Végül mégis kihívtam a mentőket, és egy árnyalatnyi sajnálattal küldtem őt kórházba. Ahogy figyeltem, hogy a mentősök egy hordágyra rakták, a tökéletes színészi képességeim segítségével sírást színlelve felhívtam Yunhót...
– Baleset volt. Megbotlottam, és leestem.
Eltörte a karját, és tele volt zúzódásokkal. A homlokánál a koponyája is megrepedt. Hogy szenvedhetett el egy terhes hölgy egy ilyen rossz esést? A gyámja kérdőn nézett rám. Végül is csoda, hogy pár sérüléssel megúszta – egyáltalán nem ezt vártam!
A kórházi ágyon fekve derűsen elmosolyodott. Annak ellenére, hogy kötések fedték a testét, kivételesen élénknek tűnt, de Yunho és a szülei egyáltalán nem hitték el, amit mondott. Legalábbis Yunho pillantása azt üzente, hogy egy szót sem hitt el ebből az egészből.
– Jaejoong hívta a mentőket.
Jinho hyung és Yunho sose hinnék ezt el.
Az anyja egy aggodalommal teli pillantást vetett rám, miközben Yunho és Jinho hyung gyanakodva néztek össze. Egy merev mosoly erőltettem az arcomra a bemutatásomra, és az anyja hálásan nézett rám. De Yunho és Jinho hyung nem osztoztak ugyanezen a hálán, egész végig csendben maradtak...
– A doktor azt mondta, hogy a babának nem esett baja, sz én hibám, hogy ilyen figyelmetlen voltam…
A törött keze ösztönösen nyúlt a hasához, és ez a kép olyan volt a szememben, mint egy tüske. Úgy tűnik, hogy egy emelet nem volt elég magas. Úgy hangzott, mint egy nyafogó kisgyerek, ez az ördögi nő! És valójában tényleg tudott színészkedni, ahogy egy hálás pillantással jutalmazta azt a személyt, aki lelökte a lépcsőn!
Ez alatt a kínos légkör nyomása alatt Junho hyung elhatározta, hogy beszél az érdekemben, pont úgy, ahogyan azt én vártam. És még ha Jung Yunho nem is hitt nekem, nem volt választása...
– Mm, jó pihenést!
Jinho hyung a vállára tette a kezeit, és ezekkel a kedves szavakkal távozott...
Yunho hívására otthagyta a munkáját, és iderohant, de most, hogy Soo Her biztonságban volt, vissza kellett mennie. Viszlát, hyung! Hallva a hangomat visszafordult, és egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Egyáltalán nem hitt nekem; a szemei tele voltak nehezteléssel, szóval kedvem lett volna kikísérni. Végül helyettem Yunho kísérte ki, engem, Soo Hee-t és Soo Hee anyját egy szobában hagyva.
– Foglalj helyet, Jaejoong.
A hangját hallva szelíden bólintottam. Míg az anyja jelen volt, addig ilyen szerénynek kellett lennem Soo Hee-vel. Rá akartam mosolyogni, de képtelen voltam, és abban a pillanatban nagyon sajnáltam magam – ez az utálatos nő...!
Ahogy az anyja elment, olyan messzire ültem tőle, amilyen messze csak lehetett. Kinyitotta a száját, és a szokásos, szelíd hangján kezdett el beszélni. Csakhogy ma még ez is rendkívül fájdalmas volt a füleimnek.
– Bűnösnek érzed magad?
Ez a nő valóban a legképmutatóbb nő a föld kerekén! A bűntudattal üldöz engem, miközben angyalnak tetteti magát.
– Természetesen nem! Soo Hee, tudod, hogy milyen szégyentelen tudok lenni.
– Ez a szerencse! Jaejoong végül is nem egy olyan kegyetlen ember...
Elkezded feltárni az ördögi cselekedeteimet? A szavai kényelmetlenül érintettek, szóval azonnal visszavágtam...
– Jó érzés bolondnak nézni?
– Alábecsülni egy olyan bolondot mint téged; ez engem még nagyobb bolonddá tesz, eh?
Ez igaz. Ebben teljesen egyetértek vele...
– Jaejoong, ezt meg fogod bánni.
– Sosem ismertem a megbánást.
Yunho aztán visszatért – még mindig lázas? Sokkal sápadtabbnak tűnt, mint reggel. Mikor Soo Hee anyja rájött, hogy beteg, aggódva rápirított, hogy „Soo Hee-vel a kórházban mit csináljak veled, ha te is beteg vagy? Nagyon aggódom az én Soo Hee-mért!”. És a sérüléseiket, betegségeiket okozó tettes itt van! Mivel nem tudtam tovább elviselni a szívemben lévő, idegekre menő érzéseket, kimentem a kórteremből egy kis béke és csend reményében. De Yunho nem tervezett csak így elengedni. Azonnal a nyomomba szegődött, és én gyűlöltem ezért! Természetesen ismertem a nyers hangot, amit ellenem használt.
Úgy terveztem, hogy kisétálok, de ő hirtelen megragadta a kezemet, és a tűzlétra felé kezdett el húzni.
– Mi az?
A hangom visszhangzott a lépcsőházban, miközben ő elővett egy cigarettát, és az ajkai közé helyezte azt. Aztán megkérdezte, hogy tényleg leesett-e a lépcsőről. Én csendben maradtam, ő pedig pöfékelt, úgy nézett ki, mint egy időzített bomba. Fogalmam sem volt arról, hogy mit akart elérni, és szokatlanul rideg volt. Szegény én! Hagyni, hogy így kikérdezzen...
– Gyanakodsz rám?
– Erre gondolsz, nem igaz?
– Yunho-ah...
Fagyosan rám mosolygott, és elnyomta a kezében lévő cigarettát, majd a közeli kukába dobta azt. A lassú kínzásnak vége...
– Miért...? Hát nem megígérted nekem, hogy nem fogsz ilyesmit csinálni?
Próbáltam megfogni a kezét, hogy lenyugtassam, de ridegen lerázott magától, fent tartva a távolságot köztünk, amihez már hozzászoktam. És aztán olyan erősen pofozott fel, hogy a földre estem! Egyik kezemet az arcomra szorítottam, ami kezdett felforrósodni, és a nyelvemen megéreztem a vérem édes ízét...
– Miért csináltad mégis? Jaejoong-ah... Hm?
–... Yunho-ah... Én nem.... Én...
Összegömbölyödtem a lábai előtt, nem tudva, hogy még mindig mérges volt-e rám, nem tudva, hogy mikor fog újra megütni. Szóval összegömbölyödtem, mint egy süni, a szám belseje vérzett az előbbi csapástól, a vérem összekeveredett a nyálammal, és ez jobban fájt, mint a könnyek.
–.... Nagyon megbántam... Tényleg...
Ezt a férfit előttem, aki indulatos, mint a tűz, ugyanakkor hideg, mint a jég, a kicsi szívem melegében tartottam. A szívem jobban fájt a gondolatra, hogy nem fog nekem sosem megbocsájtani, mint a felszaladt, vérző szám. A mellkasomhoz kaptam, sírni kezdtem, ahogy közel sétált hozzám, aztán lehajolt, hogy talpra húzzon. Milyen meleg kezek! Egy pillanattal ezelőtt olyan távoli és rideg volt, és most mégis milyen kedves velem. Hogyan tudnám magam rávenni arra, hogy utáljalak?
Letörölte a könnyeimet a hüvelykujjával, és én tudtam, szóval befejeztem a sírást. Lehajtottam a fejemet, és bevallottam neki a bűnömet, majd minden őszinteségemmel könyörögtem neki...
– Én... Nekem te vagy az egyetlen ezen a világon... És nem akarom, hogy az életem tőle függjön, szóval... Kérlek, ne legyél ilyen, Yunho...
Jung Yunho egyszer majd megint normális lesz, ugye? Vártam, hogy egy meleg ölelésbe húzzon, de csak egy érzelmektől mentes tájat találtam. A kezek, amikkel ölelt, még mindig erősek voltak, de semmi sem fordíthatott vissza…
Többé már nem hitt nekem, és a szívemben lévő gonosz a szikla szélére kényszerített...
Lee Soo Hee, ez még csak a kezdet...
És ez a nő újra olyan dolgokat mond, amikre a legkevésbé sem számítottam...
– Én jól vagyok, miért nem mentek haza?
Azt akarta, hogy én és Yunho hazamenjünk. Az igaz, hogy ha az anyja gondoskodik róla, akkor elég haszontalanok lennénk, még ha itt is maradnánk...
Hazavezetett, és azonnal leállította a motort, ami t leparkolta a kocsit. Az úton semmit nem mondott nekem, én pedig egyszerűen a visszapillantót bámultam. Amikor megérkeztünk, kinyitottam magamnak a kocsiajtót, majd becsaptam magam mögött azt. A hangra visszafordult, de ez volt az egyetlen reakció, amit kicsikartam belőle, mielőtt még totál idegenekként elindultunk volna a lakás felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése