Még mindig volt két nap a hétvége végéig. Szombatonként nem dolgozott. A szabadidőm bőséges mennyisége miatt képes voltam megtalálni a megelégedést annak ellenére, hogy semmi jelentős előrehaladás nem történt ma este. A saját vágyam már kellőképpen kielégült a durva, kíméletlen kezeitől. Elégedett voltam a keserédes felismeréssel, hogy ha képes volt teljes mértékben beismerni, hogy Kim Jaejoong volt az állandóan nyugtalan elméjének oka, az elég volt nekem.
Megnéztem a szétvert arcom. Egy személy, enyhén megsérülve, szétnyílt ajkakkal bámult vissza rám a tükörből.
Elég jó formában voltam ahhoz képest, hogy mennyire megvert. Meglepett voltam. Megtette ezt, annak ellenére, hogy a számban lévő véres káosz még kívül is megmutatkozott.
De ugyanakkor az alhasam és a derekam is fájt és lüktetett. Valószínűleg nem tudtam időben megfeszíteni az izmaimat, hogy kivédhessem a támadásait. Nagy erőfeszítés közepette lefeküdtem az ágyra.
A fájdalom még a legkisebb mozgásra is szétszedte a testem.
Ah, annyira boldog voltam. Pillanatnyilag az sem érdekelt, ha egy szörnyű álmot álmodva meghaltam volna.
Biztosan túlzásba estem, ahogy őszinte örömömben kuncogtam, ide-oda gurultam, miközben egy kis labdává tekertem fel a párnámat, Yunhót helyettesítve vele.
Az izmok megmerevedtek a görcstől azon a helyen, ahol korán este találkoztak a szék sarkával.
Próbáltam gyorsan megmasszírozni a hátamat a kezeimmel, de nem úgy tűnt, mintha ez valami használt is volna.
Azon tűnődtem, hogy mi lenne, ha reggel elmennék az ügyeletre. A fájdalom elég sokáig tartott ahhoz, hogy kénytelen voltam ilyen komoly gondolatokat forgatni a fejemben.
De ahogy hozzászoktam a fájdalomhoz, a gondolat hamarosan elpárolgott.
Visszafordultam, hogy felnéztek a plafonra. Mély levegőt vettem, és becsuktam a szemeimet. A megfáradt testem nem volt képes ellenállni az alvás koromsötét világának, hamarosan megpihent. Mégis csapdába estem egy gyötrelmes állapotban, amiben az elme még ébren volt, ugyanakkor a test aludt az elkövetkezendő órákban. Ez alatt az idő alatt véletlenszerű, haszontalan gondolatokkal teli álmokkal találkoztam. De nem féltem; az ilyen fajta álmok nagyon ismerősek voltak nekem.
De ez csak arra szolgált, hogy bebizonyítsa, hogy nem merültem teljesen mély álomba. A jövőbeli események elsuhantak mellettem, ahogy a hullámok tették, és belém szívódtak, mint a levegő...
Ezért gondoltam, hogy a nyíló ajtó hangja, csakúgy, mint amikor valaki rám mászott, a képzeletem koholmánya volt, amit a fejemben forgó, haszontalan gondolatok hoztak létre.
Félretolva a takaróm az ágyra helyezte a súlyát. Hamarosan az árnyék sötétsége valahogy nagyon eltért az álmaimban lévő fojtogató sötétségtől, betakarva a mozdulatlan formámat. Ezzel szemben ez a tisztaság érzését hordozta.
Az alak nem szólt semmit; a szemeim le voltak csukva, szóval teljesen el voltam zárva a külvilágtól.
Még nem éreztem nyugtalanságot; a hozzám közelítő illat összetéveszthetetlen bizalmasságot hordozott magában.
Enyhén szétnyitottam a korábban összezárt lábaimat, és mind a két térdemet felhúztam, örömmel fogadva a rám mászó árnyékot.
A sötét sziluett biztosan elképedt a tetteimen, miközben utat tört magának a lábaim közt. Egy vidám kuncogás ütötte meg a fülemet.
– Örült ribanc... Egy fikarcnyit sem változtál...
– Ah... Ez Oppa...
A hangom kellemetlenül elcsuklott. A szemei – még mindig visszabámulva rám – megérintették és felrázták a szívemet. Ez volt az első.
Az összes hideg nézés, amit a házba érkezésem óta kaptam tőle el lett felejtve, ahogy megláttam azt a várakozással eláztatott pillantást, amit akkor adott nekem.
Lelkiismeretesen felemeltem a karjaimat, és átkaroltam velük a nyakát. Válaszul a lábaim közé fészkelte magát.
A puzzle darabokként összeillő alfelünknél lévő enyhe kis súrlódásra is szenvedélyesen reagáltam.
Mosolyogtam.
Felnéztem rá, egy iskolás lány szerény mosolyát adva neki. De az arckifejezése változatlan maradt; láttam, ahogy a szíve összetört a bőre alatt. A mosolyom kifakult.
Azért jött, mert nem volt képes elűzni. Attól függetlenül, hogy nem okozott problémát neki úgy megütnie engem, mintha valóban meg akart volna ölni, mint egy tolvaj, az éj közepén jött hozzám, nem tudva figyelmen kívül hagyni a makacs szívének parancsát.
Éreztem szomorúságát, az őszinteségét.
Megsimogattam az arcát. Úgy nézett rám, mintha bármelyik pillanatban elsírhatta volna magát.
Észrevettem, hogy az orra vonala olyan keskeny és éles volt, mint egy penge, ami át tudta volna vágni az ujjaimon lévő húst, az ajkai tökéletes vonalát, beleértve az ajakbarázdája végét a szája felett, a világ legfinomabb, legérzékibb ajkait, és a lélegzeteket is, ami átment köztük, a tüdeje legmélyéből felemelkedve.
Az egész hiányzott. Túlságosan is hiányzott...
– Hah…Yunho, hmm…
– Jaejoong…Huhh…Jaejoong….
Az ajkaim hamarosan nedvessé váltak. Talán ezzel próbált figyelmes lenni a számban lévő, felszakadt sebbel szemben, de a csók gyengéd volt anélkül, hogy a nyelve mélyen a számba tolakodott volna vagy hogy az ajkai túl durván martak volna az enyémekre.
Még a felemelően gyengéd csókoktól is olyan nedves lett a testem, mint az ajkaim, amik Yunho nyálával voltak beborítva.
Felemeltem a térdeim, és a combjaim közé húztam őt. Válaszul a kezével megsimogatta az arcom.
Ahogyan vártam a puha ajkait, hogy hozzá érjenek a behunyt szemeimhez, éreztem, hogy helyettük a csúszós nyelve simít végig a szemhéjaimon. Alaposan benyálazta a szempilláimat, ahogyan ösztönösen megrebegtek az érintésére.
A forró lehelete olyan volt, mintha behatolt volna a szemeim mélyébe, és eltűnt volna.
De a teste nem úgy tűnt, mintha ennél többet szándékozott volna tenni. Néhány rövid csók után elválasztotta az ajkait az enyémektől, és megelégedett azzal, hogy mellém feküdt. Nem akartam magam azzal győzködni, hogy ezt az én érdekemben tette. Már az a tény, hogy attól ideges lettem, hogy eltávolodott az ajkaimtól, bökdöste a büszkeségem.
Nem volt képes kegyetlenül hátat fordítani nekem, miután ilyen látványosan felébresztett.
Mintha csak a jóslatom beigazolásáért tette volna; távolabb tolta a lábaimat egymástól, és bezárta a távolságot, ami megmaradt a testünk között. Kinyújtottam a karomat, így rá tudta tenni a fejét, párna helyett használva azt. Az ajkaim finoman súrolták a tökéletes alakú homloka bőrét. A derekánál fogva erősen magamhoz húztam.
Annak ellenére, hogy meghunyászkodtam a sérült oldalam miatt, képes voltam elnyomni a fájdalmas nyögést, ami az ajkaimból tört fel. Óvatosan simogatta a sérült testem. Éreztem, hogy elégedett volt, még ha nem is néztem rá. Csak egy kicsit húztam közelebb.
Egy olyan légkör, ami lágy, mint egy réteg köd, és ragyogó, mint egy álom, telepedett le köztünk, egyfajta elégedettséget adva nekem annak ellenére, hogy a testeink még nem olvadtak egybe.
– Jaejoong-ah…Jaejoong-ah…
– Igen… Babám… Anyu itt van…
A tagja, ami olyan kemény volt, hogy úgy tűnt, mintha szét akarna robbanni, megbökte az alhasamat. Ahogyan kimondtam ezt, a jóképű profilja oldalát simogatva, ő a mellkasomba temette az arcát, mintha ezzel válaszolt volna.
– Miért jöttél…?
– Hogy anyatejet adjak a babámnak…
A halk hangja átszűrődött a fülemen, a mellkasomnak nyomódó arca miatt pedig semmit sem értettem belőle.
Válaszul a szomorú, őszinte hangjára, ami csiklandozta a szívemet, megöleltem őt, mint egy csecsemőt.
Ismételten az ajkaim közé vettem az övéit, majd elengedtem őket, a szívemet csókokba öntve, amiket Yunho testére akartam nyomni, beleérte minden egyes szál haját is.
– Miért jöttél ide…
– …
A hangja hirtelen megváltozott. A szívem vérzett, az éles nyelve szúrta át.
– Csak azt kellene dédelgetned, akit szeretsz… Szóval miért kínzol megint?…
A hangja is és a karjai is, közelebb húzva engem, egyaránt szomorúak és őszinték voltak.
Szóval az volt a terve, hogy megpróbálja létrehozni a szívemben a bűntudat gubancát.
De a bűntudat nem az a fajta élet volt, ami túl tudott élni bennem; nem osztott, nem szorzott azon a bűnön, amiben már benne voltam. Nem tudtam, hogyan kell ápolni azokat a dolgokat, mint amik az első helyen szerepeltek. Ez különösen lehetetlen volt most, hogy már a magok is kiszáradtak.
Te voltál, aki ilyenné tett.
Nincs jogod panaszkodni azért, mert mást „dédelgetek”.
Mindig olyan intenzívek és szembesítők voltunk, mint az égő láng.
Úgy szerettél, mintha egybe le akartál volna nyelni; ez égett bele a testembe. Te tanítottál erre, egyébként.
A szerelem kiszárít. Könnyű lángokat hozni az életbe; de ugyanez nem mondható el a kioltásukról. Te vagy az egyetlen, aki felgyújtotta ezt a száraz sivatagi tájat, nem igaz?
Szóval miért próbálsz rámutatni a hibáimra most, mikor eddig sosem tetted…?
– Szóval… azt mondod, hogy nem szereted?
A vágy, ami már állandóan azzal fenyegetett, hogy túlcsordul a peremén, most nyugodtan leülepedett.
De nem csak ennyi; a szívem is kellemetlenül elszorult, idegességében és félelmében remegve. Yunho továbbra is a mellkasomba temette a fejét, és én is a karjaiban tartottam őt. Azonban most már nem úgy tűnt, mintha továbbra is el bírná a vágyódás és a magány mértékét viselni, ahogyan az imént tette, úgy tűnt, mintha ez a kettő kész lett volna könnyek formájában kiszivárogni.
Jól hallhatóan mély levegőt vett, kegyetlenül, mégis végtelenül édesen, mintha a testem illatát is beszívta volna a levegővel együtt….
– Neked… nem kellene ezt tenned velem…
– Nem tudok tovább lépni. Minden nap nélküled maga volt a pokol…
– Nem kellene… újra megtennünk...
Mi mindig csak azt az igaz részét felejtjük el a dolgoknak, amikről azt gondoljuk, hogy sosem fogjuk elfelejteni.
Haszontalan bemesélned magadnak, hogy abszolút képtelen vagy felejteni.
Így igaz… Az emlékek többnyire kifolynak a fal repedésein, amit sikerül állva tartanunk az akaratunkkal, hogy megőrizzük őket, függetlenül attól, hogy saját magunkat vagy a másikat zárjuk ki vele.
Nagyon utálom ezt. Utálom a tényt, hogy lehetetlen teljesen eltörölni azoknak az emlékeknek a nyomait, amiket el akarok felejteni.
– Szóval… utálsz…?
Ha lefeded a múlt eseményeit egy réteg szerelemmel, emlékké válik. Azt a hitvány napot kellene elfedni, ami még a gyönyörű emlékeinket is víz befojtotta.
Ez kialakított közöttünk egy végtelenül nagy különbséget köztünk, annak ellenére, hogy a testeink a másik karjaiban voltak.
Vajon a ragyogó szerelmünk is felszínes módon elmorzsolódott egyetlen egy emlék súlya alatt? Vajon az is rongyos és kopottas…?
– Annyira beteg vagyok ettől.
… Ez egy álca, amit számomra készítettél, egy hazugság. De nem fogok bedőlni neki.
Nem arról van szó, hogy nem szeretsz; csak annyiról, hogy nem akarsz szeretni.
Mégis, én… beteg vagyok attól a részemtől, ami képtelen elfeledkezni rólad...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése