Az apró cipőket a mellkasomhoz öleltem, és sokkal jobban éreztem magam, miután levezettem a frusztrációmat. Visszamentem a házba, és beléptem az ajtón, de az összes csomagomat a nappaliban találtam. Soo Hee arcán eltökéltség ült, mintha semmilyen formában nem fogadta volna el az elutasítást. Azt mondta, hogy az összes holmimat becsomagolta, és most azt akarta, hogy elmenjek...
Egy egy kulcs és egy papírfecni volt a kezében egy címmel. Ő… komolyan elkerget?
– Köszönöm.
– ……
– Ez az utolsó kívánságom, ahogy Yunhóé is. Szóval remélem, nem leszel dühös emiatt.
– ……
– Nem ez a legjobb megoldás? Jaejoong… egyikünk sem akarja, hogy valami olyasmi történjen megint…
– ……
– Köszönöm, hogy a barátom voltál...
Úgy hangzott, mintha készült volna a beszédjére, mintha semmivel sem tudtam volna ellenállni neki. A tekintete végigsöpört a csomagjaimon, mintha alig várta volna, hogy eltűnjenek. Az iránta érzett gyűlölet, amit a szívemben hordoztam most újra mozgolódni kezdett. Elüldöz, mikor nem vagyok rá felkészülve? Álmodozz csak!
– Remélem, hogy megtalálod a boldogságot.
A kezembe nyomta a papírt és a kulcsot.
– Én… mit kéne találnom?
– Boldogságot.
– Lehetetlen!
Gyanakodva rám nézett, és csendben maradt...
– Amióta tíz évvel ezelőtt először találkoztam vele, a mai napig semmit sem változott. De Yunho egy családot akar, és neki egyáltalán nem számít, hogy téged vagy mást vesz feleségül. Közülünk, Soo Hee, te vagy a harmadik. Ha te nem jöttél volna a képbe, akkor mi még mélyebben szeretnénk egymást, mint a múltban. De először nem kényszerítettelek a távozásra. Azt mondogattam magamnak, hogy türelmesnek kell lennem, hogy lassan kell csinálnom… Rendben van, míg Yunho mellettem van, mert ő a boldogságom. Csak boldogan akarok élni, szóval ezek a jelentéktelen próbálkozások sosem tudnak minket szétszakítani!
– Ezt gondolod te. Ki tudja…
– Én az igazat mondom! Yunho szeret engem...
Még mindig nem hisz nekem, úgyhogy inkább nem is vesztegetem rá a levegőmet. Egyébként is, az egyetlen, akit Yunho szeret, az én vagyok, és ezt megtudjuk, amint hazaér a munkából. De a nő rideg hozzáállása mégis megrázta a Yunhóba vetett hitem...
– De te vagyok a felesége, igaz?
– ……
– Mivel te egy nő vagy, a felesége lehetsz. Igaz?
Ez az a státusz, amit Yunho adott neki, és örökké élhet is ezzel a státusszal. De én nem… Ő a fény… míg én az árnyék vagyok… Lehetetlen, hogy azt az okot használjam a világ meggyőzésére, hogy Yunho szeret, mert a szerelem tényleg olyan dolog, amit mások nem láthatnak...
– Igen! Én vagyok a felesége, de ahogy mondtad… Állítólag nem Jaejoong az egyetlen, akit Yunho szeret?
– Csakúgy, ahogy te a szerelmére vágysz, én is akarok egy státuszt magamnak!
– Nem vagy túl mohó? Én csak meg akarom védeni a családomat!
Én akarok lenni a fény, és le akarok győzni minden előttem lévő akadályt, hogy magam mellett tarthassam a szerelmemet. Ettől tényleg túl mohó lennék? Nekik fogalmuk sincs semmiről. Egyetlen egy valamim van a világon, és az a valami Yunho. Ha elveszítem, mi marad nekem? Egyedül lennék, és ez túl sok lenne nekem, nem tudnám elviselni. Meg kell tanulnom megvédeni magam.
A csuromvizes testemmel követtem a nőt, ahogy ő a szoba felé sétált, olyan lassan, mint egy teknős. De nem hagyhattam, hogy így érjenek véget a dolgok. Szépen véget vetek ennek az egésznek, mert élnem kell...
Ahogy lassan megközelítettem, szorítottam a konyhából felkapott éles késen való fogásomon. A őrült és az erőszakos gondolatok keringtek az elmémben, és minden egyes részem tiltakozva sikoltozott, de úgy döntöttem, hogy utat engedek a bennem lévő gonosznak...
– … Ah…
Felemeltem a kezem, és a látásom elhomályosult, aztán megcéloztam a nyakát, és olyan erősen vágtam belé a kést, amilyen erősen csak tudtam. Képtelen volt időben reagálni, és a vér ömleni kezdett a sebből, akárcsak egy nyíló virág. Milyen gyönyörű! A kés belőle kikandikálva is jól nézett ki, szóval úgy döntöttem, egy pillanatra kihúzom. Ahogy megrészegültem az előttem lévő gyönyörű jelenettől, a gyenge hangja felébresztett a kábulatomból. Ah… Milyen aranyos hang. Annyira boldog vagyok!
Kihúztam a kést, a kezemet és a ruháimat a vére borította be. Esküszöm, még azt is hallottam, ahogy a kés átvágta a húsát, és ahogyan a vér a padlóra csöpögött. Csipp-csepp… Hirtelen hányingerem lett, és abban a pillanatban visszanyertem az érzékeimet...
A kés egy éles csattanással ért földet, és a könnyeim megállíthatatlanul peregtek le az arcomon. Olyan hideg… szörnyű érzés… A kezem, ami másodpercekkel ezelőtt a kést szorította, remegni kezdett. Egy gyenge nyögést eresztett ki… és lassan a földre esett, egy kézzel támogatta az ép részeit, határozottan védte a hasát...
Köhögött.
– Ahyun-ah, A... hyun... ah....
Ez volt az a név, amit sosem hallottam azelőtt. Ez a gyermek volt az egyetlen, aki boldoggá tette? Ő volt az egyetlen, aki miatt elviselte ezt az egészet? Sietve letérdeltem mellé, de a szemei már kezdtek elködösülni, a remegő ajkai nehezen formálták a szavakat...
– … Soo Hee…?
Itt feküdt, és folyamatosan a gyermeke nevét mondogatta…
– Nem, Soo Hee… Soo Hee-ssi!! Mondj valamit!! Ne csukd be a szemedet, élned kell! Nyisd ki a szemed… Soo Hee-ah!!
Bárki! Kérem, mentse meg őt!! Ha eltűnsz, hogyan nyerhetnék valaha is bocsánatot?
Hirtelen a valóság terhe rám szakadt, és először mondtam ki a nevét megbánással...
Muszáj életben tartanom! Muszáj megmentenem! Az „Ahyun” nevet ismételte, minden reményét abba a gyermekbe fektette. Akkor sem hagyta abba az ismétlését, mikor bevitték a kórházba, a műtőbe.
Az idő, ami egy pillanatig állt, lassan ismét telni kezdett. Ezen a ponton nem gondoltam Yunhóra – minden idegsejtemmel a várakozásra koncentráltam, hogy a nő mikor jön ki a műtőből.
Végül az ajtó kinyílt, és én ösztönösen felugrottam. A doktor kifejezéstelen arccal jött ki…
– Koraszülés volt, de a baba biztonságban van.
–… Mi van az anyával?
Rögtön Soo Hee felől kérdezősködtem, de az orvos szó nélkül rázta a fejét...
– Ő… ő meghalt? A baba biztonságban van, de az anya meghalt, igaz? A baba tényleg biztonságban van?
– Túl sok vért vesztett, és…
–……
– A páciens ragaszkodott ahhoz, hogy először a gyermeket mentsük meg.
Éreztem, ahogy könnyek gyűltek a szemebe, és a szívemet hirtelen fájdalom fogta el, egy pillanatig fojtogatott. Leültem a székre, képtelen voltam visszatartani a zokogásomat, a kezemmel törölgettem az arcomat… Abban a szobában, a hideg műtőasztalon… az a nő holtan fekszik… Folyamatosan azokat a szavakat ismételgette, és azok a szavak lettek az utolsó szavai...
Egész életemben el kell viselnem ezt a bűntudatot, a lágy és kedves szavai örökké kísérteni fognak. De többé már nem tudlak gyűlölni! Te ördögi démon! Lee Soo Hee, te… Mit kéne tennem most?… Neveljem fel azt a gyereket, mintha a sajátom lenne? Inkább meghalok… Miért kell még a legvégén is ilyen kegyetlennek lenned?…
Végül a könnyek elapadtak, és egyedül ültem a hideg, komor folyosón. A szívem megtelt könnyekkel, és hirtelen egy ismerős parfüm illatát éreztem. Lassan felemeltem a fejem. Ő az… A férfi, akit az életemnél is jobban szeretek… és aki most csakis hozzám tartozik… közelebb sétált hozzám...
– Yunho-ah...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése