Elájultam.
Mikor megpróbáltam kinyitni a szemem, mintha őt láttam volna, jóképű arcát elcsúfították a könnyek. Emlékeztem az érzésre, ahogy a lábaim kihűltek, miközben a levegőben lógtak, de most nagyon melegnek érződtek. Valószínűleg lefektetett az ágyra. Yunho tekintete tele volt hitetlenkedéssel és fájdalommal, ez pedig visszahozott a felhőkből a valóságba.
Erősen fogta a kezeimet, és visszatértem az életbe... Láttam, ahogy halkan imádkozva összeteszi a kezeit, és bánatában sóhajtozik. Teljesen szótlanul felnéztem rá – megint fájdalmat okoztam neki?
Bár nem tudta, hogy miért kíséreltem meg az öngyilkosságot, kínzó fájdalmat érzett. Nem tudtam, mit gondol, és többé nem tudtam elviselni ezt. Tudja, hogyan érzek, mégis előttem csinálta azokat dolgokat, beleértve azt, hogy engedte, hogy lássam, ahogy ahhoz a nőhöz ér. Ha Kim Jaejoong meghal, akkor is képes lesz törődni a meg nem született gyermekkel?
– Kérlek, ne csinálj még egyszer ilyet... Mikor megláttalak a halál küszöbén, én...
Erősen beharapta a száját, és tovább sírt – fájt így látni! Mélyet lélegeztem, és a fejemben tompa fájdalom lüktetett, hagytam, hogy az elmém elkalandozzon, és a fekete mocsár felé vezessen...
– Mikor már majdnem meghaltam... Képtelen voltam rád emlékezni... Az elmém sötét volt... Semmire sem emlékeztem. Minden, amit hallottam, az a ritmikus dübörgés volt, mintha a szívem szét akart volna robbanni... Olyan érzés volt, mintha vér szivárgott volna a szememből, de egyszerűen nem emlékeztem az arcodra... Még a végén is emlékeznem kell rád... szóval ne sírj, mert az engedélyed nélkül nem fogok meghalni...
Felemelte a fejét, és bemászva mellém az ágyba letörölte a könnyeit, és olyan szorosan ölelt, mint egy bátortalan kisgyerek. Ah, emiatt szeretem, és ugyanakkor gyűlölöm is!
– Megpróbáltam mindent, hogy elfelejtselek... de még ha nem is láttalak, akkor is szerettelek... Napról napra... egyszerűen egyáltalán nem tudtalak elfelejteni... Nem azért, mert nem akartam visszatérni a múltba... A szívem folyamatosan azokra a napokra gondolt, rád gondolt, képtelen volt felejteni... Ez összezavart... Ezért voltam az egyik pillanatban olyan rideg, a másikban meg kedves...
Te és én... Vajon melyikünk okozott nagyobb fájdalmat a másiknak?
Meg tudnád valaha érteni, hogy hogyan éreztem, mikor elhagytál, hogy megházasodhass? A gyűlölet és az árulás érzése olyan intenzív volt, hogy alig tudtam tőle lélegezni. A könnyeim sosem apadtak el; a Jung Yunho, aki legyőzte a kemény valóságot, hogy szerethessen engem, és a Jung Yunho, aki a házasságot választotta, hogy elmeneküljön ez elől a szerelem elől; ők tényleg ugyanaz a személy? Miért sírunk állandóan? Kiért sírunk? Valaha vége lesz ennek a fájdalomnak?
Eltoltam magamtól, érezve, ahogy a könnyei mögül meredt rám. Még én is lehetek erős a magam módján! És te mégis a felejtést választottad, azt, hogy egy gyáva Jung Yunho légy! Hadd cipeljem a saját bűneimet! Nem vagyok abnormális, szóval hadd vesszek oda a magam módján!
– Bárcsak kiáshatnék mindent, az összes emléket, beleértve téged... Nem lenne könnyű. De én... Te vagy az egyetlen, amim van... Egyáltalán nem tudom őket kitörölni... a szomorú és megbocsájthatatlan dolgokat, amiket csináltál, el tudom felejteni... De az egyetlen dolog, amitől sosem fogok tudni megszabadulni, az te vagy, Kim Jaejoong... Most tényleg nagyon megbántam...
A szavait hallva szorosabbra fontam körülötte a karjaimat, és irányíthatatlanul zokogtam a vállán. Kihúzott a mélyből. Yunho-yah! Miért fáj állandóan, ha boldogan mosolyogsz, és a könnyeid miért tesznek olyan boldoggá?
– Yunho... Én...
–... Mm...
– Én... Ez jobban fájt, mint mikor kihúzták a bölcsességfogam...
Éreztem a meleg leheletét, ahogy kuncogott.
– Szóval még csak soha meg sem próbáltál elfelejteni...?
Hogyan várod el, hogy tovább éljek, ha elfelejtelek? Tizenhét éves korom óta lehetetlen, hogy elfelejtselek.
– Hogy tudnálak...?
A szívem túlságosan fájna. A szívembe ültettelek, szóval ha elfelejtelek, veled együtt a szívemet is kitépem.
– Egy szörnyű férfi vagy... Mindig próbálsz elfelejteni...
Komolyan nem tudta abbahagyni a sírást, és hirtelen azt éreztem, hogy ezen a ponton az összes fájdalom és az összes nehézség, amiket eddig átéltem, teljesen kompenzálódott. Olyan volt, mintha a felhők eloszlottak volna, és még egyszer megérezhettem a napfényt az arcomon. A könnyei eláztatták az ingem elejét, és dühében még fel is pofozta saját magát. Látva, hogy ilyen őszintén próbál mindent jóvátenni, nem tudtam mit csinálni, megbocsájtottam neki! Kérlek, innentől kezdve többet ne sírj...
Gyengéden homlokon csókoltam, aztán egyszer csak a könnyei elálltak, bár egy kicsit még mindig szipogott. Tudom, hogy érzel... Tényleg tudom... Megsimogattam a fejét, és egy kicsit megint felsírt...
– Nehéz lehetett neked...
Míg a szerelmem nem sérül, addig ez rendben van. Még ha egy komplett gyávává is változik egy nap, míg szeret, addig nem kell bocsánatot kérnie tőlem. Nem saját önmaga miatt érez ekkora fájdalmat, hanem miattam. Kérlek, soha ne hagyd figyelmen kívül a féltékenységemet, jó?
– Soha többé ne csinálj ilyen butaságot...
Úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlt volna rajta. Tudom... Azt hiszem, erősnek kell lennem. De te nem tehetsz semmit ez ügyben! Válás? Tudom, hogy mennyire megsebezne! Szóval semmit sem kell tenned... Én elragadó Jung Yunhóm...
Amikor a nő nem volt a közelben, szenvedélyesen kimutatta a szerelmét és a ragaszkodását nekem. Hogy a mai reggel sem volt-e kivétel?
Mielőtt elment volna dolgozni, átöltözött a gardróbszobájában, aztán én hirtelen beléptem. Soo Hee a reggelit készítette a konyhában, így bezártam az ajtót. Mikor meglátott, egy kissé meglepettnek tűnt, de a kezei azonnal abbahagyták az inge gombolását, és miközben megcsókolt, körém fonódtak.
– Jung Yunho, te házas vagy! Ugh... és Soo Hee lent van!
Egy gyors mosolyt villantott a tiltakozásomra. Megpróbáltam eltolni őt, de addig nem mozdult, amíg meg nem hallottuk a nőt, ahogy a konyhából nekünk kiabált. Bár a testeink elváltak egymástól, a kezei gyorsan újra megtalálták az utat hozzám. Yunho szemei nedvesek voltak a vágytól, és én nem tudtam máshová nézni.
Óvatosan közelebb hajolt, és a fülembe suttogott:
– Annyira felfalnálak...
Ahogy a mellkasához tapasztottam magam, elfelejtettem, hogy egy veszélyes helyen vagyunk, és nincs most időnk azt csinálni. Ha a nő bejön, aztán meglátja ezt, akkor hát legyen!
– Miért... Miért olyan elfoglalt mindig a mi Yunhónk, hm?
– Nem mintha nem láthatnálak utána. Én is mindig veled akarok lenni, de dolgoznom kell... bébi... hm? Légy jó...
Egy huncut vigyort villantott, és "bébinek" hívott. Nem szerettem ezt a becét, de ő az arcán egy hihetetlenül idióta arckifejezéssel mindig így nevetett, főleg mikor nyávogtam vagy ha valami nevetségeset kérdeztem. És mindig bejött, akárcsak most...
– Idióta! Egyáltalán nem változtál!
Annyira aranyos! Bárcsak semmi sem változna...
Én a kezeimet a nyaka köré raktam, míg ő átkarolta a derekamat, és egy ideig így maradtunk. Belélegeztem a samponja illatát, és teljesen nyugodtnak éreztem magam.
– Ne felejts el enni, és ha fáradt vagy, pihenj. Ha rémálmod volt vagy unatkozol, hívj fel, rendben?
– Mm, Oppa...
– Ne gondolkodj túl sokat... és maradj itthon, mint egy jófiú!
Arcomat a mellkasába temetve bólintottam, a bódító illatával fojtogattam magam. Utálom, hogy dolgoznia kell, de nem tehetek ellene semmit.
– Bárcsak olyan kicsire zsugorodhatnék, hogy elférjek a tenyeredben!... Ah! De akkor nem tudnánk szeretkezni... Oppa túl nagy, mint egy maci... Vagy talán ha nővé tudnék változni... Oppa...
– Ó... De így rendben van. Te sokkal szebb vagy a nőknél... Nézd ezt a szép arcot... Még az "izéd" is vonzó. Ez nem elég?
– De... De néha megőrjít...
– Akkor mit tegyen Oppa ez ellen? A feleségemnek lenni egy elég szomorú dolog...
– Mm... Egy csókot akarok...
Finoman nyomtunk egymás ajkaira egy puszit...
– Mennem kell...
– Mikor végzel?
Lehajtotta a fejét, majd rám nézett.
– Nézzük csak, ah, még mindig annyira gyönyörű... és a legszebb rész...
Ahogy ezt mondta, a keze ott lent megtapogatott, és közelebb hajolt, aztán megnyalta a szemhéjamat.
Újra könnyezni kezdtem. Szóval ez az irántam érzett szerelme...
– Kim Jaejoongot szeretem a legjobban, és többé már nem számít semmi más...
Ó, istenem, reménytelenül szerelmes belém...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése