Az elmúlt három évben hosszú beszélgetéseink voltak Yunhóval, a legjobban akkor, mikor elmentünk vásárolni, hogy szorgalmasan kiválasszuk a bútorokat és a dekorációkat. Mit kéne vennünk, hová kéne rakjuk? Aranyos kis civakodásaink voltak ilyen hétköznapi dolgok miatt. Végül is még mindig szerettem vásárolni, még ha ez nem is emiatt volt.
– Mit szólsz ehhez?
Szégyentelenül megrázta a fejét.
– Ez?
– Mm!
Az utolsó tetszett neki, és gyorsan felöltötte magára a boldogtalan arckifejezését, majd szorosan átölelte az apja nyakát. Jung Yunho arcáról szinte üvöltött, hogy neki bármi megfelel, ha a kislányának tetszik. A takaró színe még csak nem is passzolt a házunk dekorációjához! De a tiltakozásom süket fülekre talált, és nem tudtam mit tenni, vetettem egy gyűlölködő pillantást a tarkójára – még az egyetlen szórakoztató időtöltésem is odalett. Ettől kezdve mindig azt vette meg a bevásárlásaink alkalmával, ami megfelelt Ahyun kívánságainak.
Mindig ki tudta választani azokat a dolgokat, amiket a lány szeretett. Még mikor éhes voltam, akkor is lerázott annyival, hogy „Egy pillanat, és eszünk, jó?”, miközben úgy tett, mintha törődött volna velem. Bár tudtam, hogy nem gondolta komolyan, mégis Yunho minden tette szálkává vált a szememben. Többé már meg sem próbálta tettetni, gyerekesen kimutatva a valódi érzéseit. A szemei folyamatosan a kis Ahyunon voltak, és úgy tűnt, hogy annyira szereti a kislányt, hogy nem tud vele mit kezdeni. Teljesen más volt, mint a szerelmes pillantások, amikkel engem vizslatott. Azt hiszem, ezeket elégedett és megkönnyebbült pillantásoknak lehetne nevezni. Bárhogyan is, ez biztosan szeretet.
Továbbra is a gyereket bűvölte azokkal a lágy pillantásokkal, beszéd közben a fejét simogatta.
– Azt hiszem, egy idő után költözködnünk kéne. Jaejoong-ah, hol éljünk majd?
– Szükség van erre?
Bár a kezeink tele voltak szatyrokkal, még mindig azon kattogott az agyam, mikor beléptünk az étterembe, hogy mit felejtettünk el megvenni. A dolgok legnagyobb része a közelgő nyárra való felkészülésre voltak, mint például nyári ruhák. Még az ízlése is jobb lett ennek a gyereknek a kedvéért – az összes ruha, amit választott, aranyos volt. És ami a legfontosabb, nagyon is illettek a kislányhoz, nem úgy, mint az a darab, amit széttéptem azon a napon.
A gyermek boldogan és egészségesen nőtt fel, egy élet, ami egy olyan testből született, amit én fizikailag és mentálisan is megkínoztam, egy élet, ami nem az anyukája tejéből táplálkozott, hanem a szerelmem szeretetéből, mint egy kis szörnyecske. És most itt állt a szemeim előtt, és ezt alig tudtam elhinni.
– Mi az, Jaejoong...?
– Mm…
– Mérges vagy?
– Nem.
Ezt a bonyolult érzést nem lehet a „mérgessel” leírni. Valószínűleg az a szó, ami a legközelebb állna hozzá, a „búskomor” lenne. A véletlen pillantásai minden alkalommal megsebeztek; milyen egy szánalmas, törékeny szívem van!
– Csak egy kicsit fáradt vagyok.
Nem mondott semmit. Ez nem a megfelelő mentség volt arra, hogy a szívem nehezebbé vált, szóval úgy döntöttem, befejezem ezt az ostobaságot. Többé nem fogok a karján csüngni, mint egy szegény gyerek, és érettebb leszek, így nem kell majd aggódnia miattam. De mivel most olyan törékeny vagyok, először mentálisan kell magamat felkészítenem.
– Jobb lesz, ha majd hozzászoksz. Sajnálom, az én hibám, hogy elhoztam.
Nem baj, ha ezt gondolta. Ez egyfajta önreflexió és bűnbánat volt számomra. Beismertem, hogy féltékeny voltam, így lehajtottam a fejem, de ő kinyújtotta a kezét, és felemelte az állam. Miközben a kezei közé fogta az arcom, végigfuttatta az egyik ujját az orcámon, mintha gyengéden mosolyogva egy könnycseppet törölt volna le.
– Gyere, csókolj meg.
Bár egész végig Ahyun kezét fogta a vásárlás alatt, elengedte őt, hogy a karomnál fogva magához húzzon. Egy kicsit haboztam, mielőtt lassan megkerültem volna az asztalt, hogy mellé ülhessek. A szokatlan viselkedésem miatt egy kicsit elégedetlennek tűnt, és a szokásosnál erőteljesebben húzott az ölébe.
A kezdetektől fogva nem érdekelt minket, ha bámultak. Ebédidő volt, és ezen a zsúfolt helyen karoltam át a nyakát, miközben ő az arcomat tartotta, a nyelveink szenvedélyesen gabalyodtak össze. Egy percre az elmém teljesen kiürült, miközben minden egyes darabkáját élvezve elmerültem abban a pillanatban. Bár talán ezt Ahyun egy traumának élte meg, mivel ez volt az első alkalom, hogy látta, ahogy az apja megcsókolta az új anyukáját, aki nyilvánvalóan egy férfi volt, egyáltalán nem érdekelt. Égető szükségem volt a lélegzetére, hogy megnyugtasson engem, mert így teljesen törékeny voltam. Bárcsak létezhetnék az ölében, és ehetnék, aludhatnék, szeretkezhetnék ebben a szűk mennyországban! Az ilyen édes kis semmiségekkel megkoronázott pillanatokban megbánás nélkül meg tudnék halni.
– Nem tudod, hogy milyen boldoggá tesznek a szavaid…
– Míg neked tetszenek, nekem is…
– Nem tudod, Jaejoong-ah, fogalmad sincs arról, hogy milyen aranyos vagy mostanában…
– Szeress, mutasd meg most az egész szerelmedet…
– Akkor nem maradna testem…
– Akkor is, nem baj… Most megbánás nélkül meg tudnék halni. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd így élhetek együtt veled, szóval most nagyon áldottnak érzem magam. Komolyan, Yunho… Ahyun a lányod, szóval minden rendben lesz. Ő az én szeretett Yunhóm lánya, szóval kötelességem gondoskodnom róla...
– Én Jaejoongom, miért vagy ilyen gyönyörű?...
Most dicsér engem. Így van, ne semmi gondolj másra, csak rám. Ezidáig túl sok sebet szereztünk, és végre csak mi vagyunk, és semmi sem választhat el minket egymástól, semmi sem akadályozhat minket, hogy együtt legyünk, míg a halál el nem választ. Valamikor, valahol, bizonyos idővel ezelőtt megígértük egymásnak, hogy örökre együtt leszünk, még a szerelem kereszteződésében is. Ezért többé nem kell félnünk a jövőnktől.
Ahyun ételét kihozták, és még akkor sem mentem vissza a helyemre, inkább Yunho ölében ültem. A pincérnő ridegen nézett rám, de észrevettem, és egy komolytalan pillantást küldtem felé, ami úgy tűnt, bosszantotta. Miután kihozta a kajánkat, gyorsan eltűnt, és valamit morgott az orra alatt, ami felébresztette a kíváncsiságomat. Hirtelen elnevettem magam.
Apró falatkákra vágta Ahyun steakjét, de ez egy kicsit kínos volt, mivel én az ölében ülve olyan voltam, mint egy akadály. Ugyanakkor nem mondott semmit – egyikünket sem volt hajlandó elengedni; sem a gyereket, sem engem.
Miközben figyeltem, hogy etette Ahyunt, elkezdtem újra elfoglalni a száját, és a szerelmem nem kifogásolta a dolgot. Mikor abbahagytuk a csókolózást, megetette a gyereket egy kis sült krumplival, aztán folytattuk ott, ahol abbahagytuk. Ez addig ment, míg Ahyun azt nem mondta, hogy tele van, aztán folytattuk a csókolózást. A haszontalan étel akkor is haszontalan marad, nem számít, hányszor eszel belőle. Összepréseltem a szám, és sajnálkozva néztem a gyerekre. Aggódtam, hogy a nem titkolt vonzalmunk talán árt a gyereknek. Mostantól kezdve kevesebbet fogod látni az apádat, aztán egy napon már többé nem láthatod az arcát. Megértetted?
Öntudatlanul egy kicsit magasabbra emeltem a fejem. Ez nem a fölény érzése – a gyerek még csak nem is veszély! Ő csak egy másik élő dolog, aminek szüksége van a törődésemre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése