Az eső hevesebben kezdett el esni ahogy éppen hazafelé tartottam a vásárlásból, ezzel tönkretéve a gondosan összeválogatott ruháimat.
A szél még az esernyőmet is kitépte a kezemből, ahogy a taxisofőr segítségével az összes bevásárlószatyromat a házba cipeltem.
Szerencsére ez közvetlenül az ajtó előtt történt. Csak a gondolata, hogy meg kellett volna másznom ezeket a hosszú kőlépcsőket a tomboló viharban szörnyülködésre késztetett.
Az egek is a legjobb napot ünnepelték, ami hamarosan el is jön. Annak ellenére, hogy olyan erősen esett, hogy akár az egész várost is elönthette volna, ez nem volt elég ahhoz, hogy a szívemben lévő fortyogó boldogság vagy a hasamban lévő pillangók eltűnjenek.
Könnyűszerrel leváltottam a nedves ruháimat szárazakra, amiket ma vettem.
A ház belseje még lehangolóbban nézett ki, mint a komoly időjárás odakint. Annyira sivár és rideg volt fények nélkül, hogy megesküdtem volna, hogy még a korhadó fák árnyalatait is képes voltam észlelni a sarokban.
Ahogy bejártam a házat, elragadott a boldogság a gondolatra, hogy hétvégére az egész egyedül az enyém lesz. Leraktam a szatyraimat, és először lezuhanyoztam.
Alaposan megmosakodtam, hogy az eső szaga eltűnjön a testemről. Aztán megszárítottam a hajamat, és szépen felöltöztem.
Mikor végeztem az érkezésének előkészületeivel, komótosan elkezdtem felfedezni a ház azon részeit, amiket még nem volt alkalmam meglátogatni.
– Édes... Milyen szép.
Ahogy körbementem, felkapcsolva minden lámpát, ami mellett csak elhaladtam, végül a konyhában kötöttem ki. A vacsora már el volt készítve, és az asztalra lett rakva, készen arra, hogy bármikor megegyék.
A tűzhelyen edények álltak tele levessel és tenger gyümölcsei pörkölttel, és a hűtőszekrényben is ott voltak Soo Hee gondosságának bizonyítékai: egy tányérral kezdve, ami tele volt köretekkel a kísérő italokig, amiket később az este folyamán Yunhóval fogunk megosztani.
Tényleg kezdtem hálát érezni iránta a gyümölcsös tál láttán, amik olyan szépen el lettek rendezve, hogy nekünk csak el kellett vennünk azokat, és azonnal megenni bármiféle gond nélkül.
Nagyon hálás voltam az öreg bejárónőnek is, aki ugyancsak főzött ezt meg azt Soo Hee kérésére, miközben mi vásároltunk.
De amiért még hálásabb voltam, az a tény volt, hogy az öreg bejárónő nem volt itt. A hétvégéket biztosan a családjával tölti, és ezért nem jön segíteni.
Így van; a családoddal kellene töltened a hétvégéket. Nem így van, Soo Hee? Aztán hirtelen eszembe jutott az étel, ami az egyik magammal hozott bevásárlószatyromban volt. Gyorsan összeszedtem a papírzacskókat, és visszamentem a konyhába.
Ahogy fejjel lefelé fordítottam a zacskót, különböző ételek borultak ki az asztalra.
Az édes és lágy vanília fagylalt, amire annyira vágytam, a sima joghurt, amit minden reggel ettem, a gránátalma a maga élénkvörös színével, ami szinte sikert ért el a csábításomban, hogy vegyem meg, a citrom, amit végül a nőre gondolva vettem még és a többi...
... Talán ez volt a sajátos módom, hogy egy kis szimpátiát érezzek irányába egy ilyen szánalmas szituációban. Értetlenül meredtem a kezemben ülő, marék citromra.
Ha csak egy kicsit butább lett volna. Ha csak egy kicsit önzőbb lett volna. Akkor... nem kellett volna ennyire zavarodottnak lennem.
Kinyitottam a szemetest, és az egész szatyrot kidobtam az öt citrommal együtt, aztán dühösen lecsaptam a fedelet.
Idegesen bontottam fel a jégkrémes dobozt, és kezdtem el a jégkrémet a számba lapátolni. Az orcámhoz kaptam, és nyöszörögtem a fájdalomtól, amivel a fogam válaszolt a hidegre.
Hamarosan hozzászoktam a sajgáshoz, de a kéz, amivel dühösen túrtam a fagyit, ugyancsak lelassult.
Végül a heves érzelmeim képesek voltak kiszabadulni a testemből egy sóhaj formájában. A mosogatóba dobtam a használt kanalat, lezártam a fagylalt dobozát, és mélyen a fagyasztó sarkába toltam. A kezem még egy ilyen gyors mozdulat után is lehűlt.
A nedves kezeimet a pólómba törölve elhagytam a konyhát. Aztán hagytam, hogy a lábaim és a szemeim vezessenek, amerre csak akarnak.
Ez az ő dolgozószobája volt.
– Azta...
Minden rézbarna volt, és a szoba belmagassága is nagy volt. Nem csak ennyi; a mennyezet üvegből készült, ami a felületén kopogó esőcseppeket láthatóvá tette belülről is.
A kellemesség érzésével találkoztam a plüss szőnyeggel a talpam alatt, hogy ott álltam, az egyedi mennyezettől elragadtatva. Olyan volt, mintha puha moha nőtt volna ide, ami a hely lábánál lévő harmatcseppekből táplálkozott.
Jól szórakoztam, miközben ráléptem, élvezve a finom anyagot, mikor észrevettem a bőrkanapét, ami az egyik oldalára lett helyezve, ahogy a két műtigrisprémet alatta is. Együttesen adtak a szobának eltéveszthetetlen luxus érzést. A kapzsiságának tetejében sokféle könyv sorakozott a polcon. Ez egy olyan hely volt, ahol a rideg gondolkodásmódja és a mély gondolatai harmóniában éltek és lélegeztek együtt.
Úgy éreztem, mintha csak szeretkeztem volna ezzel az elszigetelt, magányos szobával.
Vajon ebben a szobában dolgozik? A pillantásom a zsúfolt asztalára esett.
Irattartó mappák voltak szétdobálva a zavaros, rendezetlen, elveszett iratok között – hirtelen aggódni kezdtem, hogy talán attól az állapottól, amiben az asztala volt, biztosan könnyen elfeledkezhet valamiről, miközben a nagy sietségben elhagyja a házat. Befejeztem a dolgainak fogdosását, a mögöttem lévő könyvespolc felé fordultam; egy hatalmas albumon ragadtak a szemeim.
Régen láttam ezt az albumot a szobájában. Biztos voltam abban, hogy az első oldalon tizenhét apró változatunk fog visszabámulni rám számos különböző pózban, és ahogyan tovább lapoznám az albumot, még több rólunk készült képpel találkozhatnék, minden oldal után egy kicsivel idősebbé válva.
Az album megmaradt, mint a kapcsolatunk bizonyítéka.
Hosszú idő után először reszkettem izgalmamban. Mintha a különleges emlékeinket tartottam volna a kezemben, olyan óvatosan nyitottam ki az albumot az első oldalhoz.
– Jung Yunho, az a szemét...
Az összes kép ott volt még, de én sehol sem látszottam rajtuk. Minden egyes képről ki lettem vágva, csak is kizárólag a saját arcát hagyta hátra.
Rendkívül magányos nézéssel bámult vissza rám, az arca mellett űrrel.
Azt gondoltad, hogy ezzel kitörölheted az emlékeket a fejedből? Nem tudod. Szóval miért csinálsz ilyesmit? Olyan bután naiv vagy. És kegyetlen is. Néha nagyon felidegesítesz...
Úgy feldühítesz, hogy az önuralmam elvesztésének szélén vagyok. Ezért nagyon szomorúnak érzem magam. Úgy érzem, mintha tesztelnél engem. Ezt nem szeretem...
Egyre tisztában hallottam valami zajt az ajtó mögül. Lelassítottam a légzésemet, aminek sebessége gyorsan nőtt a mellkasomban lévő fortyogó haraggal együtt, és összecsuktam az albumot.
Rossz szemmel néztem egy kicsivel hosszabb ideig, miután visszaraktam a polcra, mielőtt gyors léptekkel kiszöktem volna a dolgozószobából.
Mire visszaértem a nappaliba, gondosan átrendeztem az előző torz arckifejezésemet, ő pedig elhaladt a bejárati folyosón, és már felém sétált.
Rendben volt, ha hosszú út állt még előttünk most is. De legalább egy nap szerettem volna szerepet játszani az életében – nem olyasmit, mint Soo Hee, hanem mint egy valódi feleség.
Vidáman mosolyogtam, és üdvözöltem őt. A kedvesség volt az egyik fegyverem – az egyetlen pajzsom erőssége vetekedett a kegyetlenségemmel.
Nem számít, mennyire utállak, még mindig az enyém vagy. Te vagy a szívem, a penge, amit annak dacára kell ápolnom, hogy mennyire megvetlek.
– Isten hozott itthon, Yunho…
– ...
Láttam, ahogy a szemei tőrökké váltak a szemüvege mögött. Egyedül vagyunk, csakúgy, ahogy azt vártad. Szóval mi ez az arc, hm?
Hevesen meglazította a nyakkendőjét, ignorálva a létezésemet.
Éreztem, ahogy milliónyi panasz mocskolta be a testbeszédét. De nem gondoltam rájuk másként, mint küszködésként, hogy elkerüljön engem.
Eszembe jutottak a korábban lerakott bevásárlószatyrok, ahogy a hálószobába visszavonuló alakját figyeltem. Megragadtam a drága holmikat, amik becstelenül görnyedtek a nappali sarkában, és követtem őt a szobájába.
Erőszakosan tépte le magáról az ingét.
– A derékméreted megváltozott, igaz? Úgy tűnik, mintha fogytál volna, szóval egy kisebb méretet vettem. Próbáld fel. Cseréljük ki, ha nem passzol.
Kivettem, és megmutattam neki az elegánsabb öltözetet neki, amit arra gondolva vettem, hogy jól mutatna rajta.
– Tetszik?
Beharapta az ajkát, és kerülte a tekintetemet.
Azon tűnődtem, hogy talán nem tetszett neki a mintája. Számos különböző, különálló ruhát szerettem a válogatós ízléséhez alkalmazkodva.
Valójában, hogy őszinte legyek, egyszerűen levettem mindent az állványokról. Mindegyikük úgy nézett ki, mintha neki lettek volna tervezve.
Kivettem még egy öltönyt az öltönytartójából, hogy megszemlélje, de ő szimplán folytatta az inge hanyag tépését.
A most előbukkanó felsőteste egy elismerő sóhajt csalt az ajkaimra.
Új izmok képződtek a testén, azoktól a nehézségektől megkeményedve, amiket évről évre el kellet viselniük.
De közülük is a trapézizma fogott meg a legjobban, amik úgy feszültek, hogy úgy tűnt, szétszakadnak, ha hozzájuk érek.
A jól fejlesztett nyakától kezdve a deltoidizmáig a teste megengedte, hogy bravúrral vegyen le magáról bármilyen ruhát, automatikusan magabiztosság légkörét adva neki. Az én gyönyörű pasim. Nem tudtam mit kezdeni a kíváncsi kezeimmel. Kifeszítettem az ujjaimat, hogy megsimogassam a bőrfelületet.
Ah─ túl forró.
– Vidd őket.
Csatt─
A hang visszhangzott a szobában. Jung Yunho veszélyes arckifejezéssel ütötte el a kezeimet.
Az öltöny a földre zuhant. Felnéztem Yunhóra a duzzadt, vörös karomat dörzsölgetve. De ő elment a fürdő felé, és még csak rám nézni sem akart.
– Próbáld fel. Az összes a tiéd. Neked vettem őket. Kimentem ebben az esőben, hogy kiválasszam neked eze—
– Azt mondtam, vidd innen őket.
Eléred, hogy meg akarjam csókolni ezt a mérges arcot. Reggel óta meghalok a vágytól, hogy nyelvemmel felpezsdítsem minden egyes négyzetcentiméterét. Alig tudtam elviselni.
Ne kísérts, Yunho. A sóhajomba öntöttem az őszinte vágyamat, hogy ne provokáljanak tovább, ami az ajkaim közül szökött ki.
Szótlanul kezdtem el érvelni, ahogyan szánalmasan felnéztem rá, mint egy félelemtől remegő kiscica.
– Megijesztesz...
– ...
– Miért változtál meg ennyire... Hm?
– Csak te nem változtál semmit.
Hogy tudna a szerelem változni. Az emlékek is a szerelem része. Mivel nem tudod elengedni őket, ez biztosan szerelem.
Én is ugyanazon a helyen vesztem el, de te már a saját akaratodból olyan messze mentél. Hogyan kéne mindezek után bevarrnom a sebeket és a hegeket, és rohannom utánad?
Tarts engem. Tarts a karjaidban az örökkévalóságig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése