Az idő előrehaladtával sokkal merészebbek lettünk az ágyban. Miközben feküdtünk, megragadta a lábamat, és szívta a lábujjamat, miközben csípőjével lökött, az orrlyukai kitágultak, majd összehúzódtak. Az arckifejezését abszolút derűsnek találtam, és nem tudtam mit tenni, kitört belőlem a nevetés. De az a nevetés rövid életű volt, mivel össze kellett szorítanom a fogamat, hogy elviseljem az őrült ritmusát, ami annyira erős és gyors volt, hogy az egész ágy rázkódott tőle.
Már hosszú ideje nem volt hasmenésem. Mivel olyan régen volt, hogy mindent kiadtam volna a szervezetemből, amit ettem, még csak észre sem vettem a kellemetlenséget.
Ha a látogatásainak száma egy mérce lenne, akkor már majdnem egy hónapja élnénk együtt, mint egy hivatalos pár.
Kimerülten hajtottam a fejem a karjára, és békésen bámultam a mennyezet. Furcsa, de úgy gondoltam, hogy a plafon kígyózott, bár biztos voltam abban, hogy a mennyezetünkön nincs sok mintázat. Úgy tűnik, ma este megint álmodni fogok. Yunho légzése lassú volt, és egyre nagyobb levegőket vett, a kezei nem simogatták már a hátam. Lehunytam a szememet az ölelésében, majd szinte azonnal álom földön landoltam.
Álmomban Eunho hyungot láttam, akivel évek óta nem álmodtam. Még mindig olyan fiatalnak nézett ki, amilyen mindig is volt, gyönyörűen mosolygott rám.
Már reggel volt, mikor kinyitottam a szemeimet. Nem sokáig álmodtam, de az érzés nagyon intenzív volt. Egyáltalán nem voltam fáradt, ami azt jelentette, hogy valószínűleg jól aludtam. Mikor a plafonra néztem, esküdni mertem volna rá, hogy egy pillanatra láttam Eunho hyung arcát, miközben minket nézett, ahogy meztelenül ölelkeztünk az ágyban. Lehet, hogy a képzeltem játszik velem?
Azonnal felráztam Yunhót. Lustán nyitotta ki résnyire az egyik szemét, miközben a derekamat ölelte.
– Mm… Mi az…?
A szerelmem, aki csak most ébredt az álmaiból, meleg volt és gyöngéd. Pontosan ugyanolyan, mint öt évvel korábban. Szorosan megöleltem, mint egy gyerekszerű férfi.
– Yunho… Yunho…
– Mi az?… Ne csak piócáskodj, mondd el...
– Láttam Eunho hyungot…
–…
– Az álmaimban… Láttam Eunho hyungot….
– Hyung… milyen volt?
– Jól nézett ki… Az arca még mindig sápadt, és úgy tűnt, jól van...
A fejét a mellkasomba fúrta, majd átölelt ahelyett, hogy én öleltem volna őt, és egyetlen egy szót sem mondott. Ehelyett mély levegőt vett, és megharapta a mellbimbóm – egy szokás, ami mindig is megvolt neki.
– Szóval… Már nem számít, Yunho… Ne hibáztasd magad… és ne érezd úgy, hogy tartozol neki… Légy jó, Yunhóm...
Azon a napon, mikor összeházasodtunk, ő letérdelt, és örök esküt mondott, és az igazságot is bevallotta nekem Eunho hyung halálával kapcsolatban. Nagyon ledöbbentem, mikor elmondta, hogy miattam hagyta meghalni a bátyját, de ami megtörtént, az már a múlt. Ahogy ő meg tudta bocsájtani nekem a bűneimet, én is magamévá tettem az övéit. És ő zokogott azon a napon, mikor boldognak és áldottnak kellett volna lennünk, a szerelmünkért, és bocsánatért imádkozott amiatt, amit tizenkét évvel ezelőtt tett.
Ha egymás megviselt és bűnös testét öleljük szorosan, és az egymásnak nyomódó szíveinkkel lélegzünk – nincs is ennél jobb dolog ezen a világon. Bár nem volt jele annak, hogy mennyi könnyet kellett hullatnunk azért, hogy elmossuk a szíveinkben lévő terheket, ez alatt a nyomás alatt folyamatosan küzdöttünk a boldogságunkért. És ez alkalommal nem fogunk veszíteni.
Ennyire nagyon szeretjük egymást – még most is.
– Jól vagy?
– Persze, jól vagyok.
Egy hitetlenkedő pillantást vetett rám, mintha azt várta volna, hogy megbánjam a szavaimat. Út közben folyamatosan lopott pillantásokat vetett rám, miközben vezetett. Milyen aranyos.
Nagyon jókedvű voltam ma én is, ezért döntött úgy, hogy ma fogjuk hazahozni magunkkal Ahyunt.
Nem akart túl sokat beszélni a gyerekről, bár inkább úgy tűnt, hogy semmit nem tervezett nekem elmondani. Természetesen egy olyan döntést, hogy hazahozzuk a gyereket, nem lehet a pillanatnyi kedv alapján meghozni, de ha most elhalasztjuk a lehetőséget, akkor valószínűleg együtt kellene élnem a rosszkedvével.
Nem mondta, de én tudtam, hogy Yunho nagyon-nagyon boldog volt.
Nem volt semmilyen különleges terv, egyszerűen mind a ketten úgy éreztük, hogy ez a megfelelő időpont erre. A kedvem volt az egyik ok, de valószínűleg tényleg szerettem volna teljesíteni a kívánságát. Míg szeretjük egymást, addig nekem minden megfelel; a döntése, hogy én leszek az egyetlen ember élete végéig, akire figyel, mélyen megindított.
Korán reggel összekaptuk magunkat, és elindultunk Jinho hyung házához, ahol Yunho lánya volt.
Míg harminckettő, addig Jinho hyung már negyvenöt éves volt, de még mindig olyan jóindulatú volt, mint mindig is. Jinho hyung volt valószínűleg a legmegviseltebb közülünk, hiszen miattam elvesztette az anyukáját és a sógornőjét is. Bár a Jung család támogatópilléreként nehéz időkön ment keresztül, erős maradt. Azonban éreztem, hogy a pillér alapja elkorhadt, és ő az összeomlás szélére sodródott. Miattam, a szerelmünk miatt.
Hálával teli szívvel hajoltam meg előtte, és köszöntöttem. A ráncos szemei majdnem olyan vonzók voltak, mint egy munkás kezei, de még mindig megvolt az az egyedülálló karizmája, és rám mosolygott, mint ahogyan mindig is tette. Leültünk vele a kanapéra, és Yunho azonnal kifejtette, hogy a gyermekért jöttünk. A szavak hallatán Jinho hyung és a felesége meglepett pillantásokat váltottak egymással, és mind a ketten ugyanakkor fordultak felém.
– Ez az, amit Jaejoong akar – tette hozzá Yunho. Talán azt gondolta, hogy ez dicséretreméltó a számomra.
A komoly arckifejezésük először zavarodottnak tűnt, aztán felfegyvereztem magam a magabiztosságommal. Megkaptátok a választ, amit akartatok, nem? Egyből abbahagyták a kérdő pillantásokkal való bombázásomat. A szívem sajgott, hiszen hiába nyertük el olyan gyorsan a bizalmukat, ez akkor is egy kínzó élmény volt.
– Tényleg nem tudjuk elviselni, hogy elszakadjunk tőle, tudod. Boldogságot hozott az életünkbe, mintha a a saját gyermekünk volna...
A ház asszonya kissé szánalomra méltón nézett ki. Olyan kedves és jószívű, mint ahogyan kinéz – nem csoda, hogy ő a legidősebb sógornő. Nem számított a szóban forgó probléma, anélkül mutatta ki az erejét, hogy látványosan kifogásolta volna a dolgot. Mikor először mondtuk el még három éve, hogy azt tervezzük, hogy összeházasodunk, Jinho hyung nem volt hajlandó ebbe beleegyezni, mivel mindig a saját elképzelései szerint élt. Aztán ő belépett pont akkor, amikor mi már feladtuk volna, és azt mondta, hogy a házasság nem csupán abból áll, hogy mondunk néhány esküt egymásnak. Ha ilyen gondolkodásmódunk lenne, a szerelmünk biztosan elhalványulna, és ez volt az az őszinte tanács, amit adott nekünk, amivel minket, megfáradt szerelmes madarakat az utunkra bocsájtott.
Azt mondta, hogy Ahyun éppen sziesztázik, és felkísért minket az emeleti hálószobába. Ez volt Yunho szobája, mikor tizenhét éves volt, aztán összeköltözött velem. Yunho és én felmentünk, miközben én megcsodáltam a ház pompáját, aztán lenyomtuk a kilincset.
Egy pillanatig elfelejtettem levegőt venni.
A napfény, ami az ablakon keresztül ömlött be, lágyan elszóródott, álomszerű megvilágítást adva a kis angyalnak, aki mély álomba merült. Még a körülötte kavargó levegő is fénylett.
Jung Ahyun.
Jung Ahyun. Így nevezte el a tragikus szerelméből kikristályosodó gyöngyszemet.
– Mi…?
Látva, hogy mennyire elkábultam az ajtóban, Yunho hátulról átkarolt. Az ölelése még a napfénytől is melegebb volt, és jelentősen megnyugtatott. Bár a berendezés teljesen más volt, mint korábban, még mindig képes voltak kiszúrni annak a jeleit, hogy az én Yunhóm hogyan nőtt fel ebben a szobában. És ez a gyermek, akiből ugyanaz az aura áradt, mint Yunhóból, mikor még fiatal volt, ő lesz a lányom, akire mostantól vigyáznom kell.
– Annyira gyönyörű...
Valójában ez a gyermek sokkal lélegzetelállítóbb volt a „gyönyörűnél”, és úgy tűnt, mintha a világ legaranyosabb dolgaiból gyúrták volna össze. Mint egy szent dolog, amit nem érinthetek meg. Valószínűleg meg tudom… ezt a gyermeket…
– Ragyog, komolyan…
– És azt gondoltad, hogy úgy nézett ki, mint egy szörny, mikor kiszedték az anyukájából, igaz?
Azt hittem, hogy ezeket a dolgokat sikerült magam mögött hagynom, de az „anya” említésére az egész testem megmerevedett. Nem kért tőlem bocsánatot, bár nem is volt rá szükség, mert úgy ölelte át a gyenge és törékeny mivoltomat, mint a hatalmas óceán. Jól van, rendben van ez. A lélegzetei közel kerültek a számhoz, és az ajkaink összeértek. Gyengéden. Miközben csupán ez az egyszerű érintés békével töltött el, Mrs. Jung újra megjelent, és egy halk, rosszalló köhögést hallatott a szerelmünk kimutatása miatt.
– Sajnálom, sógornő. Végül is még mindig friss házasok vagyunk.
– Ó, valóban?
Olyan pillantást küldött felénk, mint amilyen érzéketlen nő volt, de nem akart ártani. Hirtelen égni kezdett az arcom a szégyentől, és gyorsan Yunho mögé bújtam. Gyengéden megfogta a kezem, az ujjainkat szorosan összekulcsolta, ezekkel az apró kis cselekedetekkel vigasztalt engem, mert az idő múlásával nagyon gyenge és sérülékeny lettem.
Mrs. Jung az ágyra ült, és gyengéden megcirógatta a gyermek fejét, az arckifejezése finom és anyai volt. Nem ő volt a biológiai anyja, de tudtam, hogy a szeretete igazi volt.
– Ahyun, Ahyun… Ébredj fel, gyermekem…
Óvatosan keltegette a gyermeket, és Ahyun szinte azonnal fel is ébredt. Észrevette a nőt, és kis kezecskéét kinyújtotta, hogy megérintse az arcát. Mrs. Jung a karjaiba vette a gyermeket. Érzékelve, hogy több ember van körülötte, Ahyun csipás szemmel körbenézett, és az első személy, akit kiszúrt, az az apja volt. Az arca láttán elmosolyodott, de nem egy gyermek mosolyával – a szemei érettségtől csillogtak, miközben az apjára mosolygott.
Aztán észrevett engem mögötte, és az arckifejezése megváltozott. Abban a pillanatban abbahagyta a mosolygást, mintha rájött volna valamire.
Az összes jó érzés, amit éreztem, mikor eljöttem erre a helyre, eltűnt, mint egy álom. Mikor a gyermek felemelte a pillantását, hogy végigmérjen engem, kellemetlen érzés futott keresztül a vénáimon, amitől a lábaim földbe gyökereztek. Basszus, ez biztos egy átok! Ami abban a pillanatban történt, valóban arra engedett következtetni, hogy ez egy igazi átok volt.
– Mostantól Appával fogsz élni. Szeretnéd, igaz?
Bár ezt mondta, a gyerek egy pillantást sem vetett az apjára, inkább rám meredt. Az okos szemei megmondták, hogy tud valamit, ha nem tudna, akkor miért nézett volna rám olyan kitartóan? Olyan volt, mintha meztelenül álltam volna előtte. Bárcsak megkérdezhettem volna tőle: Ki vagy te? Ki a fene vagy te? Miért hozol ilyen kellemetlen helyzetbe?
Megfogta a gyerek kezét, és kedélyesen rám mutatott.
– Ő Umma, látod? Hát nem szebb a mi Ahyununknál?
Nem számított, mennyire fájt neki, nem volt választása – be kellett mutatnia Lee Soo Hee lányának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése