a párna felvétele és az ágyra rakása is szörnyű nehéz volt számomra. A végtagjaim gyakorlatilag használhatatlanok voltak, és a testem még mindig nem tudta befogadni az ételt. Felvettem a takarót, közben úgy éreztem, mintha a testem papírból lett volna, mikor valami a lábamra esett. Egy kis jegyzet volt.
„Hagytam egy kis házi feladatot Ahyun számára, hogy olvasson egy felnőttel. Szóval egy kis cetlit hagyok. Érzem, hogy a gyerek utálja Jaejoong-ssit,de a gyerek végül is még mindig csak egy gyerek. Törődésre van szüksége, szóval ne legyen túl rideg vele szemben.”
A kezem ökölbe szorult a jegyzetet tartva, miközben leültem, és kitört belőlem a zokogás.
Már sok idő eltelt. Miért kínzol még mindig…? Arra vársz, hogy mindettől összeomoljak? Még nem gyötörtél meg eléggé? Basszus...
A könnyek egyfajta elkésett bűnbánat. Meg fogok bűnhődni amiatt, hogy megsebeztem Lee Soo Hee lányát, úgyhogy imádkozom, hogy a könnyeim elmossák ezt a kis bűnt.
Tudom, hogy meg kell értenem, és meg kell védenem őt, de túl gyenge vagyok ehhez...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése