Végül a könnyek elapadtak, és egyedül ültem a hideg, komor folyosón. A szívem megtelt könnyekkel, és hirtelen egy ismerős parfüm illatát éreztem. Lassan felemeltem a fejem. Ő az… A férfi, akit az életemnél is jobban szeretek… és aki most csakis hozzám tartozik… közelebb sétált hozzám...
– Yunho-ah...
Nem láttam tisztán az arcát a megvilágítástól, de megviseltnek tűnt. Anélkül lépkedett felém, hogy egy szót is szólt volna.
Aztán megállt előttem, és a térdeimen lévő kezeimre meredt. A kezeimet még mindig vér borította, és nem volt hová elrejtenem előle a borzalmas bűnömet. Újra sírni kezdtem….
Hallottam, hogy Soo Hee meghalt, Yunho-ah, a gyermeked anyja… Lee Soo Hee… meghalt… Mit tegyek?…
Láttam a fájdalmát, láttam a gyönyörű ajkait kíntól nyögve, de többé nem tud beszélni. Miért voltam olyan kegyetlen? Tényleg annyira gyűlöltem, hogy meg kellett ölnöm? Yunho, Yunhóm… Mit tegyek?…
– Félek….
A néma csöndben csak nyöszörögni tudtam a szívem mélyén...
Hamarosan… meg kell fizetnem a bűneimért. Újra arra a fehér cellára gondoltam, és a gondolatra önkéntelenül is megborzongtam…
Szívtelenül el fognak hagyni, és hagyni fogják, hogy belefulladj abba a végtelen mocsárba… Mély és sötét…
Remegni kezdtem a rémisztő gondolatra...
Kinyúlt, hogy megsimogassa az arcom, aztán letérdelt elém a hideg padlóra. Bár a szemei csukva voltak, éreztem magamon a pillantását. Ő már megbocsájtott nekem, és most egyszerűen csak azt kérdezte, hogy én jól voltam-e. Ha a szerelemnek lett volna színe, akkor a szemei biztosan azzal a ragyogó árnyalattal lettek volna befestve! Mint az azúrkék akvarell festmény, mint a könnyek.
A kezei lejjebb vándoroltak, és az enyémeken pihentek meg. Az én véres kezeimet a saját gyönyörű kezei közé fogta, és a könnyeink ugyanakkor kezdtek el hullani…
– Az egész az én hibám… Jaejoong, az egész az én hibám… Nagyon sajnálom, Jaejoong-ah...
A karjai közé húzott, és erősen ölelt, újra és újra a nevemen szólított, miközben sírt. A karjai olyan melegek voltak… mint a májusi nap. Még ha odakint vihar is dúl, míg a karjai közt vagyok, addig melegben és boldogságban leszek. Újra felfedeztem a tizenhét éves Yunho illatát...
– A neve…
Halkan suttogtam az ölelésében. Láttam őt a hasába kapaszkodva, miközben azt a nevet kántálta, ahogy betolták a műtőbe, a gyengülő hangja nem volt hajlandó megtagadni azt a nevet...
– Ahyun...
–… Jaejoong ah...
–..… Jung Ahyun....
Könnyáztatta szemei kérdőn meredtek rám...
– Ahyun… a lányod… A gyönyörű kislányod… életben van! Ahyun...
A teste hevesen megrándult, miközben a kezeibe temette az arcát, olyan hangosan zokogva, amilyen hangosan csak tudott. Óvatosan felemeltem a fejem, és ránéztem. Hogy fogsz most kezelni engem, miután tudod, hogy mi lett ennek az egésznek a vége? A szívem tele volt a jövő bizonytalanságával….
– Én angyali Yunhóm… én voltam az, aki megmentette Ahyunt…! Yunho, meg kell dicsérned engem… gyereket akartál… és én megmentettem...
–...... Jaejoong ah!
– Megmentettem… Szóval ne üldözz el… Yunho-ah, én szere…
– Jaejoong-ah… elég…
– Rendben… Csak még egyszer… hadd mondjam ki még egyszer…
Tényleg meg kellene állítanod… Ha megérted, akkor meg kellene állítanod...
Gyűlölj… Hagyj el, ha akarsz… De a szemeiben nem volt semmi. Jung Yunho sosem tudta rávenni magát mások hibáztatására, inkább olyan arcot vágott, ami még a sírásánál is rosszabb volt. Ránézve csak még kevésbé tudtam elviselni a szívemben lévő fájdalmas bánatot. Ez az egész az én hibám, és nekem kéne bocsánatot kérnem. Én pakoltam rá a bűnömet, és hagytam, hogy szembenézzen a fájdalommal. Az igazság az, hogy Jung Yunho az eredeti bűnöm. De anélkül ölelt, hogy bármi mással is foglalkozott volna, mindenemet a széles mellkasához ölelt…
– És akkor nem fogok többet sírni…
És akkor elhiszem, hogy a szíved még mindig hozzám tartozik...
Végre megértettem, hogy mire gondoltak, mikor azt mondták, hogy ez jobban fáj, mint a halál, de nem volt elég bátorságom szembenézni a halállal. Ha meghalok, ez a férfi, aki most engem ölel, tovább fog élni? Soha nem fogok tudni öngyilkosságot elkövetni, mert Jung Yunho még mindig létezik, szóval nekem is muszáj élnem… Ha én meghalok, akkor ő is el fog tűnni, és ez egy szörnyű gondolat! Yunho elveszett a saját bánatában, és én a mellkasába fúrtam a fejem, keményen próbáltam az öngyilkosság gondolatától megszabadítani az elmém. Milyen gyáva vagyok...
Mikor észhez tértem, a dolgozószobájában lévő kanapén találtam magam. Mikor látta, hogy felébredtem, masszírozni kezdte a jéghideg lábam. Olyan meleg… Megpaskolta a fejem, aztán az álla alá vette. Úgy éreztem, hogy a szíve teljesen összetört...
– A halált akarom, de megtagadom. Mit tegyek?
A kezei közé vette az arcomat, és én felemeltem a fejem, hogy ránézzek. Ha meghalnék, többé nem kellene aggódnom miatta. És ez lenne a tökéletes befejezés? Lehunytam a szemeimet, mint egy gyáva. Feladhatom ezt az egészet; ha meg akar ölni, akkor boldogan elfogadom a sorsomat.
– Gyűlölöm ezt...
–...…
– Nem tudom rávenni magam arra, hogy megöljelek!
A kezei megfeszültek a nyakam körül. Igen… Mint ahogyan én sem tudom rávenni magam arra, hogy véget vessek az életemnek, ő sem tud személyesen megölni. Az ok ugyanaz, mi olyan nyomorúságos teremtmények vagyunk, hogy a másik létezésére támaszkodunk azért, hogy mi túléljünk...
–… Mit rontottunk el, miközben szerettük egymást…?
Sírtam, miközben kétségbeesettem átöleltem, újra és újra megkérdezve. De ő csak sóhajtott, és ennyit mondott:
– Minden rendben lesz!
Hirtelen az elhunyt Soo Hee-re gondoltam. Ő az oka mindannak, ami mostanában történt. Mivel nekem mindig róla voltak rémálmaim, látva, ahogy a hasát öleli, látva az erős elhatározását, hogy a gyermekét életben tartsa, és újra eszembe jutott az a pillanat. Egy hét alatt öt kilót fogytam, de a mentális gyötrődésnek még nincs vége…
– Soo Hee… szeretted őt valaha…?
Annak ellenére, hogy Yunho volt az oka annak, hogy kapaszkodtam ebbe a világba, tudni akartam a választ, még ha okot is adott volna a halálra...
– Ő volt a nő, akit azért próbáltam szeretni, hogy elfelejtselek.
–…….
– De nem tudtam megtenni…
–… Tényleg…? És ha beleszerettél…?
Kiszabadultam az öleléséből, és a padlóra ültem, a szemeimet továbbra is az övéibe fúrtam. Szerencsére a padlót szőnyeg borította, bár egy kicsit még így is fájt leülnöm a hirtelen lefogyás miatt. A kis homlokráncolásom nem kerülte el a figyelmét, és újra a karjai köz húzott, így a combjaira ülhettem. Köszönöm...
A karai szorosan a derekam köré fonódtak, és én kinyúltam, hogy a sajátjaimat a nyaka köré fonhassam. A szíveink egymásnak nyomódtak, összhangban vertek. Valahogy úgy éreztem, hogy nem vagyok hozzászokva ehhez. Vajon mikor öleltük át így egymást utoljára?
– Boldog vagy…?
– Mm, annyira boldog vagyok, hogy meg tudnék halni!
A könnyein keresztül kérdezett…
Miért sírsz? Én olyan boldog vagyok…
– Amikor találkoztunk; az volt életem legboldogabb pillanata…
–……
– Egyetlen egy könnycseppedtől úgy érzem, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere…
Felemelte a fejét a vállamról, és én óvatosan tanulmányoztam. A szemei olyanok voltak, mint egy sötét tó egy kis szél okozta fodrozódással, és ez átterjedt az egész jóképű arcára. A kezeim közé vettem az arcát, és lenyaltam a könnyeit. Az én gyönyörű Yunhóm hogy sírhat? Annyi könnyet próbáltam lenyalni, amennyit csak tudtam. Mindened hozzám tartozik, így nem pazarolhatsz semmit a beleegyezésem nélkül...
– Ha egyikünknek sírnia kell, akkor az hadd legyek én! Szóval kérlek, ne sírj…
Minden rendben lesz! Egy kedves szív sosem fog megsérülni, szóval ne aggódj!
Nem fogom megbánni ezt, mivel most már semmi sem fordíthat vissza...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése