A szürkület már elérkezett, még ha egy pillanatra sem sikerült elaludnom. Miután a könnyeim elapadtak, a kora reggeli napsugarak üdvözöltek. Leguggoltam a földre, szemeim tegnap este óta ugyanúgy nyitva voltak. Az agyamat köd lepte, hosszú ideje egyetlen egy gondolat sem suhant át rajta. Miután hosszú órája ültem ugyanabban a pozícióban, a testem különböző pontja sikoltottak némi szabadságért. Így van — egyenlőre elég volt a műsorból.
Megvigasztaltam magam, miközben felegyenesedtem. De elég hamar visszakerültem a földre, szánalmasan ide-oda gurulva, sikoltva a lábaimban fájdalomtól, majd az azt követő zsibbadástól. Folyamatosan masszírozva a lábamat, a nevetséges és igazságtalan helyzettől könnyek gyűltek a szemeimbe.
Megígértem magamnak, hogy ettől a ponttól kezdve többet nem fogok sírni. Nagyjából megtöröltem a szemeimet, nem törődve azzal, hogy fáradtak és irritáltak.
Fájdalmat okozol, pedig normál körülmények között ringatnod kellene a karjaidban — még azután sem érzel egy csöppnyi szimpátiát sem, miután láttad a szánalmas küszködésemet?
Egyszer csak sikerült nagyjából összeszedni magam annyira, hogy a füleim végre kidugultak. Azon gondolkodva ültem, hogy vajon az óra mindig is ilyen hangos volt, aztán nem sokkal később észrevettem, hogy esőcseppek kopognak az ablaküvegen. Az ablaktörlők olyan gyorsan mozogtak az autók szélvédőjén, hogy látni lehetett, ki ül a kocsiban. Üres tekintettel meredtem a sarokban lévő csomagjaimra. Tulajdonképpen nem is igazán nevezném őket csomagoknak, mivel tegnapelőtt vettem őket a bevásárló körutamon. Csak a gondolat, hogy valamiféle idegen lakásba lettel üldözve, és ezek a hegyi dolgok arra késztettek, hogy borzalmamban megalázkodjak. De a könyörtelen Jung Yunho gondolata, aki kihajít engem még ebben az esőben is, még az utóbbinál is szörnyűbb volt. Kíváncsi vagyok, hogyan fog reagálni, ha azt mondom, hogy nem megyek sehová.
De ezek a buta következtetések és levonások nem igazán voltak szükségesek. Az a Jung Yunho, akit én ismerek, nem lesz képes eltaszítani magától. Ezért kell ezt a saját akaratomra hagyni. Kegyetlen barom. Gúnyolódni mersz rajtam?
Nem ettem rendesen az elmúlt napokban, ezért megszédültem a lépcsőn lefelé vezető úton; minden egyes lépésemet egy olyan érzés kísérte, mintha egy remegő szikla szélén egyensúlyoznék. A gyomrom fészkelődött, mintha egy hullámvasúton lettem volna; végsebességgel száguldva a föld felé.
Hangos zaj követte azt, ahogy lejöttem a lépcsőn, mivel a bevásárló szatyraim nekiütköztek a lépcsőfokoknak. Miután összeszedtem magam a lejutás után, ő már előttem állt.
– Istenem...! Jaejoong, az arcod...!
– Ó…
Éreztem a frissen főtt rizs illatát, amit a szezámmag kellemesen gazdag aromája követett.
Annak ellenére, hogy a szavai emlékeztettek arra, hogy hogyan ütött meg, nem tudtam ellenállni, és hagytam, hogy a pillantásom a háta mögött elterülő konyhára terelődjön.
Olyan voltam, mint egy ösztön. Az étel utáni vágy felnyitotta az ördögi szemeit, és megtöltötte a számat nyállal. De a szörnyű gondolat miatt, hogy Jung Yunho kiüldöz engem anélkül, hogy egy falat is juthatna nekem reggelire, képes voltam a figyelmemet újra felé irányítani.
Tegnap óta mérges voltam.
– Mi történt veled…?
– Verekedtünk.
Folytatta a nyugtalankodást a felszakadt ajkaimat és az apró horzsolást nézve, ami az arcomon ült.
A finom ujjai kinyúltak felém. Olyan volt, mint egy átok. Ezért megragadtam a csuklóját, és eltoltam magamtól. Aggodalommal a szemeiben nézett rám. De burkoltan ott volt egy kis érdeklődés is, hogy miért ellenálltam.
– Mi... mindig gyakran verekedtünk.
– ......Ah.
A nő már felfogta a tényt, hogy a "mi" alatt Yunho volt a másik személy. A szavaimat, amiket olyan halkan ejtettem ki, mint egy sóhajt, már nem tudta tovább olyan hanyagul szemlélni.
De a csillogó szemeiben újabb kérdések merültek fel. Feltételezem, hogy ez természetes, hisz a férjéről volt szó.
– Látod, hogy... egy csomó rossz dolgot tettem a férjeddel...
Régen, mikor fiatalok voltunk, és még most is tettem sok olyan dolgot, amit nem kellett volna. Semmi sem változott az elmúlt tíz évben.
De az az igazság, hogy az én szívem még mindig küzd, hogy megőrizze a szerelmünket olyannak, amilyen az elején volt, míg a tiéd hideg lett, és tépi az enyémet. Ahogy az évek teltek, az iránta érzett szerelmem kezdett akkorára nőni, hogy lassan már elnyelt engem... és ez volt az, ami átitatta a szívemet kétségbeeséssel.
Úgy tűnt, mintha azért kapaszkodnék Jung Yunho bokájába, mert én vagyok Kim Jaejoong.
....Utálom önmagam, amiért ilyen vagyok.
Úgy tűnt – legalábbis egyelőre – hogy az én pártomat fogta, miután meghallotta a lágy, szomorú hangomat.
– Még mindig… fáj. Talán egy kis gyógyszer…
– Rendben.
Szimpatizált a szánalmas énemmel. Nem tetszett az érzés, hogy sajnáltak. Újra elütve a kezét, ami az arcom felé közeledett, megigazítottam a szatyrokat a kezemben, és készen álltam arra, hogy elhagyjam a hatalmas házat.
– Hová mész?
– Azt mondta, menjek.
A drámai belépését azonnal követte az elégedetlen válaszom. Miután még a nőnek lesokkolni sem volt ideje, úgy tűnt, mintha kitervelte volna. Úgy döntött, hogy a legfontosabb stratégiai pillanatot választja arra, hogy megjelenjen, miközben a beszélgetésünket figyelte, hogy lásson engem távozni, miután ő arra kényszerített.
– Később találkozunk.
Arcátlanul ott állt, kezeit zsebre vágva, búcsúzkodva. A nő mogorva nézése, amit rá vetett, vészjósló volt, és vékony hangon szidta őt.
– Mit gondolsz, mit csinálsz?!
Ez az, Soo Hee, állj az oldalamra. Szimpatizálj velem csak úgy, ahogy egy perccel ezelőtt tetted.
– Annak ellenére, amit tett volna, hogy tudtál így megütni egy rokonodat? Ugyanabba az iskolába jártatok, és valószínűleg barátokként nőttetek fel — hogy verekedhettek úgy, mint a kisgyerekek?
– Soo Hee...– Hogy lehetsz ilyen, kirugdosod a barátodat egy kis piti verekedés miatt...
– Ez nem ilyen egyszerű.
Az elborult elmém hirtelen kitisztult a szavai miatt. A saját két ajkad vallotta meg a kapcsolatunk létezését... Kíváncsi vagyok, hogy valaha jut-e még ilyen elragadó dolog a fülembe. Nagy érdeklődéssel figyeltem kettejük beszélgetését. De a dolog nem úgy haladt, mint ahogy én azt szerettem volna. A nő Yunho erélyes és nyugodt hangjával küzdött.
Nem úgy tűnt, hogy lenne bármilyen egyszerű megoldás a problémára, figyelembe véve, hogy milyen nehéz volt annak ellenére, hogy úgy nézett ki, mintha örökké egy úriember lett volna; legalábbis a nő számára.
A nő fejecskéje úgy nézett ki, hogy végre megemészti, hogy az, hogy mennyire volt fontos a kérdése, az ő válaszában rejlik.
Alig vártam, hogy mivel rukkol elő következőnek, de csalódtam a váratlanul jött csend miatt... Jesszusom, így elrontani a mókát...
– Ne kényszerítsd Jaejoongot arra, hogy elmenjen!
Miket mond ez a nő.
Yunho arca fehér kővé merevedett. Az arcán lévő kifejezés először egy darabig szórakoztatott. Milyen aranyos. Szerettem volna most azonnal odafutni ehhez az archoz... Elég aranyos volt ahhoz, hogy a számba akarjam venni, és fel akarjam falni az egészet. Ez elég egyszerűen megtörténhetne, ha a fejembe venném. De ha ilyesmit akartam csinálni, akkor ott kellett maradnom a házában. Így félretoltam az összes veszélyes gondolatot, és hagytam, hogy visszatérjek a jelenbe.
Úgy tűnt, a nő habozott egy pillanatig, egy pillanatra megfogva az arcát, miközben tovább nyomult előre. Az arckifejezése olyan volt, mintha rájött volna, hogy ez nem egy olyan kérdés volt, ami rá vonatkozott volna.
– Mindig egész nap távol vagy… Nagyon unatkoztam itthon egyedül.
Elkezdett hízelegni Yunhónak azon a lágy, gyengéd hangon, ami úgy tűnt, a nők specialitása.
Urgh, milyen undorító.
– Annak ellenére, hogy nem volt szó, csak néhány napról, azt hittem, legalább nem leszek magányos az elkövetkezendő napokban...
Azt hiszem, egyfajta kötődést érzett hozzám is... Talán azért, mert tényleg úgy tekintett rám, mint egy barátra. Yunho arckifejezése megrezzent az őszinte szavak hallatán. Az éles, átható pillantás, amivel felém nézett, olyan volt, mintha követelte volna tudni, hogy mit tettem, hogy az oldalamra állítsam. Nem csináltam semmit. Tényleg. Szerettem volna rázni a kezeimet tagadásképpen.
Csak mert megértettem, hogyan érzett, még ha csak egy kicsit is.
Azt hiszem, én is így éreztem iránta. Úgy tűnt, mintha a szó szoros értelmében egy másik személy jelenléte lett volna az, ami hiányzott neki.
Tudta, hogy mennyire fárasztó volt egy ilyen harc önmagával, aki egyedül volt, várva a kisbabája megszületését.
Biztosan érezhette a hatalmas ház ridegségét — ami hangulatosnak és méltóságosnak tűnt a bámészkodók szemében — egészen a csontjaiig; ez olyan fojtogató magány volt, amit én is éreztem a kórházban. Talán ő képes volt észrevenni bennem a velem született magányosságot, de már kétségkívül volt köztünk kapcsolat. Ez az ok pedig elegendőnek bizonyult számára ahhoz, hogy maga körül akarjon tartani. Yunhónak nem volt ereje ahhoz, hogy elvehesse azt a kicsi, de őszinte reményt sem tőlem, sem tőle.
– Édesem…
A kérése valószínűleg elérte a szívét. Az arckifejezése alatt lévő csata folytatta a tombolását a két ütköző erő között.
De egy hosszú szünet után egy sóhaj szökött ki az ajkai közül – a beleegyezés sóhaja.
– … Akkor csináld azt, amit akarsz.
Ezekkel a szavakkal egyszerűen megfordult, és a gardróbszobába ment, hogy felkészüljön a munkára. A nő mosolyogva felém fordult, amint a távolodó alakja eltűnt az ajtó mögött. Nem vette észre egy pillanatra sem, mikor a tekintete találkozott az enyémmel kicsivel az előtt, mielőtt Yunho elment volna. Egy megkönnyebbült mosollyal ajándékozott meg. Vakító — a nő, aki most Yunhóval osztotta meg az életét, egyszerre volt magányos és élénken vibráló. Miután visszanyertem a nyugodtságom, csodával határos módon a féltékenységgel találkoztam. Bár nem akartam ezzel az érzéssel mosolyogni, de valahogy mégiscsak az adósa voltam, amiért végül a helyzet úgy ért véget, ahogyan én azt szerettem volna.
Ezért kényszerítettem magam mosolygásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése