Fordítás! YunJae - Gashiyeon III. (2. fejezet / B)

Csendben maradt, miközben kisétáltunk az étteremből, és kifejezéstelen arccal, csendesen ült a be a hátsóülésre. Megragadtam a biztonsági övemet, és megkérdezem Yunhótól:
– Mit szeretnél enni?
– Hm, főzni fogsz?
– Kell valamit enned, mivel eddig semmit sem ettél. Ahyun viszont nagyon jót evett…
Úgy tűnt, a fülei csak azt hallották, hogy „Ahyun”. Minél többet törődök Ahyunnal, annál jobban szeret.
– Algalevest szeretnék.
Egy apró, rejtélyes mosolyt villantott rám. Elvesztem a gondolataim tengerében, és csak akkor tértem vissza a valóságba, mikor rájöttem, hogy arra a helyre visz, ahonnan megtennék bármit, hogy elmenekülhessek, de már késő volt megállítani őt. Yunho kocsija megállt a kis sikátorban, és a szüleim háza került a látóterünkbe. Tehát ezt jelentette a mosolya.
Nem arról volt szó, hogy nem értettem meg, miben sántikált, de egy kicsit dühös voltam. Mosollyal akarta bemutatni ezt a gyereketa családomnak, mintha semmi gond nem lenne, igaz? Annyira szánalmasak vagyunk.
Az autó megállt, és egy pillanatra minden elcsendesült. Lehunytam a szemeimet, és masszírozni kezdtem a halántékomat, és ő kinyúlt, hogy megpaskolja a vállamat.
– Ez csak udvariasság.
– Várj, Yunho… Ölelj meg. Egy gyors is megteszi...
Szívesen engedelmeskedett, a karjaiba zárt. Üres tekintettel bámultam Ahyunt, féltékeny voltam az ártatlanságára, ami annyira más volt a mi törékeny valónktól. Szerencsés vagy, hogy túl fiatal vagy – féltékeny vagyok rád, Jung Ahyun.
– Sajnálom, hogy csak ennyit tehetek érted.
Az enyémmel ellentétben az ő szívverése felgyorsult. Máshogy nem tudjuk elkerülni a sérüléseket? Őt is nyugtalanítja, de még az ő intelligens elméje sem talált más alternatívát.
– Mindent sajnálok. Hogy cserben hagytam a szüleidet, hogy cserben hagytalak téged.
– Te jobb vagy bármelyik másik férfinél ezen a földön, ezért elég bátornak kellene lenned ahhoz, hogy szembenézz ezzel...
Annak érdekében, hogy megvédj engem és a gyereket, erősnek kell lenned. Mindenki mástól erősebbnek kell lenned. A dicséretemet hallva lehajolt, és nyomott egy csókot a homlokomra. Ez a kitartó, egyenes ember hozzám tartozik, és ez az egyedüli ok, ami miatt úgy érzem, mintha a világ a kezeim közt lenne, amitől bárminél erősebbnek érzem magam.
Én vittem be a gyereket, és az első, akivel találkoztunk, az a nővérem volt. Kezeivel eltakarta a száját, hogy elfedje a meglepettségét, ahogy eszébe jutott egy bizonyos személy. Mindegy, bármennyire is próbáljuk elrejteni, végül is ez az igazság, és néha szembe kell néznünk vele. Noona sem volt kivétel; annak ellenére, hogy csak egyszer látta Lee Soo Hee fényképét, még mindig emlékezett rá. Ezután találkoztunk a nagybátyámmal, majd a szüleimmel. Mindannyian úgy tettek, mintha elvesztették volna a hangszálaikat, annyira féltették a hangjukat, hogy egy szót sem szóltak hozzám, helyette szomorú pillantásokat váltottak egymással.
Yunho letette Ahyunt maga mellé, és szembe nézett az apámmal, aki a nagybátyám mellett ült. Az anyám és a nővérem távol ültek, és mereven bámultak a gyerekre. A pillantásaiktól kissé elveszve és zavartan ácsorogtam itt, a konyhában. Ahelyett, hogy leültem volna velük, úgy tettem, mintha felmérném a nappali belsőépítészeti stílusát, közben úgy figyeltem őket, mint egy bámészkodó.
– Ő a lányom. Öt éves. Bár koraszülött lévén elég gyakran beteg, elég egészséges ahhoz, hogy játsszon a többi gyerekkel.
– És?
– Sikerült meggyőznöm Jaejoongot, hogy fogadja el, ezért újra én vigyázok rá. Szóval szeretném az önök engedélyét is, hogy felneveljem ezt a gyermeket...
Nem baj, ha fáj. Inkább én morzsoljak el pár könnycseppet, mint hogy neki legyen fájdalmas. Még nem használta fel az utolsó ütőkártyáját és azt, hogy személyesen én kértem, hogy hozzuk haza Ahyunt. Ehelyett úgy döntött, hogy az elszántságával győzi meg az apámat.
– Ugyanabban a házban neveled ezt a gyereket, amiben a fiammal élsz együtt…?
Még a nemes szándéka is hiábavaló volt az apám előtt; ő egyszerűen csak ilyen. Az apám sosem fogja elismerni más igazát, mert ő ennyire kőszívű. De Yunho elhatározta, hogy megszerzi az engedélyét, még akkor is, ha alapos kiselőadást is kell erről tartania – milyen ritka egy gyöngyszem! Az igazság az, hogy a múltban bevallotta nekem, hogy nehezen jön ki az apámmal, szóval nagyon gyűlöltem ezért az apámat. Mert számára minden, amit tettünk, bűn volt.
– Nem tudom, miben sántikálsz most…
– Tudom, hogy ez egy szégyentelen kérés, és tudom, hogy Jaejoongot mennyire nagyon bántja Ahyun látványa minden egyes nap. El tudom képzelni. De felelősséget vállalok azért, hogy Jaejoong ne sírjon.
Egyedül az én hozzájárulásom nem volt elég; kellett neki a szüleim beleegyezése is. Ezért hozta ide a gyereket, még ha ez illetlenségnek is tűnt. Ez annyira jellemző rá, hogy minden eltökéltségével azt teszi, amit ő helyesnek lát. A „szégyentelen” emberem meggyőzőképessége a sírásom felemlegetésével párosítva úgy tűnt, megnyerte a csatát az apám ellen, aki a szégyentelen fiát szerette volna védeni.
– Magam fogom felnevelni a gyereket. Szóval kérem, após.
Az apám becsukta a szemét, aztán rám nézett, aki hasztalanul ácsorgott Yunho mellett. Ezt a terhet neked kell cipelned, nem neki – mondta. Ádáz tekintete köztem és Ahyun között cikázott. Az apám, az én gőgös apám lealacsonyodott, hogy megpróbáljon megérteni minket. Ne nézz, mert minél tovább nézel, annál jobban úgy tűnik, hogy felrobbansz.
– És vállalom a felelősséget, hogy többé ne sirassam meg Jaejoongot.
Yunho nem lesz képes megfogadni ezt az ígéretet. Még ha szorosan is ölel, akkor sem tudja átölelni a fájdalmamat.
Nem tudja a valódi okát annak, hogy miért hoztam haza a gyereket.
Kiszöktem a fürdőbe, hogy csendben sírjak, és csak az után nyitottam ki az ajtót, miután kicsit lenyugodtam.
… Még mindig nagyon gyenge vagyok.
Látva, ahogy az anyám visszatartotta a könnyeit, miközben lehajolt, hogy megsimogassa Ahyun fejét, megízleltem az igazi kétségbeesést. Az anyám zokogása egyre hangosabb lett, és noona odarohant, hogy megvigasztalja, együtt sírtak. A nagybátyám homlokán mély ráncok jelentek meg, az arckifejezése kifürkészhetetlen volt. Az apám nézte, ahogy noona a szobájába kíséri az anyámat. Aztán ott volt Yunho, aki a leggyönyörűbb és legmelankolikusabb arckifejezéssel sétált felém, és megfogta a kezem.
Nem vagyok szomorú. Csak egy kicsit féltékeny vagyok arra a gyerekre. Ez az első alkalom, hogy bepillantást adok a keserű szívembe családomnak.
Gyűlöllek. Őrülten gyűlöllek. Még a családom is az áldozatod lett. Komolyan, komolyan szívemből gyűlöllek.
Nem fogom elfelejteni, amit ma hallottam, kicsi. Te mások könnyéből születtél.
Jung Ahyun, ez vagy te valójában.

Fordítás! YunJae - Gashiyeon III. (2. fejezet / A)

Az elmúlt három évben hosszú beszélgetéseink voltak Yunhóval, a legjobban akkor, mikor elmentünk vásárolni, hogy szorgalmasan kiválasszuk a bútorokat és a dekorációkat. Mit kéne vennünk, hová kéne rakjuk? Aranyos kis civakodásaink voltak ilyen hétköznapi dolgok miatt. Végül is még mindig szerettem vásárolni, még ha ez nem is emiatt volt.
– Mit szólsz ehhez?
Szégyentelenül megrázta a fejét.
– Ez?
– Mm!
Az utolsó tetszett neki, és gyorsan felöltötte magára a boldogtalan arckifejezését, majd szorosan átölelte az apja nyakát. Jung Yunho arcáról szinte üvöltött, hogy neki bármi megfelel, ha a kislányának tetszik. A takaró színe még csak nem is passzolt a házunk dekorációjához! De a tiltakozásom süket fülekre talált, és nem tudtam mit tenni, vetettem egy gyűlölködő pillantást a tarkójára – még az egyetlen szórakoztató időtöltésem is odalett. Ettől kezdve mindig azt vette meg a bevásárlásaink alkalmával, ami megfelelt Ahyun kívánságainak.
Mindig ki tudta választani azokat a dolgokat, amiket a lány szeretett. Még mikor éhes voltam, akkor is lerázott annyival, hogy „Egy pillanat, és eszünk, jó?”, miközben úgy tett, mintha törődött volna velem. Bár tudtam, hogy nem gondolta komolyan, mégis Yunho minden tette szálkává vált a szememben. Többé már meg sem próbálta tettetni, gyerekesen kimutatva a valódi érzéseit. A szemei folyamatosan a kis Ahyunon voltak, és úgy tűnt, hogy annyira szereti a kislányt, hogy nem tud vele mit kezdeni. Teljesen más volt, mint a szerelmes pillantások, amikkel engem vizslatott. Azt hiszem, ezeket elégedett és megkönnyebbült pillantásoknak lehetne nevezni. Bárhogyan is, ez biztosan szeretet.
Továbbra is a gyereket bűvölte azokkal a lágy pillantásokkal, beszéd közben a fejét simogatta.
– Azt hiszem, egy idő után költözködnünk kéne. Jaejoong-ah, hol éljünk majd?
– Szükség van erre?
Bár a kezeink tele voltak szatyrokkal, még mindig azon kattogott az agyam, mikor beléptünk az étterembe, hogy mit felejtettünk el megvenni. A dolgok legnagyobb része a közelgő nyárra való felkészülésre voltak, mint például nyári ruhák. Még az ízlése is jobb lett ennek a gyereknek a kedvéért – az összes ruha, amit választott, aranyos volt. És ami a legfontosabb, nagyon is illettek a kislányhoz, nem úgy, mint az a darab, amit széttéptem azon a napon.
A gyermek boldogan és egészségesen nőtt fel, egy élet, ami egy olyan testből született, amit én fizikailag és mentálisan is megkínoztam, egy élet, ami nem az anyukája tejéből táplálkozott, hanem a szerelmem szeretetéből, mint egy kis szörnyecske. És most itt állt a szemeim előtt, és ezt alig tudtam elhinni.
– Mi az, Jaejoong...?
– Mm…
– Mérges vagy?
– Nem.
Ezt a bonyolult érzést nem lehet a „mérgessel” leírni. Valószínűleg az a szó, ami a legközelebb állna hozzá, a „búskomor” lenne. A véletlen pillantásai minden alkalommal megsebeztek; milyen egy szánalmas, törékeny szívem van!
– Csak egy kicsit fáradt vagyok.
Nem mondott semmit. Ez nem a megfelelő mentség volt arra, hogy a szívem nehezebbé vált, szóval úgy döntöttem, befejezem ezt az ostobaságot. Többé nem fogok a karján csüngni, mint egy szegény gyerek, és érettebb leszek, így nem kell majd aggódnia miattam. De mivel most olyan törékeny vagyok, először mentálisan kell magamat felkészítenem.
– Jobb lesz, ha majd hozzászoksz. Sajnálom, az én hibám, hogy elhoztam.
Nem baj, ha ezt gondolta. Ez egyfajta önreflexió és bűnbánat volt számomra. Beismertem, hogy féltékeny voltam, így lehajtottam a fejem, de ő kinyújtotta a kezét, és felemelte az állam. Miközben a kezei közé fogta az arcom, végigfuttatta az egyik ujját az orcámon, mintha gyengéden mosolyogva egy könnycseppet törölt volna le.
– Gyere, csókolj meg.
Bár egész végig Ahyun kezét fogta a vásárlás alatt, elengedte őt, hogy a karomnál fogva magához húzzon. Egy kicsit haboztam, mielőtt lassan megkerültem volna az asztalt, hogy mellé ülhessek. A szokatlan viselkedésem miatt egy kicsit elégedetlennek tűnt, és a szokásosnál erőteljesebben húzott az ölébe.
A kezdetektől fogva nem érdekelt minket, ha bámultak. Ebédidő volt, és ezen a zsúfolt helyen karoltam át a nyakát, miközben ő az arcomat tartotta, a nyelveink szenvedélyesen gabalyodtak össze. Egy percre az elmém teljesen kiürült, miközben minden egyes darabkáját élvezve elmerültem abban a pillanatban. Bár talán ezt Ahyun egy traumának élte meg, mivel ez volt az első alkalom, hogy látta, ahogy az apja megcsókolta az új anyukáját, aki nyilvánvalóan egy férfi volt, egyáltalán nem érdekelt. Égető szükségem volt a lélegzetére, hogy megnyugtasson engem, mert így teljesen törékeny voltam. Bárcsak létezhetnék az ölében, és ehetnék, aludhatnék, szeretkezhetnék ebben a szűk mennyországban! Az ilyen édes kis semmiségekkel megkoronázott pillanatokban megbánás nélkül meg tudnék halni.
– Nem tudod, hogy milyen boldoggá tesznek a szavaid…
– Míg neked tetszenek, nekem is…
– Nem tudod, Jaejoong-ah, fogalmad sincs arról, hogy milyen aranyos vagy mostanában…
– Szeress, mutasd meg most az egész szerelmedet…
– Akkor nem maradna testem…
– Akkor is, nem baj… Most megbánás nélkül meg tudnék halni. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd így élhetek együtt veled, szóval most nagyon áldottnak érzem magam. Komolyan, Yunho… Ahyun a lányod, szóval minden rendben lesz. Ő az én szeretett Yunhóm lánya, szóval kötelességem gondoskodnom róla...
– Én Jaejoongom, miért vagy ilyen gyönyörű?...
Most dicsér engem. Így van, ne semmi gondolj másra, csak rám. Ezidáig túl sok sebet szereztünk, és végre csak mi vagyunk, és semmi sem választhat el minket egymástól, semmi sem akadályozhat minket, hogy együtt legyünk, míg a halál el nem választ. Valamikor, valahol, bizonyos idővel ezelőtt megígértük egymásnak, hogy örökre együtt leszünk, még a szerelem kereszteződésében is. Ezért többé nem kell félnünk a jövőnktől.
Ahyun ételét kihozták, és még akkor sem mentem vissza a helyemre, inkább Yunho ölében ültem. A pincérnő ridegen nézett rám, de észrevettem, és egy komolytalan pillantást küldtem felé, ami úgy tűnt, bosszantotta. Miután kihozta a kajánkat, gyorsan eltűnt, és valamit morgott az orra alatt, ami felébresztette a kíváncsiságomat. Hirtelen elnevettem magam.
Apró falatkákra vágta Ahyun steakjét, de ez egy kicsit kínos volt, mivel én az ölében ülve olyan voltam, mint egy akadály. Ugyanakkor nem mondott semmit – egyikünket sem volt hajlandó elengedni; sem a gyereket, sem engem.
Miközben figyeltem, hogy etette Ahyunt, elkezdtem újra elfoglalni a száját, és a szerelmem nem kifogásolta a dolgot. Mikor abbahagytuk a csókolózást, megetette a gyereket egy kis sült krumplival, aztán folytattuk ott, ahol abbahagytuk. Ez addig ment, míg Ahyun azt nem mondta, hogy tele van, aztán folytattuk a csókolózást. A haszontalan étel akkor is haszontalan marad, nem számít, hányszor eszel belőle. Összepréseltem a szám, és sajnálkozva néztem a gyerekre. Aggódtam, hogy a nem titkolt vonzalmunk talán árt a gyereknek. Mostantól kezdve kevesebbet fogod látni az apádat, aztán egy napon már többé nem láthatod az arcát. Megértetted?
Öntudatlanul egy kicsit magasabbra emeltem a fejem. Ez nem a fölény érzése – a gyerek még csak nem is veszély! Ő csak egy másik élő dolog, aminek szüksége van a törődésemre.

Fordítás! YunJae - Gashiyeon III. (1. fejezet / B)

Az idő előrehaladtával sokkal merészebbek lettünk az ágyban. Miközben feküdtünk, megragadta a lábamat, és szívta a lábujjamat, miközben csípőjével lökött, az orrlyukai kitágultak, majd összehúzódtak. Az arckifejezését abszolút derűsnek találtam, és nem tudtam mit tenni, kitört belőlem a nevetés. De az a nevetés rövid életű volt, mivel össze kellett szorítanom a fogamat, hogy elviseljem az őrült ritmusát, ami annyira erős és gyors volt, hogy az egész ágy rázkódott tőle.
Már hosszú ideje nem volt hasmenésem. Mivel olyan régen volt, hogy mindent kiadtam volna a szervezetemből, amit ettem, még csak észre sem vettem a kellemetlenséget.
Ha a látogatásainak száma egy mérce lenne, akkor már majdnem egy hónapja élnénk együtt, mint egy hivatalos pár.
Kimerülten hajtottam a fejem a karjára, és békésen bámultam a mennyezet. Furcsa, de úgy gondoltam, hogy a plafon kígyózott, bár biztos voltam abban, hogy a mennyezetünkön nincs sok mintázat. Úgy tűnik, ma este megint álmodni fogok. Yunho légzése lassú volt, és egyre nagyobb levegőket vett, a kezei nem simogatták már a hátam. Lehunytam a szememet az ölelésében, majd szinte azonnal álom földön landoltam.
Álmomban Eunho hyungot láttam, akivel évek óta nem álmodtam. Még mindig olyan fiatalnak nézett ki, amilyen mindig is volt, gyönyörűen mosolygott rám.
Már reggel volt, mikor kinyitottam a szemeimet. Nem sokáig álmodtam, de az érzés nagyon intenzív volt. Egyáltalán nem voltam fáradt, ami azt jelentette, hogy valószínűleg jól aludtam. Mikor a plafonra néztem, esküdni mertem volna rá, hogy egy pillanatra láttam Eunho hyung arcát, miközben minket nézett, ahogy meztelenül ölelkeztünk az ágyban. Lehet, hogy a képzeltem játszik velem?
Azonnal felráztam Yunhót. Lustán nyitotta ki résnyire az egyik szemét, miközben a derekamat ölelte.
– Mm… Mi az…?
A szerelmem, aki csak most ébredt az álmaiból, meleg volt és gyöngéd. Pontosan ugyanolyan, mint öt évvel korábban. Szorosan megöleltem, mint egy gyerekszerű férfi.
– Yunho… Yunho…
– Mi az?… Ne csak piócáskodj, mondd el...
– Láttam Eunho hyungot…
–…
– Az álmaimban… Láttam Eunho hyungot….
– Hyung… milyen volt?
– Jól nézett ki… Az arca még mindig sápadt, és úgy tűnt, jól van...
A fejét a mellkasomba fúrta, majd átölelt ahelyett, hogy én öleltem volna őt, és egyetlen egy szót sem mondott. Ehelyett mély levegőt vett, és megharapta a mellbimbóm – egy szokás, ami mindig is megvolt neki.
– Szóval… Már nem számít, Yunho… Ne hibáztasd magad… és ne érezd úgy, hogy tartozol neki… Légy jó, Yunhóm...
Azon a napon, mikor összeházasodtunk, ő letérdelt, és örök esküt mondott, és az igazságot is bevallotta nekem Eunho hyung halálával kapcsolatban. Nagyon ledöbbentem, mikor elmondta, hogy miattam hagyta meghalni a bátyját, de ami megtörtént, az már a múlt. Ahogy ő meg tudta bocsájtani nekem a bűneimet, én is magamévá tettem az övéit. És ő zokogott azon a napon, mikor boldognak és áldottnak kellett volna lennünk, a szerelmünkért, és bocsánatért imádkozott amiatt, amit tizenkét évvel ezelőtt tett.
Ha egymás megviselt és bűnös testét öleljük szorosan, és az egymásnak nyomódó szíveinkkel lélegzünk – nincs is ennél jobb dolog ezen a világon. Bár nem volt jele annak, hogy mennyi könnyet kellett hullatnunk azért, hogy elmossuk a szíveinkben lévő terheket, ez alatt a nyomás alatt folyamatosan küzdöttünk a boldogságunkért. És ez alkalommal nem fogunk veszíteni.
Ennyire nagyon szeretjük egymást – még most is.
– Jól vagy?
– Persze, jól vagyok.
Egy hitetlenkedő pillantást vetett rám, mintha azt várta volna, hogy megbánjam a szavaimat. Út közben folyamatosan lopott pillantásokat vetett rám, miközben vezetett. Milyen aranyos.
Nagyon jókedvű voltam ma én is, ezért döntött úgy, hogy ma fogjuk hazahozni magunkkal Ahyunt.
Nem akart túl sokat beszélni a gyerekről, bár inkább úgy tűnt, hogy semmit nem tervezett nekem elmondani. Természetesen egy olyan döntést, hogy hazahozzuk a gyereket, nem lehet a pillanatnyi kedv alapján meghozni, de ha most elhalasztjuk a lehetőséget, akkor valószínűleg együtt kellene élnem a rosszkedvével.
Nem mondta, de én tudtam, hogy Yunho nagyon-nagyon boldog volt.
Nem volt semmilyen különleges terv, egyszerűen mind a ketten úgy éreztük, hogy ez a megfelelő időpont erre. A kedvem volt az egyik ok, de valószínűleg tényleg szerettem volna teljesíteni a kívánságát. Míg szeretjük egymást, addig nekem minden megfelel; a döntése, hogy én leszek az egyetlen ember élete végéig, akire figyel, mélyen megindított.
Korán reggel összekaptuk magunkat, és elindultunk Jinho hyung házához, ahol Yunho lánya volt.
Míg harminckettő, addig Jinho hyung már negyvenöt éves volt, de még mindig olyan jóindulatú volt, mint mindig is. Jinho hyung volt valószínűleg a legmegviseltebb közülünk, hiszen miattam elvesztette az anyukáját és a sógornőjét is. Bár a Jung család támogatópilléreként nehéz időkön ment keresztül, erős maradt. Azonban éreztem, hogy a pillér alapja elkorhadt, és ő az összeomlás szélére sodródott. Miattam, a szerelmünk miatt.
Hálával teli szívvel hajoltam meg előtte, és köszöntöttem. A ráncos szemei majdnem olyan vonzók voltak, mint egy munkás kezei, de még mindig megvolt az az egyedülálló karizmája, és rám mosolygott, mint ahogyan mindig is tette. Leültünk vele a kanapéra, és Yunho azonnal kifejtette, hogy a gyermekért jöttünk. A szavak hallatán Jinho hyung és a felesége meglepett pillantásokat váltottak egymással, és mind a ketten ugyanakkor fordultak felém.
– Ez az, amit Jaejoong akar – tette hozzá Yunho. Talán azt gondolta, hogy ez dicséretreméltó a számomra.
A komoly arckifejezésük először zavarodottnak tűnt, aztán felfegyvereztem magam a magabiztosságommal. Megkaptátok a választ, amit akartatok, nem? Egyből abbahagyták a kérdő pillantásokkal való bombázásomat. A szívem sajgott, hiszen hiába nyertük el olyan gyorsan a bizalmukat, ez akkor is egy kínzó élmény volt.
– Tényleg nem tudjuk elviselni, hogy elszakadjunk tőle, tudod. Boldogságot hozott az életünkbe, mintha a a saját gyermekünk volna...
A ház asszonya kissé szánalomra méltón nézett ki. Olyan kedves és jószívű, mint ahogyan kinéz – nem csoda, hogy ő a legidősebb sógornő. Nem számított a szóban forgó probléma, anélkül mutatta ki az erejét, hogy látványosan kifogásolta volna a dolgot. Mikor először mondtuk el még három éve, hogy azt tervezzük, hogy összeházasodunk, Jinho hyung nem volt hajlandó ebbe beleegyezni, mivel mindig a saját elképzelései szerint élt. Aztán ő belépett pont akkor, amikor mi már feladtuk volna, és azt mondta, hogy a házasság nem csupán abból áll, hogy mondunk néhány esküt egymásnak. Ha ilyen gondolkodásmódunk lenne, a szerelmünk biztosan elhalványulna, és ez volt az az őszinte tanács, amit adott nekünk, amivel minket, megfáradt szerelmes madarakat az utunkra bocsájtott.
Azt mondta, hogy Ahyun éppen sziesztázik, és felkísért minket az emeleti hálószobába. Ez volt Yunho szobája, mikor tizenhét éves volt, aztán összeköltözött velem. Yunho és én felmentünk, miközben én megcsodáltam a ház pompáját, aztán lenyomtuk a kilincset.
Egy pillanatig elfelejtettem levegőt venni.
A napfény, ami az ablakon keresztül ömlött be, lágyan elszóródott, álomszerű megvilágítást adva a kis angyalnak, aki mély álomba merült. Még a körülötte kavargó levegő is fénylett.
Jung Ahyun.
Jung Ahyun. Így nevezte el a tragikus szerelméből kikristályosodó gyöngyszemet.
– Mi…?
Látva, hogy mennyire elkábultam az ajtóban, Yunho hátulról átkarolt. Az ölelése még a napfénytől is melegebb volt, és jelentősen megnyugtatott. Bár a berendezés teljesen más volt, mint korábban, még mindig képes voltak kiszúrni annak a jeleit, hogy az én Yunhóm hogyan nőtt fel ebben a szobában. És ez a gyermek, akiből ugyanaz az aura áradt, mint Yunhóból, mikor még fiatal volt, ő lesz a lányom, akire mostantól vigyáznom kell.
– Annyira gyönyörű...
Valójában ez a gyermek sokkal lélegzetelállítóbb volt a „gyönyörűnél”, és úgy tűnt, mintha a világ legaranyosabb dolgaiból gyúrták volna össze. Mint egy szent dolog, amit nem érinthetek meg. Valószínűleg meg tudom… ezt a gyermeket…
– Ragyog, komolyan…
– És azt gondoltad, hogy úgy nézett ki, mint egy szörny, mikor kiszedték az anyukájából, igaz?
Azt hittem, hogy ezeket a dolgokat sikerült magam mögött hagynom, de az „anya” említésére az egész testem megmerevedett. Nem kért tőlem bocsánatot, bár nem is volt rá szükség, mert úgy ölelte át a gyenge és törékeny mivoltomat, mint a hatalmas óceán. Jól van, rendben van ez. A lélegzetei közel kerültek a számhoz, és az ajkaink összeértek. Gyengéden. Miközben csupán ez az egyszerű érintés békével töltött el, Mrs. Jung újra megjelent, és egy halk, rosszalló köhögést hallatott a szerelmünk kimutatása miatt.
– Sajnálom, sógornő. Végül is még mindig friss házasok vagyunk.
– Ó, valóban?
Olyan pillantást küldött felénk, mint amilyen érzéketlen nő volt, de nem akart ártani. Hirtelen égni kezdett az arcom a szégyentől, és gyorsan Yunho mögé bújtam. Gyengéden megfogta a kezem, az ujjainkat szorosan összekulcsolta, ezekkel az apró kis cselekedetekkel vigasztalt engem, mert az idő múlásával nagyon gyenge és sérülékeny lettem.
Mrs. Jung az ágyra ült, és gyengéden megcirógatta a gyermek fejét, az arckifejezése finom és anyai volt. Nem ő volt a biológiai anyja, de tudtam, hogy a szeretete igazi volt.
– Ahyun, Ahyun… Ébredj fel, gyermekem…
Óvatosan keltegette a gyermeket, és Ahyun szinte azonnal fel is ébredt. Észrevette a nőt, és kis kezecskéét kinyújtotta, hogy megérintse az arcát. Mrs. Jung a karjaiba vette a gyermeket. Érzékelve, hogy több ember van körülötte, Ahyun csipás szemmel körbenézett, és az első személy, akit kiszúrt, az az apja volt. Az arca láttán elmosolyodott, de nem egy gyermek mosolyával – a szemei érettségtől csillogtak, miközben az apjára mosolygott.
Aztán észrevett engem mögötte, és az arckifejezése megváltozott. Abban a pillanatban abbahagyta a mosolygást, mintha rájött volna valamire.
Az összes jó érzés, amit éreztem, mikor eljöttem erre a helyre, eltűnt, mint egy álom. Mikor a gyermek felemelte a pillantását, hogy végigmérjen engem, kellemetlen érzés futott keresztül a vénáimon, amitől a lábaim földbe gyökereztek. Basszus, ez biztos egy átok! Ami abban a pillanatban történt, valóban arra engedett következtetni, hogy ez egy igazi átok volt.
– Mostantól Appával fogsz élni. Szeretnéd, igaz?
Bár ezt mondta, a gyerek egy pillantást sem vetett az apjára, inkább rám meredt. Az okos szemei megmondták, hogy tud valamit, ha nem tudna, akkor miért nézett volna rám olyan kitartóan? Olyan volt, mintha meztelenül álltam volna előtte. Bárcsak megkérdezhettem volna tőle: Ki vagy te? Ki a fene vagy te? Miért hozol ilyen kellemetlen helyzetbe?
Megfogta a gyerek kezét, és kedélyesen rám mutatott.
– Ő Umma, látod? Hát nem szebb a mi Ahyununknál?
Nem számított, mennyire fájt neki, nem volt választása – be kellett mutatnia Lee Soo Hee lányának.

Fordítás! YunJae - Gashiyeon III. (1. fejezet / A)

Azon a napon, miután találkoztunk a homályos folyosón, én egyetlen egy szót sem voltam képes kinyögni. De egy év elteltével, kicsivel azelőtt, mielőtt kiengedtek volna, rádiót hallgattam, és a kedvenc dalom szólt belőle. Szóval természetes módon dúdolni kezdtem, és egyáltalán nem éreztem ezt furcsának, nem is volt nehéz, és csak akkor vettem észre, hogy visszanyertem a hangom, mikor véget ért a dal. Ez egy kicsit meglepett. De onnantól kezdve a testem a felépülés jeleit kezdte mutatni.
Az első beszélgetésünk alkalmával nagyon sok dolgot mondtam. A beszélés hirtelen egy nagyon élvezetes elfoglaltsággá vált számomra, szóval egyszerűen folyamatosan nyafogtam. Miután befejeztem az értelmetlen fecsegést, sokkal energikusabbnak és jobban éreztem magam.
Hivatalosan is elfogadtam az ajánlatát, amit három évvel ezelőtt tett, és összeházasodtunk. A kórházban öltöztünk fel, és egy apró templomban volt az esküvő a város peremén. Egyszerű volt, csak ketten voltunk, de ennek ellenére örökre szólt. Nem egy mesébe illő esküvő volt, nem voltak papok, nem voltak meghívottak, és valójában elég olcsón is jöttünk ki belőle. De ez egyáltalán nem érdekelt, mert megígértük egymásnak, hogy örökké egymás mellett leszünk, ezért én boldog leszek.
Mikor elmentünk a családjainkhoz engedélyt kérni a házasságra, senki sem csodálkozott. Az apukám még meg is kérdezte Yunhót, hogy akar-e vele amőbát játszani, ráadásul ezt vidáman tette. Úgy tűnt, mindenki beletörődött a sorsba: az ő családja, az enyém, én és Yunho.
Nagyon lenyűgözött, hogy anélkül kaptunk engedélyt, hogy Yunho letérdelt volna. Egy darabig a szobámban sírtam, a párnámat használtam, hogy elfojtsam a zokogásomat. Miután beszélt az apámmal, a szobámba jött, én pedig az örvény közepétől kezdve elkezdtem neki siránkozni, hogy mi minden történt velünk. Miért csak most tudunk összeházasodni? Miért kellett ilyen sokáig várnunk erre? Miért ilyen körülmények között kell összeházasodnunk?
Letörölte a könnyeimet, és azt mondta, hogy legyek megint az a Kim Jaejoong, aki tizenkét évvel ezelőtt voltam, hogy legyek megint olyan lélegzetelállító, mint amilyen tizenhét évesen voltam.
A szívében még mindig úgy lát, mint a tizenhét éves Kim Jaejoongot. Lehet, hogy így nyert elég erőt ahhoz, hogy keresztülmehessen ezen.
Megérintettem a jegygyűrűm. Egy szempillantás alatt három éves házasok lettünk. Nincs miért aggódni – mondtam magamnak, ahogy a karjának dőltem a hazafelé vezető úton – most már nincs mitől félni.
Ez alatt a három év alatt volt elég időnk arra, hogy lassan felújítsuk a lakást. Bár friss házasok voltunk, megvolt a magunk élete, szóval nem költöztünk össze, pedig már megvettük a házat. Nem volt késő elkezdeni az együttélést akkor, amikor tökéletesebbek lettünk, mert a házasságunk számunkra abszolút egy ígéret volt. Az elmúlt három évben két vagy három bútordarabot szereztünk be egy jól sikerült hónapban vagy három hónap alatt egyet. Nagyon szenvedélyesek voltunk a lakás dekorációját illetően, hiszen ez volt az a hely, ahol a hátralévő életünket fogjuk tölteni. Tehát azzal, hogy egy kis extra erőfeszítést tettünk a díszítésbe, megalapoztuk a jövőnket.
Mire kiengedtek a kórházból, a felújítás már majdnem kész volt. A nappalinkból látni lehetett az emeletre vezető lépcsőket; volt egy antik stílusú gardróbszobánk, ami tele volt ruhákkal és hasonlókkal, és nem feledkeztünk meg a széles teraszról sem. A hálószobánk az emeleten volt, és itt kellene a legtöbb időt töltenünk. Még egy kisebb vitánk is volt, mikor kanapét választottunk a szobához. Amikor a párok veszekednek, egyikük mindig a kanapén végzi, szóval úgy gondoltam, hogy jó volna egy tágas és nagy kanapét választani. Yunho azonban arra gondolt, hogy valahol majd dolgoznia is kell, ezért inkább pár fotelt akart venni. De végül arra jutottunk, hogy a szeretkezéseinknek is kell helyet biztosítani, szóval egy viszonylag megfelelő méretű kanapé mellett döntöttünk.
Egy kisebb partit szervezett, hogy megünnepeljük, hogy végre elhagyhattam a kórházat, de tényleg csak pár gyertya elfújásáról, egy torta felvágásáról és egy kis bor ivásáról szólt. Igaz, a valódi parti az ágyban nem csak egy egyszerű dolog volt. A korral az önkontroll ajándéka is jött, és lassan az egyre szexibb testére másztam, miközben a fenekemet automatikusan ide-oda csavargattam, ezzel kompenzálva az elmúlt napok önmegtartóztatását. Miután öt órán keresztül az ágyban szórakoztunk, annyira kába lettem, hogy még fájdalmat sem éreztem egyáltalán.
Még mindig megvolt a szokása, hogy a bejáratomat nyalogassa, ahogyan én vérpiros ajkaimmal a nevét mondtam. Az a virág valami olyasmi volt, amire én nagyon büszke voltam. Mikor nem tudta betenni, automatikusan hátranyúltam, hogy az ujjaimmal szétfeszítsem, így belém tudott hatolni. Mikor már a gyönyör kapujában állt, lenyomta a felsőtestemet, szóval a mellkasomon feküdtem a nyirkos lepedőn, miközben ő az édes virágomba fulladt.
– Mm… Mondd, hogy hiányoztam… Ah… Yunho, hm?
– Hiányoztál… Még szex közben is, mikor olyan közel vagyunk egymáshoz… hiányzol…
– Mikor… a lányoddal vagy, akkor is… igaz?
– Igen… Érzed? Hogy mennyire beléd akarom rakni…? Mondd, hogy szeretsz, hm?
– Szeretlek, oppa. Ah… Ah… Szeretlek… Tégy szebbé most, hm?

Fordítás! YunJae - Gashiyeon III. (prológus)

– Még mindig szoktál álmodni?
– Nem… az utóbbi időben nincsenek...
A beszélés nem egy könnyű lépés. Bár a nyelvem már újra olyan fürge, mint amilyen korábban volt, még mindig hosszú pillanatokig haboztam, mielőtt bármit is mondtam volna. Rengeteg szó és mondat lengte körül a szűk gondolatmenetemet. Egy darabig hallgattam, miközben összeraktam a szótöredékeket, aztán kitoltam őket az ajkaimon. Az orvos türelmesen várakozott; „nem sietünk sehová”, mondta nekem kedvesen, aztán végre kimondtam azokat a szavakat, amik a fejemben jártak.
– Valójában… nem az, hogy elmúltak, hanem hogy egyáltalán nem emlékszem rájuk… Néha kinyitom a szememet, és a fejtetőm… nem… a tarkómnál kényelmetlen és nyugtalanító érzésem van… Mintha tele lenne ötletekkel, de ugyanakkor ezek az ötletek rendszertelenül összekavarodtak volna. Mostanában ez elég ijesztő… Ijesztőbb az álmoknál… Mintha a kis, hülye énem gúnyolódna...
A magyarázatom közben sokat gesztikuláltam a kezeimmel, és a nő elmélyülten bólintott.
Ő egy nagyon kedves orvos, csak mindig azokat az unalmas dolgokat mondta, amiket nem akartam tőle hallani. A szavai mindig lényegtelenek voltak, és sosem elégítettek ki, de legalább az ítélete, hogy mindezek normális jelenségek, valahogyan megnyugtattak. Gyakran beszéltem vele, például egy ebédnél, és ez elég kellemes volt. Hittem abban, hogy amit mondott, az vigaszt nyújt nekem, és így végül Kim Jaejoong megszelídült.
– Mivel nem emlékszem rájuk, ez azt jelenti, hogy magad mögött hagyod az összes olyan dolgot, igaz? Jó jel, hogy kevesebben álmodsz. Az utóhatások is normálisak, mert ezek olyanok, mint az emlékek, amik még mindig az elmédben időznek. Mindenkinek vannak, mert mindenkinek megvannak a saját sebei, hegei...
– De van, amikor túl megterhelők számomra…
– Értem. Akár úgy döntesz, hogy leküzdöd vagy hogy beletörődsz, Jaejoong, ez vagy rosszabbá teheti a helyzetet, vagy segít teljesen felépülni. Csak ne gondolkozz rajta túl sokat, és tárd ki a szíved és az elméd, aztán biztosan jobb lesz...
Teljesen elhittem a szavait. A konzultáció végén felálltam, és megráztam a kezét. A vékony, kicsi kezei mindig a pácienseivel voltak elfoglalva, szóval elég hidegek voltam. De az enyém még hidegebb volt, mint az övé, és mikor megráztam azt a kezet, ami az enyémnél egy kicsit melegebb volt, az valahogyan megvigasztalt. És abban a békességben az elmém és a testem is vigaszra talált. Öt év telt el, és én lassan elhervadtam, és úgy néztem ki, mintha az eredeti méretem felére zsugorodtam volna, fokozatosan egyre és egyre gyengébbé válva.

Fordítás! YunJae - Gashiyeon II. (epilógus)

A tavasz már majdnem itt volt, mivel anya ezt mondta nekem; tőle tudtam.
A kórtermem hőmérséklete egész évben szabályozva volt, szóval nem érezhettem a kinti idő változását. Egy idő után még a naptári számok is ugyanolyannak tűntek, és a napjaimat egy kis evéssel és rossz alvással töltöttem. Az idő már nem jelentett nekem semmit, de egyáltalán nem unatkoztam. Néha, ha már nem tudtam tovább elviselni a magányt, akkor kisírtam a szívemet, ezzel kínozva a testemet, érzelmi kitörést keresve. Ha tudnék aludni, akkor nem tűnne ez olyan hosszú időnek.
Hat hónap telt el azóta, mióta a doktor mentális betegséggel és alultápláltsággal diagnosztizált. Ez tényleg egy nagyon kényelmes magyarázat, szóval ha még meg is ölném magam, akkor sem kérdezné senki sem, hogy miért. Mindenki sajnált, és a körülöttem lévő emberek lassan hozzászoktak, hogy kínoztam őket. Azt hittem, hogy az anyám napról-napra öregebb, de még ez is egy normális dolog volt ahhoz képest, hogy én milyen gyorsan lettem öreg és csúnya. Fogalmam sem volt, hogy mikor épülök fel ebből, még ha éreztem is, hogy a testem újra erősödni kezdett.
A doktor mindig arra kért, hogy menjek ki, és napozzak egy kicsit, mondván, hogy ez majd segít a depressziómon. De még a napozással is nagyon gyenge voltam, mint egy belőtt kis csaj. Vajon ki mondta ezt nekem? Minden alkalommal, mikor a napon álltam, eszembe jutott ez a mondat, és inkább vissza is mentem az apró szobámba, és elbújtam a sarokban. Az orvos azt mondta, hogy minden nap ki kellene mennem sétálnom legalább egy tíz percet, hogy egészséges maradjak, de teljesen figyelmen kívül hagytam, és a hat hónap alatt majdnem minden nap a kórtermembe zárkóztam. Még ha az ablakom mellett is ültem, mindent megpróbáltam, hogy elkerüljem a napfényt. Ha ő elkezdett megjelenni a gondolataim között, mint a kicsi, zöld hajtások, gyökerestül húztam ki őket.
Ahogy azt vártam, egyáltalán nem látogatott meg. Ahogy teltek a napok, kezdtem feladni a reményt, hogy talán mégis eljön. Már nem próbáltam senkit sem követni az üres tekintetemmel. Bár egyszer sem látogattál meg a hat hónap alatt, én egyáltalán nem utállak.
Ez idő alatt igyekeztem úrrá lenni magamon, de a szívem mélyén titokban mégis azt kívántam, hogy jöjjön el. Azzal tudtam csak tiltakozni a rideg viselkedése ellen, hogy nem ettem, és nem aludtam. Anya azt mondta, hogy nagyon-nagyon hamar el fog jönni, és csak egy kicsit kell még kibírnom. A kitartás egyfajta türelem, de ennek a férfinak, akinek három rendbéli bűn van a fejében, a türelem semmi. Ha egy olyan fajta személy, mint én, mégis türelmes lehetne, akkor nem lennék ilyen állapotban.
Jinho hyung minden hónapban meglátogatott egyszer. Először bűnös szívvel jött, magát hibáztatta azért, amiért korábban nem vette észre a jeleket. Még meg is ütött, amiért elárultam őt, és olyan törékenynek tűnt, mint amikor az édesanyja meghalt. Egyáltalán nem éreztem fájdalmat az ütése nyomán, és miután gyakrabban kezdett látogatni, a felém irányuló hozzáállása minden egyes alkalom után javult. Pár nappal ezelőtt újra eljött, és pár jó hírt is hozott. Valószínűleg ez nekem is jó hír, nem? Nem tudom. És ez a fő oka annak, amiért Yunho még nem látogatott meg. Egy darabig habozott, mielőtt elmondta volna nekem.
– Ahyun, kiengedték őt a kórházból.
Még nem volt nyolc hónapos, mikor megszületett, és három hónapig egy inkubátorban tartották intenzív kezelés alatt, mielőtt kiengedték volna. Mivel az anyukája meghalt, és császármetszéssel kivették a méhből, sokkal gyengébb volt, mint a többi koraszülött baba. Azt hallottam, hogy Yunho csak azért félredobta a munkáját, hogy otthon maradhasson, és vigyázhasson az ő drága kislányára, aki néhány betegségtől szenvedett, miután kivették az inkubátorból. Nagyon aggódott a gyermekéért, és nem tudta rávenni magát arra, hogy egyedül hagyja. Most, hogy Jung Ahyun újra egészséges, Yunho szán időt arra, hogy meglátogasson? Még mindig rejtegethetem ezt az apró reménysugarat?
Gondolom, időre van szüksége, hogy rendezni tudja az érzéseit. Azt hiszem, hogy egy ideig gyászolnia is kellett azt a halott nőt, akit próbált megszeretni azért, hogy engem elfelejtsen. Ha erről volt szó, akkor örömmel elfogadom, és elviselem. De néha azért kifárasztott.
Az idő kegyetlenül telt. Néha, mint ma, az éjszaka rendkívül hosszúnak tűnt, ez pedig nehezítette az elalvásomat. Még éjfél után sem éreztem magam álmosnak, szóval kimentem sétálni a folyosóra. Hidegnek és csendesnek kellett volna lennie, mint általában, de hirtelen egy túlságosan is ismerős parfüm illatát éreztem meg. Annyira édes, annyira áldott volt, és annyira különbözött az előző álmatlan éjszakáktól. A folyosó végén volt az illat forrása, de nem kellett közelebb sétálnom hozzá. Míg elfordítom a fejem, rá fogok jönni, hogy mindig is ott volt, és csendesen várt rám, mint az a széles mellkas és a karok… és én sokáig ott álltam.
Néha előfordul, hogy a téli széllökések hideget fújnak a ruhadarabjaid alá a varráson keresztül. Egy vékony kórházi köpeny fedte a csontos vázamat, és biztos voltam abban, hogy szánalmasan festettem. Bárcsak megszökhettem volna előle, és kiöltözhettem volna, mielőtt találkoztam volna vele! Egyébként előttünk volt az idő, de a vágy miatt, hogy láthassam, a lábaim gyökeret vertek. Az illat közeledett, és a testmelege… az a tüzes szenvedély… Még ha háttal is álltam neki, éreztem, hogy egyáltalán nem változott. Micsoda megkönnyebbülés! Az árnyéka lassan egybeolvadt az enyémmel. És végre újra találkoztunk.
Hátulról ölelt, de egyáltalán nem éreztem a súlyát. Ez egy illúzió? A vállamba temette az arcát, és bánattal, vágyódással sóhajtott, ezzel hitetlenkedésre késztetett. Ez Yunho? Az én Yunhóm? Az a Jung Yunho, aki szeret engem? Mondhatom még ezt? Ó, annyira hiányoztál minden egyes rohadt napon…
Az ajkaim mozogtak, de hang nem jött rajtuk ki. Sosem gondoltam volna, hogy ez ennyire fájdalmas lesz, de most egy akadállyá változott, mikor nagyon is beszélni akartam. Túl sokat gondolkodtam, azonban túl keveset beszéltem; anélkül veszítettem el a hangomat, hogy észrevettem volna. A doktor egyszerűen azt mondta, hogy ez pusztán pszichológia.
– Jaejoong-ah… itt vagyok.
– ……
– Hiányoztál…
– ……
– Miért lettél ilyen sovány? Jaejoong-ah...
Hányszor hibáztam csak azért, hogy így láthassam? Mennyit áldoztam, hogy úgy öleljem Yunhót, miközben az ő szíve zokog? Elsöprő bánat fogta el a szívemet, ahogy megbocsájtottuk egymásnak a bűneinket. Kezdjük újra, jó? Most már nyugodt lehetek, mivel végre az enyém.
– Mondj valamit, Jaejoong-ah, mondd a nevemet… bármi megteszi, te idióta...
Igyekszünk felejteni, de irányítania kell engem. A törékeny énemet, aki túl sokat élt meg; félek, hogy Yunho mindenért magát hibáztatta. Komolyan aggódtam.
Egy darabig háttal neki sírtam, mielőtt szembefordultam volna vele. Olyan sovány volt, mint én. Tényleg te állsz előttem? Felemeltem a kezem, hogy megsimogassam az arcát. Az a gyönyörű homlok… a hegyes orr… az éles arccsontok… a szemek, amik mindent tükröztek, amit csak láttak… vonzó ajkak, amik arra vártak, hogy beszéljek… Részletesen átvizslattam az arca minden egyes részét, mielőtt meggyőződtem volna arról, hogy ő valóban Jung Yunho. Még mindig az a lendületes ember, az ok, amiért létezem. A neve három karakterből állt: Jung Yun Ho.
Megpróbáltam kinyitni a számat, és ő koncentrálva lehajolt, hogy hallja a gyenge hangom, és várt, hogy beszéljek. De végül egy hang sem jött ki a számon, még egy egyszerű „Yunho” sem. Hirtelen késztetést éreztem a sírásra, így beharaptam a szám, és csendben maradtam, a fejemet csalódottan lehajtottam. Olyan szorosan ölelte a vékony testemet, amilyen szorosan csak tudta, és aztán kimondta azokat a szavakat, amik miatt a szívem sírni kezdett örömében...
– Gyere hozzám...
A hajába temettem az arcom, halk nyöszörgések hagyták el az ajkaim… Mondd, hogy még mindig a szíved legmélyebb részében élek… Mondd, hogy ennek a szenvedélyes szerelmi viszonynak a végén még egyszer megölelsz, és hagyod, hogy veled éljek, és hogy mindent meg fogsz adni nekem.
– Házasodjunk… össze, és aztán éljünk együtt.
Ennek a beteg és hervadó Kim Jaejoongnak a kedvéért ezt a tökéletes férfi itt előttem megtette a világ legszebb dolgát: megkérte a kezem… Mindig úgy gondoltam a szerelemre, mint egy szűk-látókörű dologra, de most ennek a férfinak a szerelme miatt először realizáltam, hogy a szerelem valójában milyen hatalmas.
Újra megpróbáltam kinyitni a szám, remélve, hogy most majd szabadon engedhetem a hangom, ami az elmúlt hat hónapban be lett zárva. De nem tudtam kiáltani, még egy szimpla „igen” sem jött ki a számon. Annyit tehettem, hogy ököllel a mellkasára csaptam, és ő a néma ajkaimra csókolt. Nem volt szükség hangokra, mert az ajkainkkal kiöntöttünk egymásnak a szívünket. Mondj el mindent, és akkor érezhetem az egészet anélkül, hogy bármit is kihagynék. Neki sem kellett beszélnie, mert az érintéseinkkel kommunikáltunk. Bárcsak megörökíthetném ezt a különleges pillanatot, ez a keserédes íz a csókunkban, ami lassan a tüdőnkig terjedt, egy jele annak, hogy a tragikus szerelmünk újra fellélegezhet.
A szerelem szárnyai elegek ahhoz, hogy újra repülhessünk. Hadd vesszenek az árnyékokba azok a régmúlt évek… Akkor a szerelmünk pusztított minket, sebeket és hegeket szereztünk, miután beleestünk a hasadékba. De szerencsére még mindig tudlak szeretni, és te még mindig tudsz engem azért szeretni, aki vagyok, és a kötelékek, amik összekötnek, soha többé nem szakadhatnak szét.
Bár nagyon elgyengültem ennek a szerelemnek a kínjai alatt, te még mindig a hőst játszod, aki megment engem.
Miattad újjászülethettem...
Te vagy az én gyönyörű szerelmem, akinek mindenemet szeretnie kell, még a tüskéimet is.

Fordítás! YunJae - Gashiyeon II. (25. fejezet)

Végül a könnyek elapadtak, és egyedül ültem a hideg, komor folyosón. A szívem megtelt könnyekkel, és hirtelen egy ismerős parfüm illatát éreztem. Lassan felemeltem a fejem. Ő az… A férfi, akit az életemnél is jobban szeretek… és aki most csakis hozzám tartozik… közelebb sétált hozzám...
– Yunho-ah...
Nem láttam tisztán az arcát a megvilágítástól, de megviseltnek tűnt. Anélkül lépkedett felém, hogy egy szót is szólt volna.
Aztán megállt előttem, és a térdeimen lévő kezeimre meredt. A kezeimet még mindig vér borította, és nem volt hová elrejtenem előle a borzalmas bűnömet. Újra sírni kezdtem….
Hallottam, hogy Soo Hee meghalt, Yunho-ah, a gyermeked anyja… Lee Soo Hee… meghalt… Mit tegyek?…
Láttam a fájdalmát, láttam a gyönyörű ajkait kíntól nyögve, de többé nem tud beszélni. Miért voltam olyan kegyetlen? Tényleg annyira gyűlöltem, hogy meg kellett ölnöm? Yunho, Yunhóm… Mit tegyek?…
– Félek….
A néma csöndben csak nyöszörögni tudtam a szívem mélyén...
Hamarosan… meg kell fizetnem a bűneimért. Újra arra a fehér cellára gondoltam, és a gondolatra önkéntelenül is megborzongtam…
Szívtelenül el fognak hagyni, és hagyni fogják, hogy belefulladj abba a végtelen mocsárba… Mély és sötét…
Remegni kezdtem a rémisztő gondolatra...
Kinyúlt, hogy megsimogassa az arcom, aztán letérdelt elém a hideg padlóra. Bár a szemei csukva voltak, éreztem magamon a pillantását. Ő már megbocsájtott nekem, és most egyszerűen csak azt kérdezte, hogy én jól voltam-e. Ha a szerelemnek lett volna színe, akkor a szemei biztosan azzal a ragyogó árnyalattal lettek volna befestve! Mint az azúrkék akvarell festmény, mint a könnyek.
A kezei lejjebb vándoroltak, és az enyémeken pihentek meg. Az én véres kezeimet a saját gyönyörű kezei közé fogta, és a könnyeink ugyanakkor kezdtek el hullani…
– Az egész az én hibám… Jaejoong, az egész az én hibám… Nagyon sajnálom, Jaejoong-ah...
A karjai közé húzott, és erősen ölelt, újra és újra a nevemen szólított, miközben sírt. A karjai olyan melegek voltak… mint a májusi nap. Még ha odakint vihar is dúl, míg a karjai közt vagyok, addig melegben és boldogságban leszek. Újra felfedeztem a tizenhét éves Yunho illatát...
– A neve…
Halkan suttogtam az ölelésében. Láttam őt a hasába kapaszkodva, miközben azt a nevet kántálta, ahogy betolták a műtőbe, a gyengülő hangja nem volt hajlandó megtagadni azt a nevet...
– Ahyun...
–… Jaejoong ah...
–..… Jung Ahyun....
Könnyáztatta szemei kérdőn meredtek rám...
– Ahyun… a lányod… A gyönyörű kislányod… életben van! Ahyun...
A teste hevesen megrándult, miközben a kezeibe temette az arcát, olyan hangosan zokogva, amilyen hangosan csak tudott. Óvatosan felemeltem a fejem, és ránéztem. Hogy fogsz most kezelni engem, miután tudod, hogy mi lett ennek az egésznek a vége? A szívem tele volt a jövő bizonytalanságával….
– Én angyali Yunhóm… én voltam az, aki megmentette Ahyunt…! Yunho, meg kell dicsérned engem… gyereket akartál… és én megmentettem...
–...... Jaejoong ah!
– Megmentettem… Szóval ne üldözz el… Yunho-ah, én szere…
– Jaejoong-ah… elég…
– Rendben… Csak még egyszer… hadd mondjam ki még egyszer…
Tényleg meg kellene állítanod… Ha megérted, akkor meg kellene állítanod...
Gyűlölj… Hagyj el, ha akarsz… De a szemeiben nem volt semmi. Jung Yunho sosem tudta rávenni magát mások hibáztatására, inkább olyan arcot vágott, ami még a sírásánál is rosszabb volt. Ránézve csak még kevésbé tudtam elviselni a szívemben lévő fájdalmas bánatot. Ez az egész az én hibám, és nekem kéne bocsánatot kérnem. Én pakoltam rá a bűnömet, és hagytam, hogy szembenézzen a fájdalommal. Az igazság az, hogy Jung Yunho az eredeti bűnöm. De anélkül ölelt, hogy bármi mással is foglalkozott volna, mindenemet a széles mellkasához ölelt…
– És akkor nem fogok többet sírni…
És akkor elhiszem, hogy a szíved még mindig hozzám tartozik...
Végre megértettem, hogy mire gondoltak, mikor azt mondták, hogy ez jobban fáj, mint a halál, de nem volt elég bátorságom szembenézni a halállal. Ha meghalok, ez a férfi, aki most engem ölel, tovább fog élni? Soha nem fogok tudni öngyilkosságot elkövetni, mert Jung Yunho még mindig létezik, szóval nekem is muszáj élnem… Ha én meghalok, akkor ő is el fog tűnni, és ez egy szörnyű gondolat! Yunho elveszett a saját bánatában, és én a mellkasába fúrtam a fejem, keményen próbáltam az öngyilkosság gondolatától megszabadítani az elmém. Milyen gyáva vagyok...
Mikor észhez tértem, a dolgozószobájában lévő kanapén találtam magam. Mikor látta, hogy felébredtem, masszírozni kezdte a jéghideg lábam. Olyan meleg… Megpaskolta a fejem, aztán az álla alá vette. Úgy éreztem, hogy a szíve teljesen összetört...
– A halált akarom, de megtagadom. Mit tegyek?
A kezei közé vette az arcomat, és én felemeltem a fejem, hogy ránézzek. Ha meghalnék, többé nem kellene aggódnom miatta. És ez lenne a tökéletes befejezés? Lehunytam a szemeimet, mint egy gyáva. Feladhatom ezt az egészet; ha meg akar ölni, akkor boldogan elfogadom a sorsomat.
– Gyűlölöm ezt...
–...…
– Nem tudom rávenni magam arra, hogy megöljelek!
A kezei megfeszültek a nyakam körül. Igen… Mint ahogyan én sem tudom rávenni magam arra, hogy véget vessek az életemnek, ő sem tud személyesen megölni. Az ok ugyanaz, mi olyan nyomorúságos teremtmények vagyunk, hogy a másik létezésére támaszkodunk azért, hogy mi túléljünk...
–… Mit rontottunk el, miközben szerettük egymást…?
Sírtam, miközben kétségbeesettem átöleltem, újra és újra megkérdezve. De ő csak sóhajtott, és ennyit mondott:
– Minden rendben lesz!
Hirtelen az elhunyt Soo Hee-re gondoltam. Ő az oka mindannak, ami mostanában történt. Mivel nekem mindig róla voltak rémálmaim, látva, ahogy a hasát öleli, látva az erős elhatározását, hogy a gyermekét életben tartsa, és újra eszembe jutott az a pillanat. Egy hét alatt öt kilót fogytam, de a mentális gyötrődésnek még nincs vége…
– Soo Hee… szeretted őt valaha…?
Annak ellenére, hogy Yunho volt az oka annak, hogy kapaszkodtam ebbe a világba, tudni akartam a választ, még ha okot is adott volna a halálra...
– Ő volt a nő, akit azért próbáltam szeretni, hogy elfelejtselek.
–…….
– De nem tudtam megtenni…
–… Tényleg…? És ha beleszerettél…?
Kiszabadultam az öleléséből, és a padlóra ültem, a szemeimet továbbra is az övéibe fúrtam. Szerencsére a padlót szőnyeg borította, bár egy kicsit még így is fájt leülnöm a hirtelen lefogyás miatt. A kis homlokráncolásom nem kerülte el a figyelmét, és újra a karjai köz húzott, így a combjaira ülhettem. Köszönöm...
A karai szorosan a derekam köré fonódtak, és én kinyúltam, hogy a sajátjaimat a nyaka köré fonhassam. A szíveink egymásnak nyomódtak, összhangban vertek. Valahogy úgy éreztem, hogy nem vagyok hozzászokva ehhez. Vajon mikor öleltük át így egymást utoljára?
– Boldog vagy…?
– Mm, annyira boldog vagyok, hogy meg tudnék halni!
A könnyein keresztül kérdezett…
Miért sírsz? Én olyan boldog vagyok…
– Amikor találkoztunk; az volt életem legboldogabb pillanata…
–……
– Egyetlen egy könnycseppedtől úgy érzem, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere…
Felemelte a fejét a vállamról, és én óvatosan tanulmányoztam. A szemei olyanok voltak, mint egy sötét tó egy kis szél okozta fodrozódással, és ez átterjedt az egész jóképű arcára. A kezeim közé vettem az arcát, és lenyaltam a könnyeit. Az én gyönyörű Yunhóm hogy sírhat? Annyi könnyet próbáltam lenyalni, amennyit csak tudtam. Mindened hozzám tartozik, így nem pazarolhatsz semmit a beleegyezésem nélkül...
– Ha egyikünknek sírnia kell, akkor az hadd legyek én! Szóval kérlek, ne sírj…
Minden rendben lesz! Egy kedves szív sosem fog megsérülni, szóval ne aggódj!
Nem fogom megbánni ezt, mivel most már semmi sem fordíthat vissza...

Fordítás! YunJae - Gashiyeon II. (24. fejezet / C)

Az apró cipőket a mellkasomhoz öleltem, és sokkal jobban éreztem magam, miután levezettem a frusztrációmat. Visszamentem a házba, és beléptem az ajtón, de az összes csomagomat a nappaliban találtam. Soo Hee arcán eltökéltség ült, mintha semmilyen formában nem fogadta volna el az elutasítást. Azt mondta, hogy az összes holmimat becsomagolta, és most azt akarta, hogy elmenjek...
Egy egy kulcs és egy papírfecni volt a kezében egy címmel. Ő… komolyan elkerget?
– Köszönöm.
– ……
– Ez az utolsó kívánságom, ahogy Yunhóé is. Szóval remélem, nem leszel dühös emiatt.
– ……
– Nem ez a legjobb megoldás? Jaejoong… egyikünk sem akarja, hogy valami olyasmi történjen megint…
– ……
– Köszönöm, hogy a barátom voltál...
Úgy hangzott, mintha készült volna a beszédjére, mintha semmivel sem tudtam volna ellenállni neki. A tekintete végigsöpört a csomagjaimon, mintha alig várta volna, hogy eltűnjenek. Az iránta érzett gyűlölet, amit a szívemben hordoztam most újra mozgolódni kezdett. Elüldöz, mikor nem vagyok rá felkészülve? Álmodozz csak!
– Remélem, hogy megtalálod a boldogságot.
A kezembe nyomta a papírt és a kulcsot.
– Én… mit kéne találnom?
– Boldogságot.
– Lehetetlen!
Gyanakodva rám nézett, és csendben maradt...
– Amióta tíz évvel ezelőtt először találkoztam vele, a mai napig semmit sem változott. De Yunho egy családot akar, és neki egyáltalán nem számít, hogy téged vagy mást vesz feleségül. Közülünk, Soo Hee, te vagy a harmadik. Ha te nem jöttél volna a képbe, akkor mi még mélyebben szeretnénk egymást, mint a múltban. De először nem kényszerítettelek a távozásra. Azt mondogattam magamnak, hogy türelmesnek kell lennem, hogy lassan kell csinálnom… Rendben van, míg Yunho mellettem van, mert ő a boldogságom. Csak boldogan akarok élni, szóval ezek a jelentéktelen próbálkozások sosem tudnak minket szétszakítani!
– Ezt gondolod te. Ki tudja…
– Én az igazat mondom! Yunho szeret engem...
Még mindig nem hisz nekem, úgyhogy inkább nem is vesztegetem rá a levegőmet. Egyébként is, az egyetlen, akit Yunho szeret, az én vagyok, és ezt megtudjuk, amint hazaér a munkából. De a nő rideg hozzáállása mégis megrázta a Yunhóba vetett hitem...
– De te vagyok a felesége, igaz?
– ……
– Mivel te egy nő vagy, a felesége lehetsz. Igaz?
Ez az a státusz, amit Yunho adott neki, és örökké élhet is ezzel a státusszal. De én nem… Ő a fény… míg én az árnyék vagyok… Lehetetlen, hogy azt az okot használjam a világ meggyőzésére, hogy Yunho szeret, mert a szerelem tényleg olyan dolog, amit mások nem láthatnak...
– Igen! Én vagyok a felesége, de ahogy mondtad… Állítólag nem Jaejoong az egyetlen, akit Yunho szeret?
– Csakúgy, ahogy te a szerelmére vágysz, én is akarok egy státuszt magamnak!
– Nem vagy túl mohó? Én csak meg akarom védeni a családomat!
Én akarok lenni a fény, és le akarok győzni minden előttem lévő akadályt, hogy magam mellett tarthassam a szerelmemet. Ettől tényleg túl mohó lennék? Nekik fogalmuk sincs semmiről. Egyetlen egy valamim van a világon, és az a valami Yunho. Ha elveszítem, mi marad nekem? Egyedül lennék, és ez túl sok lenne nekem, nem tudnám elviselni. Meg kell tanulnom megvédeni magam.
A csuromvizes testemmel követtem a nőt, ahogy ő a szoba felé sétált, olyan lassan, mint egy teknős. De nem hagyhattam, hogy így érjenek véget a dolgok. Szépen véget vetek ennek az egésznek, mert élnem kell...
Ahogy lassan megközelítettem, szorítottam a konyhából felkapott éles késen való fogásomon. A őrült és az erőszakos gondolatok keringtek az elmémben, és minden egyes részem tiltakozva sikoltozott, de úgy döntöttem, hogy utat engedek a bennem lévő gonosznak...
– … Ah…
Felemeltem a kezem, és a látásom elhomályosult, aztán megcéloztam a nyakát, és olyan erősen vágtam belé a kést, amilyen erősen csak tudtam. Képtelen volt időben reagálni, és a vér ömleni kezdett a sebből, akárcsak egy nyíló virág. Milyen gyönyörű! A kés belőle kikandikálva is jól nézett ki, szóval úgy döntöttem, egy pillanatra kihúzom. Ahogy megrészegültem az előttem lévő gyönyörű jelenettől, a gyenge hangja felébresztett a kábulatomból. Ah… Milyen aranyos hang. Annyira boldog vagyok!
Kihúztam a kést, a kezemet és a ruháimat a vére borította be. Esküszöm, még azt is hallottam, ahogy a kés átvágta a húsát, és ahogyan a vér a padlóra csöpögött. Csipp-csepp… Hirtelen hányingerem lett, és abban a pillanatban visszanyertem az érzékeimet...
A kés egy éles csattanással ért földet, és a könnyeim megállíthatatlanul peregtek le az arcomon. Olyan hideg… szörnyű érzés… A kezem, ami másodpercekkel ezelőtt a kést szorította, remegni kezdett. Egy gyenge nyögést eresztett ki… és lassan a földre esett, egy kézzel támogatta az ép részeit, határozottan védte a hasát...
Köhögött.
– Ahyun-ah, A... hyun... ah....
Ez volt az a név, amit sosem hallottam azelőtt. Ez a gyermek volt az egyetlen, aki boldoggá tette? Ő volt az egyetlen, aki miatt elviselte ezt az egészet? Sietve letérdeltem mellé, de a szemei már kezdtek elködösülni, a remegő ajkai nehezen formálták a szavakat...
– … Soo Hee…?
Itt feküdt, és folyamatosan a gyermeke nevét mondogatta…
– Nem, Soo Hee… Soo Hee-ssi!! Mondj valamit!! Ne csukd be a szemedet, élned kell! Nyisd ki a szemed… Soo Hee-ah!!
Bárki! Kérem, mentse meg őt!! Ha eltűnsz, hogyan nyerhetnék valaha is bocsánatot?
Hirtelen a valóság terhe rám szakadt, és először mondtam ki a nevét megbánással...
Muszáj életben tartanom! Muszáj megmentenem! Az „Ahyun” nevet ismételte, minden reményét abba a gyermekbe fektette. Akkor sem hagyta abba az ismétlését, mikor bevitték a kórházba, a műtőbe.
Az idő, ami egy pillanatig állt, lassan ismét telni kezdett. Ezen a ponton nem gondoltam Yunhóra – minden idegsejtemmel a várakozásra koncentráltam, hogy a nő mikor jön ki a műtőből.
Végül az ajtó kinyílt, és én ösztönösen felugrottam. A doktor kifejezéstelen arccal jött ki…
– Koraszülés volt, de a baba biztonságban van.
–… Mi van az anyával?
Rögtön Soo Hee felől kérdezősködtem, de az orvos szó nélkül rázta a fejét...
– Ő… ő meghalt? A baba biztonságban van, de az anya meghalt, igaz? A baba tényleg biztonságban van?
– Túl sok vért vesztett, és…
–……
– A páciens ragaszkodott ahhoz, hogy először a gyermeket mentsük meg.
Éreztem, ahogy könnyek gyűltek a szemebe, és a szívemet hirtelen fájdalom fogta el, egy pillanatig fojtogatott. Leültem a székre, képtelen voltam visszatartani a zokogásomat, a kezemmel törölgettem az arcomat… Abban a szobában, a hideg műtőasztalon… az a nő holtan fekszik… Folyamatosan azokat a szavakat ismételgette, és azok a szavak lettek az utolsó szavai...
Egész életemben el kell viselnem ezt a bűntudatot, a lágy és kedves szavai örökké kísérteni fognak. De többé már nem tudlak gyűlölni! Te ördögi démon! Lee Soo Hee, te… Mit kéne tennem most?… Neveljem fel azt a gyereket, mintha a sajátom lenne? Inkább meghalok… Miért kell még a legvégén is ilyen kegyetlennek lenned?…
Végül a könnyek elapadtak, és egyedül ültem a hideg, komor folyosón. A szívem megtelt könnyekkel, és hirtelen egy ismerős parfüm illatát éreztem. Lassan felemeltem a fejem. Ő az… A férfi, akit az életemnél is jobban szeretek… és aki most csakis hozzám tartozik… közelebb sétált hozzám...
– Yunho-ah...

Fordítás! YunJae - Gashiyeon II. (24. fejezet / B)

Azon az estén nem láttam a nőt többet, de aludni sem tudtam. Mikor hallottam, hogy korán reggel elment dolgozni, ki sem raktam a lábam a szobámból, mert csak így tudtam elviselni az életet. Nem akartam látni, ahogy a nő leporolja a vállait, ahogy szeretettel küldi dolgozni. Ha felbukkantam volna, akkor szörnyű arckifejezést vágott volna, ezért az volt a legjobb, hogy távol maradtam...
És aztán halk zenét hallottam a szobájából. Születés előtti oktatás, mi? Úgy éreztem magam, mint egy nem rég szabadult rab, ahogy ajtót nyitottam az édes szabadságomnak. A házra visszanézve azon tűnődtem, hogy ez egy mindent elnyelő örvény volt vagy egy Éden, ahol étel és ital nélkül lehetett az örökkévalóságig élni. A nő puszta létezése is elég volt ahhoz, hogy megfulladjak...
Vegyek egy teakészletet? De a környéken elég nehéznek tűnt leinteni egy taxit. Az ősz már közeledett, de a levegő még mindig meleg és párás volt, és úgy tűnt, hogy hamarosan esni fog. Sőt, ahogy beléptem a bevásárlóközpontba, esni kezdett, szóval valószínűleg egy esernyőre is szükségem lett volna, miután befejezem a vásárlást.
Ahogy bementem, parfümök és szépítőszerek illatának bódító kavalkádja fogadott. Fürgén a mozgólépcső felé indultam, és felmentem az emeletre, majd elkezdtem átrágni magam a polcokon, közben azon tűnődtem, hogy milyen érdekes ajándékot kellene vennem. Mikor egy bolt felé sétáltam, észrevettem, hogy akaratom ellenére potyogtak a könnyeim.
– Uram! Minden rendben? – Hallva az eladónő hangját észhez tértem, miközben ő egy zsepit adott. Köszönöm!
Megmostam az arcomat mosdóban, és próbáltam lehiggadni, miközben azt mondogattam magamnak, hogy… Bízz benne… Újra és újra. Alig tudtam talpon maradni, és az egész testem mintha égett volna. Mint a belé vetett bizalmam, csak küzdeni tudtam, és megtanultam megvédeni magam a halállal szemben…
De ahogy kisétáltam a mosdóból, valami azonnal megragadta a figyelmem. Egy ilyen hatalmas, tehetetlen kétségbeesés előtt teljesen jelentéktelennek éreztem magam. A kedves megjelenésű eladónő felém sétált...
– Ez gyerekeknek való? Lányoknak?
– Igen, uram. Ajándéknak tervezi?
– Igen… ajándéknak…
– Ez újszülötteknek van. Az unokahúgának veszi?
– Ah, nem, én…
Én...?
Ziháltam, zúgott a fülem, úgy éreztem, hallucinálok. Az eladónő hangját távolról hallottam egy pillanatra, aztán a következő túl közelről, a csend és a zaj szabálytalan időközönként váltakozott. A kezembe vettem a ruhát – ez volt az első alkalom, hogy ilyen gyönyörűt láttam. Valószínűleg ez lenne a tökéletes ajándék!
– Az összes újszülött kislányoknak van, válasszon csak!
Felemeltem a fejem, és a szemeim követték az irányt, ahová az eladónő mutatott. Egy pár apró cipőcskét pillantottam meg a polcon, és odasétáltam, majd a kezembe vettem őket. Két ujjamat beléjük dugtam, és mozgattam őket bennük. Ezekkel a cipőkkel úgy tűnt, mintha az ujjaim sétáltak volna!
Végül megvettem azokat a cipőket is, és sietve gyalogoltam a kijárathoz. Odakint villámlott, és az esőcseppek úgy kopogtak az ablakon, mint a kis puskagolyók. A padlóra öntöttem mindent, amit vettem, és megragadtam a kis ruhát…
Addig téptem a miközben sírtam, míg már erőm sem maradt, és a ruha cafatokban volt. Gyengén ültem a földre, a kezeim a csinos ruha rongyos darabjaival volt tele. Kicsit olyanok voltak, mint a tollak!
– ...Ah...
Szorosan öleltem magamhoz a rongyos ruhát, és zokogtam, aztán hirtelen újra megragadták a figyelmemet azok a kis cipők. Miközben könnyek gördültek le az arcomon, a cipőkért nyúltam, és azokat is magamhoz szorítottam… Azok a kegyetlen érzések, mint a hamis kedvesség, a féltékenység és a rosszindulat… összeszorították a szívemet...
–… Ah…!!...
Még ha tíz darabra is tépem ezeket a ruhákat… nem elég… sosem lesz elég...
A legjobb gyógymód az lenne, ha felvágnám a hasát...

Fordítás! YunJae - Gashiyeon II. (24. fejezet / A)

Hazajött. A földszinti zajokból meg tudtam mondani. De inkább bezárkóztam a szobámba. Hívj gyerekesnek, ha akarsz, de csak arra akarok összpontosítani, hogy Kim Jaejoong szíve tovább verhessen. Nem kívántam úgy látni, hogy támogatja a nőt, miközben az besántikál. A dührohamaim korán reggel kezdődtek. Figyelmen kívül hagytam őt, mikor megemlítette, hogy hazahozza Soo Hee-t. Ő, ő, ő! Minden Lee Soo Hee körül forog! Nem veszekedtünk még eleget a héten miatta?!
A kapcsolatunkat egy példátlan erő tesztelte. Egy héten keresztül, miközben a nő kórházban volt, mi folyton veszekedtünk, de ennyi nem volt elég. Törtünk-zúztunk magunk körül, dobáltak a dolgokat, és aztán egy szenvedélyes csókunk közepette egymásba temetkeztünk, majd átölelt, ahogy aludtunk. Egyik pillanatban még veszekedtünk, a másikban már szeretkeztünk, éjjel-nappal… újra és újra…
De ő napról napra törékenyebbnek tűnt. Tíz év… még a normális pároknak is ritkán volt olyan szenvedélyes a szerelmük, mint nekünk, így annak ellenére, hogy semmi kirívó nem volt, éreztük a másikon a legkisebb változást is.
A nap lassan eltelt, és a nő visszatért. Még a múltban sem bánt velem olyan ridegen, mikor az anyukája halt meg. De még mindig elviseltem az egészet. Mikor az ágyban átölelt, akkor sem volt hajlandó szembe nézni velem. Bár nem mondott egy szót sem, megértettem – teljesen belefáradt, hogy évekig őrülten szeretett, de csak sebeket kapott a szerelmünktől.
A testem egyre hidegebb lett, ahogy hagytam, hogy a szerelmi bánat elhatalmasodjon felette. Elővettem a kabátokat, amiket pár nappal ezelőtt vettem, neki és nekem, amit páros kabátnak szerettem volna neki adni. De azon a napon veszekedtünk, szóval nem volt alkalmam átadni neki. Nagyon puha volt, de keserűséget éreztem a számban. Hirtelen egy tükör után kezdtem matatni...
– Ah…
Én… szóval így nézek ki most… egy ideje nem néztem tükörbe, szóval nem tudtam.
Száraz bőr, halott szemek, cserepes ajkak… minden annyira más, mint korábban, mikor az arca kezdett vékonyabbnak tűnni… Azóta sokat változtam? Még többet, mint ő… Mi lenne velem nélküled?
– Valószínűleg boldogan fogsz élni nélkülem is, igaz…?
Azok az ajkak a tükörben semmit sem tartalmaztak, csak gyönyörű szomorúságot…
– Mert te Yunho vagy… nem pedig én…
Azokban a szemekben nem volt semmi, csak homály…
– Rajtad kívül semmim sem maradt a világon…
Könnyek kezdtek el hullani azokból a szemekből… és azok az ajkak egy sóhajt eresztettek ki… Könnyek és sóhajok… Mint Jung Yunho és Kim Jaejoong, örökre összefonódnak… míg a halál el nem választ...
Nyugtalan éjszakám volt, ahogy a magány szétmarcangolt engem. Még mindig az ágyon feküdtem; vajon van már tíz óra? Mindenem sajgott...
Valószínűleg alszik, ugye? Alszik a dolgozószobában anélkül, hogy egy szót szólna hozzám. Elcsoszogtam a dolgozószobáig, és lenyomtam a kilincset...
– Yunho a szobánkban van.
A hirtelen hang a hátam mögül jött, és annyira meglepődtem, hogy pár másodpercig reagálni sem tudtam. Felé fordultam – látott ebben a sötétségben? Vagy számított arra, hogy lejövök, és lesben állt? Felkészült, így most össze tudott taposni? Úgy tűnik, hogy össze sem lehet hasonlítani a dolgokat, amiket tettem a trükkjeiddel!
– Fáradt, szóval hamar elaludt…
– Ne hazudj! Hogy tudna Yunho ott aludni?!
– Menj, és nézd meg magad, ha nem hiszel nekem!
Az arca magabiztosságot sugárzott. A kilincshez nyúltam, és kinyitottam az ajtót, de… csak sötétség és kétségbeesés volt előttem. Nem láttam az én Yunhómat… szóval amit mondott… az igaz volt… Mikor engem a szörnyű magány fojtogatott a szobámba, ő úgy döntött, hogy a nő szobájában alszik? Mikor én az utóbbi tíz órában a sötétben bolyongtam elveszve és elvakultan, akkor ő úgy döntött, hogy a nő szobájában szívja be ugyanazt a levegőt, amit a nő is?
Mikor már majdnem összetörtem ettől a kíntól, ő megadta nekem a végső lökést...
– Végül a férfiak a családjukat választják… hogy feleséggel és gyerekekkel állapodjanak meg…
– Kit érdekel? Ahol Yunho lélegzik, ott mondhatom, hogy otthon vagyok! A család, amiről beszélsz, az csak egy üres külsőség!
– Na és? Legalább a törvény szemében én vagyok Jung Yunho felesége!
– Egy szerelem nélküli házasság… Ezt hívod te boldogságnak?
Ennek a harcnak még nincs vége. Még egyikünk sem győzött… és akkor úgy döntött, hogy egy halálos csapást mér rám...
– Akkor… Jaejoong, te most boldog vagy?
A dolgok, amiket el akartam felejteni… A valóság, ami elől el akartam menekülni… ezeket a dolgokat csupaszon fektette elém. Teljesen elvesztem… Mikor feltette azt a kérdést, egyáltalán nem tudtam neki válaszolni… Ő nyert!
A boldogság… az, amikor a tekintetetek találkozik, és elmosolyodtok... ezt tanította nekem… A házasság és a terhesség megtanította neki, hogy legyen erős, hogy sose adja fel a boldogság megtalálásának lehetőségét velem ellentétben… Ő nem egy gyenge nő.
De a győztes még nem volt ténylegesen felfedve...

Fordítás! YunJae - Gashiyeon II. (23. fejezet / B)

Miután bementünk a lakásba, ő még a szobám közelébe sem ment. Egy tréfára gondoltam, és olyan hangosan trappoltam, amilyen hangosan csak tudtam, miközben a nyomába szegődtem, de ő még egy pillantásra sem méltatott, levette az ingét, és besétált a fürdőszobába. Követtem, de ő úgy tett, mintha ott sem lettem volna, a többi ruhájának levételére koncentrált. Ah… Fenébe… Legalább mondj valamit! Ez a fajta rideg viselkedés már tényleg nagyon sok! Szórakozottan bámultam rá, a gyönyörű teste lekötötte a figyelmemet. Hirtelen sarkon fordult, hogy rám nézhessen, ezért ijedtemben megbotlottam. Bár még nem üldözött ki, azt sem tervezte, hogy engedi a maradásom.
– Borotválkozni fogsz?
– Igen. Szóval menj ki!
– Még mindig mérges vagy? Mit tegyek, hogy kibékítselek? Yunho-ah… Mondd meg, és én bármit megteszek…
– Azt mondtam, menj ki...
Kinyújtottam a kezeimet, és a mellkasának futottam, miközben ő felkapta a borotvát, és borotválkozni kezdett. Ah… az ajkaihoz közeli bőr annyira szép! Nem néznél rám egy pillanatra? Próbáltam úgy állni, hogy a tükörben láthassa a tükörképemet, de ő befejezte a borotválkozást, és még mindig levegőnek nézett… Szóval elkezdtem levetkőzni mellette. Mikor meglátott a tükörben, a szemei kikerekedtek, és mikor levettem az alsógatyámat, beszélni kezdett...
– Mit csinálsz?
– Megyek zuhanyozni!
Felsóhajtott...
– Ó? Akkor én itt hagylak!
– Férjecském…
Megragadtam a karját, hogy megpróbáljam maradásra bírni, és végső kétségbeesésemben gátlástalanul nyúltam a combjai közé, és csábítóan dörzsölni kezdtem őt. Lehajtotta a fejét, és rosszallóan nézett rám...
– Oppa, ne menj… Csatlakozz hozzám, hm?
Komolyan utálsz? Az arca érzelemmentes maradt, pedig én könyörögtem neki. Kidugtam a nyelvemet, és megnyaltam a szorosan összezárt ajkait, ő pedig minden tőle telhetőt megtett, hogy elkerüljön. Pár próbálkozás után sem engedte, hogy az ajkaim közel kerüljenek az övéihez, úgyhogy átkaroltam a derekát, és a mellkasának nyomtam magam. Bár a szíveink nagyon közel voltak egymáshoz, olyan hideget éreztem, hogy a testem majdnem megfagyott.
– Szeretkezzünk! Nem szeretnél a kádba vinni? Mit csináljak? Feküdjek a padlóra? Vagy újra ki akarsz kötözni?
– Álmos vagyok, hagyj békén.
– Nem kell semmit sem tenned, majd én gondoskodok róla! Gyerünk! Hm? Ülj le, Yunho, hallgass rám! Mm?
A szobába menekült, hogy elkerüljön engem, de kitartóan követtem. Mikor közel kerül az ágyhoz, megláttam az esélyemet, és egyből az ágyra löktem. Vonaglott, és próbált lelökni, de a combjaira ültem, és határozottan nyomtam az ágyhoz, így nem tudott elmenekülni. A tiltakozásod csak még jobban felizgat, a szívemben lévő vágy lángját táplálja, és eléri, hogy elveszítsem a fejem!
Lehúztam róla az alsóját, és ahogy az ágyékába temettem az arcom, érezhettem, ahogy az egész teste megremegett. A vágy hullámai felülkerekedtek a gondolatmenetén, miközben én érezve, hogy keményen nyomódik ajkaimnak, kinyitottam a számat, hogy megnyalhassam. Az erekciója csak arra ösztönzött, hogy tovább izgassam, annyit véve a számba belőle, amennyit csak tudtam. A könyökére támaszkodott, hogy rám nézzen, a szemei ködösek voltak a vágytól.
Hirtelen átfordított, és az ágyhoz szegezett, közben a védtelen bejáratomhoz nyomta magát. A merevedése átnyomult a bejáratomon, de még nem voltam annyira kitágulva, hogy befogadjam. Ő mégis erőszakosan tört utat magának...
– Ah!!
Megragadtam az ágyneműt, és összeszorítottam a fogaimat. Annak ellenére, hogy látta a szenvedő arckifejetésem, nem hagyta abba a kíméletlen döngölésem. Még az erőszak is emberibb lett volna ahhoz képest, ahogy ő dugott akkor. Talán ez volt az, ahogyan büntetett, hogy így szexeltünk, ami annyira különbözött az előzőektől – a szerelemen alapuló szextől? Nagyon csúnyának tűntem? Nem számít, mennyire volt mérges, muszáj volt így bántania engem? Vajon mi csillapíthatná le a tüzet a szívében? Ő? Vagy a méhében lévő gyerek? Én nem vagyok neki elég? Másra vágyik, nem rám? A szerelem egy dolog, de a család egy teljesen másik. Komolyan azt gondolta, hogy én olyan kedves és megbocsájtó ember vagyok? Sajna! A kedvességem nem mentheti meg a szerelmünket...
Nem maradt semmi erő a kezeimben, és könyörögnöm kellett neki azért, hogy fogja a merevedésem, míg az rám nem lövellte az élvezetét… Egyáltalán nem volt jó ez a jelentéktelen szex. Fagyosabbnak éreztem magam, mint valaha, miközben ő elővett egy újabb cigarettát. Mostanában a szokásosnál többet dohányzott...
– Szép vagyok, nem?
Nem akarom ezt a rideg arckifejezést látni rajta...
– Szebb vagyok a feleségednél?
– Jaejoong-ah...
A hangjában volt egy kis megróvás, de végül az én monológomba fulladt...
– Vagy már nem szereted a szép dolgokat…?
Ez még mindig a monológom… Nem akarok még egyszer szembenézni azzal a lesújtó helyzettel, szóval hipnotizálnom kell magam...
– Ha megöregszem, elhagysz? Ha már többé nem leszek szép, akkor is kelleni fogok neked? Yunho-ah… válaszolj! Hm?
Még ha így könyörögtem neki, akkor sem válaszolt semmit…
– Le kéne vágnom? Levágni ezt a dolgot…? Erre gondoltam a kórházban, tudtad? Azt akarom, hogy megölelj… de én nem vagyok nő. Az arcod ugyanolyan, de miért változtál ennyit? Ah, tudom… biztosan miatta! Biztosan belebújt az én Yunhómba…
– És miért gondolsz ilyesmikre?
– Féltékeny vagyok Lee Soo Hee-re, mert neki van méhe! Ott a gyereketek. De ő még mindig nem az én hasamban van, Lee Soo Hee hasában van, abból táplálkozik, amit Lee Soo Hee eszik, Lee Soo Hee testéből jön világra… Azt összes olyan dolgot, amit én sosem tehetek meg, ő megtehet...
Kinyitottam a szemeimet, lágyan tekintettem rá, de az arca olyan kemény maradt, mint még soha...
– Te… milyen arckifejezés ez?
–...…
– Most mellette maradsz?
Nem volt reakció, még egy válasz sem. Mit gondol, mikor így néz rám? Felültem, és próbáltam a vállaira tenni a kezeimet, de szó nélkül lerázott magáról. Komolyan őt választottad?
– Már nem szeretsz? Beleszerettél? Mióta széttette neked a lábaid, te beleszerettél abba a ribancba?
– Elég! Kussolj! Ő a feleségem! És a gyerekem anyja!
Súlyos csend nehezült ránk… Úgy éreztem, mintha fuldoklottam volna, miközben azt figyeltem volna, ahogyan a víz a fejem fölé emelkedett – a víz ömlésének fülsüketítő hangja, aztán még a sikolyaim is elhaltak… ránéztem. Még sosem kerülte így a tekintetemet, és most ismeretlen távolságot tartott köztünk…
Figyelmen kívül hagytam a fájdalmamat, és letérdeltem elé, azt a kezét szorongattam, amiben még mindig ott volt a cigaretta...
– Hogy teheted ezt velem? Hm? Yunho-ah…
– Elég… könyörgöm…
– Te, szerelmem… Azt mondtad, hogy örökké szeretni fogsz… Hogy tehetted ezt, hm?
Nem kell könyörögnöd! Csak arról a nőről akarok veled beszélni, a fenébe is! Sosem fogod megérteni, hogy mennyire aggódtam amiatt, hogy mit fog tenni az a nő, hogy mennyire féltem attól a lehetőségtől, hogy talán ő lesz a háború győztese. Te vagy az egyetlen, aki a szívemben van, szóval hagynom kellett, hogy ilyen mérges tüskék nőjenek rajtam...
– Miért változtál meg ennyire?
– Ki változtat meg kit?!
Nem volt hajlandó beismerni, hogy ő a hibás, teljesen ignorálta az érzéseimet. Mi maradt köztünk? Félelem? Harag?
Ah, hát… már régen fel kellett volna adnom a hozzáállását. Mindig szidott, és nem hagyott visszavonulni, aztán letörte a szárnyaimat. Túl sok erőfeszítést tett csak azért, hogy megölje ezt a szerelmet. Kár, hogy ezt nem vettem észre korábban!
– Nem szeretem Soo Hee-t…
… Hazugság!
– Fáj a fejem, Jaejoong-ah…
– ...…
– Komolyan! Én...
Te kegyetlenül összetörtél, még a megtorlásra sem hagytál elég erőt nekem. Hogyan legyek képes elhinni ezeket a dolgokat, amiket hallok? Figyelve, ahogy tovább süllyedek a sárban, többé már élni sincs kedvem ebben a világban. Szóval engedj elsüllyedni! El kell fogadnom, hogy elárultak. Te és ő… a gyereketek… Az ok, amiért képtelen vagyok neki megbocsájtani, nem számít, mennyire szeretem… Többé ne használj olyan dolgokat a megnyugtatásomra, mint a szerelem…
A testem olyan, mintha halott lenne… és a szívem is…
Semmim sem maradt, egyáltalán semmim...

Fordítás! YunJae - Gashiyeon II. (23. fejezet / A)

Végül mégis kihívtam a mentőket, és egy árnyalatnyi sajnálattal küldtem őt kórházba. Ahogy figyeltem, hogy a mentősök egy hordágyra rakták, a tökéletes színészi képességeim segítségével sírást színlelve felhívtam Yunhót...
– Baleset volt. Megbotlottam, és leestem.
Eltörte a karját, és tele volt zúzódásokkal. A homlokánál a koponyája is megrepedt. Hogy szenvedhetett el egy terhes hölgy egy ilyen rossz esést? A gyámja kérdőn nézett rám. Végül is csoda, hogy pár sérüléssel megúszta – egyáltalán nem ezt vártam!
A kórházi ágyon fekve derűsen elmosolyodott. Annak ellenére, hogy kötések fedték a testét, kivételesen élénknek tűnt, de Yunho és a szülei egyáltalán nem hitték el, amit mondott. Legalábbis Yunho pillantása azt üzente, hogy egy szót sem hitt el ebből az egészből.
– Jaejoong hívta a mentőket.
Jinho hyung és Yunho sose hinnék ezt el.
Az anyja egy aggodalommal teli pillantást vetett rám, miközben Yunho és Jinho hyung gyanakodva néztek össze. Egy merev mosoly erőltettem az arcomra a bemutatásomra, és az anyja hálásan nézett rám. De Yunho és Jinho hyung nem osztoztak ugyanezen a hálán, egész végig csendben maradtak...
– A doktor azt mondta, hogy a babának nem esett baja, sz én hibám, hogy ilyen figyelmetlen voltam…
A törött keze ösztönösen nyúlt a hasához, és ez a kép olyan volt a szememben, mint egy tüske. Úgy tűnik, hogy egy emelet nem volt elég magas. Úgy hangzott, mint egy nyafogó kisgyerek, ez az ördögi nő! És valójában tényleg tudott színészkedni, ahogy egy hálás pillantással jutalmazta azt a személyt, aki lelökte a lépcsőn!
Ez alatt a kínos légkör nyomása alatt Junho hyung elhatározta, hogy beszél az érdekemben, pont úgy, ahogyan azt én vártam. És még ha Jung Yunho nem is hitt nekem, nem volt választása...
– Mm, jó pihenést!
Jinho hyung a vállára tette a kezeit, és ezekkel a kedves szavakkal távozott...
Yunho hívására otthagyta a munkáját, és iderohant, de most, hogy Soo Her biztonságban volt, vissza kellett mennie. Viszlát, hyung! Hallva a hangomat visszafordult, és egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Egyáltalán nem hitt nekem; a szemei tele voltak nehezteléssel, szóval kedvem lett volna kikísérni. Végül helyettem Yunho kísérte ki, engem, Soo Hee-t és Soo Hee anyját egy szobában hagyva.
– Foglalj helyet, Jaejoong.
A hangját hallva szelíden bólintottam. Míg az anyja jelen volt, addig ilyen szerénynek kellett lennem Soo Hee-vel. Rá akartam mosolyogni, de képtelen voltam, és abban a pillanatban nagyon sajnáltam magam – ez az utálatos nő...!
Ahogy az anyja elment, olyan messzire ültem tőle, amilyen messze csak lehetett. Kinyitotta a száját, és a szokásos, szelíd hangján kezdett el beszélni. Csakhogy ma még ez is rendkívül fájdalmas volt a füleimnek.
– Bűnösnek érzed magad?
Ez a nő valóban a legképmutatóbb nő a föld kerekén! A bűntudattal üldöz engem, miközben angyalnak tetteti magát.
– Természetesen nem! Soo Hee, tudod, hogy milyen szégyentelen tudok lenni.
– Ez a szerencse! Jaejoong végül is nem egy olyan kegyetlen ember...
Elkezded feltárni az ördögi cselekedeteimet? A szavai kényelmetlenül érintettek, szóval azonnal visszavágtam...
– Jó érzés bolondnak nézni?
– Alábecsülni egy olyan bolondot mint téged; ez engem még nagyobb bolonddá tesz, eh?
Ez igaz. Ebben teljesen egyetértek vele...
– Jaejoong, ezt meg fogod bánni.
– Sosem ismertem a megbánást.
Yunho aztán visszatért – még mindig lázas? Sokkal sápadtabbnak tűnt, mint reggel. Mikor Soo Hee anyja rájött, hogy beteg, aggódva rápirított, hogy „Soo Hee-vel a kórházban mit csináljak veled, ha te is beteg vagy? Nagyon aggódom az én Soo Hee-mért!”. És a sérüléseiket, betegségeiket okozó tettes itt van! Mivel nem tudtam tovább elviselni a szívemben lévő, idegekre menő érzéseket, kimentem a kórteremből egy kis béke és csend reményében. De Yunho nem tervezett csak így elengedni. Azonnal a nyomomba szegődött, és én gyűlöltem ezért! Természetesen ismertem a nyers hangot, amit ellenem használt.
Úgy terveztem, hogy kisétálok, de ő hirtelen megragadta a kezemet, és a tűzlétra felé kezdett el húzni.
– Mi az?
A hangom visszhangzott a lépcsőházban, miközben ő elővett egy cigarettát, és az ajkai közé helyezte azt. Aztán megkérdezte, hogy tényleg leesett-e a lépcsőről. Én csendben maradtam, ő pedig pöfékelt, úgy nézett ki, mint egy időzített bomba. Fogalmam sem volt arról, hogy mit akart elérni, és szokatlanul rideg volt. Szegény én! Hagyni, hogy így kikérdezzen...
– Gyanakodsz rám?
– Erre gondolsz, nem igaz?
– Yunho-ah...
Fagyosan rám mosolygott, és elnyomta a kezében lévő cigarettát, majd a közeli kukába dobta azt. A lassú kínzásnak vége...
– Miért...? Hát nem megígérted nekem, hogy nem fogsz ilyesmit csinálni?
Próbáltam megfogni a kezét, hogy lenyugtassam, de ridegen lerázott magától, fent tartva a távolságot köztünk, amihez már hozzászoktam. És aztán olyan erősen pofozott fel, hogy a földre estem! Egyik kezemet az arcomra szorítottam, ami kezdett felforrósodni, és a nyelvemen megéreztem a vérem édes ízét...
– Miért csináltad mégis? Jaejoong-ah... Hm?
–... Yunho-ah... Én nem.... Én...
Összegömbölyödtem a lábai előtt, nem tudva, hogy még mindig mérges volt-e rám, nem tudva, hogy mikor fog újra megütni. Szóval összegömbölyödtem, mint egy süni, a szám belseje vérzett az előbbi csapástól, a vérem összekeveredett a nyálammal, és ez jobban fájt, mint a könnyek.
–.... Nagyon megbántam... Tényleg...
Ezt a férfit előttem, aki indulatos, mint a tűz, ugyanakkor hideg, mint a jég, a kicsi szívem melegében tartottam. A szívem jobban fájt a gondolatra, hogy nem fog nekem sosem megbocsájtani, mint a felszaladt, vérző szám. A mellkasomhoz kaptam, sírni kezdtem, ahogy közel sétált hozzám, aztán lehajolt, hogy talpra húzzon. Milyen meleg kezek! Egy pillanattal ezelőtt olyan távoli és rideg volt, és most mégis milyen kedves velem. Hogyan tudnám magam rávenni arra, hogy utáljalak?
Letörölte a könnyeimet a hüvelykujjával, és én tudtam, szóval befejeztem a sírást. Lehajtottam a fejemet, és bevallottam neki a bűnömet, majd minden őszinteségemmel könyörögtem neki...
– Én... Nekem te vagy az egyetlen ezen a világon... És nem akarom, hogy az életem tőle függjön, szóval... Kérlek, ne legyél ilyen, Yunho...
Jung Yunho egyszer majd megint normális lesz, ugye? Vártam, hogy egy meleg ölelésbe húzzon, de csak egy érzelmektől mentes tájat találtam. A kezek, amikkel ölelt, még mindig erősek voltak, de semmi sem fordíthatott vissza…
Többé már nem hitt nekem, és a szívemben lévő gonosz a szikla szélére kényszerített...
Lee Soo Hee, ez még csak a kezdet...
És ez a nő újra olyan dolgokat mond, amikre a legkevésbé sem számítottam...
– Én jól vagyok, miért nem mentek haza?
Azt akarta, hogy én és Yunho hazamenjünk. Az igaz, hogy ha az anyja gondoskodik róla, akkor elég haszontalanok lennénk, még ha itt is maradnánk...
Hazavezetett, és azonnal leállította a motort, ami t leparkolta a kocsit. Az úton semmit nem mondott nekem, én pedig egyszerűen a visszapillantót bámultam. Amikor megérkeztünk, kinyitottam magamnak a kocsiajtót, majd becsaptam magam mögött azt. A hangra visszafordult, de ez volt az egyetlen reakció, amit kicsikartam belőle, mielőtt még totál idegenekként elindultunk volna a lakás felé.