Prológus
Végre kihúzták a bölcsességfogam, mert egy nagyon kellemetlen helyzetbe nőtt. A kiszedése fájdalmas volt, de szerencsére a fájdalom hamar elmúlt.
Ahogy a duzzanat lassan alábbhagyott, elhatároztam, hogy soha többé nem vetem magam alá ilyen fájdalmas procedúrának. Hatalmas megkönnyebbülés volt a számomra, mikor végre levették a kötszereket.
Hogy kárpótoljam magam, amiért ezen a héten egy tortúrán kellett keresztül mennem a fogorvosom miatt, úgy döntöttem, hogy befestetem a hajam. Inkább valamilyen világosabb árnyalatúra.
Sokáig ültem a szalonszékben míg arra vártam, hogy a fodrász befejezze a hajam befestését. A végeredmény egyszerre volt nagyon megnyugtató és kielégítő számomra. Még a fodrász is azt mondta, hogy ez a szín igazán illik hozzám; úgy tűnt, nem igazán utálom ezt az üzleti mosolyt!
Ez után elmentem vásárolni. Azt hiszem, meg tudom érteni, hogy egyes emberek miért hívnak a vásárlás rabjának; szívből gyűlölök lemaradni a trendekkel, szóval minden évben elmegyek ugyanazokba az üzletekbe, amikbe szoktam, és alaposan átfésülöm őket új ruhák után kutatva.
Az eladó kedvesen üdvözölt, és nem éreztem magam annak ellenére sem fáradnak, hogy a nedves utcákon kellett sétálnom. Körbe-körbe mentem, egy halom ruhát összeszedtem, de csak a fizetés után realizáltam, hogy nincs kocsim, amibe tehetném a „trófeáimat”. Végtére is én tényleg egy lobbanékony természet vagyok. Talán itt az ideje elgondolkodni e rossz szokás megváltoztatásán, de mivel ez már megtörtént, már csak sóhajtani tudok.
Elővettem a mobiltelefonomat. Már egy ideje nem használtam, így ez a modell már elavult volt. Elhatároztam, hogy a következő megállóhelyem egy mobiltelefon bolt lesz, de előtte még el kell intéznek egy hívást.
Sokáig csörgött, és már éppen feladtam volna minden reményemet, hogy válaszol a hívásomra, amikor ez mégis megtörtént. Hallottam a hangját.
Egyszerűen csak a hangja nagyon boldoggá tett, de ugyanakkor férfias volt, mint mindig, és ez egy kicsit pánikba ejtett.
Valahogy ez majdnem olyan volt, mintha érezném az illatát a telefonon keresztül, és ennek a gondolata felcsigázott. Nagyon hiányzott nekem, és még azt is elfelejtettem, hogy miért hívtam.
Kihagyva minden szokásos üdvözlést, egyszerűen csak elmondtam neki, hol voltam, aztán letettem, és sóhajtottam.
A tükörképemet vizslattam a kirakat ablakában. Az újonnan festett hajam fényesen csillogott a tűző napon.
Jól nézek ki? Az aprócska változást, ami két év alatt történt rajtam, meg fogja érteni, igaz? Míg vártam, vettem egy új telefont, és az ő száma volt az első, amit beleírtam. Aztán kisétáltam a boltból, a szívem pedig tele volt reménnyel azzal kapcsolatban, hogy újra láthatom őt.
I. fejezet
Ah… az igazat megvallva, a reakcióm, ahogy újra megpillantottam, nem volt más, mint szánalmas.
Itt állva az utcán, a számat egy szégyenteljes módon eltátva, megcsodálva a lenyűgöző embert, akivé váltál – kíváncsi vagyok, hogy milyen idiótán nézhettem ki akkor.
Az, hogy az apja cégének alkalmazottja lett, tényleg sokkal elképesztőbbé tette őt, mint amilyen előtte volt. A hozzá illő öltöny, a nyakkendő, ami nem tűnt furcsának a gallérját díszítve, a simára vasalt inge, és a legteteje az éles szempárt keretező ezüstszínű szemüveg volt. Annak ellenére, hogy mióta utoljára láttam, fogyott, a vékonyabb teste illett a korához, és sokkal érettebbnek nézett ki, mint korábban. Mindent összevetve, egy még nagyszerűbb teremtmény vált belőle.
Ah! A számra kellett szorítanom a kezemet, hogy ne sóhajtsak fel újra és újra Yunho új kinézetén.
Az a tény, hogy egyikünk sem szerette az édes dolgokat, nem változott, így ugyanolyan ételeket rendeltünk, mint amilyeneket korábban. Bár már sok idő eltelt, mióta utoljára találkoztunk, egyáltalán nem volt szükség arra, hogy máshogy üdvözöljük egymást – ez az arcunkra volt írva. Minden a szemünkben volt – így köszöntöttük egymást. Ez egy íratlan megállapodás, az eredménye annak, hogy túléltük egymás mellett a múltban. Úgy hiszem, ez az újratalálkozásunk ajándéka az elválásunk után hagyott hófehér üresség betöltésére.
De talán azért, mert túl őszinték voltunk egymással az együtt töltött idő során vagy az áthidalhatatlan szakadék miatt, ami úgy tűnt, most elválaszt minket, hamarosan elkezdett gúnyolódni – az idők, mikor a pokol tüzes szenvedélyével szerettük egymást, a múlt emlékei voltak. Én vagyok az, aki elfelejtette megölni a szerelmét irántad, és mégis úgy tűnik, hogy sokkal távolabb vagy, mint korábban. Egy hideg pillantást vetett a feltűnő hajszínemre. Vajon idegesíti őt?
Hosszú ideig bámulta mielőtt még találkozott volna a pillantása az enyémmel. Nem volt ötletem, miért csinálta ezt. Talán ez azért volt, mert rég találkoztunk utoljára, de ahogy nézett rám, úgy éreztem, lemorzsolódok a pillantása intenzitásától.
Más volt az, ahogyan rám nézett – a szemei különbözőek voltak, mint a múltban. Meg tudtam mondani, hogy a sebe még nem gyógyult be. Szégyellősen elkaptam róla a pillantásomat. Lefelé néztem, de a fényes gyűrű az ujján kitűnt, mint egy oda nem illő tárgy.
Ahh...! Megházasodtál, nem igaz?
– Kiengedtek a kórházból.
– Aha. Sokkal jobban érzem most magamat. De tudod mit? Pontosan ott, a legszörnyűbb dolog az volt, hogy végül darabokra tört, mikor ki akarták venni. Akkor… Csak hogy kiszedjék ezt a dolgot belőlem, fogalmad sincs róla, min kellett keresztül mennem. Látod? Még úgy látszik, hogy egy kicsit duzzadt, és egyáltalán nem tudok az állkapcsom azon részével harapni.
– Látom. Felhívtad a szüleidet már? Tartod… a kapcsolatot a szüleiddel?
– Az arcom is kerekebbnek tűnik, igaz? Nem híztam, ez az egész a duzzanat miatt van! Nincs rá mód, hogy bármiféle súlyt szedjek magamra. Sokkal kevesebbet eszek most, és hat óra után tartózkodok az ételtől, mint a lányok, mikor diétáznak.
– Jaejoong-ah...
– Ez csak azért volt, hogy jól nézzek ki, mikor újra láthatlak.
Úgy tűnt, egy kicsit megviselték a szavaim. Összehúzta a metsző szemeit, és egy pillantást vetettem a zavarodott, felhős arckifejezésére.
Mindig is imádtam az arcát, mert mindig képes volt drasztikusan megváltozni csak mert egyszerűen rosszallt valamit.
Keskeny arc, ragadozó szemek, magas orrnyereg, ami olyan magasan áll, mint a saját büszkesége és telt ajkak, amiket én mindig is csodáltam…
Ezek mind Jung Yunho részei voltak, akit én szerettem.
Látni akartam, ahogy elvörösödik, mint ahogyan akkor tette, mikor fiatalok voltunk. Nagyon szerettem volna csak hozzáérni, és megsimogatni az arcát – a távolság köztünk most tényleg elég idegesítő volt.
Mivel féltem, hogy olvas a gondolataimban, semmiségekről csacsogtam, elkerülve a témát. Eléggé megértett ahhoz, hogy tudja, min jár az eszem.
Csöndben maradt, töprengett. A hallgatásával valószínűleg magának adott időt, hogy megfejthesse az arcomat, ami jelenleg kezdett elborulni nyugtalanságomban. Talán látta az én kicsi, fondorlatos szívemet? Az alattomos fajta önzés kezdte fejét emelni a gondolatra. Azt hiszem, ez olyasmi, ami nem is lehet, és nem is szabad, hogy legyen köztünk.
– Nehéz volt. Komolyan. Abban a pillanatban eljöttem, hogy láthassalak, amint elhagytam a kórházat, mert annyira hiányzol.
– Ezt sokkal előbb kellett volna mondanod.
Felemelte a poharát az ajkaihoz, az a tökéletes ujj a gyűrűvel úgy nézett ki, hogy akár egy festmény részlete is lehetett volna. Annak ellenére, hogy jegygyűrűt viselt, még mindig a kezeit vettem szemügyre először. Azok az ujjízületek – egykor a nyakamnak feszültek, kifacsarva a testemből az életet. Még meg is ütöttem az arca mind a két felét, csakhogy kiszabaduljak azok közül a kezek közül. Minden egyes ujjperce egyszer helyet masszírozott bennem, egykor a gyengeségemet ölelték körbe, határozottan szorítva.
Ezek voltak azok a kezek, amik elképzelhetetlen örömet okoztak nekem, szóval még gondolni se gondold, hogy egy nyamvadt jegygyűrűvel eltántoríthatsz engem, ami egyébként még nem is illik hozzád.
– Még nem találtam ki, hogy hová mehetnék. Téged hívtalak legelőször, át sem gondoltam igazán.
Szívtelenül nevetett, mintha valóban nem lett volna képes elhinni a nemtörődömségemet.
Talán el kellett volna rejtenem a bevásárló szatyrokat a lábammal, mielőtt még hazudni próbáltam volna neki?
Yunho tekintete a szatyrok és köztem járt, kigúnyolva engem, megbélyegezve a büszkeségem. Nyilvánvalóan nevetségesnek gondolt. Sóhajával zúzta össze az elhatározásomat, úgy tűnt, hogy ezzel közölte, hogy az erőfeszítéseim teljesen reménytelenek.
Ah, itt van – figyelmen kívül hagytam azt az aljas görbületet a szája sarkában, ami egy vigyor kezdetét jelezte – úgy hiányoltam ezt, mint egy őrült. Az én Jung Yunhóm még mindig sugárzó volt, még ha el is telt két év, és én még mindig a szerény szerepet játszom. Hogy lehet, hogy semmit sem változtál? Abszolút förtelmes vagyok, ha nem törődöm magammal.
– Hívd fel a szüleidet, és kezdj el egy saját lakás után keresgélni. Ha úgy gondolod, hogy te képtelen vagy, akkor felhívom neked őket.
– De utálom, hogy mindig úgy bánnak velem, mint egy beteggel…! Teljesen elegem van ebből.
Nem te voltál, aki kimentett arról a mocskos helyről? Tényleg azt kívánod, hogy újra odakerüljek? Te tényleg elég kegyetlen vagy ahhoz, hogy játssz az emberek szívével? Sosem voltál ilyen ezelőtt, Yunho. Soha nem tudtam elképzelni, hogy valaha így fogsz velem bánni. Ne tedd ezt velem.
– Vagy mehetnél a nagybácsid hoteljébe. Menjünk – szerzek neked egy szobát.
– Ő is a család tagja. Nem te tudod a legjobban, hogy elsősorban ő a hibás abban, hogy én most ilyen helyzetben vagyok?
Azonnal meg akartam csókolni azokat a szorosan összezárt ajkakat. Egyszerűen csak el kéne felejtenem minden mást, és nekivetemedni? Mikor nem volt jobb dolgunk, mikor egyedül voltunk, ugyanezt a késztetést éreztem, mint most. Mivel ez egy hétköznapi nap volt, és már elteltek a legforgalmasabb órák, senki nem volt már a láthatáron. Szerettem volna benedvesíteni az ajkaidat a nyálammal; szerettem volna őket csillogni látni, a nyálammal beborítva. Ne mondj nekem ilyen kegyetlen dolgokat, Yunho. Nem számít, milyen szörnyű vagyok, te vagy az egyetlen ember az összes többi közül, akinek nem kéne ilyennek lennie hozzám.
– Nem akarom. Tudod, hogy nem tudok elaludni olyan helyeken, ahol nem érzem otthon magam…
Olyan hangon nyöszörögtem, aminek Yunho nem tudott ellenállni. Mindig egy kicsit szorosabban ölelt át engem, mikor ezt a fajta hangot használtam; úgy tűnt, hogy egy kicsit húztam a szívét, mivel úgy hangzott, mint egy kismacska, mikor sír, nagyon idegesítő, de ugyanakkor nagyon aranyos is.
De mindig jobban szerette a nyafogásom és nyöszörgésem, amikor alatta vonaglottam, a normális beszédhangomnál magasabb hangokat kiadva...
– Jó leszek a feleségeddel, és kedvesen fogok vele bánni...
– …
– Esküszöm, hogy semmivel sem fogok próbálkozni.
Az arckifejezése lágyulni kezdett. Látod? Egyáltalán nem tud engem elutasítani! Még ha egy maszkot is próbálsz viselni velem szemben, az arckifejezéseid akkor is elárulják a gondolataid. Kizárt, hogy előttem színészkedni tudj – ezt nagyon jól tudom. Talán, ha fordítva volna, és én hazudnék neked, az egy más történet lenne.
Egy idő után megmasszírozta az orrnyergét, megigazította a szemüvegét, mielőtt hirtelen felállt volna a számlával a kezében. Gyorsan megragadtam a szatyraimat, és követtem őt.
A lépéseink hangosan visszhangoztak a hátunk mögött, ahogy úgy követtem, mint egy kisgyerek, és próbáltam kiszúrni rajta a részeket, amik nem változtak.
Ah, még a háta is lenyűgöző volt. Ráadásul a tarkója is jól nézett ki! A haja tökéletesen be volt állítva, a széles vállai pedig kiegészítették az okos kinézetét – minden vele kapcsolatban letisztult és rendezett volt.
A tökéletes férfi. A csodálatom jele egy sóhaj által szökött ki belőlem. Nagyon szerettem volna hátulról magamhoz ölelni őt.
Ott állt a pénztárnál, fizetett, és fixírozta a lányt, aki elvette a pénzét. Szóval megtanulta, hogyan kell ilyesmi haszontalan dolgokat csinálni a két év alatt, míg én távol voltam! Hogy merészeli?! Nem akarom, hogy még ha egy pillanatra is, de másra nézzen így!
Vakmerően kirángattam az étteremből, még arra sem hagyva esélyt, hogy elvegye a visszajárót.
Az üzletek távol voltak egymástól, én pedig elfáradtam a hosszú sétában, figyelembe véve a dolgok puszta súlyát, amiket magammal cipeltem. Mikor végül megálltam, elkezdtem kicsit szédülni, mivel nem ettem sokat, de Yunho úgy tűnt, mintha ragyogna a ragyogó nap alatt – holott nem is mosolygott.
Féltékeny voltam. Nem te mondtad, hogy szeretnéd, hogy minden apró dologra féltékeny legyek, ami az utadba kerül, és te egy pillanatra is figyelsz rájuk, pedig még annyira sem szépek, mint én? Szóval féltékeny voltam. Hát nem vagyok egy jófiú? Miért nem mosolyogsz akkor? Felidegesítesz…
Nem sokkal ezután hátat fordított nekem. Nagyon fényesek voltak a szemem előtt a napsugarak, ezért nem láttam jól a szemeit. A nyár megöl engem…
A napfény forró volt, ezért úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban elájulhatok. Kezdtem nehezen lélegezni. De még így is sikerült követnem őt a parkoló bejáratához, miközben a holmijaimmal küzdöttem. Mindezek ellenére vidáman mentem oda hozzá, és próbáltam erőt venni a testemen.
Hamarosan, ahogy meghallottam egy feléledő motor bőgését, egy elegáns autó megállt előttem. Ah…Annyira boldog vagyok, hogy ebben a pillanatban meghalhatnék! Ez egy olyan autó volt, ami tökéletesen illett hozzá: egy ezüst Mercedes – az autó, amit mindig elmondtam újra és újra, hogy szerezzen meg, ha az öltöny valaha mindennapi viselet lesz az életében. Minden apró dologra emlékezett, amiket mondtam… Annyira boldog voltam, hogy még a szédülésem is elmúlt. Lefogadom, hogy gondol rám, mikor elfordítja a slusszkulcsot. Lefogadom, hogy minden egyes alkalommal, amikor a kezét a kormánya teszi, rám gondol. Úgy éreztem, mintha a bajom felét már levették volna a vállamról.
Megragadtam a kocsiajtó kilincsét, de nem volt hajlandó megmozdulni. Lehúzta az anyósülés felőli ablakot, de nem nézett rám, a gyönyörű arcán egy elegáns ránc ült. Felemeltem neki a csomagjaim, hogy láthassa őket.
– Kérlek, Yunho, nyisd ki! Nagyon fáradt vagyok…
Teljesen figyelmen kívül hagyott engem, és még csak nem is látszott úgy, hogy tervezte volna, hogy beenged a kocsiba. Beharaptam az ajkamat – az arckifejezése kifürkészhetetlen volt.
Éhgyomorral állva a tűző napon, a testem elérte a határait. Ennek tetejében hirtelen a fáradtság erős hullámait is megéreztem, ahogy gyötörtek engem. De még most sem volt hajlandó a szemembe nézni, még úgy sem tűnt, hogy szándékában áll meghallgatni. Nagyon sokat erőt gyűjtött és még több rosszindulatot, mióta elváltunk egymástól; úgy tűnt, mintha nagyon sokat kivett volna belőle a távollétem. De én többé nem voltam hajlandó beletörődni Yunho gyerekes megmutatkozásaiba.
– Mérges vagy rám? Nagyon mérgesnek tűnsz… De tudod, ez az egész nekem is nagyon nehéz volt. Szóval ne legyél ilyen.
– …
– Meggyulladok, nem látod? Szeretnélek téged magamban érezni most, Yunho-ah…
– Én…
Annak ellenére, hogy abszolút szánalmasnak tűntem a kocsiablakon keresztül, minden figyelmemet Yunho hangjának szenteltem – úgy lenyugtatott engem, hogy arra semmilyen gyógyszer nem volt képes. Rajtakaptam, hogy motyogott magában. Bármikor, amikor meghallottam az édes suttogását a fülemben, mindig úgy éreztem, hogy én vagyok a legboldogabb ember a világon. Ez a fajta hatalmad volt felettem.
– Te is akarsz engem, nem igaz? Szeretnéd belém rakni… Kivegyünk egy hotelszobát most? Hm?
– Nem bízom benned.
Hazug! Tudom, hogy most rögtön magad alá akarsz szorítani engem, és aztán mindenhol megkóstolni – széttépni engem, mint egy állat...
Bár ilyen mocskos gondolataim voltak, a testemnek megvolt a saját, néma pánik rohama. Minden, amit tenni tudtam, az az állás volt, lefagyva, ahogy a kecses, ezüst Mercedes elhaladva mellettem kihajtott a parkolóból. Megragadtam a holmijaimat, és lassan kivonszoltam őket a parkolóból. A néhány pillanattal ezelőtti derűs napfény most elviselhetetlen hőséggé változott. Gyötrelmesen párás volt a levegő. Nagyon lihegtem, nehezemre esett lélegezni, és azért küzdöttem, hogy meg tudjak állni egyenesen.
Yunho-ah... Elfelejtetted, hogy mennyire utálom a napot, igaz…?
~*~*~*~
Könnyedén meg tudtam szerezni Yunho címét, csak egy gyors hívásomba került a cégéhez. Valaki megadta a választ, csak cserébe túl sok kérdést tettek fel. A határán voltam annak, hogy felhívjam a szülei házát, de azon kaptam magam, hogy nem akarok még több bajt okozni nekik annál, amit már okoztam. Végtére is, az anyukája nem lenne túl boldog, ha hallaná, hogy elhagytam a kórházat, élek és jól vagyok.
Pár óra eltelt már, így mostanában ért véget a munkaideje; ha nincs több dolga, akkor hamarosan felbukkan. A háza előtt guggoltam, az új ruháim, amiket vettem, már koszosak voltak, mivel a poros lépcsőn ültem. Miután belépek a házába, azonnal tiszta ruhákba kell öltöznöm.
Ezzel a boldog gondolattal az elmémben kezdtem el turkálni a bevásárlószatyraimban valami viselhető után kutakodva.
Bennük volt két ing, amik elgondolkodtattak, hogy mi vett rá arra, hogy megvegyem őket. Mind a kettő nagyobb volt a méretemnél, és egyáltalán nem illettek hozzám. Talán öntudatlanul vettem két inget neki? Mindig azt gondoltam, hogy én voltam az, akinek sikerült nyakörvet tudott tenni Yunhóra, de úgy tűnt, ez nem teljesen így volt.
Kezdett sötétedni.
Mindenhol ragacsos voltam a verejték miatt; kétségbeesetten le akartam zuhanyozni. Már haza kellett volna érnie. Szerettem volna felhívni, mégis attól féltem, hogy azonnal megszakítaná a vonalat. A telefont nézve hirtelen legyőzött a kíváncsiság. Elővettem a kézikönyvét, amit a cégtől kaptam, és tanulmányozni kezdtem annak funkcióit. A mobilommal az ölemben játszottam. De csak egy rövid ideig, mert a telefon hátulja túlmelegedett.
Most a körülöttem lévő világ koromsötétté változott, és a környék csendes volt, mintha egyetlen egy lélek sem élt volna itt. Mivel ez egy elég forgalmas hely volt, sok autó elment mellettem, fényszóróikkal rám világítva. Yunho autója egy volt közülük.
Felálltam, leporoltam a nadrágomat egy kicsit, hogy adjak egy kicsit magamnak annak, aki udvariatlanul leparkolt, kisütve a szemeimet az autója fényszóróival. Yunho volt. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint délután – még mindig tökéletesen elegáns, még mindig tökéletesen gyönyörű. Hogy tudsz még az ilyen sötét éjszakákon is így fényleni?
– Menj vissza.
Még az ajkaid is ragyognak. Kíváncsi vagyok, hogy miért estem beléd ilyen tehetetlenül. A kemény szavakat, amik kijöttek a száján, azonnal elnyelték az ilyesféle gondolatok. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan nem érezhetem kedvtelenebbnek magamat egy ilyen nyílt elutasítás után sem. Szerintem ez a szilárd bizonyítéka az akaratosságomnak.
– Megígérem… Jó leszek...
– Ne akard, hogy megismételjem. Menj vissza.
Nem úgy tűnt, hogy találok bármilyen okot is az új, rideg oldalra. Belül kétségbeesetten kerestem a megoldást.
Míg én a gondolataimmal voltam elfoglalva, ő visszament a kocsijához, és a motor lágy dorombolásával a garázsba állt.
Vissza fog jönni. Tudja, hogy a nyári éjszakák hidegek és magányosak. Nem létezik, hogy magamra hagyjon engem, hogy gondoskodjak egyedül magamról. Ekkor egy dolgot sikerült tennem: nyugtatni magam – egyet a szokásaim közül.
Ahogy vártam, kicsivel ezután Yunho megint előttem állt. Az arca sötétebb volt, mint az éjszaka vastag köpenye, ami befedett minket; úgy tűnt, mintha a világ súlya nehezedne a vállára. Annak ellenére, hogy távol volt a hihetőtől, amint csak állt ott bambán, hogy itt hagy egyedül, még mindig kötelességem volt együtt játszani az ő szabályaival bizonyos mértékig.
Okosabb és ádázabb voltam, mint valaha – csak azért álltam meg, hogy szemügyre vegyem, mit akarok, mint ahogy mindig tettem. De Jung Yunho ugyanúgy szeretett engem.
Ah… a sírás olyan nehézkes és fárasztó dolog…
– Én…még… nem tudok aludni éjjel… nagyon félek…
– …
– Tényleg… nem hiszem, hogy tudnék nélküled élni…
– …Ennek a lépésnek többé már nincs értelme.
Ne baszakodj velem. Még sosem sikerült ellenállnod a könnyeimnek. Egyszer sem. Nem számít, milyen rossz vagyok hozzád, nem tehetsz róla, de engedsz nekem. Még ha hátat is fordítasz, tudom, hogy belül véres könnyeket fogsz sírni. De azt is tudom, hogy te nem vagy olyan rossz srác. Tudom, hogy az én Yunhóm nem képes ilyen dolgot tenni velem.
Megfogtam a kezét, aztán lassan feljebb csúsztattam a sajátom a karjára, majd a vállai köré.
Ekkor igazi könnyeket hullajtottam. Nem az ördögi fajtát, csak azzal a szándékkal, hogy lenyomjam őt, hanem valódiakat, egyenesen a szívemből. Talán sokkal jobban hiányzott, mint ahogy azt hittem. Vannak esetek, amikor abszolút gyötrelemben vagyok, de ugyanakkor időnként van, hogy nem tudok mit tenni, de könnyekben török ki – mindez miattad van.
A két év alatt, mikor külön voltunk egymástól, sosem felejtettem el, még egy pillanatra sem egyetlen egy részedet sem; egy csepp véredet sem, egy darab izmodat sem, még a legapróbb sejtedet sem. Tudod, hogy ebben a pillanatban milyen hálás vagyok, hogy újra meg tudlak érinteni?
Te sem felejtettél engem el sosem, igaz? Lehetetlen, hogy elhagyj engem, a szíved, csak mert belebonyolódtál valami olyan jelentéktelen dologba, mint a házasság. Most is önmagaddal harcolsz, nem igaz?
– …
Kérlek, add nekem meg a választ, amit hallani szeretnék.
– Yunho…
Szeretsz. Tudom.
– … Csak annyit engedek meg neked, hogy egy kis ideig maradj.
Látod, az ok, amiért nem tudtam aludni azokon a hosszú éjszakákon, nem a rémálmok voltak arról a végzetes napról, hanem inkább a kielégítetlen vágyam, az égő vágyam irántad. Nem egy rossz érzés tudni, hogy nem számít, milyen kifogásokat hozok fel, te képtelen leszel cserben hagyni engem.
– Nagyon hiányoztál…
A mellkasa olyan kemény volt, ahogy emlékeztem, még fojtogatott is. Az érdes légzésem hangja hangosan és tisztán visszhangzott a saját füleimben. Mindig sikerült ellenállnom a kísértésnek, bármikor találkoztam vele, hogy felhasítsam a saját tüdőmet ezekért a létfontosságú lélegzeteitekért. Elvégre, ha megtenném most itt, azt azt jelentené, hogy az ölelő karjaid nélkül kellene meghalnom. Biztosan megint az ujjam köré fogom csavarni a szíved.
Én egy végtelenül sérülékeny és kicsi élőlény voltam, és te voltál az én emberem, az én különleges valakim, akinek szeretnie kellett – megvédenie a tüskéktől.
Tudom, hogy mit mond a szíved neked. Én vagyok neked az egy és az egyetlen – most és mindörökké.
Pár óra eltelt már, így mostanában ért véget a munkaideje; ha nincs több dolga, akkor hamarosan felbukkan. A háza előtt guggoltam, az új ruháim, amiket vettem, már koszosak voltak, mivel a poros lépcsőn ültem. Miután belépek a házába, azonnal tiszta ruhákba kell öltöznöm.
Ezzel a boldog gondolattal az elmémben kezdtem el turkálni a bevásárlószatyraimban valami viselhető után kutakodva.
Bennük volt két ing, amik elgondolkodtattak, hogy mi vett rá arra, hogy megvegyem őket. Mind a kettő nagyobb volt a méretemnél, és egyáltalán nem illettek hozzám. Talán öntudatlanul vettem két inget neki? Mindig azt gondoltam, hogy én voltam az, akinek sikerült nyakörvet tudott tenni Yunhóra, de úgy tűnt, ez nem teljesen így volt.
Kezdett sötétedni.
Mindenhol ragacsos voltam a verejték miatt; kétségbeesetten le akartam zuhanyozni. Már haza kellett volna érnie. Szerettem volna felhívni, mégis attól féltem, hogy azonnal megszakítaná a vonalat. A telefont nézve hirtelen legyőzött a kíváncsiság. Elővettem a kézikönyvét, amit a cégtől kaptam, és tanulmányozni kezdtem annak funkcióit. A mobilommal az ölemben játszottam. De csak egy rövid ideig, mert a telefon hátulja túlmelegedett.
Most a körülöttem lévő világ koromsötétté változott, és a környék csendes volt, mintha egyetlen egy lélek sem élt volna itt. Mivel ez egy elég forgalmas hely volt, sok autó elment mellettem, fényszóróikkal rám világítva. Yunho autója egy volt közülük.
Felálltam, leporoltam a nadrágomat egy kicsit, hogy adjak egy kicsit magamnak annak, aki udvariatlanul leparkolt, kisütve a szemeimet az autója fényszóróival. Yunho volt. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint délután – még mindig tökéletesen elegáns, még mindig tökéletesen gyönyörű. Hogy tudsz még az ilyen sötét éjszakákon is így fényleni?
– Menj vissza.
Még az ajkaid is ragyognak. Kíváncsi vagyok, hogy miért estem beléd ilyen tehetetlenül. A kemény szavakat, amik kijöttek a száján, azonnal elnyelték az ilyesféle gondolatok. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan nem érezhetem kedvtelenebbnek magamat egy ilyen nyílt elutasítás után sem. Szerintem ez a szilárd bizonyítéka az akaratosságomnak.
– Megígérem… Jó leszek...
– Ne akard, hogy megismételjem. Menj vissza.
Nem úgy tűnt, hogy találok bármilyen okot is az új, rideg oldalra. Belül kétségbeesetten kerestem a megoldást.
Míg én a gondolataimmal voltam elfoglalva, ő visszament a kocsijához, és a motor lágy dorombolásával a garázsba állt.
Vissza fog jönni. Tudja, hogy a nyári éjszakák hidegek és magányosak. Nem létezik, hogy magamra hagyjon engem, hogy gondoskodjak egyedül magamról. Ekkor egy dolgot sikerült tennem: nyugtatni magam – egyet a szokásaim közül.
Ahogy vártam, kicsivel ezután Yunho megint előttem állt. Az arca sötétebb volt, mint az éjszaka vastag köpenye, ami befedett minket; úgy tűnt, mintha a világ súlya nehezedne a vállára. Annak ellenére, hogy távol volt a hihetőtől, amint csak állt ott bambán, hogy itt hagy egyedül, még mindig kötelességem volt együtt játszani az ő szabályaival bizonyos mértékig.
Okosabb és ádázabb voltam, mint valaha – csak azért álltam meg, hogy szemügyre vegyem, mit akarok, mint ahogy mindig tettem. De Jung Yunho ugyanúgy szeretett engem.
Ah… a sírás olyan nehézkes és fárasztó dolog…
– Én…még… nem tudok aludni éjjel… nagyon félek…
– …
– Tényleg… nem hiszem, hogy tudnék nélküled élni…
– …Ennek a lépésnek többé már nincs értelme.
Ne baszakodj velem. Még sosem sikerült ellenállnod a könnyeimnek. Egyszer sem. Nem számít, milyen rossz vagyok hozzád, nem tehetsz róla, de engedsz nekem. Még ha hátat is fordítasz, tudom, hogy belül véres könnyeket fogsz sírni. De azt is tudom, hogy te nem vagy olyan rossz srác. Tudom, hogy az én Yunhóm nem képes ilyen dolgot tenni velem.
Megfogtam a kezét, aztán lassan feljebb csúsztattam a sajátom a karjára, majd a vállai köré.
Ekkor igazi könnyeket hullajtottam. Nem az ördögi fajtát, csak azzal a szándékkal, hogy lenyomjam őt, hanem valódiakat, egyenesen a szívemből. Talán sokkal jobban hiányzott, mint ahogy azt hittem. Vannak esetek, amikor abszolút gyötrelemben vagyok, de ugyanakkor időnként van, hogy nem tudok mit tenni, de könnyekben török ki – mindez miattad van.
A két év alatt, mikor külön voltunk egymástól, sosem felejtettem el, még egy pillanatra sem egyetlen egy részedet sem; egy csepp véredet sem, egy darab izmodat sem, még a legapróbb sejtedet sem. Tudod, hogy ebben a pillanatban milyen hálás vagyok, hogy újra meg tudlak érinteni?
Te sem felejtettél engem el sosem, igaz? Lehetetlen, hogy elhagyj engem, a szíved, csak mert belebonyolódtál valami olyan jelentéktelen dologba, mint a házasság. Most is önmagaddal harcolsz, nem igaz?
– …
Kérlek, add nekem meg a választ, amit hallani szeretnék.
– Yunho…
Szeretsz. Tudom.
– … Csak annyit engedek meg neked, hogy egy kis ideig maradj.
Látod, az ok, amiért nem tudtam aludni azokon a hosszú éjszakákon, nem a rémálmok voltak arról a végzetes napról, hanem inkább a kielégítetlen vágyam, az égő vágyam irántad. Nem egy rossz érzés tudni, hogy nem számít, milyen kifogásokat hozok fel, te képtelen leszel cserben hagyni engem.
– Nagyon hiányoztál…
A mellkasa olyan kemény volt, ahogy emlékeztem, még fojtogatott is. Az érdes légzésem hangja hangosan és tisztán visszhangzott a saját füleimben. Mindig sikerült ellenállnom a kísértésnek, bármikor találkoztam vele, hogy felhasítsam a saját tüdőmet ezekért a létfontosságú lélegzeteitekért. Elvégre, ha megtenném most itt, azt azt jelentené, hogy az ölelő karjaid nélkül kellene meghalnom. Biztosan megint az ujjam köré fogom csavarni a szíved.
Én egy végtelenül sérülékeny és kicsi élőlény voltam, és te voltál az én emberem, az én különleges valakim, akinek szeretnie kellett – megvédenie a tüskéktől.
Tudom, hogy mit mond a szíved neked. Én vagyok neked az egy és az egyetlen – most és mindörökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése