Hazajött. A földszinti zajokból meg tudtam mondani. De inkább bezárkóztam a szobámba. Hívj gyerekesnek, ha akarsz, de csak arra akarok összpontosítani, hogy Kim Jaejoong szíve tovább verhessen. Nem kívántam úgy látni, hogy támogatja a nőt, miközben az besántikál. A dührohamaim korán reggel kezdődtek. Figyelmen kívül hagytam őt, mikor megemlítette, hogy hazahozza Soo Hee-t. Ő, ő, ő! Minden Lee Soo Hee körül forog! Nem veszekedtünk még eleget a héten miatta?!
A kapcsolatunkat egy példátlan erő tesztelte. Egy héten keresztül, miközben a nő kórházban volt, mi folyton veszekedtünk, de ennyi nem volt elég. Törtünk-zúztunk magunk körül, dobáltak a dolgokat, és aztán egy szenvedélyes csókunk közepette egymásba temetkeztünk, majd átölelt, ahogy aludtunk. Egyik pillanatban még veszekedtünk, a másikban már szeretkeztünk, éjjel-nappal… újra és újra…
De ő napról napra törékenyebbnek tűnt. Tíz év… még a normális pároknak is ritkán volt olyan szenvedélyes a szerelmük, mint nekünk, így annak ellenére, hogy semmi kirívó nem volt, éreztük a másikon a legkisebb változást is.
A nap lassan eltelt, és a nő visszatért. Még a múltban sem bánt velem olyan ridegen, mikor az anyukája halt meg. De még mindig elviseltem az egészet. Mikor az ágyban átölelt, akkor sem volt hajlandó szembe nézni velem. Bár nem mondott egy szót sem, megértettem – teljesen belefáradt, hogy évekig őrülten szeretett, de csak sebeket kapott a szerelmünktől.
A testem egyre hidegebb lett, ahogy hagytam, hogy a szerelmi bánat elhatalmasodjon felette. Elővettem a kabátokat, amiket pár nappal ezelőtt vettem, neki és nekem, amit páros kabátnak szerettem volna neki adni. De azon a napon veszekedtünk, szóval nem volt alkalmam átadni neki. Nagyon puha volt, de keserűséget éreztem a számban. Hirtelen egy tükör után kezdtem matatni...
– Ah…
Én… szóval így nézek ki most… egy ideje nem néztem tükörbe, szóval nem tudtam.
Száraz bőr, halott szemek, cserepes ajkak… minden annyira más, mint korábban, mikor az arca kezdett vékonyabbnak tűnni… Azóta sokat változtam? Még többet, mint ő… Mi lenne velem nélküled?
– Valószínűleg boldogan fogsz élni nélkülem is, igaz…?
Azok az ajkak a tükörben semmit sem tartalmaztak, csak gyönyörű szomorúságot…
– Mert te Yunho vagy… nem pedig én…
Azokban a szemekben nem volt semmi, csak homály…
– Rajtad kívül semmim sem maradt a világon…
Könnyek kezdtek el hullani azokból a szemekből… és azok az ajkak egy sóhajt eresztettek ki… Könnyek és sóhajok… Mint Jung Yunho és Kim Jaejoong, örökre összefonódnak… míg a halál el nem választ...
Nyugtalan éjszakám volt, ahogy a magány szétmarcangolt engem. Még mindig az ágyon feküdtem; vajon van már tíz óra? Mindenem sajgott...
Valószínűleg alszik, ugye? Alszik a dolgozószobában anélkül, hogy egy szót szólna hozzám. Elcsoszogtam a dolgozószobáig, és lenyomtam a kilincset...
– Yunho a szobánkban van.
A hirtelen hang a hátam mögül jött, és annyira meglepődtem, hogy pár másodpercig reagálni sem tudtam. Felé fordultam – látott ebben a sötétségben? Vagy számított arra, hogy lejövök, és lesben állt? Felkészült, így most össze tudott taposni? Úgy tűnik, hogy össze sem lehet hasonlítani a dolgokat, amiket tettem a trükkjeiddel!
– Fáradt, szóval hamar elaludt…
– Ne hazudj! Hogy tudna Yunho ott aludni?!
– Menj, és nézd meg magad, ha nem hiszel nekem!
Az arca magabiztosságot sugárzott. A kilincshez nyúltam, és kinyitottam az ajtót, de… csak sötétség és kétségbeesés volt előttem. Nem láttam az én Yunhómat… szóval amit mondott… az igaz volt… Mikor engem a szörnyű magány fojtogatott a szobámba, ő úgy döntött, hogy a nő szobájában alszik? Mikor én az utóbbi tíz órában a sötétben bolyongtam elveszve és elvakultan, akkor ő úgy döntött, hogy a nő szobájában szívja be ugyanazt a levegőt, amit a nő is?
Mikor már majdnem összetörtem ettől a kíntól, ő megadta nekem a végső lökést...
– Végül a férfiak a családjukat választják… hogy feleséggel és gyerekekkel állapodjanak meg…
– Kit érdekel? Ahol Yunho lélegzik, ott mondhatom, hogy otthon vagyok! A család, amiről beszélsz, az csak egy üres külsőség!
– Na és? Legalább a törvény szemében én vagyok Jung Yunho felesége!
– Egy szerelem nélküli házasság… Ezt hívod te boldogságnak?
Ennek a harcnak még nincs vége. Még egyikünk sem győzött… és akkor úgy döntött, hogy egy halálos csapást mér rám...
– Akkor… Jaejoong, te most boldog vagy?
A dolgok, amiket el akartam felejteni… A valóság, ami elől el akartam menekülni… ezeket a dolgokat csupaszon fektette elém. Teljesen elvesztem… Mikor feltette azt a kérdést, egyáltalán nem tudtam neki válaszolni… Ő nyert!
A boldogság… az, amikor a tekintetetek találkozik, és elmosolyodtok... ezt tanította nekem… A házasság és a terhesség megtanította neki, hogy legyen erős, hogy sose adja fel a boldogság megtalálásának lehetőségét velem ellentétben… Ő nem egy gyenge nő.
De a győztes még nem volt ténylegesen felfedve...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése