Fordítás! Yunjae - Gashiyeon II. (14. fejezet / A)

Yunho szereti megkötni a kezeimet. Mikor megkötözi őket, akkor olyan játékos arckifejezést ölt magára, mint egy kamasz – ez Yunho. Annak ellenére, hogy érettnek és úrinak tűnik, még ha nehéz is elhinnem, hogy ilyen gyerekes arckifejezéseket is tud csinálni. Nem az övét használta, hogy kikössön, bár a bőröm nem olyan sérülékeny, mégis egy thai selyemszalagot választott inkább. Így törődik velem? Bárcsak lehajolhatnék, a kutyájává válhatnék, és megnyalogathatnám a lábát!
Yunhóért fel tudom adni a szívemet és a testemet. Minden egyes sejtem reagál a férfias illatra, amit Yunho áraszt most magából.
Esze ágában sem volt segíteni levenni a ruháimat. Talán ezzel teszteli az elhatározottságomat? Milyen egy rossz fiú! Lehajoltam, és kibújtam a ruháimból, és bár zavarban kellett volna lennem, mégis euforikusan éreztem magam.
Levette a kabátját, felfedve az alatta lévő gyűrött inget, majd ezt követően kigombolta a mandzsettáit, aztán feltűrte az ingujjait. Egy üveg bor volt az ágy mellett lévő vödör jégben. Egy pohár bort egyensúlyozott az elegáns ujjai között, és leült az ágy szélére, miközben rám bámult, bár a szemei távoliak voltak.
– Gyere ide!
Úgy hangzott, mintha azt akarta volna, hogy kényeztetésül feltérképezzem őt. Lehajoltam, és lefeküdtem a szőnyegre, ívbe feszítettem a hátamat, mint egy macska, ami a prédájára vadászik, ahogy felé kúsztam.
Ahogy megközelítettem a lábát, felnéztem, és a pillantásom találkozott az övével. Belekortyolt a borába, aztán lehajolt, és megcsókolt. Milyen édes bor! Még miután megittam az összeset, akkor sem engedtem el a száját, kidugtam a nyelvemet, hogy megnyaljam az ajkait. Ő azonnal megragadta a hajam, és durván ellökött magától.
– Ah!
– Ne tégy olyan dolgokat, amikre nem kértelek!
Kinyúlt, és megragadta a bokám. Mm... még ne.
A fenébe! Már majdnem elélveztem. Abbahagytam önmagam vigasztalását, és próbáltam elsurranni előle, szóval mikor elengedte a bokám, lassan elkezdtem mászni. 

– Ah...
– Mit gondolsz, hová mész?
Ismét megragadta a hajamat, a nadrágján lévő dudorra kényszerítve a kezemet, majd irányított, hogy cipzározzam ki azt. Az erekciója energikusan ugrott ki. Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy a számmal szeressem.
Felemeltem a fejem, és a tőlem telhető legédesebb mosolyt adtam neki.
–... Uram... Letakaríthatnám magának?
Nem szólt egy szót sem, szóval úgy vettem, hogy a hallgatása a beleegyezés. Számmal sietve elnyeltem az erekcióját. Milyen egy kielégítő zsákmány!
– Rád bízom akkor... hm?
Ch... Csak azt tudja, hogy hogyan használhat engem. De milyen egy mennyei, férfias illat! Körbenyaltam a hegyét, majd kinyújtottam a kezeimet, hogy levegyem az ingét. De mivel a kezeim szorosan össze voltak kötve, véletlenül egy macskaszerű karcilást hagytam a derekán. Durván ellökte a fejemet.
– Meg akarsz ölni?!
A hirtelen pofon őrülten csípte az arcom. Miért ütsz meg megint? A kötésem miatt nem tudtam védekezni az ütése ellen. Megragadta a hajam, és felemelte a fejem, hogy szembenézzek vele.
– Fájt...?
Annyira fájt, hogy majdnem sírtam! Bambán bámultam rá, és majdnem azonnal egy másik pofon csattant a másik orcámon.
– Ah... Fáj! Szemét...!
– Milyen egy hangos kisállat...
Beharaptam a szám, és rámeredtem, de az ő arckifejezése sokkal ijesztőbb volt az enyémnél, szóval mindössze annyit tehettem, hogy kerültem a tekintetét. Újra a hajamnál fogva ragadott meg, és adott még egy pofont.
– Szóval... most fáj?
A legeslegszánalmasabb arckifejezéssel néztem rá. Én dicső zsarnokom! Tiporj el az erőddel, és tépj szét a kegyetlenségeddel!
– Nem!... Egyáltalán nem fáj! Egyáltalán... uhn, mert Yunho csinálja, ezért nem fáj...
– Milyen aranyos nyelv!
Levette az övét, és félbehajtotta. A könyökeimen és a térdeimen támaszkodtam, olyan magasra emelve a fenekemet, amilyen magasra csak tudtam. Már jó sok ideje volt, mióta utoljára csináltunk ilyesmit... Vajon kibírom? A vállaim remegni kezdtek, ahogy felemelte a korbácsot.
– Ah! Ha..ha.... Ah!! Szűz Mária! Ah, Yunho, AH!!
– Aranyos... gyerünk, beszélj tovább!
– Ha... Ah! Ha..ha.... Ah, Yunho, az én hibám... Ah!!
– Hm? Mit rontottál el...?
– Mindent... Ha... Minden az én hibám... az én hibám...
Az öv olyanokat ütött a fenekemre, mint egy ostor. A felület már vörös és duzzadt volt, teli korbácsnyomokkal. Minden, amit tehettem, az a sírás volt, és az, hogy bűnösnek vallom magam előtte – nem mondhattam, hogy ő a hibás, igaz? Ő az egyetlen, akinél korbács van! Én egyszerűen kényelemből bevallom a hibáimat, nem azért, mert tényleg magamat hibáztatom! Végül is, mit tettem én rosszul?
– Ha... Ha....