– Mi? He? Jung Yunho! Fejezd be!
– Mit?... Te komolyan utálod ezt? Hogy tudsz így elutasítani? Gyere ide, folytassuk... Fáj? Nem számít, ez nem állíthat meg minket...
– Yah! Meg akarsz ölni? Vagy azt akarod, hogy megint a kórházban landoljak?
Makacsul a kanapéhoz szegezett, és még ha csak egy másodpercre is fogta vissza magát, az is fájdalomnak tűnt a számára. De ez rossz! Aigoo! Lenyomott engem, és azokat az édes semmiségeket suttogta a fülembe...
– Jaejoong-ah! Az enyém vagy! Te vagy a húsom, a vérem... Talán mert annyiszor „megettelek” téged?...
–... Hé! Komolyan... Mi a bajod?...
– Mint tíz évvel ezelőtt... most pontosan ugyanaz, semmi sem változott... valahogy... csak...
Ujjamat az ajkaira tettem, a hangja kezdett elködösödni.
... Igen, Yunho, tudom, mit próbálsz nekem elmondani...
– Nem akartál megházasodni...
Jung Yunho hozzám, és csakis hozzám tartozik, ez az igazság! De ő egy házas ember, és ez is egy igazság. Ha így gondolkodnék, akkor talán nem lenne olyan rossz, ha a nő rajtakapna minket. Elképzeltem őt, ahogy a hasát fogja, miközben gyűlölettel és megvetéssel teli tekintettel Yunhóra mered. Nincs ennél nagyobb tragédia! Karjaimmal ringattam a fejét, a kedvem jobb lett. Én aranyos Yunhóm...
– Ki kérte, hogy elhagyj?... És rohanj a templomba Soo Hee-vel?
Csendben maradt, és felfújta az arcát, mint egy kisgyerek. Szótlan, mi? Próbáltam elcsábítani az édes, ördögi hangommal...
– Yunho-ah... Kit szeretsz?
– ... Jaejoong... Jaejoong...
– Értem... Keke... Olyan jó ember vagy, Yunho...
A vállába fúrtam az arcom, érezve, hogy a könnyek végre lefolytak az arcomon. Sajnálom! Megtettem azokat az ördögi dolgokat, így az egész szereteted az enyém lehetett, de nem tudtam, milyen magas a szikla, amin álltunk, és azt sem, hogy milyen távol van tőlünk a zuhanás. Minden, amit tehettem, az az volt, hogy így éltem; gyűlöltem, szerettem... Nem igaz? Sírok, és vétkezem, mindezt miattad. És csak a könnyeimmel tudom ezeket jóvátenni.
Igaza volt, ezt teljes egészében nekem kellett elviselnem! Lenyeltem a keserű érzést, és szorosan magamhoz öleltem. A nő valószínűleg nem most fog felbukkanni, igaz? Úgy értem, ez egy nem szappanopera! Nyugodtam öleltem az én Yunhómat. Ő is sír, a szerelmünk keserűségét ízleli. Mi van, ha a forgatókönyv, ami szerint játszunk, egy öngyilkos tragédiával végződik? Ha a nő egyedül marad ebben a világban, akkor én nyertem, igaz?
Ah... Végtére is az élet nagyon kiszámíthatatlan! A nők még rosszabbak, azok a hitvány lények. Azt gondolni, hogy az a nő az én Yunhómmal végzi, és még a gyerekével is teherbe esik; mit akar tőlünk? Még mostanra sem adtam fel, egész nap rátapadok – elvégre én vagyok a legjobb magaviseletű!
– Ma van a szülés előtti ellenőrzés? Azt hittem, vasárnap volt.
Körülbelül egy órával azután jött meg a nő, hogy Yunho és én lezuhanyoztunk. Most a csatornákat váltogatva ült Yunho mellett kanapén. Kifulladtnak tűnt – az időjárás lángolóan meleg volt, és a hasában azzal a hatalmas teherrel ment el. Milyen egy élénk nő! Mikor elmondta Yunhónak, hogy hová ment, ő azonnal közelebb ült a nőhöz idegességében. Úgy tűnt, hogy teljesen elfeledkezett a szűrővizsgálatokról. Őket nézve a szívem összeszorult.
– Ah... Mit mondott a doktor?
– Mm, a baba jól van! És energikus is!
Ah... Yunho teljesen elcsábult, az a Jung Yunho, aki a nő hasát simogatja, és nagyon aggódik a babáért. Egy pillanattal ezelőtt ő még mindig az én Yunhóm volt, úgy sírt az ölemben, mint egy kisgyerek – ez annyira zavaró! A hangulatom másodperceken belül a béka segge alá zuhant.
Soo Hee mosolyát nézve, és ahogy megérintette Yunho arcát, hirtelen megint hányingerem lett. A számhoz kaptam a kezemet, és rohantam a vécére, mind a kettőt döbbenten bámult, mikor otthagytam őket. Még az sem érdekelt, mit fognak gondolni rólam, hogy a vécékagylóba hányok mindent, amit a szállodában ettem.
Kenyér, gyümölcslé... Hirtelen egy pár vékony kéz érintette meg a vállaimat. Ez nem ő, ez a nő! Nagyon szédültem...
Yunho csak állt mögötte, egyáltalán nem tett semmit! Elvesztettem minden erőmet a zavarodottság és az öklendezés örvényében. Gyűlölöm ezt a házat! Gyűlölöm őt! Hallottad, Jung Yunho?!
Végül a nő támogatott el a nappaliig. Az a bunkó!
– Ha Jaejoong kenyeret nem tud enni, mi van a rizzsel...?
– Ne fáradj vele!
– Ha még mindig hányingered van, miért nem mész kórházba? Holnap el tudlak kísérni...
– Komolyan mondom! Ne fáradj!
Ügyetlenül kiment a nappaliból, de Yunho olyan csendben maradt, mint sosem. Kiabálj velem! Mondd ki a nevemet! Csak csinálj valamit! Miért néz ki olyan gyengének? Már én is kezdem őt lenézni! Felrohantam az emeletre, és ő még csak nem is vett üldözőbe engem. Ó! Igaz! Nem jöhet fel velem!
Arra gondoltam, hogy akkor hogyan akartam megcsonkítani magam. Ez a haszontalan dolog! Amit akarok, az egy anyaméh! Miért kell a sorsnak ilyen kegyetlennek lennie? Egy kötelet kezdtem el keresni a szobában, de a mennyezetre sehová sem tudtam volna fellógatni. Aztán észrevettem a fali lámpákat, és megpróbáltam felakasztani a kötelet az egyikre. Mm! Erős! Egy biztonságos hurkot kötöttem, és a nyakam köré tettem, aztán kirúgtam a széket a lábaim alól. Hamarosan elérem a mennyországot... A mennyországot, ahol nincs több szomorúság...
Te... mint ahogy szeretsz engem... olyan sokáig is maradsz apa, igaz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése