Valójában Ahyun nem hasonlít túl sokban rá. Az arcformája az apjáéra emlékeztet – kicsi és hegyes –, de a kerek szemei és az éles nyelve pontosan olyan, mint amilyen az anyjáé volt. Főleg, ahogy néz, mikor fáj valamije, mint most, nagyon kemény és erős, mint amilyen ő volt. Valószínűleg így emlékszem rá.
– Semmi baj, minden rendben lesz.
Abban a pillanatban, amint meglátta az apját, úgy kapaszkodott belé, mintha a drága élete múlott rajta. Mikor meglátta Ahyun arcán a sebet, Yunho arckifejezése felbecsülhetetlen volt, ahogy ledöbbenve rám nézett. Mivel a látásom elhomályosodott, nem igazán láttam, de tudtam, hogy millió kérdés szaladt át az agyán. Nem kellett magyarázkodnom, mert a szobalány jelen volt, mikor ez az egész történt.
– Jaejoong és Ahyun veszekedtek? – Nem kellett megkérdeznie a szobalányt, hogy tudja, hogy én voltam az, aki a sebet okozta.
Tekintetbe véve a múltamat, végül is egy háborús veterán vagyok.
Nyugodtan néztem, ahogy Jung Yunho óvatosan felvitt a sebre egy kis sebkenőcsöt, mielőtt elvitte volna Ahyunt a szobájába. Mikor visszatért, észrevette, hogy egyáltalán nem szándékozom reagálni a tetteimre, és szelíden felsóhajtott. Mintha belefáradt volna a veszekedésbe. A depresszióm és az egészségi állapotomra nézve meg sem próbálta felemelni a hangját velem szemben. Talán inkább némán megköszöni nekem, hogy nem fújtam fel aránytalanul az ügyet.
Nem tudott leszidni, és képtelen volt választani köztem és a gyerek között. Veszélyes volna bármelyikünket figyelmen kívül hagyni; úgy tűnik, így lett ő a harmadik fél, aki nem tudott köztem és Jung Ahyun között dönteni.
Szokás szerint egymás után mentünk el fürödni, aztán ő lefeküdt az ágyra, miután végzett, én pedig a karján fekve pihentem, miközben tévét néztem. A film végét követően a lámpa világítását lejjebb vettem, közben ő felém mászott. Bár alig láthatott valamit, mégis elérte a testemet, hiszen fejből ismerte minden egyes részemet. Ah, olyan boldog vagyok, hogy meg tudnék halni, hogy a testem majdnem felsikoltott örömében.
Beleharapott az ajkamba. És ez nem egy csók volt.
Sok ok van, amiért szeretem Jung Yunhót, miközben szexel velem. Először is, mert a szextől elveszti az összes racionális gondolatát, elveszti önmagát az állatias ösztöneitől. Szeretem azt is, ahogyan kinéz, mikor belém döf, ahogy a csupasz bőrén csillog a verejték. Sokkal jobban szeretem a "kinézetét", mint a "képességeit".
– ...Ungh...
Megint szúró fájdalmat éreztem, és felnyögtem. Szerencsére nem hagyta abba. Több már nem tartom furcsának ezt – csak annyit jelent, hogy a napjaim meg vannak számlálva, és jobban teszem, ha felkészülök erre. Egy egyszerű szeretkezés után egymás karjaiba omlottunk, mint régebben, az izzadt bőrünk összetapadt. Szeretem ezt a nedves érzést, és azt hiszem, ő is szereti. Szerencsére ma nem volt olyan rossz érzés; csak az ánuszom égett. De ez egyáltalán nem érdekelt, mert nem akartam tönkretenni azt a tökéletes pillanatot.
– Éljünk együtt kettesben?
Ártatlanul megkérdeztem, hogy miért.
– Nagyon dühösnek tűntél...
Az elkínzott hangját hallva úgy éreztem, mintha valaki egy kést döfött volna keresztül a szívemen. Mivel tudom, hogy jobban szeret engem, fájt, mikor ezt mondta.
– Ha csak ketten lennénk... te nem lennél még dühösebb...?
Úgy tűnik, egyikünknek sem volt energiája ezen a bosszantó paradoxonon veszekedni. Szereti visszatartani a szavait, és többé már nem ölel szavak helyett, mint ahogyan azt korábban tette. Addig vártam a válaszára, míg el nem álmosodtam, szóval kifészkelődtem magam a meleg öleléséből, és neki háttal feküdtem. Elrendezgettem a párnát, aztán lekapcsoltam a lámpát. A szoba lágy, kékes holdfényben fürdött, és ez rendkívül hátborzongató volt a számomra, szóval szorosan lehunytam a szemeimet. De egyszerűen nem tudtam elaludni. Elküldeni a gyereket, aztán leereszkedni az őrületbe; túl szép, hogy igaz legyen? Nem tudok hozzászokni ezekhez a mindennapi szóváltásokhoz és konfliktusokhoz. Fájdalmas, és belefáradtam.
Egyszer azt gondoltam, hogy minden, amit akarok, az az, hogy eggyé váljunk. Mikor még fiatalok voltunk, mint tavasszal az új hajtások, úgy szerettük egymást, olyan hevesen, mint a nyíló virágok, azt hittük, sosem fogunk elhervadni, teljesen abban a reményben voltunk, hogy a szerelmünk sosem fog elhalványulni.
És most, tizenöt évvel később, annyi fájdalmon mentünk keresztül, túl sokszor sérültünk meg. Most olyanok vagyunk, mint a kopár föld, kiszáradt szíveink a megváltáson túlig repedtek. Az idő egy nagyon félelmetes dolog, sőt.
Olyan, mint az influenza, ami már évek óta a szívemben lappang; a szenvedélyes érzések már rég elmúltak, és mélyen el vannak temetve.
– Yunho-yah...
– Nézz ide... Nélküled üres lennék itt...
Hervadó valómat még egyszer a karjai közé húzta. Az én világom. Egy kis univerzum az ő illatával töltve. Az enyém. A hüvelyujjával megsimogatta a szemem sarkát, szerelmes pillantással nézve rám. Valaha elfelejthetlek, és egyszerűen eltűnhetek?
– Mi... mi még mindig szerelmesek vagyunk, igaz?
Egy kissé keserédes. A dobogó szívem, mintha égett volna; nem engedem, hogy sírni lásson. Abban a kis időben, ami még hátra van, szeretném, hogy a szépségemre emlékezzen. A mellkasába fúrtam a fejem, miközben ő a kócos hajamat rendezgette.
A hajam még mindig olyan fényes és puha, mint amilyen mindig is volt? Ahogy ujjait a tincseim közé futtatta, éreztem, hogy újra mélabú telepedett rám.
– Szeretjük egymást, igaz...?
– Miért kérdezel ilyesmiket? Cseszd meg, Kim Jaejoong. Annyira szeretlek, mint amennyire mindig is tettem, de valahogy úgy tűnik, mintha te nem éreznél ugyanígy... Megint valami nyugtalanító dologra készülsz? Valahogyan olyan érzésem van, hogy valami rossz fog történni.
Megfogta a kezem, és az ajkaihoz emelte, egymás után lehelt puszit az ujjaimra. Egy ilyen egyszerű gesztus elég volt, hogy sírva fakasszon. Biztos, hogy rám nevetett, de egyébként a könnyek még mindig potyogtak. Nem az enyémek – az övéi. Nem kértem, hogy sírj... Csak azt akartam, hogy lásd ezt a megkínzott szívet, ami nem tudja elviselni, hogy hátrahagyjon téged.
Annak ellenére, hogy a könnyei bizonyították, hogy a bizonytalanságom megalapozatlan volt, mivel ismerem a könnyeid mögött lévő okot, a szívem érted fáj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése