Voltak napok, melyek depresszióssá tettek. Az esős napoktól eltekintve akkoriban egyszerűen kivételesen levertnek éreztem magam. Talán ennek köze van a visszatérő depressziómhoz? Körülöttem semmi sem változott, de olyan gyengének éreztem magam, mint egy csavarjait vesztett gép. Nem tudtam mit csinálni, olyasmikre gondoltam, hogy milyen üres az életem, hogy minden nap ugyanazokat a dolgokat csináljuk, és hogy ezek a dolgok mennyire fárasztóak és unalmasak. Mindegyik mindig ugyanolyan – nagyon unalmasak! Biztosan ezért találta a nő is olyan magányosnak ezt a helyet. Minden férfi sorsa, hogy így öregedjenek meg egy ilyen unalmas helyen, aztán meghaljanak? Kár! Olyan mintha a valóság kitaszított volna, mert éreztem a magány hidegét. Magamra vettem egy hosszú ujjú inget, feltűrtem az ujjait, és lementem a földszintre. Ahogy azt vártam, a nő ott volt.
Mostanában Soo Hee szenvedélyes kutatást végzett a „mit szeret Kim Jaejoong enni” témában. Ezekben a napokban 10 órakor keltem (a mai volt a harmadik alkalom), de még mindig kedvtelenebb voltam, mint valaha. Egyszerűen hányingerem lett annyitól, hogy a konyhára pillantottam, ezért a nő minden reggel gyümölcslével készült nekem. Ma narancslevet csinált.
Minden Soo Hee miatt történt... annak a hülyének a szánalma miatt.
Igaz, a nő tényleg nagyon jól bánt velem, de én egy akaratos személy vagyok. Nem lehetett, hogy valaki, aki olyan, mint én, és mindent elér, amit csak akar, törődjön vele és az ő kedvességével. Minden reggel egy csókkal küldtem Yunhót dolgozni, aztán visszafeküdtem aludni.
Soo Hee ugyanúgy viselkedett körülöttem, mint mindig, és az ő nő iránti hozzáállása sem változott. Nem tudtam elképzelni, hogy ez a kettő hogyan házasodhatott össze, míg én nem voltam itt! Nem igazán volt idejük egymásra, és a nő nem igazán adta ki azt a boldogságérzetet, amely úgy tűnt, hogy a házasságokkal jött. Elég sikeresen próbáltam visszakerülni Yunho oldalára, és míg gondosan elrejtettük a viszonyunkat a nő elől, mind a ketten rendben voltunk.
Yunho személyisége nagyon különbözött az enyémtől; ő nem tudta jól elrejteni a gondolatait. A nő sosem próbálta meg kiásni a szavaimból az igazságot, de Soo Hee biztosan nem egy gyenge személy volt. Legalább is biztosan nem fog egyszerűen csak másokra támaszkodni.
Napos idő volt odakint, és a nő most a növényeket locsolta a kertben. Amint észrevett, sugárzóan kivirult, és integetett nekem azokkal a sápadt karokkal.
Ne mosolyogj rám azzal a követelőző arccal. Hányingerem van tőle. Yunho sosem lesz a tiéd.
– Az idő nagyon meleg lett!
A szavait hallva csak bólintani tudtam. A hányinger hullámokban tört rám, és én rohantam a vécébe, majd a kagyló előtt terpeszkedve az egész testemen libabőr keletkezett. Bár öklendeztem, és az arcom teljesen vörös lett, semmi sem jött ki.
A könnyeket kivéve.
Ez a fajta kedves és ártatlan arculat egyáltalán nem illett hozzám. A nő kedvessége csak arra szolgált, hogy tovább fárasszon. A kagyló fölé hajoltam, és öklendeztem, az érzéseim kavarogtak. Szeretni őt – ez a szeretet is visszatart engem? Egyáltalán nem változtam, valószínűleg mostanában ezért voltam depressziós.
Kicsit leporoltam magamat, mielőtt visszatértem volna a földszintre. Soo Hee a csatornákat váltogatva a kanapén volt, de most nem úgy ült, ahogy általában, ma a kezeit a pocakjára helyezte. Úgy nézett ki, mintha próbálta volna elaltatni a babát. Elé ültem, és a nő felém fordította gyönyörű arcát, hogy beszéljen.
– Megrúgott!
Vajon milyen érzés lehet ott élni? Apró kezekkel és lábakkal, csukott szemekkel, ez Yunho és Soo Hee gyereke. Milyen szerencsés gyerek, hogy ilyen csodálatos szülei vannak!
– Kislány?
– Még nem tudom.
– Szerintem lány!
– Tényleg? Hm... nem számít. Ugyanúgy fogom szeretni.
– De az idősebbek nem fognak ebben egyetérteni!
Az arckifejezése hirtelen elsötétült. Amit mondtam, az igaz, nem? Mivel csak a fiúk vihetik tovább a családi üzletet, ugye? Azon gondolkodom, hogy ez vajon sorsszerű? Rám bámult, de jobban éreztem magam, miután kimondtam azokat a szigorú szavakat. Végül megtaláltam a gyógymódot a depressziómra!
– Szerintem azért akarták, hogy siess, és szülj egy gyereket, mert így lenne egy örökös a családban!
Oh... Majdnem elfelejtettem! Az a gyerek az eredménye annak, hogy Yunho próbált elfelejteni... téged már akkor felhasználtak! Az, hogy beléd élvezett, csak szenny, csak vágy, ami annyira más, mint a mi szent szerelmünk. Ez a különbség közted és köztem!
De most, hogy nő terhes és törvényesen a felesége is, nem tud mit csinálni, még akkor sem, ha azt is gondolja, hogy az idősebbek túl kegyetlenek. Tudom, hogy képtelen vagyok ellopni Yunhót tőle, mert én egy férfi vagyok, de legalább bevethetem a kis trükkjeimet.
– Ez az, amit a nagynénénk akart?
– Hm?
– Yunho anyja sürgette a gyermekvállalást?
Végül is még mindig az „unokatestvére” vagyok a nő előtt. Basszus, egyáltalán csinálhatok valamit ebben a helyzetben?
– Jaejoong...
– Hm? Mi az?
Hirtelen a szemeiben a szomorúság árnyalatával nézett rám. Mintha nem lettem volna még kikészülve. Végtére is megfélemlíteni őt nem volt egy egyszerű dolog! Kiböktem a megkönnyebbülés egy jelét...
– Yunho anyja... Ő már meghalt...
Váratlanul az emlékek megrohamoztak engem, úgy betörve az elmémbe, mintha valaki fejbe vert volna. Egy zsibbasztó érzés kúszott végig az egész testemen.
Ah... Értem.
Próbáltam a nőre mosolyogni, de legszívesebben megint hánytam volna. A fejem is fájt az emlékek darabkáinak hirtelen támadásától.
Elfelejtett dolgok... Dolgok, melyeket el kellett felejtenem... Dolgok, melyeket sosem lett volna szabad elfelejtenem...
Olyan volt, mintha márványból mozaikot faragtam volna; a múlt szomorúsággal töltött emlékeinek rézkarca volt az, amit próbáltam elfelejteni.
Szeretem Jung Yunhót... és ez jelent nekem mindent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése