Yunho késett a munkából, mert megbetegedett.
Általában hét órakor kelt, és miután lezuhanyzott, egyből lement a földszintre. De most se híre, se hamva nem volt még fél nyolckor sem, szóval egy nagyon aggódó Soo Hee felment, hogy megnézze őt.
Mélyen aludtunk, de a nő hirtelen érkezésére felriadtam. Yunho megdörzsölte meglepettségében a szemeit, miközben a nő közelebb sétált, és a vállánál fogva megrázta, próbálva felébreszteni őt a kábaságból. De Yunho csak megfordult, és a párnájába fúrta a fejét.
– Yunho! Miért vagy még ágyban? Nem kell dolgoznod?
Fura. Miért nem hajlandó felkelni, mint egy hisztiző kölyök? Éreztem, hogy valami nincs rendben, ahogy néztem őt, miközben makacsul megtagadta a párnájától való elmoccanást. A nő próbálta megfordítani, de amint megérintette a vállát, el is húzta a kezét, mintha egy fertőző embert érintett volna.
– Kérlek, menj arrébb!
Ridegen beszéltem hozzá, és közel húztam magamhoz Yunhót. A nő egy lépést hátrált, miközben én elkezdtem Yunho állapotát vizsgálni. Mikor az egyik kezemet a homlokára tettem, a homloka melegebb volt, mint általában, és a fájdalmas arckifejezése tükrözte a rossz közérzetét.
Az ingem szélével letöröltem az izzadtságát, és újra megnéztem a homlokát. Úgy tűnik, egyre rosszabbodik a helyzet...
– Lángol… van lázcsillapító a házatokban?
–……
– Mit állsz itt? Menj azonnal, és hozz egy gyógyszert meg egy törölközőt!
Tudom, hogy nem kellett volna ennyire aggódónak tűnnöm Yunho láza miatt, de miért lett beteg ilyen hirtelen? Talán miattam…
– Yunho-ah, Jung Yunho… Ébresztő… Nem aludhatsz így...
Kifésültem az izzadtságtól nedves haját az arcából. A kellemetlen láz miatt félig kómában volt – jobban teszem, ha gyorsan gyógyszert adok neki. Hunyorogva kinyitotta a szemét, és felemelte a kezét, hogy megmasszírozza a halántékát.
– Hmm… Csak egy nap… Jaejoong-ah… Pihenhetek ma...?
– Yunho-ah, aludj azután, miután bevetted a gyógyszeredet, hm?
Válaszul mormogott, aztán visszaesett a lázas álmába. A szemei a fájdalomtól beesettnek tűntek; tisztában volt egyáltalán azzal, hogy kinek mondta a nevét? És tegnap még olyan hevesen vitatkozott velem… Nagyon utáltam, hogy akkor nem voltam hajlandó megbocsájtani neki.
A nő egy pohárral és a gyógyszerrel tért vissza, a szobalány egy törölközővel követte őt. Yunho kinyitotta az egyik szemét a hangos belépőre, és segítettem neki felülni. Egy párna volt a háta mögött. Elvettem a nőtől a gyógyszer, és megetettem Yunho kiszáradt ajkaival azt. Még a lélegzete is forró volt; nem tudtam másra gondolni, mint amiket tegnap mondtam neki. Sajnálom! Valójában az egész az én hibám, természetesen ez fáj neked! Visszatartottam a könnyeimet, és óvatosan a szájához emeltem a pohár vizet. Egy kis homlokráncolással lenyelte a gyógyszert.
Mikor Yunho újra visszafeküdt, a szobalány azonnal egy nedves törölközőt tett a homlokára – legalább ő tudja, mint kell tenni, Soo Hee-vel ellentétben! Mikor a szobalány elhagyta a szobát, Yunho végre elaludt, és a légzése sokkal egyenletesebb lett, mint korábban, de még mindig izzadt, és a törölköző nagyon gyorsan felmelegedett. Ahogy elvettem a törölközőt, hogy felitassam vele az arcán lévő verítéket, azt vettem észre, hogy az egész át volt ázva. Szóval a nő felé nyújtottam…
– Kérlek, szárítsd ezt meg!
–...
Elvette a törölközőt, de aztán csak állt, és Yunho fájdalmas arckifejezését bámulta. Milyen egy ügyetlen nő!
– Soo Hee-ssi!
– Ah… Sajnálom… Ez az első alkalom, hogy így látom Yunhót, szóval nem tudom, mit kéne tennem…
– A férjed beteg, és még van felesleges időd? Én vagyok a felesége vagy te?!
– Sajnálom, óvatosabb leszek…
Pár jegelést követően sokkal nyugodtabbnak tűnt. A fájdalomküszöbe sosem volt kiemelkedő, de...
Yunho nem olyan valaki, aki könnyen megbetegszik, még télen sem. De tegnap közvetlenül az után kezdte rosszul érezni magát, miután szeretkezett engem… ez aggaszt. A múltban, mikor elmentem otthonról, és Yunhóval maradtam három egész napra, azt terveztem, hogy megszökök vele. És meg is tettem volna, ha nem fogyott volna el a pénzem. Mikor hazamentem, és rájöttem, hogy az anyám beteg volt, úgy kellett tennem a család előtt, mintha érdekelt volna, pedig a sejtjeitől kezdve gyűlöltem őt. A rámenősséget követően végre újra el tudtam szökni otthonról, és rátaláltam Yunhóra, aki a házunkhoz közeli sarkon fagyoskodott a motorján. Fogalmam sem volt arról, hogy ott vár, és csak annyit mondott, hogy „A tél ebben az évben nagyon hideg...”. Még a nyelve is majdnem merevvé fagyott – ettől akkor és ott könnyekben törtem ki. Ez után egyből meg is betegedett, és még iskolába sem tudott menni.
– Ez az első alkalom, hogy ilyen gyengének látom Yunhót…
– Rég óta nem láttam én sem így…
– Az általában sztoikus arca most olyan fájdalmas… Majdnem úgy néz ki, mint egy hat éves.
Pontosan úgy beszél, mint „Mrs. Jung”, de sok dolgot nem tud. Kár! Úgy tűnik, még mindig jobb vagyok nálad...
– Itt maradok, és vigyázok rá. Szóval menjél, reggelizz, Soo Hee!
– Semmi baj, én…
– Szerintem jobb, ha először te mész le. Ha a láza nem szűnik meg, akkor azzal kell majd zavarnom téged, hogy hívd az orvost. Szóval most bízd őt rám!
A rábeszélés után kiment a szobából, és én tovább figyeltem Yunhót. Nem hagyhatom, hogy engem és a szenvedő Yunhómat szétválasszon. Hogy tehetné tönkre ezt a szép kapcsolatot az a nő? Két évig rátapadtál, és most vissza akarom kapni az én Yunhómat. Én… Nem tudok többet várni...
Újra hideg vízbe áztattam a törölközőt, és áttörölgettem vele Yunhót. Miután készen lettem, egy kicsit kimerültnek éreztem magam. Úgy tűnt, nem aludtam eleget.
Kibújtam az összes ruhámból, aztán visszafúrtam magam a takaró alá, majd kigomboltam Yunho ingét, és átkaroltam a forró testét. A mellkasomba fúrta a fejét, mint egy kisgyerek, és a meleg kezeimmel lassan simogattam a hátát...
– Jaejoong-ah... Jaejoong-ah…
– Mm… Kicsi babám, itt a mama...
A bőrömre lehelt, miközben én békésen öleltem őt. Bármit megtennék, feláldoznék mindent, csak hogy segítsek neki kiszabadulni a fájdalom szakadékából…
De… még ha akartam is, akkor sem tudtam elviselni helyette ezt a fájdalmat. Még úgy is, hogy öleltem a forró testét, a szívemet hidegnek éreztem…
– Te… Meggyőzni akarod vagy megfenyegetni őt?...
Nem válaszolt, a bőrét elöntötte a veríték, úgy csillogtak, mint a könnyek. A testével sírt, könyörgött a bocsánatomért…
– Soha nem tudom elviselni, ha fájdalmaid vannak… Yunhóm...
Az egyetlen, akinek szenvednie kellene, az nem te vagy, hanem az a nő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése