Végül nem fogta a kezemet, mikor besétáltunk a házba, de a gyűrű, amit nekem vett, ugyanolyan kényelmet hozott, mint a keze. Úton hazafelé a keze sosem volt távol az enyémtől, miközben vezetett – nagyon aranyosan nézett ki! A kezéből áradó melegség elidőzött az enyémen, így boldogan és elégedetten mentem be a házba. De ahogy beléptem, az érzékeny orrom azt mondta, hogy valami a ház szagával kapcsolatban megváltozott. Nem a ténytől, hogy hotelben fürödtem, ez fontosabb volt annál; a nő nem volt itthon!
Hétvége volt, szóval még a szobalány is elment, és a ház szokatlanul csendesnek tűnt. Még Yunho sem úgy tűnt, hogy tudja, hová ment Soo Hee! Vajon talált valami gyanúsat, míg mi nem voltunk itthon? Vagy egy betörő betört, mikor nem volt itt? Vagy elrabolták? Megráztam a fejemet a hiperaktív képzelgésemre, és a konyhába mentem. Nagyon tisztának tűnt, mintha semmi sem történt volna tegnap.
Azon tűnődöm, vajon mi futhatott végig a fején, mikor meglátta a konyhában lévő rendetlenséget. Ő volt az egyetlen, aki lelépett az én Yunhómmal, hogy megjelenjen azon a hülye összejövetelen, miközben én aludtam, ez pedig azt okozta, hogy a nagybátyám elkapott. Megfordultam, és a legkáprázatosabb mosolyt adtam Yunhónak, aki éppen egy elegáns öltönybe öltözött. Hogy fogom elmagyarázni a nőnek, hogy miért van törött üveg a szemetesben? És a kezemen lévő sebet? Majdnem el is felejtettem, hogy sebes a kezem. Ah! Tudom. Ez az egész a te hibád, Lee Soo Hee! Te vagy az a bűnös ember, aki visszanyom a pokolba!
– Elmehetnénk ebédelni?
– Nem lehetünk biztosan abban, hogy visszaérnénk ide, mielőtt ő tenné meg.
– Ó… de utálom ezt a helyet. Menni akarok!
A kanapén ült, megpróbálta felhívni Soo Heet. Hallva a kitörésemet felsóhajtott, és lerakta a telefont. Biggyesztettem az alsó ajkam, és szomorú duzzogással próbálkoztam nála. Utálom, mikor aggódsz azért a nőért. Megpaskolta maga mellett a kanapét, és intett, hogy üljek le. Leültem, mint egy jófiú, és szinte azonnal megragadtak a karjai, a karomnál és a derekamnál fogva ölelt.
– Mm… Étterembe akarok menni. Mehetünk?
– Utálod ezt a házat? Ez azt jelenti, hogy Soo Heet is utálod?
Szótlanná tett a rendkívül őszinte kérdése. Kihúztam a kezemet az öleléséből, és rámeredtem.
– Tudod, hogy hogyan érzek iránta, és mégis megkérdezed? Te szörnyű ember! Mindig nevetsz rajtam, mikor megpróbálom kifejezni magam, mintha egy idióta lennék…
– De aranyos! Olyan ritka téged idegesnek látni!
– Yah!!
Mindig ilyen! Amióta egyetemisták lettünk, ő figyelmen kívül hagyja a büszkeségemet, és úgy nevet rajtam, mint egy ördögi ember! Yunho, a kiemelkedő ex-diáktanács elnök, aki az egyetemen is jeleskedett, sosem lesz képes megérteni, hogy hogyan éreztem most, hogy milyen féltékeny voltam.
A kezeimbe temettem az arcomat, éreztem a lélegzetét a homlokomon, ahogy nevetett. Próbálta elhúzni a kezeimet, hogy megcsókoljon, de elbújtam előle, azonban mint kiderült, ő még nálam is makacsabb volt. Mikor végül egy kis csókot lehelt a számra, újra tiltakozni kezdtem.
– Ugn… Fejezd be! Én nem…
– Mostantól akkor csókollak meg, amikor akarlak. Képes leszel ellenállni neki?
– De mégis! Aigoo… Megmondtam, hogy nem…
Lenyelte, bármit is akartam mondani, a nyelve utat talált a számba. Igaz, nincs sok vesztegetni való időnk. Így végül feladtam az ellenállást, és végigfuttattam a kezeimet a tarkóján, a derekam automatikusan ívelt felé. A légzésünk felgyorsult, és a keze természetesen sodródott a lágyékomra, feltűrve a pólómat, és simogatva a hátsómat.
Mikor végül elváltak az ajkaink, a szemei a szükséggel égtek belém. Úgy néz ki, mint egy kisgyerek. Elkezdtem az alsó ajkamat harapdálni, beszívva… kieresztve a vágya lélegzeteit… Ah… többet akarok… még… hevesebben...
– Hnn...
Megfordultam, és megnyaltam az állát, a nyelvem benedvesítette az enyhe borostáját. A kezei vadul dörzsölték a fenekem, és az ingem ki volt gombolva. Vágy égett bennem; akartam. Azt akartam, hogy alaposan szeressen.
Úgy vágytam rá, mint egy vadállat, többször sikoltottam a nevét. Szenvedélyben elveszve húzta a hajam, mintha válaszolt volna. Felemeltem a fejem, és rámeredtem. Aigoo! Nagyon veszélyesnek tűnik!
– Aggódsz?
Erőszakosan megcsókolt, miközben én még mindig kába voltam, a foga az enyémnek koccant. Mikor a kanapéhoz szegezett, megéreztem a pánik hullámait, és ösztönösen emeltem fel a térdeimet a mellkasához. A testsúlyával lenyomta őket, közben a térdeim közé préselte magát, mindenféle tiltakozásomat ignorálva. Letépte az ingem, és pajkosan belenyalt a köldökömbe, lebénítva engem, elérve, hogy többet akarjak. De nagyon féltem attól, hogy talán a nő hirtelen visszatér, szóval továbbra is próbáltam magamtól eltolni, a nevét mondtam, remélve, hogy leáll. De aztán az ágaskodó mellbimbóimat kezdte izgatni az ujjaival, csipkedte őket, én pedig elvesztettem minden erőmet és akaratomat, hogy leállítsam őt.
– Hol voltál, mikor megházasodtam…? Jaejoong-ah… válaszolj nekem, hm?
Ah… ő… megbánta, amit tett? Komolyan…? A szemembe nézett; hibáztat azért, mert nem voltam mellette? Vagy dühös? Lehúzta a sliccét, és mindent letolt, a merevedése kiugrott. Ő is akar engem, mintha csak én érdekelném. Még mindig aggódtam, hogy a nő talán mégis ránknyit, és féltem, hogy hogy ő mit fog tenni, ha ez megtörténik.
– Miért voltál ott… hm? Jaejoong-ah… miért voltál olyan messze tőlem…?
Elfeledkeztél a bűnömről? Komolyan elfelejtetted, hogy bűnös vagyok? Vagy… annak ellenére is szeretsz, hogy valami megbocsájthatatlant tettem? Én tényleg, tényleg szeretem Yunhót! Visszaváltoztál a régi éneddel, azzá a Jung Yunhóvá, aki hozzám, és csakis hozzám tartozik? Én… én túl boldog vagyok. Bárcsak belém hatolhatnál most, és örökké ott is maradnál! És egyszerűen hagyhatnám a lángoló szívednek, hogy hamuvá égesse a bűnöm!
A Yunho, aki annyira hiányzott, az egy évtized által megkeresztelt Yunho. Ő még egyszer az a Jung Yunho, aki Kim Jaejoonghoz tartozik. Mindig kételkedtem a szerelmében, de most a szenvedélyével bebizonyítja a szerelmünket, bebizonyítja, hogy a szíve újra az én karmaim közt van. Ez többé nem egy illúzió; ez a valóság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése