Vele szemben ültem az asztalnál, amin csak úgy halmozódtak az ételek. Szinte percenként hozták a tányérokat, beterítve ezzel az egész asztalt. De egy szót sem szóltunk egymáshoz – végre megértettem, hogy hogyan tűnhet 5 perc egy egész évszázadnak!
Yunho családjában Jinho hyung kedvelt engem leginkább. Tulajdonképpen az összes testvére kedvelt, mert kezdetben mindenkit vonzott a szép arcom. Mindenkit, kivéve Jung Yunhót.
Jinho hyungot olyasmi aura lengte körbe, mint amilyen az anyját, de ő nem volt egy rossz ember, csak sikeres. Természetesen megörökölte az apja üzletét. Úgy nézett ki, mint a harminc éves Jung Jinho, akit láttam, kivéve azt, hogy a vonásai lágyabbnak tűntek, és több ránca lett, mint korábban volt. Komolyan így telt el tíz év?
– Én már egy öreg ember vagyok... de te még mindig olyan szép vagy, mint voltál!
– Mm... Ezt hallva máris jobb kedvre derültem.
Úgy tűnik, még mindig törődik velem. Ez fantasztikus! Bár nem mondhatja el bárkinek, hogy a testvére szeretője vagyok, még mindig kedvel engem. De nem vagyok biztos abban, hogy mi a véleménye a Yunho és én köztem lévő kapcsolatról.
Yunho is tudja, hogy Jinho hyung jól bánik velem. Azon a napon, mikor Jinho hyung megnősült, megkért, hogy beszéljünk négyszemközt, és egészen mostanáig nem tudtam elfelejteni, ahogy keserűen rám mosolygott. „Nekünk, testvéreknek a szemeink nagyon emlékeztetnek a másikéra, igaz...? Eunho... Yunho...” Aztán hirtelen magához húzta a tizenhét éves énemet egy ölelésre, és én annyira ledöbbentem, hogy képtelen voltam bármit is tenni.
Erre a gondolatra éreztem, ahogy a magabiztosságom megnövekedett. Ő az, akinek most szava van Yunho családjában, szóval talán tudna nekem segíteni. Egy ragyogó mosolyt villantottam rá.
– Úgy tűnik, fogytál.
– Nem tudom... Nem vagyok beteg, csak úgy látszik, nincs étvágyam.
– Komolyan többet kellene enned. Az összes cuki háj eltűnt az arcodról...
– Mit kellene tennem?... Megtettem mindent, hogy egyek...
– Yunho nem mondta, hogy jobban néznél ki, ha híznák egy kicsit?
– Mm... Yunho azt mondta, hogy mindig jól nézek ki, és akkor is szeretni fog, ha egy nagy disznóvá válok!
Az ajkai egy ismerős, keserű mosolyba görbültek. Ösztönösen kezdtem el az ujjamon lévő gyűrűvel játszani, és mielőtt hirtelen beszélni kezdett volna, teljesen elforgattam azt...
– Akkor Yunho... még mindig szeret?
– Persze! Mi... egyáltalán nem változtunk! A probléma még csak nem is létezik!
Ő már nem az a harminc éves Jung Jinho, akit én ismertem. Az előttem ülő személy egy igazi férfi volt, sugárzott belőle az érettség. Ha az anyja még élt volna, biztos vagyok benne, hogy egymás kiköpött másai lettek volna.
Azért hívott el ebédelni, mert fel akarta tenni nekem ezt a kérdést, ugye? Elkezdtem egy kicsit nyugtalankodni amiatt, hogy valóban képes lenne-e segíteni nekem. Ez a férfi, aki előttem ül, komolyan ugyanaz a személy, akit Kim Jaejoong átölelt, mikor tizenhét éves volt?
– Yunho is ugyanúgy érez, mit te...?
– Yunho biztosan nincsen különb véleményen!
Egyeztet velem? Tudja, hogy ez olyan, mintha egy kést szorítana a nyakamhoz, de azt akarja, hogy én mondjam ki. Pontosan azt teszi, mint amit az anyja csinált volna! Nekik mindent aprólékosan kell kezelni, és nem számít, mi történik, semmi sem befolyásolhatja véleményüket. Szorító érzést éreztem a mellkasomban; talán jó dolog, hogy az a nő már halott. Milyen jogon kényszerítenek arra, hogy elviseljem ezt az egészet? Most rögtön véget kell ennek vetni!
– Anya már két éve meghalt.
Nem akarom hallani! Nem értem, mit mondasz... ne tégy úgy, mintha olyan nyugodt lennél! A szívem nem fog fájni a szavaidtól... szóval ne mondj ilyesmiket. Ne nézz rám ilyen gyűlölködő arckifejezéssel. Hová tűnt a szelíd Jung Jinho, a Jung Jinho hyung, aki olyan gyengéden ölelt? Neked... muszáj ilyen ridegnek lenned?
– Nem tudom, hogy Yunho valóban megbocsájtott neked vagy sem, de mi nem! Más szavakkal, mi nem fogadunk el téged...
– Hazug! Hyung, te még mindig kedvelsz engem, nem igaz?!
Megragadtam az utolsó cseppet a pohárban, a hangom egyre zaklatottabbá vált, de az arca érzelemmentes maradt...
– Én nem Yunho vagyok.
A régi Jinho hyungnak nyoma sincs. Meg akarja védeni Yunhót? Ah, milyen szívmelengető testvéri szeretet! Felkaptam az evőpálcikákat, hogy egyek, remélve, hogy az étel segíteni fog a szarkasztikus megjegyzések lenyelésében. De aztán rájöttem, hogy egyetlen ételhez sem nyúltunk még. Mióta lettünk ilyen beszédesek?
– Többé... képtelen vagyok feladni Yunhót.
– Szemétláda!
A homlokát ráncolta és kiürítve a söröspoharát rámeredt a szép arcomra. A hosszú és keskeny szemei könnyesedni kezdtek. Sietve felkaptam egy darab halat, aztán félénken mosolyogva a tányérjára tettem, de elfordította a fejét tőlem, mintha elutasítana.
– Fel kell adnod őt!
– A szeretője vagyok! Még mindig szexelek vele! Fogadok, te ezt nem tudtad.
–... Jaejoong-ah!
– Milyen jogon mondod nekem azt, hogy adjam fel őt?
Bárcsak visszamehetnénk most az időben! Ő biztosan mellettem állna, és Yunho valószínűleg megértené, hogyan éreztem. Ez mind miattunk volt... Az én kis agyamnak lehetetlen ragyogó stratégiákkal előjönnie, szóval mikor sarokba vagyok szorítva, muszáj megvédenem magam...
– Hyung... Ez többé már nem a feladásról szól, érted? Még mindig szeretjük egymást, ahogy mindig is tettük.
– Csak azt akarom, hogy Yunho boldog legyen. Sosem találkozhatott az apjával, és most az anyja is elment. Úgy gondolok rá, mintha a saját fiam lenne, pedig a kistestvérem... Jaejoong, te is olyan vagy nekem, mint egy kisöcs...
– De Yunho szeret engem...
Úgy döntöttem, hogy nem számít, mi lesz, megpróbálom meggyőzni őt...
– Ez az a boldogság, amit Yunhónak akarsz? Hogy megházasodjon, és egy olyan nővel legyenek közös gyerekeik, akit még csak nem is szeret? Hogy egy unalmas élete legyen? Nélkülem Yunho nem teljes, szóval kérlek, Jinho hyung, ne mond ilyeneket... hyung komolyan azt akarja, hogy meghaljak? Ha én meghalok, Yunho is meghal... Kérlek... Ne tedd ezt velem...
Ahogyan azt sejtettem, az arca semmilyen érzelmet nem tükrözött, olyan rideg maradt, amilyen még sosem volt, és nem is válaszolt nekem. Bepánikoltam. Felállva az ő oldalára mentem, és leültem mellé.
– Kérlek, segíts nekem, hyung! Hagyd, hogy Yunho elváljon tőle! Kérlek, hyung!
Hozzászoktam a méltóságom ily módon való eldobásához. Csendben maradt, de az arckifejezése sötétebbnek tűnt...
– Yunho és Soo Hee nem azért házasodtak össze, mert szerették egymást. Tudod, nem igaz? És mégis végignézted, ahogy megházasodtak anélkül, hogy bármit is tettél volna, hyung... Nem akarlak ezért gyűlölni... szóval kérlek, Jinho hyung, ne akard, hogy utáljalak... hm?
Mi a francot gondol ez a makacs ember? Kinyúltam, és megragadtam a karját. Próbált lerázni, de sietve a pólója elejének nyomtam a homlokomat...
– Jinho-ssi... kérlek...
A gyenge hangom szánalmasnak hangzott, és gyorsan elfordult, hogy igyon egy pohár vizet. Próbálod összeszedni magad? A vállai olyan keskenynek tűntek, mintha hamarosan megszűnne lélegezni. Nem tudtam mit tenni, rámosolyogtam. Ah! Ez a férfi... a bőrének azon része, ahol megérintettem, felmelegedett. Még egy ilyen makacs ember is elcsábulhat a szépségemtől – egyszerűen nem tud ellenállni nekem!
Az, ahogy most ölelkeztünk, nagyon különbözött attól, amikor én tizenhét voltam, ő meg harminc. Legalábbis akkor nem kellett olyan közel lennem hozzá, de csakúgy, mint akkoriban, most is minden, amit tettem, az Yunhóért és értem volt. Vigyázni fogok a szerelmünkre és az életemre – ez minden, amit akarok! Meglazult a szorításon a karján, felnéztem rá, éreztem a cigaretta gyenge illatát, és visszamentem a helyemre.
– Yunho nem szeretné ezt... és ezt egy nap meg fogod bánni...
Nem érdekel, ha valóban olyan szívtelen, amilyennek mutatja magát. Minél többet beszélünk erről, annál inkább úgy érzem, hogy ez egy vicc. Utálom, hogy egy másik férfi illatát kell éreznem. Hogy hiányzik Yunho! Felálltam, és az ajtó felé sétáltam, éreztem, hogy a lépteim olyan könnyűvé váltak, mint a levegő arra gondolva, hogy látni fogom Yunhót. Szükségem volt rá, hogy megszabadulhassak a rám telepedett furcsa bűztől, de ahogy kinyitottam volna az ajtót, a férfi megragadta a kezem...
– Te... Soo Hee-t is meg tervezed ölni?
A hangulat jegessé vált. Az eszem hevesen tiltakozott, de ő annyira ártatlanul emlegette fel az összes olyan dolgot, amit olyan keményen próbáltam elfelejteni. Egy pillanatig kába voltam.
Mi a francot akarsz mondani?!
– Miután megölted az anyám... Most Soo Hee-t is meg akarod ölni?
Igaz, hogy egyszer megöleltél azon a napon, mikor megházasodtál, de muszáj ilyen kegyetlennek lenned a testvéred szeretőjéhez? Miért szorítasz sarokba? Yunho szeretetért muszáj ilyen bosszantónak lenned? Így megkínozni, kegyetlenül széttépni engem?
Ne mondj ilyen hazugságokat!
Ha nem kifogásolta volna a szerelmünket, nem kellett volna azt tennem, amit tettem. Nem öltem meg őt!
A szemei tele voltak gyűlölettel. Nem bocsájtott meg nekem, igaz? Hirtelen eszembe jutottak azok a napok, amikor az édesanyja meghalt, és ő minden reményét elvesztette abban a pillanatban. Semmi sem menthet meg engem, Yunho... Mit kéne tennem?... Mit tehetek...?
A gyűrűmet csavargattam az ujjam körül. Az ilyen utálatos szavak csak erősebbé tesznek, szóval neked is fel kellene adnod azt, hogy próbálsz elkeseríteni ilyen mocskos célozgatásokkal. Jung Yunho... A gondolata is megakasztja a lélegzetem. Annyira hiányzott, hogy majdnem sírni kezdtem. Békésen mellette akarok feküdni az ágyában, fogja azt a kezemet, amin a gyűrűje van, öleljen körbe a létezésének melege. Azonnal látni akarom!
De előtte ezt le kell rendeznem.
– Kérlek, adj egy kis időt!
Néha az ilyen vészhelyzetek során létrehozott hazugságok sokkal hasznosabbak a füllentések.
Ne aggódj! Soo Hee nem fogja úgy végezni, mint az anyád...
... Nem fogom meglölni Soo Hee-t a lépcsőről, mint ahogy vele tettem...
Én egy jófiú vagyok!
– Yunho... Yunho...
Nyugtató hangon válaszolt nekem. Mi történt? El akarsz nekem mondani valamit? Vagy csak magányos vagy? A zavarodottság forgatagában felhívtam, de szinte már meg is bántam. Csak a hangját hallani nem elég; most utálom a köztünk lévő fizikális távolságot. Bár már ősz van, az idő még mindig elviselhetetlenül meleg. Az irodán kívül sehová sem bújhatok a nap elől. A látásom fehérré fakult, szédülni kezdtem, szóval csak kerestem egy helyet, ahol le tudtam pihenni, és mindent megtettem, hogy energikusan válaszoljak neki...
– Most az irodádban vagy?
– Igen, éppen egy ülésen voltam.
– Éhes vagyok... De nem akarok hazamenni...
– Hol vagy? Miért vagy kint, mikor nem érzed jól magad?
Úgy hangzott, mintha valóban aggódott volna. Így szeret engem, a jelenlegi énem... Megbánások nélkül meg tudnék halni...
– Látni akarlak... Yunho... Yunho...
– Mi történt? Jaejoong-ah! Hol a francban vagy?!
A hangja hallása nagyon boldoggá tett. Miután informáltam a hollétemről, csendben maradt. Már nem szédültem, és mikor felálltam, ő végre azt mondta, hogy értem jön.
– Az árnyékban várj. Tíz percen belül ott leszek!
– Oppa... Siess... Megígéred...?
Miután leraktam, megvizsgáltam a környezetemet, és észrevettem egy kávézót a közelben. Bementem, és az ajtóhoz közel leültem, annyira kifulladtam, hogy az asztalra dőltem, és ziháltam, még mielőtt rendeltem volna. A testem az összeomlás határán volt a bűneim miatt. Mintha az összes energiám elpárolgott volna. Gyengén kinyitottam a szemeimet valaki közeledtének hangjára, és a pincért láttam meg, ahogy gyanúsan bámult rám. A menüt és egy pohár vizet hagyott az asztalomon. Nagyon szomjas voltam, de egyszerűen még a kezemben sem volt erő, hogy megemeljem; olyan érzés volt, mintha haldokoltam volna, és minden egyes lélegzetvételem őrülten fájdalmas volt.
– Ha... ha... fáj... ha....
... Nem öltem meg őt... És nagyon megbántam, hogy lelöktem azon a lépcsőn. Mivel a fejére esett, az egész teste lebénult, és miután egy hónapi kómában feküdt a kórházban, meghalt. Mindig kínozni fog az emléke.
Azon a napon, mikor elment, a kórterme különösen hidegnek érződött. Yunho a testére borulva folyamatosan sírt, amit már letakartak egy fehér lepedővel. Amikor Jeungho hyung meglátott engem, sértő hangon rám kiabált, és dühében még egy széket is felborított. A kedves és gyengéd Jinho hyung próbált engem és az ártatlanságomat megvédeni. Senkit sem öltem meg ezekkel a kezekkel! Kérlek, higgy nekem...
Hallottam a saját nehézkes légzésemet ahogy a könnyeim az asztalra cseppentek.
Egy csepp... kettő...
Én... Most komolyan megbántam azt, amit tettem, amiért ezeket a dolgokat vonta maga után.
Nem vagyok bűnöző! Az egyetlen bűnt, amit be kellene vallanom... Az az, hogy szerelmes lettem Jung Yunhóba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése