A tavasz már majdnem itt volt, mivel anya ezt mondta nekem; tőle tudtam.
A kórtermem hőmérséklete egész évben szabályozva volt, szóval nem érezhettem a kinti idő változását. Egy idő után még a naptári számok is ugyanolyannak tűntek, és a napjaimat egy kis evéssel és rossz alvással töltöttem. Az idő már nem jelentett nekem semmit, de egyáltalán nem unatkoztam. Néha, ha már nem tudtam tovább elviselni a magányt, akkor kisírtam a szívemet, ezzel kínozva a testemet, érzelmi kitörést keresve. Ha tudnék aludni, akkor nem tűnne ez olyan hosszú időnek.
Hat hónap telt el azóta, mióta a doktor mentális betegséggel és alultápláltsággal diagnosztizált. Ez tényleg egy nagyon kényelmes magyarázat, szóval ha még meg is ölném magam, akkor sem kérdezné senki sem, hogy miért. Mindenki sajnált, és a körülöttem lévő emberek lassan hozzászoktak, hogy kínoztam őket. Azt hittem, hogy az anyám napról-napra öregebb, de még ez is egy normális dolog volt ahhoz képest, hogy én milyen gyorsan lettem öreg és csúnya. Fogalmam sem volt, hogy mikor épülök fel ebből, még ha éreztem is, hogy a testem újra erősödni kezdett.
A doktor mindig arra kért, hogy menjek ki, és napozzak egy kicsit, mondván, hogy ez majd segít a depressziómon. De még a napozással is nagyon gyenge voltam, mint egy belőtt kis csaj. Vajon ki mondta ezt nekem? Minden alkalommal, mikor a napon álltam, eszembe jutott ez a mondat, és inkább vissza is mentem az apró szobámba, és elbújtam a sarokban. Az orvos azt mondta, hogy minden nap ki kellene mennem sétálnom legalább egy tíz percet, hogy egészséges maradjak, de teljesen figyelmen kívül hagytam, és a hat hónap alatt majdnem minden nap a kórtermembe zárkóztam. Még ha az ablakom mellett is ültem, mindent megpróbáltam, hogy elkerüljem a napfényt. Ha ő elkezdett megjelenni a gondolataim között, mint a kicsi, zöld hajtások, gyökerestül húztam ki őket.
Ahogy azt vártam, egyáltalán nem látogatott meg. Ahogy teltek a napok, kezdtem feladni a reményt, hogy talán mégis eljön. Már nem próbáltam senkit sem követni az üres tekintetemmel. Bár egyszer sem látogattál meg a hat hónap alatt, én egyáltalán nem utállak.
Ez idő alatt igyekeztem úrrá lenni magamon, de a szívem mélyén titokban mégis azt kívántam, hogy jöjjön el. Azzal tudtam csak tiltakozni a rideg viselkedése ellen, hogy nem ettem, és nem aludtam. Anya azt mondta, hogy nagyon-nagyon hamar el fog jönni, és csak egy kicsit kell még kibírnom. A kitartás egyfajta türelem, de ennek a férfinak, akinek három rendbéli bűn van a fejében, a türelem semmi. Ha egy olyan fajta személy, mint én, mégis türelmes lehetne, akkor nem lennék ilyen állapotban.
Jinho hyung minden hónapban meglátogatott egyszer. Először bűnös szívvel jött, magát hibáztatta azért, amiért korábban nem vette észre a jeleket. Még meg is ütött, amiért elárultam őt, és olyan törékenynek tűnt, mint amikor az édesanyja meghalt. Egyáltalán nem éreztem fájdalmat az ütése nyomán, és miután gyakrabban kezdett látogatni, a felém irányuló hozzáállása minden egyes alkalom után javult. Pár nappal ezelőtt újra eljött, és pár jó hírt is hozott. Valószínűleg ez nekem is jó hír, nem? Nem tudom. És ez a fő oka annak, amiért Yunho még nem látogatott meg. Egy darabig habozott, mielőtt elmondta volna nekem.
– Ahyun, kiengedték őt a kórházból.
Még nem volt nyolc hónapos, mikor megszületett, és három hónapig egy inkubátorban tartották intenzív kezelés alatt, mielőtt kiengedték volna. Mivel az anyukája meghalt, és császármetszéssel kivették a méhből, sokkal gyengébb volt, mint a többi koraszülött baba. Azt hallottam, hogy Yunho csak azért félredobta a munkáját, hogy otthon maradhasson, és vigyázhasson az ő drága kislányára, aki néhány betegségtől szenvedett, miután kivették az inkubátorból. Nagyon aggódott a gyermekéért, és nem tudta rávenni magát arra, hogy egyedül hagyja. Most, hogy Jung Ahyun újra egészséges, Yunho szán időt arra, hogy meglátogasson? Még mindig rejtegethetem ezt az apró reménysugarat?
Gondolom, időre van szüksége, hogy rendezni tudja az érzéseit. Azt hiszem, hogy egy ideig gyászolnia is kellett azt a halott nőt, akit próbált megszeretni azért, hogy engem elfelejtsen. Ha erről volt szó, akkor örömmel elfogadom, és elviselem. De néha azért kifárasztott.
Az idő kegyetlenül telt. Néha, mint ma, az éjszaka rendkívül hosszúnak tűnt, ez pedig nehezítette az elalvásomat. Még éjfél után sem éreztem magam álmosnak, szóval kimentem sétálni a folyosóra. Hidegnek és csendesnek kellett volna lennie, mint általában, de hirtelen egy túlságosan is ismerős parfüm illatát éreztem meg. Annyira édes, annyira áldott volt, és annyira különbözött az előző álmatlan éjszakáktól. A folyosó végén volt az illat forrása, de nem kellett közelebb sétálnom hozzá. Míg elfordítom a fejem, rá fogok jönni, hogy mindig is ott volt, és csendesen várt rám, mint az a széles mellkas és a karok… és én sokáig ott álltam.
Néha előfordul, hogy a téli széllökések hideget fújnak a ruhadarabjaid alá a varráson keresztül. Egy vékony kórházi köpeny fedte a csontos vázamat, és biztos voltam abban, hogy szánalmasan festettem. Bárcsak megszökhettem volna előle, és kiöltözhettem volna, mielőtt találkoztam volna vele! Egyébként előttünk volt az idő, de a vágy miatt, hogy láthassam, a lábaim gyökeret vertek. Az illat közeledett, és a testmelege… az a tüzes szenvedély… Még ha háttal is álltam neki, éreztem, hogy egyáltalán nem változott. Micsoda megkönnyebbülés! Az árnyéka lassan egybeolvadt az enyémmel. És végre újra találkoztunk.
Hátulról ölelt, de egyáltalán nem éreztem a súlyát. Ez egy illúzió? A vállamba temette az arcát, és bánattal, vágyódással sóhajtott, ezzel hitetlenkedésre késztetett. Ez Yunho? Az én Yunhóm? Az a Jung Yunho, aki szeret engem? Mondhatom még ezt? Ó, annyira hiányoztál minden egyes rohadt napon…
Az ajkaim mozogtak, de hang nem jött rajtuk ki. Sosem gondoltam volna, hogy ez ennyire fájdalmas lesz, de most egy akadállyá változott, mikor nagyon is beszélni akartam. Túl sokat gondolkodtam, azonban túl keveset beszéltem; anélkül veszítettem el a hangomat, hogy észrevettem volna. A doktor egyszerűen azt mondta, hogy ez pusztán pszichológia.
– Jaejoong-ah… itt vagyok.
– ……
– Hiányoztál…
– ……
– Miért lettél ilyen sovány? Jaejoong-ah...
Hányszor hibáztam csak azért, hogy így láthassam? Mennyit áldoztam, hogy úgy öleljem Yunhót, miközben az ő szíve zokog? Elsöprő bánat fogta el a szívemet, ahogy megbocsájtottuk egymásnak a bűneinket. Kezdjük újra, jó? Most már nyugodt lehetek, mivel végre az enyém.
– Mondj valamit, Jaejoong-ah, mondd a nevemet… bármi megteszi, te idióta...
Igyekszünk felejteni, de irányítania kell engem. A törékeny énemet, aki túl sokat élt meg; félek, hogy Yunho mindenért magát hibáztatta. Komolyan aggódtam.
Egy darabig háttal neki sírtam, mielőtt szembefordultam volna vele. Olyan sovány volt, mint én. Tényleg te állsz előttem? Felemeltem a kezem, hogy megsimogassam az arcát. Az a gyönyörű homlok… a hegyes orr… az éles arccsontok… a szemek, amik mindent tükröztek, amit csak láttak… vonzó ajkak, amik arra vártak, hogy beszéljek… Részletesen átvizslattam az arca minden egyes részét, mielőtt meggyőződtem volna arról, hogy ő valóban Jung Yunho. Még mindig az a lendületes ember, az ok, amiért létezem. A neve három karakterből állt: Jung Yun Ho.
Megpróbáltam kinyitni a számat, és ő koncentrálva lehajolt, hogy hallja a gyenge hangom, és várt, hogy beszéljek. De végül egy hang sem jött ki a számon, még egy egyszerű „Yunho” sem. Hirtelen késztetést éreztem a sírásra, így beharaptam a szám, és csendben maradtam, a fejemet csalódottan lehajtottam. Olyan szorosan ölelte a vékony testemet, amilyen szorosan csak tudta, és aztán kimondta azokat a szavakat, amik miatt a szívem sírni kezdett örömében...
– Gyere hozzám...
A hajába temettem az arcom, halk nyöszörgések hagyták el az ajkaim… Mondd, hogy még mindig a szíved legmélyebb részében élek… Mondd, hogy ennek a szenvedélyes szerelmi viszonynak a végén még egyszer megölelsz, és hagyod, hogy veled éljek, és hogy mindent meg fogsz adni nekem.
– Házasodjunk… össze, és aztán éljünk együtt.
Ennek a beteg és hervadó Kim Jaejoongnak a kedvéért ezt a tökéletes férfi itt előttem megtette a világ legszebb dolgát: megkérte a kezem… Mindig úgy gondoltam a szerelemre, mint egy szűk-látókörű dologra, de most ennek a férfinak a szerelme miatt először realizáltam, hogy a szerelem valójában milyen hatalmas.
Újra megpróbáltam kinyitni a szám, remélve, hogy most majd szabadon engedhetem a hangom, ami az elmúlt hat hónapban be lett zárva. De nem tudtam kiáltani, még egy szimpla „igen” sem jött ki a számon. Annyit tehettem, hogy ököllel a mellkasára csaptam, és ő a néma ajkaimra csókolt. Nem volt szükség hangokra, mert az ajkainkkal kiöntöttünk egymásnak a szívünket. Mondj el mindent, és akkor érezhetem az egészet anélkül, hogy bármit is kihagynék. Neki sem kellett beszélnie, mert az érintéseinkkel kommunikáltunk. Bárcsak megörökíthetném ezt a különleges pillanatot, ez a keserédes íz a csókunkban, ami lassan a tüdőnkig terjedt, egy jele annak, hogy a tragikus szerelmünk újra fellélegezhet.
A szerelem szárnyai elegek ahhoz, hogy újra repülhessünk. Hadd vesszenek az árnyékokba azok a régmúlt évek… Akkor a szerelmünk pusztított minket, sebeket és hegeket szereztünk, miután beleestünk a hasadékba. De szerencsére még mindig tudlak szeretni, és te még mindig tudsz engem azért szeretni, aki vagyok, és a kötelékek, amik összekötnek, soha többé nem szakadhatnak szét.
Bár nagyon elgyengültem ennek a szerelemnek a kínjai alatt, te még mindig a hőst játszod, aki megment engem.
Miattad újjászülethettem...
Te vagy az én gyönyörű szerelmem, akinek mindenemet szeretnie kell, még a tüskéimet is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése