– Azt akarom, hogy úgy nézzen ki, mint a hínár, kérlek.
– Parancsolsz?
A fodrász, aki most intenzíven bámulta a tükörképem az előttem lévő tükrön keresztül, kérdő hangjától kezdve – minden ellenem volt. A légkondi túl erős volt. Próbálsz megfagyasztani a nyár kellős közepén? És miért bámulsz rám azzal a csúnya arccal?...
Úristen... Azt hiszem, még a hozzád hasonlóan kinéző embereknek is lehetséges normális életet élni. Lefogadom, hogy te is féltékeny vagy a csinos arcomra. Tudod, ez a sajátodra van írva.
Megértem, szóval csak fogd be, és fesd be a hajam... Tudom, hogy a szőke nagyon jól illik hozzám, de mit tehetnék. Az én Yunhóm azt mondta, hogy nem tetszik neki.
Azt mondta, hogy utálja, mert olyan, mintha egy másik ribancot dugna. Hiányolja a védjegyemmé vált fekete-fehér kontrasztot. Szóval rögtön változtasd meg. Mi a faszt állsz még itt – nem megmondtam, hogy változtasd meg?!
Egész idő alatt, míg a hajamat befestették, ideges arckifejezéssel ültem.
Látva a duzzogó ajkaimat és a lesütött tekintetemet, az asszisztensek nyája körém gyűlt, és úgy kezdtek el kényeztetni, mint ahogy egy női ügyféllel tették volna.
Jobban éreztem magam, miután hercegnői bánásmódot kaptam, amitől hirtelen megkívántam a pizzát. De egyetlen egy harapás után félredobtam az ételt, amit az imént szállítottak ki.
Annak a napnak az emléke, amikor felpróbáltam azokat a rövid nadrágokat, és ahogy realizáltam, hogy hány kilót szedtem fel, megállított abban, hogy újra a pizzához érjek.
És miközben vízzel próbáltam megtölteni az üres hasam, az asszisztenseknek sikerült befejezni a munkát egy végső szárítással.
Mint egy jelet, hogy nézzek a tükörre, hogy láthassam a végeredményt, fogadtam a fodrász udvarias, utolsó szavait, hogy „Köszönöm, hogy eljöttél”.
– Hm…
Látva engem ide-odanézve, arcomon elégedettséggel ellenőrizve a munkáját, a fodrász igyekezett megnyugtatni, hogy a fekete végül is tényleg sokkal jobban illik hozzám.
A fehér bőröm úgy tűnt, mintha még fényesebben ragyogott volna a sötét hajammal ellentétben, ami passzolt a koromsötét szemeimhez. Kicsit az ajkamba haraptam.
A gyöngyház fehér fogaim segítségével a vér egyesült az ajkaimmal, vöröses árnyalatot adva ezzel nekik. Fehér, fekete és karmazsinvörös. Összehasonlíthatatlanul gyönyörű voltam. Mint ahogyan Jung Yunho mondta, a fekete még szikrázóbbá tett.
Örömet éreztem, mintha ilyen módon visszanyertem volna önmagam. Már akkor tudtam, mert a beleim dühömben kavarogtak. Nem azért, mert elégedetlen voltam azzal, hogy így lett, sokkal inkább, mert tudtam, hogy ez az új haj sokkal jobban illett hozzám. Jung Yunho jobban ismer engem, mint én ismerem magam….
Rohadék... Ki fogom harapni azt a kibaszottul vonzó arcodat.
~*~*~
– Ó, Jaejoong... a hajad!...
– Miért, furcsán néz ki?!
– Nem... Nem azért...
Meleg volt. Kint meleg volt, de a házban lévő mesterséges hideg volt az, amitől lüktetni kezdett a fejem.
Látva a nőt, ahogy a folyosó végén várt rám ahelyett, hogy eltűnt volna a házban, miután kinyitotta az ajtót nekem, a fejfájásom még rosszabb lett.
A dolgok a fodrászszalontól kezdve elromlottak.
Hezitálva elhallgatott, ahogy alattomosan visszafeleseltem a szavaira, bosszankodva, amiért érdeklődött hajam iránt.
Realizálva, hogy nem éppen a legjobb kedvemben voltam, a nappaliba vezető úton csendben maradt.
Figyelembe véve, hogy az egyetlen dolog, amit hosszú idő után ettem, ma volt a kirándulásomon, nem volt csoda, hogy a világ mintha forgott volna a szemeim előtt.
Miközben a konyha felé indultam, azon gondolkodva, hogy talán legalább a kiszáradt torkomon segíthetnék, a szédülés egy különösen intenzív hulláma tört rám.
Ahogy a combjaim karcsúsítására törekedtem, makacsul végiggyalogoltam az egész hosszú utat ebben a parázsló hőségben. Most biztosan megbántam.
A nő teljesen megőrült a nyugtalan arckifejezésemet látva, ahogy próbáltam levegőhöz jutni, belekapaszkodva a konyhaasztal szélébe.
Sápadtan állt, szemöldökeit ráncolva.
A fájdalom oka, ami már jóval bölcsességfogam kihúzása előtt fennállt, biztosan a rendszertelen evésem volt.
Még az állam is sajgott. Ahogy egyik karomat a hasamra téve összegörnyedtem, a nő vett egy mély lélegzetet, és átkarolta a vállaimat.
– Ahhh...
– Jól vagy? Jaejoong! Van valami gyógyszered, amit be kéne venned? Ha nincs, akkor azonnal a kórházba kéne mennünk. Úristen...
Lágyan letörölte a homlokomon kialakult izzadtságcseppeket a saját ingének tiszta ujjával.
Még arra is vette a fáradtságot, hogy a fonalszerű, vékony ujjaival eltűrje a homlokomra tapadt tincseket. De még így sem értékeltem a kedvességét.
A késztetés, hogy kicsavarjam azt a sovány csuklóját, megütött. Fényes, szőke haj...
Azon tűnődtem, hogy vajon Yunho elképzelte-e a nőt, ahogy engem ölelt. Vajon elképzelt-e engem, ahogy a nőt öleltem? Szerettem volna megkérdezni tőle. Már meg kellett volna tennem.
A féltékenységem rendkívül tehetséges volt a növekvésben és a terjeszkedésben; mindent át tudott alakítani képzelgésből valóságba. Elsősorban ezért nem kellett volna Jung Yunhónak ilyen hülyeségeket mondania.
– Látni akarom őt...
– ... Parancsolsz?
Idióta nő. Nem veszed észre, hogy még ilyen szituációban is érte kiáltok? Nem kéne most ilyen naiv szemekkel nézned rám.
Szeretném, ha egyszerűen rájönnél, hogy kin próbálsz itt segíteni— hogy ki vagyok.
Valószínűleg a te érdeked lenne, hogy előre tudd, hogy mit jelentek a férjednek, Jung Yunhónak. Tudod, nem vagyok olyan kedves, és nem vagyok olyan könnyű sem, mint te.
Ez volt az az oldalam, amit Yunho egyaránt szeretett, és gyűlölt is.
A vegyes érzelmek miatt, amik talán a papírlap két oldalához hasonlítottak leginkább, egészen idáig nem volt képes elhagyni. És ez az, amiért sosem lesz képes.
Egy kis pihenés után a kanapén, a hasfájásom és a szédülésem is alábbhagyott. A nő elment, hogy készítsen nekem egy kis könnyű zabkását, hogy megnyugtassa a hasam.
Valójában csak pár napja volt, hogy utoljára csinált nekem ilyesmit. Talán azért, mert annyi dolog történt azóta, de úgy éreztem, mintha ez a távoli múltban történt volna.
Az az egy nap, mint az utána következő, olyan volt, mint egy év, amikor a nő nem volt itt.
Annak ellenére, hogy az idő kétségbeesetten próbált a háborúszerű szerelmünkre szállni, nem tudtunk elszakadni a másiktól. Az idő nem létezett számunkra.
A két hosszú, külön töltött évig tartó bánatunkat és a vágyakozásunkat a testünkkel fejeztük ki, még enni is elfelejtve. Hiányzott.
Alig egy napja volt, mióta utoljára találkoztunk, de máris annyira hiányoltam, hogy egyre depressziósabban éreztem magam.
Talán olyan ingadozó hangulatot várt tőlem, mint múltkor, de ezúttal biztosra ment, és időt szánt arra, hogy megfújja a gőzölgő zabkásalevest.
A szezámolaj és a magvak gazdag illata áthatották a szobát. A számban nyál kezdett el termelődni. Látva, hogy már nem voltam képes tovább ellenállni, egyből felém nyújtotta a kanalat.
Elvettem tőle az étellel megpakolt tálcát, és az ölembe tettem. Vártam, míg megfelelően lehűlt a leves, és a számba vettem a kanalat.
Ah... A nyelvemen lévő kása nem volt forró, de nem is volt hideg. Ahogy lenyeltem az első falatot, a hátrányosabb helyzetű gyomromnál is elragadottabb volt.
Néhány még mohóbb kanál után az arckifejezése még jobban egy gyengéd tekintetbe olvadt. Úgy nézett rám, mint egy büszke anya.
Fura érzés volt. Az anyukám arca, ami felbukkant az elmémben, elsötétült.
Képtelen voltam emlékezni a szemüveg mögötti, éles szemeire, amik kétségtelenül rám tapadtak a fotelben lévő megszokott helyéről, miközben a könyvét tartotta a kezében.
– Talán nem nekem kéne ezt mondanom, de...
Amint lefeküdtem a körülbelül a fél tányér kiürítése után, a hangjára lettem figyelmes. Már előre tudtam, hogy mit fog mondani.
Több volt ez egy érzésnél, ez biztos. Az arckifejezése elmondta.
– Világokkal jobban néz ki, mint előtte.
Már akkor gyanítottam, hogy a figyelme a hajamra fog irányulni, mikor visszajöttem. A nő védjegye helyett, ami a szőke volt, az én hajszálaim egészséges, fényes feketék voltak.
Az egész testbeszéde csöpögött a lenyűgözöttségétől.
– Szerintem még nálam is szebb vagy...
– Tudom.
Szóval nem kell a tudtomra adnod. De amit hallani akartam, az nem a te panaszkodásod volt. Yunho imádatának édes szavai voltak.
Tudtam, hogy minden – a hasam, a fejem, mindenem fájni fog, míg nem hallom őket. Alig vártam Yunho szenvedélyes ölelését, ahogy betakarja az én aranyos kis testemet.
Még ma este helyetted, a feleség helyett, Yunho engem fog keresni, a szeretőjét... Éreztél már valaha ilyen szomjat?
A beszélgetés áralmását az utolsó megjegyzésemmel elvágva a légkör elég rideggé vált. Most mi lenne az elfogadható témaváltoztatás?
Míg az ötletek elárasztották az elmémet, a tekintetem a házassági fényképükre esett, ami a tv mellett állt. Ez volt az egyik dolog, amit ki akartam hajítani ebből a házból.
A tény, hogy még a hálószobájukba is ki volt rakva, a zavar és a bizonytalanság szakadékába sodort engem.
A pillanatnyi, megörökített képek a nőről, az örömteli nevetésének momentumai, és az akkor kissé pufók Yunho ismeretlenek voltak számomra.
Ironikus, hogy volt valami, amit nem tudtam az életéről.
Azon tűnődtem, hogy valóban boldog volt-e. Vajon tényleg annyira boldog volt, mint amennyire mosolyog azon a portrén? Azon gondolkodtam, hogy milyen gondolatok és érzések futottak át a nő elméjén, miközben azt a fényképet csinálta.
Vajon milyen érzés lehet azt a tiszta fehér ruhát, azt a fátylat viselni? Dolgokon, amiket bármennyire is remélem, soha az életben nem tehetek meg, nem számít, meddig élek— rövid idő alatt megtette azokat a dolgokat, amiket én hiányoltam Yunho életéből. Meg lett örökítve egy esküvői portrén vele, és terhes volt a gyerekével.
Azon tűnődtem, hogy ő, akinek mindene megvolt, amit én csak nem is remélhettem, boldognak nevezte volna-e magát.
– Soo Hee...
Nevettem. Nem volt miért boldognak lenned. Feleségként nem leszel képes megtalálni a boldogságot, nem Yunhónál. Legalábbis amíg én élek, addig nem.
Elvesztettem az érdeklődésemet függetlenül attól, hogy a nő vele töltött ideje elképesztő vagy nyomorúságos volt-e. Mint ahogyan azt kezdetektől fogva akartam, megszüntettem a „A Nő Házassága” témával kapcsolatos gondolatokat. Most megszabadulva a haszontalan, kóbor gondolatoktól, a másik felem egy teljesen új ötlettel rukkolt elő.
A kíváncsiságom eljutott addig a pontig, ahol már nem tudtam visszafogni. Kérdésekkel teli szemekkel fordultam felé.
– Szóval, ti srácok végül hogyan házasodtatok össze?
Egy személy vagyok rengeteg kérdéssel— a pasimmal, Jung Yunhóval kapcsolatban, méghozzá arról a két évről, amíg én nem voltam itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése