Azon az estén nem láttam a nőt többet, de aludni sem tudtam. Mikor hallottam, hogy korán reggel elment dolgozni, ki sem raktam a lábam a szobámból, mert csak így tudtam elviselni az életet. Nem akartam látni, ahogy a nő leporolja a vállait, ahogy szeretettel küldi dolgozni. Ha felbukkantam volna, akkor szörnyű arckifejezést vágott volna, ezért az volt a legjobb, hogy távol maradtam...
És aztán halk zenét hallottam a szobájából. Születés előtti oktatás, mi? Úgy éreztem magam, mint egy nem rég szabadult rab, ahogy ajtót nyitottam az édes szabadságomnak. A házra visszanézve azon tűnődtem, hogy ez egy mindent elnyelő örvény volt vagy egy Éden, ahol étel és ital nélkül lehetett az örökkévalóságig élni. A nő puszta létezése is elég volt ahhoz, hogy megfulladjak...
Vegyek egy teakészletet? De a környéken elég nehéznek tűnt leinteni egy taxit. Az ősz már közeledett, de a levegő még mindig meleg és párás volt, és úgy tűnt, hogy hamarosan esni fog. Sőt, ahogy beléptem a bevásárlóközpontba, esni kezdett, szóval valószínűleg egy esernyőre is szükségem lett volna, miután befejezem a vásárlást.
Ahogy bementem, parfümök és szépítőszerek illatának bódító kavalkádja fogadott. Fürgén a mozgólépcső felé indultam, és felmentem az emeletre, majd elkezdtem átrágni magam a polcokon, közben azon tűnődtem, hogy milyen érdekes ajándékot kellene vennem. Mikor egy bolt felé sétáltam, észrevettem, hogy akaratom ellenére potyogtak a könnyeim.
– Uram! Minden rendben? – Hallva az eladónő hangját észhez tértem, miközben ő egy zsepit adott. Köszönöm!
Megmostam az arcomat mosdóban, és próbáltam lehiggadni, miközben azt mondogattam magamnak, hogy… Bízz benne… Újra és újra. Alig tudtam talpon maradni, és az egész testem mintha égett volna. Mint a belé vetett bizalmam, csak küzdeni tudtam, és megtanultam megvédeni magam a halállal szemben…
De ahogy kisétáltam a mosdóból, valami azonnal megragadta a figyelmem. Egy ilyen hatalmas, tehetetlen kétségbeesés előtt teljesen jelentéktelennek éreztem magam. A kedves megjelenésű eladónő felém sétált...
– Ez gyerekeknek való? Lányoknak?
– Igen, uram. Ajándéknak tervezi?
– Igen… ajándéknak…
– Ez újszülötteknek van. Az unokahúgának veszi?
– Ah, nem, én…
Én...?
Ziháltam, zúgott a fülem, úgy éreztem, hallucinálok. Az eladónő hangját távolról hallottam egy pillanatra, aztán a következő túl közelről, a csend és a zaj szabálytalan időközönként váltakozott. A kezembe vettem a ruhát – ez volt az első alkalom, hogy ilyen gyönyörűt láttam. Valószínűleg ez lenne a tökéletes ajándék!
– Az összes újszülött kislányoknak van, válasszon csak!
Felemeltem a fejem, és a szemeim követték az irányt, ahová az eladónő mutatott. Egy pár apró cipőcskét pillantottam meg a polcon, és odasétáltam, majd a kezembe vettem őket. Két ujjamat beléjük dugtam, és mozgattam őket bennük. Ezekkel a cipőkkel úgy tűnt, mintha az ujjaim sétáltak volna!
Végül megvettem azokat a cipőket is, és sietve gyalogoltam a kijárathoz. Odakint villámlott, és az esőcseppek úgy kopogtak az ablakon, mint a kis puskagolyók. A padlóra öntöttem mindent, amit vettem, és megragadtam a kis ruhát…
Addig téptem a miközben sírtam, míg már erőm sem maradt, és a ruha cafatokban volt. Gyengén ültem a földre, a kezeim a csinos ruha rongyos darabjaival volt tele. Kicsit olyanok voltak, mint a tollak!
– ...Ah...
Szorosan öleltem magamhoz a rongyos ruhát, és zokogtam, aztán hirtelen újra megragadták a figyelmemet azok a kis cipők. Miközben könnyek gördültek le az arcomon, a cipőkért nyúltam, és azokat is magamhoz szorítottam… Azok a kegyetlen érzések, mint a hamis kedvesség, a féltékenység és a rosszindulat… összeszorították a szívemet...
–… Ah…!!...
Még ha tíz darabra is tépem ezeket a ruhákat… nem elég… sosem lesz elég...
A legjobb gyógymód az lenne, ha felvágnám a hasát...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése