– Sokszor mentem el, hogy meglátogassalak.
A hátamba sóhajtott, mintha a bőrömet szerette volna belélegezni. Azt mondta, hogy meglátogatott azokban a napokban, amiket annyira keményen próbáltam elfelejteni... Eszembe jutott, hogy hogyan nézett ki a kórterem azokkal a baljós árnyakkal a sarkokban és a bereteszelt ajtókkal. Hány alkalommal dőltem azoknak a falaknak, annyira szenvedve, hogy lélegezni sem tudtam?
– Ah ha, Yunho, engedj el...!! Haha... ha... Ugnh...!
– Te... te is akartad? Mint én?
– Én, haha... is... ah!!
– Szemét! Te is akartad, hm?
Hirtelen nem emlékeztem, hogy hogyan néz ki öltönyben és szemüvegben; minden, amit láttam, az egy fiú volt, egy tizenhét éves Jung Yunho ragadott meg a hajamnál fogva, mint mikor mérges volt, akár az emlékeimben lévő Yunho. Annyira boldog voltam, hogy meg tudtam volna halni!
– Egyáltalán nem változtam... Még mindig gyönyörű vagyok... és épelméjű!
Az arc, ami az ablakban tükröződött, furán nézett ki. Megharapta a vállam. Nagyon szép vagyok, nem igaz? Te is így gondolod, ugye? A könnyek végigfutottak az arcomon. Én tényleg el akarom felejteni azt a szívszorító fájdalmat, elfelejteni az összes olyan napot, mikor vágytam rá, és csak a kétségbeesés köszöntött.
– Én is, haha... Én is úgy éreztem, hogy haldoklom... Mikor kinyitottam a szemeimet, és te nem voltál ott... haha...
Mikor a szanatóriumban voltam, minden nap, mikor kinyitottam a szemeimet, nem láthattam őt. Olyan volt, mintha az életben maradásom egyetlen okát vették volna el. Egyszer arra gondoltam, hogy egyszerűen megcsonkítom magam, mikor a nadrágom nélkül ültem az ágyon, úgy gondoltam, hogy sokkal könnyebb lenne, ha levágnám egy késsel. Mi ez összehasonlítva azzal a fájdalommal, hogy nem ölelhetem meg Yunhót? A szerelme eltűnt, eltűnt a lényem minden egyes sarkából azokban a reménytelen napokban...
Olyan volt, mint a pokolban élni, mikor próbáltam elfelejteni a szerelmünket. Milyen bolond voltam, hogy ezt gondoltam! Hiányoznam Yunhónak, mikor eltűntem, szóval hogyan fáradhattam bele a szeretésébe?
– Hogy merészelsz a haldoklásról beszélni?!
Hirtelen úgy éreztem, hogy a bőröm bizseregni kezdett, mikor határozottan megragadta a merevedésem. Úgy sírtam, mint egy gyerek, érezve, ahogy a hideg végigfutott az egész testemen, érezve, hogy az ablakon keresztül az egész világ engem bámult. A megaláztatás még izgalmasabbá tette, de annyi erőt fejtett ki, hogy még az arcom is belefehéredett, és a vállaim is remegni kezdtek. Fáj! A fenébe is...
– Ereszd el! Azt akarom, hogy azonnal bennem legyél!
Ah... Csábítóan fordítottam felé a fenekem.
– Ah!!
Elragadtatva érzem magam! Megáldva! Köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése