Olyan szerencsétlen teremtmények vagyunk, mintha egy sivatagban lennénk, és a homok napról napra elnyelne minket.
A roncsok közül meredt rám, amiket magam mögött hagytam, csenden leült a kanapéra anélkül, hogy elnézett volna. Még akkor is, amikor megpróbáltam elkerülni a tekintetét, a rideg és metsző szemei változatlanok maradtak. Inkább kiabált volna ahelyett, hogy hagyta volna, hogy elviseljem ezt a szörnyű némaságot. Szó nélkül elhagyta a szobát, és nem tudtam, mikor ment el dolgozni. Az az este volt az első, amit az érkezésem óta egyedül töltöttem, de Yunho nem aludt a saját szobájukban. Próbáltam üldözőbe venni őt, de egy pillantást sem vetett rám, hajnalig fent volt a dolgozószobájában. Próbáltam kopogni az ajtón, de nem nyitotta ki nekem.
És Soo Hee miért nem készült ki attól, ami tegnap történt? Még mindig van energiája reggelit készíteni – milyen fura nő. De egyszerűen az, hogy rá kellett néznem az ételre, amit elém tett, fejfájást okozott. Talán megmérgezte! Figyelmen kívül hagytam az asztalon lévő lakomát, és a kanapéra ültem. A nő olyan ridegen ignorált, mint Yunho, mereven bámulta a tévét, de egy kicsit feszélyezettnek tűnt.
– Yunho a dolgozószobában töltötte az estét, igaz?
– Bunkó! Miért kémkedsz utánunk?!
Egy totálisan más embernek hangzott. Sokkal vakmerőbb lett...
– Jaejoong, korán reggel elmentél, hogy bekopoghass az ajtóján, igaz?
– Ilyen jó a hallásod?
– Sajnálom, de igen, ilyen jó!
Milyen kiszámíthatatlan nő!! Unott módon keresgélt a csatornák között, és végül egy unalmas vásárlási csatornánál állapodott meg.
– Én… én nem tudtam, hogy milyen érzés megcsókolni egy nőt.
–… Ah, van ez így…
– Meg kéne köszönnöm! Azt gondolni, hogy az első nő, akit megcsókolok, egy olyan szépség lesz, mint amilyen te vagy...!
– Tényleg? Köszönöm!
A velem szemben való viselkedése nagyon megváltozott. Ezt megelőzően a nő minden egyes apró dolog miatt, amit tettem, hatalmas felhajtást csinált, de most végre megtanult figyelmen kívül hagyni engem. Hirtelen minden vágyamat elvesztettem, hogy egyáltalán beszélgessek vele, aztán rájöttem, hogy nagyon éhes vagyok. Újra csatornát váltott, ezúttal valami filmre – vígjátéknak tűnt –, és úgy döntöttem, megcélzom a konyhát valami ehető reményében...
– Nem gondolod, hogy a „szerelmed” egy kicsit abnormális?
A háború még nem ért véget, nem. Még csak most kezdődik...
Olyan nyugodtan hangzott, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, de már meg sem lepett. Unott fejjel figyeltem a tévé képernyőjét. Egy olyan színész beszélt, akit elismertem...
– Most… együtt lenni egy házas emberrel. Még sosem gondoltál arra, hogy ebből hogyan fogsz kimászni?
– Ő az enyém! Már a születésétől kezdve nekem szánta a Sors!
– Ő az én férjem!
– Ő az én szerelmem!
Mind a ketten a tévét bámultuk. Ez alatt a furcsa hangulat nyomása alatt meg voltam lepve, hogy olyan hűvösen tudtam vele beszélni. Örökkévalóságnak tűnő ideig csak a filmre koncentráltunk anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna. Annyira csendben voltunk, hogy még a színészek légzést is hallhattuk. Mikor a film véget ért, és a stáblista következett, rájöttem, hogy elfelejtettem annak a színésznek a nevét, akit kedveltem.
– Yunho és én… már van egy gyerekünk. Innentől kezdve… ez bonyolult.
– Addig akarsz várni, míg a gyerek meg nem születik? Aztán visszalépsz?
– Ezt gondolod?
– Már semmi sem állíthat meg...
Egy reklám bukkant fel a képernyőn, és felemelkedtem, mivel a film véget ért. A vékony lábaim elhaladtak mellette, ahogy az emeletre mentem. Ő is felállt, és egyik kezét a derekára téve mögöttem sétált, ahogy óvatosan megmászta a lépcsőket. Úgy tűnik, azt tervezi, hogy követni fog engem.
Hirtelen felé fordultam; rendkívül higgadtnak tűnt, mintha mindenre felkészült volna. Ekkor a képe Yunho anyjáéra cserélődött. Valószínűleg így üvöltött velem, azokat a fájdalmas szavakat mondva, kegyetlenül átszúrva velük a szívemet...
– Jaejoong, egyáltalán nem szándékozol meggyőzni engem?
– Miből gondolod, hogy meg kéne győzzelek téged?
Felemelte a fejét, hogy rám nézzen, az arckifejezése ugyanolyan volt, min amilyen tegnap, a gyönyörű szemöldökei összeráncolódtak. Tulajdonképpen nagyon aranyosan festett, és képtelen voltam nem úgy nevetni rajta, mint egy őrült, ahogy a hasamat fogva lenéztem az arcára. Ah...
– Soo Hee, nem érted?
Megacéloztam magam, és lehajolva közelebb mentem hozzá, így a szemeink egy szintbe kerültek. Akarata ellenére tett hátrafelé egy lépést. Milyen aranyos!
– Yunho engem szeret, nem téged!
Szenvedélyes büszkeséggel a hangomban mondtam neki meg az igazságot. Yunho mindig az enyém marad, örökre. És ez a tény sosem fog változni!
– A meggyőzésed csak idő kérdése.
– Jaejoong!!
– Ah… Milyen rossz modor...
Majdnem megsüketültem a nőéles sikolyától, úgy tettem, mintha meglapultam volna a sarokban, miközben gyilkos pillantásokat lövelltem felé. Ez a heves vérmérséklet nem tenne jót egy terhes nőnek! Kinyúltam, hogy a vállánál fogva megtartsam őt, de ő ellenállt, elütötte a csuklómat. Feltűrtem az ingujjamat, és a vörös duzzanatra meredtem, de nem nagyon érdekelt. Talán később el kéne mennem vásárolni, hogy megünnepeljem a győzelmemet!
Ó, majdnem elfelejtettem, hogy ezelőtt semmit sem vettem Soo Hee számára! Jaejoong egy olyan jófiú!
– Én… én nem tudom, hogyan élhetnék Yunho nélkül.
– Ezt azután mondd, miután megpróbáltad elhagyni őt!
– Soo Hee-ah, ne szórakozz velem!
– Ezt én is mondhatnám, Jaejoong!
Ahogy kinyitottam a szobám ajtaját, a bevásárlólistámon gondolkodtam. A mai nap olyan jó! Mit kéne felvennem? Mivel nappal van, valami világosabb inget kéne viselnem. És mit vegyek Yunhónak? Talán szerzek neki egy fehér kabátot, mivel az idő egyre hidegebb. Vidáman dúdolgattam magamban...
De egy mögülem jövő hang megzavarta a gondolatmenetemet. Most tényleg feldühítettél...
– Mindent megteszek azért, hogy rávegyem a férjemet arra, hogy meggyőzzön téged...
Ő komolyan egy bájos nő. És a gondolat újra úgy villant fel az elmémben, mint egy neonfény: ő Yunho felesége. Yunho valószínűleg sosem lesz képes gyűlölni őt? Miért van az, hogy én állandóan nyugtatgatom magam? Bárcsak megtalálnám a módját, hogy megszakíthassam ezt az ördögi kört!
A vékony és kecses nő felé sétáltam, miközben ő a hasát fogta a kezeivel… Kinyúltam… És engedtem a szívemnek parancsoló féltékenységnek és gyűlöletnek… a hívás… és a szívemben lévő gonoszság végül kivillantotta a fogait, a karmai megérintették a vállát...
– Ah!!!!!
Durván ellöktem, és ő sikoltott, ezt néhány tompa puffanás kísérelte. Bamm… Ránéztem a padlón lévő, békaszerűen terpeszkedő alakjára...
– Már figyelmeztettelek, hogy ne húzz ujjat velem… te provokáltál először!
És a szerelmem még mindig azért szeret, aki vagyok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése