– Nem… az utóbbi időben nincsenek...
A beszélés nem egy könnyű lépés. Bár a nyelvem már újra olyan fürge, mint amilyen korábban volt, még mindig hosszú pillanatokig haboztam, mielőtt bármit is mondtam volna. Rengeteg szó és mondat lengte körül a szűk gondolatmenetemet. Egy darabig hallgattam, miközben összeraktam a szótöredékeket, aztán kitoltam őket az ajkaimon. Az orvos türelmesen várakozott; „nem sietünk sehová”, mondta nekem kedvesen, aztán végre kimondtam azokat a szavakat, amik a fejemben jártak.
– Valójában… nem az, hogy elmúltak, hanem hogy egyáltalán nem emlékszem rájuk… Néha kinyitom a szememet, és a fejtetőm… nem… a tarkómnál kényelmetlen és nyugtalanító érzésem van… Mintha tele lenne ötletekkel, de ugyanakkor ezek az ötletek rendszertelenül összekavarodtak volna. Mostanában ez elég ijesztő… Ijesztőbb az álmoknál… Mintha a kis, hülye énem gúnyolódna...
A magyarázatom közben sokat gesztikuláltam a kezeimmel, és a nő elmélyülten bólintott.
Ő egy nagyon kedves orvos, csak mindig azokat az unalmas dolgokat mondta, amiket nem akartam tőle hallani. A szavai mindig lényegtelenek voltak, és sosem elégítettek ki, de legalább az ítélete, hogy mindezek normális jelenségek, valahogyan megnyugtattak. Gyakran beszéltem vele, például egy ebédnél, és ez elég kellemes volt. Hittem abban, hogy amit mondott, az vigaszt nyújt nekem, és így végül Kim Jaejoong megszelídült.
– Mivel nem emlékszem rájuk, ez azt jelenti, hogy magad mögött hagyod az összes olyan dolgot, igaz? Jó jel, hogy kevesebben álmodsz. Az utóhatások is normálisak, mert ezek olyanok, mint az emlékek, amik még mindig az elmédben időznek. Mindenkinek vannak, mert mindenkinek megvannak a saját sebei, hegei...
– De van, amikor túl megterhelők számomra…
– Értem. Akár úgy döntesz, hogy leküzdöd vagy hogy beletörődsz, Jaejoong, ez vagy rosszabbá teheti a helyzetet, vagy segít teljesen felépülni. Csak ne gondolkozz rajta túl sokat, és tárd ki a szíved és az elméd, aztán biztosan jobb lesz...
Teljesen elhittem a szavait. A konzultáció végén felálltam, és megráztam a kezét. A vékony, kicsi kezei mindig a pácienseivel voltak elfoglalva, szóval elég hidegek voltam. De az enyém még hidegebb volt, mint az övé, és mikor megráztam azt a kezet, ami az enyémnél egy kicsit melegebb volt, az valahogyan megvigasztalt. És abban a békességben az elmém és a testem is vigaszra talált. Öt év telt el, és én lassan elhervadtam, és úgy néztem ki, mintha az eredeti méretem felére zsugorodtam volna, fokozatosan egyre és egyre gyengébbé válva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése