– Hogy merészelsz még most is Yunho után kutakodni?!
Az anyáknak tényleg ilyen erősen kell megütniük a fiukat? Legalább egy jó fél éve volt, mióta utoljára látott engem. Figyelembe véve, hogy milyen erősen ütött meg, biztosan jó egészségnek örved, de valahogy sokkal idősebbnek tűnt, mint ahogy emlékeztem.
Tényleg nem kívántam emlékezni ezekre a dolgokra, mert csak légzési nehézségeket eredményeztek. Nem mintha nem mennék soha többé haza, és amúgy is én vagyok a gyermek, akit kilenc hónapig a méhedben hordoztál. Beharaptam a számat; összehasonlítva az arcom szúrásával, a szívem sokkal jobban fájt... a szívem, ami egészen mostanáig csak Yunhóért fájt.
Mi a baj azzal, ha Yunho után kutakodom? Valószínűleg azért, mert sok rossz dolgot követtem el a múltban, még a szemébe nézni sem lehetnék képes, és ezért házasodott meg, ezért van egy baba az úton. Szóval az anyám és az én gondolkodásmódom teljesen poláris ellentétek voltak. Még mindig úgy kezel, mintha egy normális férfi lennék – elfejeltette, hogy ezt megelőzően egy szanatóriumba voltam zárva? Természetesen Yunhót keresve jöttem. Nem számít, mi történt a múltban, a szerelmem Yunho iránt sosem fog változni!
– Komolyan a sírba szeretnéd vinni az édesanyádat?!
–......
– Kell, hogy legyen egy határa a károknak, amiket a családunknak okozol. Azt akarod, hogy visszaküldjelek oda?!!
–......
– Neveletlen kölyök! Még mindig belé kapaszkodsz?!
Csöndben maradtam, miközben ő durva szavak özönjével árasztott el. Felemelte a kezét, hogy újra megüssön, de a nagybátyám megállította, és villámgyorsan elvitte egy másik szobába, mielőtt folytatta volna a bántalmazásom. Mikor a férfi kisétált a szobából, az arckifejezése komor volt, de tudom, hogy ez csak látszat. Egyáltalán nem akart rajtam segíteni! Milyen egy visszataszító férfi.
Ez a visszataszító hely! Még a szanatóriumnál is visszataszítóbb! Még ha olyan is, mintha visszavonszoltak volna a pokolba, nincs jogod arra hivatkozni, hogy a nagybátyám vagy!
A nagybátyám arra kényszerített, hogy az emeleten maradjak, míg ő levitte az anyámat. A szobának nagyon nagy ablaka volt, de az ablakon rács volt. Az ablak mellett álltam, és érezvén a hűvös, nyári szellőt behúztam a függönyöket. Az a ház egészen végig a titokzatosságát használta fel, hogy ott tartson, de ez az egész a nő jelenléte miatt volt. Kezdtem hiányolni Yunho házát, mert az volt, ahol Yunho élt, ahol az én gyönyörű Yunhóm lélegzett.
– Szóval elszöktél onnan?
– Igen, noona.
Hosszú ideje nem láttam ezt az arcot, és ez az arc most teli volt megvetéssel. Sosem voltam túl jóban a nővéremmel. Ahogy odasétáltam, és leültem mellé, rájöttem, hogy ahogy a nők öregednek, rémisztőbbé válnak.
– A nélküled töltött napok sokkal békésebbek voltak...
– Kifelé! Nem akarom látni az arcod!
– Te kölyök!
– Már köszöntem neked. Kit érdekel, ha rég óta nem találkoztunk?!
– Egyáltalán nem változtál!
– Ahogy te sem!
Közelebb hajoltam, és megéreztem az illatát, aztán azonnal visszamentem a helyemre.
– Mióta használsz sminket? Az egész arcod másmilyennek néz ki!
– Nincs időm ilyen hülye dolgokra! Én egy elfoglalt ember vagyok!
– Vagy megműtöttek...? Nem számít. Még mindig szebb vagyok nálad!
Látva, ahogy mérgében összeszorította az állkapcsát, nem tudtam mit tenni, hangosan nevettem. Ez még dühösebbé tette. Meg akarsz ütni? Végül is, elfelejtetted, hogy még mindig egy férfi vagyok.. Ah!!
– Gazember! Felveszed velem a harcot?!
– Ah! Engedj el, Kim Jae In!
– Seggfej!
– Mi van akkor, ha te vagy az idősebb?... ah?!
Erősen az arcomba csípett, és annyira fájt, hogy nem tudtam nem hangosan kiáltani. Mi rosszat tettem!? Megtépnek, ha Yunho meglátja ezt!
– Szerintem nem tudod, mi a fájdalom, igaz? Hm?
Még akkor sem értenéd meg, ha elmondanám neked!
A nagybátyám pont akkor jött be, mikor még erősebben csípett meg. Vetett ránk egy pillantást, mielőtt leült volna a kanapéra, és a nővérem elengedte az arcom. Még ha nem is igazán vagyok az unokaöccse, úgy ültem mellette, mint egy jófiú, kezeimen támasztva a fejem, mintha unatkoznék.
– A tengerentúlra küldünk.
– Mi?! Nem!!
– Figyelj! Ez az anyád kívánsága!
– Tanulni küldeni a tengerentúlra, mikor már huszonhét vagyok!? Szerinted pénzzel mindent el lehet intézni?!
– Ne bolondozz, és légy jó!
–... Ja, tudom, légy jófiú...
Néhány váltás után újra és újra ugyanazokon a dolgokon vitáztam vele. Szenilis vénember!
– Yunho is jön!
Elkeseredve hunyta le a szemeit, a homlokát ráncolta, és egy mély levegőt vett. Úgy nézett ki, mint aki nem nyert a lottón; nevetésre késztetett!
– Ne légy ilyen éretlen. Már huszonhét vagy, és még mindig nagyon sok bajt okozol nekünk!
– Mindig ilyen vagy! Úgy kezeled a szerelmünket, mintha valami gyerekjáték lenne! Gyűlöllek!!
– Akkor ne viselkedj így! Szerinted a szerelem komolyan minden hibát kitörölhet, amit elkövettél?!
Ah! A bűnömet használja fel, hogy egy ilyen kedvezőtlen helyzetbe kényszerítsen. Miért használja mindenki ezt, hogy visszatartson? Hol rontottam el a szerelmemet? Mi nem normális ebben? Én csak teljes szívemből szeretnék szeretni valakit, és Yunho könnyen elfogadott engem... de miért?
Ő... tényleg? El tud-e Yunho valaha is fogadni engem?
El tudta fogadni a testem, de fogja-e mondani valaha azt, hogy szeret engem?
Mikor rájöttem arra, hogy nem tudom erre a választ, úgy éreztem, hogy az egész testem kihűlt. Olyan volt, mintha valami félelmetes kéz megragadta volna a torkomat. Nem tudom... jönni fog, és azonnal keresni fog engem? De akkor miért nincs még itt? Fogalmam sincs.
– Vacsoraidő!
Újra hányingerem volt, ahogy arra készültem, hogy lemegyek. Hét óra van... mi teljesen máskor eszünk, mint azok az emberek, akik olyan transzban élnek, mint én. Nekik rendezett életük van, minden nap ugyanazt csinálják ugyanabban a sorrendben, nyereségért és személyi juttatásokért.
Ingerlékeny hangulatban mentem le a földszintre. Anya felajánlotta nekem, hogy üljek le, míg a nővéremnek, aki diétán volt, nem kellett velünk ennie. A nagybátyám mellém ült. Még mindig a család része vagyok?
– Hallottam, hogy terhes.
Soo Hee váratlan említése az anyámtól meglepett. Úgy folytatta az evést, mintha semmi sem történt volna, mintha már előre tudta volna a reakcióm.
– Lány.
– Tényleg?
– Aha, kitaláltam.
Mi a fenét gondol anya? Abban reménykedett, hogy fiú lesz? A lányok rosszabbak a fiúknál? Más okból léteznek! Mint a különbség a szeretet között, amit az anyám és amit Jung Yunho érez Kim Jaejoong iránt.
Vacsora után visszatértem a szobába, és folytattam a kinti táj bámulását. Bárcsak egyszerűen le tudnék ugrani, átugrani a falon és elmenekülni, de már huszonhét éves vagyok, szóval bonyolult számomra olyan mutatványokat csinálnom, mint amikre a múltban képes voltam. Ha a húszéves énem lennék, akkor valószínűleg le mernék úgy ugrani, gondolom. Az öregedés olyan félelmetes dolog!
Az ágy szélére ültem, a mennyezeti ágy tartóoszlopát bámulva. Hirtelen Yunho ajkai után vágyakoztam. Bárcsak el tudnék most menekülni a kegyetlen valóság elől! Felnéztem az alkonyi égboltra az ablakomon keresztül, és mint egy csoda, egy autó motorjának mormogó hangja érte el a fülem...
– ......!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése