Ez egy olyan ház volt, ami egyáltalán nem illett hozzá. Az épület antik hatása ellent mondott a városi és modern érzésnek, amivel Yunhót mindig összekötöttem. Amint átléptem az ajtót, sötét, mahagóni bútorok köszöntöttek, amik azonnal az idegeimre mentek; nyomasztó érzésem volt egy ilyen helyen. Egy kicsit túlságosan is emlékeztetett az otthonomra és máris éreztem, hogy elkezdődött magamban fejlődni a gyűlölet a lakás iránt. Túlságosan fényűző és hatalmas otthon volt egy fiatal párnak, akik még harminc évesek sem voltak.
Valakinek, aki egy gazdag családban nőtt fel, Yunho egy olyan embernek tűnhetett, aki nem különösebben kedvelte a nyíltan pazar életmódot. Ő egy olyan valaki volt, aki a legtöbb stílussal és érzékkel élt a saját határain belül. Én, másrészről, rettenetesen bántam a pénzzel – amiért gyakran leszidott. Még az illat is, ami a házból áradt, más volt, amit Yunho szeretett volna. A lakással kapcsolatban úgy tűnt, hogy minden csak ahhoz a nőhöz illett.
Csak aztán észre vettem az alakját, ahogy kényelmetlenül ácsorgott a folyosó végén, ami a nappaliba vezetett. Úgy tűnt, volt még egy ok, hogy nehezteljek a körülötte lévő házra – a hasa észrevehetően megnövekedett. Yunhónak egy jegygyűrű van az ujja körül, és a felesége terhes, eh? A szórakozott kuncogás, ami kiszökött abban a helyzetben belőlem, volt az egyetlen ok, amiért mosolyogva tudtam őt üdvözölni. Yunho úgy mutatott be engem, mint egy távoli rokont a tengerentúlról. Még üres kifogásokkal is kitöltötte a magyarázatot, mint az olyan tényekkel, hogy egyidősek vagyunk, és ugyanoda jártunk középiskolába és egyetemre is. Annak ellenére, hogy ez igaz volt, az egyetlen dolog, amit én le tudtam venni a szavaiból, az a kifogások keresése volt egy férfitől, aki hazavitte a feleségéhez az exét. Ezért… őszintén, egy kicsit megbántódtam.
– Csak az elkövetkezendő pár napban marad velünk.
– Hello.
Lee Soo Hee-ként mutatta be magát. Gyengéd arcát dús hullámok keretezték, és csak a véletlennek köszönhetően ugyanabban a fényes szőke árnyalatban, amilyen az én hajam lett. A szemei élettel telin csillogtak, és a hosszú, lobogó fürtjei eléggé selymesnek tűntek ahhoz, hogy oda akarjak rohanni, és végigfuttatni rajtuk az ujjaim. Állt, kecses karjaival a hasát fogva. Annak ellenére, hogy a mozdulatai egy kissé nevetségesnek tűntek, tekintve arra, hogy még csak az utolsó hónapjaiban sem volt, még mindig elképesztően gyönyörű nő volt, aki már idáig elment. Tényleg úgy tűnt, hogy benne megvan minden, ez a nő. Nem mintha egy különösen rossz benyomást tett volna, de még mindig nehezemre esett egy kedvezőbb fényben látni őt.
De a kuncogások állandóan kierőltették magukat, és még mielőtt alkalmam nyílt volna felajánlani a kezem üdvözlésképp, egy másik nevetési roham tört ki belőlem, ahogy az előttem lévő, furcsán kinéző párra néztem. Egy pillanatot adtam magamnak, hogy összeszedjem magam, mielőtt másodszorra is megpróbáltam volna üdvözölni őt.
Egy fényes mosolyban tört ki a nevetséges bohóckodásomra, ahogy megint elvesztettem magam felett az irányítást, mielőtt befejezhettem volna.
Undorító.
Nem hoztam magammal semmit, mint mondjuk csomagokat. Miután leraktam a számos bevásárló szatyromat a szobában, amit a párocska mutatott nekem az emeleten, elindultam felfedezni a házat.
Ő kiment, hogy befejezze a főzést, és Yunho levette a nyakkendőjét, ahogy ide-oda forgatta a fejét, valószínűleg a hálószobába menve. Úgy éreztem, a mellkasom megtelik büszkeséggel, mikor megláttam. Csupán huszonhét éves létére felfelé törekedett a cégen belül, felhasználva a rangos hátterét, mint egy szilárd vázat, volt felesége és még a gyerek is úton volt. Az én emberem kivételes volt minden szempontból. Egy kicsit furcsán éreztem magam – mint egy anya, csordultig telve büszkeséggel a gyermeke teljesítménye miatt.
Pedig nekem az eltelt két év alatt, amit külön töltöttünk, egy lépést sem sikerült előre lépnem az életemben. A térdeim felmondták a szolgálatot alattam, ahogy az erő hirtelen elszállt a testemből. Úgy döntve, hogy majd későbbre hagyom a felfedezést, lekuporodtam a lépcsőre. Annak ellenére, hogy ragacsos voltam a piszoktól, nem volt erőm ahhoz, hogy elmenjek zuhanyozni.
Próbáljam megkérni arra, hogy mosson meg engem, miután a nő elaludt...?
Álltam a lépcsőház kanyarjában a falnak préselődve, nyújtva a nyakam, hogy beláthassak a konyhába. Láttam egy nőt, aki úgy nézett ki, mint egy háziasszony, aki éppen az ételt készítette, és őt, aki kisegítette a nőt, megcsinálva mindent, amit megtudott a korlátozott mozgásával. De egy hirtelen gondolat, ami a fejembe szállt, azonnal visszarakta az erőt a testembe. Gyorsan visszamásztam lépcsőkön a szobám felé sietve. Felvettem egy szatyrot, és miután kotorásztam benne, megtaláltam az pólót, amit úgy döntöttem, neki adok. Egy bíborszínű, V-nyakú pólóval a kezemben másodjára is gyorsan lerohantam a lépcsőkön, vetve egy utolsó pillantást a konyhára, és titkon lopakodtam Yunho szobájába, mint egy kóbor macska.
Zuhanyzott. Kezemben a felsővel nyomtam a fülemet a fürdőszoba ajtajához, és úgy döntöttem, nem hallgatózok, mert bármelyik pillanatban végezhetett volna. Ehelyett a szobának szenteltem a figyelmemet – egy pillantás, és ki tudod találni, milyen ízlése volt. Egy olyan benyomást adott nekem, mintha a ház összes többi részének hangulatát sűrítette volna be egy szobába. Az antik-szerű bútorok, a szőlőindák fémes kanyarulatai, amik az éjjeliszekrény alapjait adták, a selyem ágyneműk és még a fésülködőasztal is, kiegészítve egy sor csúcskategóriás kozmetikummal. Sajnálatot éreztem iránta, amiért egy ilyen szobában kell élnie, mint ez. Gyorsan eltávolodtam az asztaltól, ahogy a gyűjteményből vagy a kozmetikumokból származó intenzív szagok fojtogatni kezdtek engem.
Szórakozottan felkaptam Yunho ingét, amit a kanapéra dobott. Ugyanaz a kölni, amit évek óta használt, most már elvesztette a saját aromáját, és a viselőjének illatával keveredett.
Éreztem az esszenciáját elterjedni a testemben lévő legkisebb hajszálerekig ahogy ott álltam, az orromat mélyen az ing ráncai közé temetve, beszívva az illatot, ami annyira vadul hiányzott.
Ah… Yunho szaga – ez egy igazi férfi illata volt, egy intenzív pézsmaillat, amivel én magam nem rendelkeztem. Úgy tűnt, mintha csak ez az illat képes lenne a csúcsra juttatni engem.
– Mit csinálsz?
– Oh… ez csak azért van, mert hiányoztál.
Míg én a ő finom illatával voltam elfoglalva, Yunho befejezte a zuhanyzást, és most fürdőköpenyben állva törölgette a haját. Az ő lágy arcával nézett engem, a fürdőszobában lévő víz miatt nedvesen. Még gyönyörűbb volt most, hogy megtisztította magát – az én emberem.
Összevonta a szemöldökét az én perverz tettemen. De én csak továbbra is mosolyogtam; nem volt semmi különös, amit szórakoztatónak találtam volna, de boldogan mosolyogtam rá egyébként.
Csak mikor a szemeim megtalálták az esküvői képet, ami éppen a válla fölött lógott a falon – az én szerelmem, talpig szmokingban, és az a nő. Az egész helyzet egyszerűen annyira nevetségesnek tűnt, hogy komoly erőfeszítéseket kellett tennem, beharaptam a számat, hogy visszafojtsak egy másik nevetési rohamot. Most talán ha én lettem volna ott, akkor az egy másik történet lenne, de nem az a nő kötött vele házasságot…?
Még mielőtt lett volna esélye kinyitni a szekrényt, kitartottam a V-nyakú pólót, ami a kezemben volt, ahogy elálltam az útját.
– Viseld ezt…
A mellkasa vibrált, ahogy kuncogott, mintha nem tudta volna elhinni, amit hallott.
Az arca, aminek vonásait félig árnyékok takarták a rossz fényviszonyok miatt, úgy tűnt, változott egy kicsit, ahogy újra ránéztem. Nem csak érzelmek kérdése – hogy ideges volt vagy érzelemmentes. Azt mondják, hogy mikor szemüveget viselsz, az arcod nem változik meg. Nem mintha egy rossz változás lett volna ez, szóval próbáltam magam rávenni arra, hogy megszokjam.
– Őrült ribanc.
Elütötte a kezemet, ezzel pedig elejtettem a pólót. Éreztem, ahogy a hátam nekicsapódik a szekrénynek, ahogy Yunho erősen meglökte a vállamat. Ellépett mellettem a szekrényhez, semmi figyelmet nem szentelve nekem, és kiválasztott egy kényelmes viseletet magának. Én akartam kiválasztani az alsónadrágot neki, emlékezve arra az időkre, amikor én öltöztettem fel őt magamnak. Anyaszült meztelenül állt, miközben én a földön térdeltem, felhúzva az anyagot a számat és a fogaimat használva – nem lettem volna képes használni a kezem, mivel akkor össze voltak kötve. Dicsért engem, mondván, hogy úgy vagyok a legszebb, mikor ő lenéz rám a magasból. A számban összefutott a nyál, ahogy az elmém teletöltődött erotikus gondolatokkal.
De talán azért, mert én voltam az, akinek ilyen gondolatok jártak a fejében, Yunho közvetlenül előttem dobta le a köntösét, és elkezdte felhúzni az alsónadrágját anélkül, hogy egy pillanatot is várt volna.
– Vedd fel. Ha nem, akkor megtartom magamnak.
Makacsul felajánlottam az inget neki megint, feltápászkodva a földről. Tudta, hogy a szavaim nem voltak alaptalanok. De az arca azt mondta, hogy csak adjam fel. Nem úgy nézett ki, hogy el fogja venni, így megoldottam az egészet azzal, hogy az arcába dobtam a pólót.
Az arca egy nagyon veszélyes kifejezést öltött magára. Annak ellenére, hogy mindig is szerettem a dühös arcát, most nehéznek találtam jó fényben látni azt. De ahogy egy kicsit megijedve, gyorsan kiszaladtam a szobából, éppen vele futottam össze a kifelé vezető utamon.
Szép időzítés.
Úgy nézett rám, mintha azt kérdezte volna, hogy miért Yunho szobájából jöttem ki. Ez olyasmi, ami rövidesen ki fog derülni. Ahogy ott álltam előtte, nem mutatva semmilyen hajlandóságot arra, hogy kinyissam a számat, ő tette meg, gyengéd hanggal. Úgy éreztem, felfordul a gyomrom.
– Ah... Kész a vacsora.
– Nagyon éhes vagyok.
Könnyű szívvel nevetett a hangomban lévő fojtott játékosságon. Ő egy olyan nő volt, aki nagylelkűen bánt a mosolyaival. Azt hiszem, a testével is elég nagyvonalú, figyelembe véve, hogy milyen gyorsan sikerült teherbe esnie. A hálószoba felé mozdult, hogy lehívja őt is vacsorázni. Sietve a válláért nyúltam.
– Telefonál.
Úgy tűnt, bevette a szánalmas ürügyemet. Együtt ültünk asztalhoz, miután sikerült őt odairányítanom. A gyanú egyetlen árnyéka nélkül, mintha elismerte volna a kedvességemet, felajánlotta a nyájas szavait.
– Remélem, az étel megfelel az ízlésednek.
Valójában képtelen vagyok bármit is enni most. Annak ellenére, hogy az öltéseimet már kivették, még egyetlen egy nap sem telt el azóta. Tetőzve ezt, még a gyomrom is émelygett, elvéve az étvágyamat. Azt hiszem, napszúrást kaptam, mert túl sokáig voltam kint ma délután. Na jó, ha veszek egy kicsit az ételből, felfogja az üzenetet magától is.
– Nagyon hiányoztak a házikészítésű ételek.
A legtöbb ember nem érti, hogy mennyire gusztustalan a rendszeresen előretervezett kórházi koszt. Tényleg elegem volt már abból, hogy egyedül kellett ennem. Úgy tűnt, ő az a fajta ember, aki mindenre optimistán tekint. Talán a terhességi hormonjai miatt nem erőltette tovább a dolgot, és tovább folytatta a dolgok jó értelembe helyezését.
Talán csak azért, mert nem rég találkoztam vele, de egy olyan erős érzést árasztott magából, hogy ő egy olyan nő, aki mind anyagilag, mind pedig érzelmileg egy gazdag családban nőtt fel. Ez a személyiség az ő javát szolgálta mostanában. Kértem egy tányér levest. A házvezetőnő átadta nekem a rizsemmel együtt. Volt egy tányér elhelyezve az egyetlen üres hely elé is. Halk ajtónyitódás hallatszott, és hamarosan minden egyes szempár a szobában egy pontra fókuszált.
– ...
Őrült szemét. Felvette. Kibaszottul szeretem őt.
Élénk vörös volt – akárcsak a szenvedélye és az elszántsága; de volt egy sötét árnyalata is, amely meggátolta azt, hogy túl soknak tűnjön. Ugyanolyan színű volt, mint a szíve, amiért annyira le akartam nyúlni a torkán, és a kezemben szorítani. Meg akartam neki köszönni, amiért annyira jól illett hozzá a póló.
Titokban biztosan megdicsérte az ízlésemet, mielőtt kijött volna a szobából. Nem egy olyan dolog volt, amit kiszemeltem, és aztán nem tetszett neki. Lefogadom, hogy egy cinikus mosoly volt az ajkain. Ez rá vall.
– Új póló?
Igyekezett megtalálni a megfelelő szavakat. Kíváncsi vagyok, mire gondolt, mikor felvette a pólót anélkül, hogy akár egyetlen egy kifogáson is elgondolkodott volna. Annyira büszke voltam rá. Olyan aranyos volt most, hogy kisegítettem őt; ez olyasmi volt, amit csak én tudtam megtenni.
– Ez egy ajándék... tőlem.
– Ó...
– Mielőtt még idejöttem volna, nem hallottam arról, hogy megnősült, szóval nem volt lehetőségem semmit sem venni neked... Ó, úgy értem, sógornő.
Yunho megkeményedett arcvonásai finoman megenyhültek, ahogy kijavítottam magam. Kiállni érte, csak azért, mert ő a feleséged, igaz? Annak ellenére, hogy ez még csak nem is szerelem...
– Semmi gond, ha egyszerűen a nevemen szólítasz... Jaejoong...
Ez alkalommal rajta volt a sor, hogy meglepjen engem. Úgy tűnt, nem én voltam az egyetlen, akit ledöbbentettek a nem várt szavai. Yunho arcán a meglepődés jelei voltak. Úgy tűnt, nem volt tehetsége a helyzetek értelmezéséhez. Vagy csak Jung Yunho ismert túl jól engem.
Nézd, tudod egyáltalán, hogy kihez próbálsz közelebb kerülni? A sajnálat miatt félmosollyal válaszoltam a szavaira.
Az étkezés elég halkan folyt ezután. Olyasmi volt, mint a vihar előtti csend.
Ez egy korrekt élmény volt, leszámítva azt, ahogyan a füle mögé tűrte az aranyfürtjeit, és ahogy a méhében lévő babáért szorgalmasan evett, ezzel az idegeimre menve. Főleg mikor nagylelkűen felajánlotta, hogy csinált nekem egy kis zabkását, amikor észrevette, hogy gondjaim voltak a rágással. Édes banánturmixot készített nekem, tudva, hogy nem ettem túl jól. Szerettem azt, ahogyan mindennek a tetejében arról is gondolkodott, hogy finom desszertet készítsen. De a félelem rám telepedett, ahogyan közeledett az alvásidő.
A szemei a tévén csüngtek, esetenként egy gyümölcsöt vett a foga közé, ami a kezében volt. Az ő tekintete is a fekete dobozra szegeződtek, de időnként megállt, hogy megsimogassa a hasát, ahogy gyümölcsöt adott a meg sem született babájának.
Nagyon idegesítőnek találtam azt, ahogyan próbált beszélgetést kezdeményezni minden alkalommal, mikor a szemeink találkoztak egymással. Ennek tetejében az ajkaimra haraptam, amely azonnal arra késztette őt, hogy megkérdezze, hogy mi a baj.
– Elnézést...
– Igen, mi az? Van valami, amit meg tudok tenni érted?
Úgy bánt velem, mint ahogyan a férje rokonjával kell. Tudta, hogy ha kényelmetlenül érzem magam, akkor ő tud a legnagyobb hatással lenni rám. A nő jól nevelt bánásmódja a gyermeke apjának családjával szemben; rájöttem, hogy ő valószínűleg nem egy olyan nő volt, aki kényeztetésben nőtt fel. Legalább világos volt, hogy valóban próbált jól bánni velem. A figyelem a tévéről eltolódott rám.Végre elérkezett az idő, hogy kimondjam.
– Egyedül nem tudok elaludni...
Értetlen arcot vágott. Yunho lehunyta a szemeit, és haragosan nézett mögüle, ahonnan már pillanatokkal ezelőtt figyelt engem. Biztos vagyok abban, hogy ez idegesítő volt számára.
– Kölcsön tudnád adni Yunhót nekem, kérlek?
– Jaejoong...
– Ah... Nem tudok jól aludni otthon sem – nem hogy egy ismeretlen helyen...
Mindenféle dolgokat mondtam, megriadva az alacsony hangtól, amit hallottam, elkeseredetten rám kiáltva. A kérdő arckifejezése még nem változott. Biztosan elképedt, tekintettel arra, hogy a férfi, aki azzal az indokkal kérte arra, hogy adja kölcsön neki a férjét, hogy még huszonhét év után is gondot okoz neki egyedül aludni.
Miért? Aggódsz, hogy talán valami olyasmit művelek a férjeddel, mint a szex? Ismersz egyáltalán? Miért nézel rám úgy, mintha egy betolakodó lennék itt? Szánalmasnak tűnök a szemedben?
– Hadd vegyem kölcsön.
Helyette nem ő volt, aki merev hangon válaszolt, hanem Yunho. Kíváncsi voltam, mit tervezett mondani. Megragadta mind a két vállát, és maga felé fordította. Nem láttam az arckifejezését, ami a nő mögött rejlett.
– Drágám, az igazat megvallva...
– Mentális problémáim vannak.
A szemei megint felém irányultak. A tiszta szemei elkerekedtek; az övé mögött jól láttam az ő meglepett arcát is. Most megint kellemetlenül érintett a rám irányuló figyelem. Miután akaratlanul magamra vontam a figyelmet, legyintettem, mintha azt mondanám, nem nagy ügy. Innentől lágy, nyugodt hangon kezdtem magyarázatba annak érdekében, hogy megnyugtassam őket.
– Beteg vagyok... nagyon beteg. Ez talán azért van, mert az elmém annyira nyugtalan, de folyton furcsa dolgokat látok az éjjel... Ezért, ha nincs ott senki, egy szemhunyásnyit sem tudok aludni. Félek, tényleg... Ez még csak nem is hasonlítható össze egy rémálommal... Nem is vártam, hogy ilyesmiket mentális problémaként kell kezelni...
Lefogadom, hogy nem tudod, milyen ijesztő egyedül elaludni. A felejthetetlen emlékek arról a napról nappal folyamatosan körülöttem keringenek, és éjszaka pedig sötét szörnnyé változnak, amely azzal fenyeget, hogy megfojt. Véres könnyeket sírok, ahogy kiszorítja az életet a nyakamból, nem tudva üvölteni, nem tudva semmit sem tenni. Kínoz engem, de végül is még élek.
A végtagjaim és mindenem kettéválnak, és a testemen lévő minden egyes hasadékban megalvad a vér. A kapálózásom után, bármilyen hosszúságú is az, felébredek, megpillantva az aprócska, négyzetes mennyezetet, és azon kapom magam, hogy teljesen elöntött a verejték. Annyira elegem van ebből az egészből.
– Kérlek értsd meg, Soo Hee.
Láttam, hogy a szíve olvad az őszinte kérésem miatt. Megnyugtatott, azt kérdezve, hogy miért nem mondtam el ezt hamarabb neki, és azt mondta, hogy az ilyesmi nem mentális zavar. Azt hiszem, ez nem olyasmi, amit valaki első ránézésre meg tudna mondani rólam, ha azt vesszük, hogy nincsenek gondjaim a normális életet éléssel vagy hogy nincs semmilyen nyilvánvaló tünetem.
A szemei megint olyanok lettek, mint mikor korábban vallomást tettem. Kedvesek és szelídek voltak – mentesek bárminemű előítélettől. Még bocsánatot is kért, amiért egy pillanatra előítéletei voltak. Kíváncsi vagyok, hogy van-e még olyan nő ebben a világban, akinek olyan őszinte szemei vannak, mint neki. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ha nem lennék meleg, akkor azonnal beleszerettem volna. Talán feleségül vettem volna, és teherbe ejtettem volna a gyermekemmel. Csakúgy, mint Yunho.
De nem tudott megállítani. Teljesen ismerve a jószívű, terhes nőt, aki tele volt együttérzéssel egy mentálisan instabil férfi iránt, aki a bölcsességfoga kihúzásának utóhatásaitól szenvedett. Teljesen ismerve a gonosz, múltbéli szeretőt, aki mindent megtett volna azért, hogy egy kis időt megpróbáljon, és eltöltsön vele. Bár Yunho mindent tudott, meg sem mozdult, hogy megállítson.
Nyilvánvaló volt, hogy az ágyat azóta nem használták, mióta a szobába került. Mind ő, mind én jó ideig hallgattunk, miután az emeleten a vendégszobába lettünk rakva. Annak ellenére, hogy már hosszú ideje annak, hogy lecseréltük a lepedőt, és a második párna is az ágyra lett dobva, Yunho és én jelenleg két különböző dolgot csináltunk. Végül rávettem magam arra zuhanyzásra, és ő egy kis magazint lapozgatott. Úgy tűnt, kínos ez mindkettőnknek.
Kíváncsi vagyok, mire gondolt. Kíváncsi vagyok, hogy ez az új ágy meddig fog kínozni, mielőtt engedi, hogy elaludjak. Lefeküdtem, félig rettegéssel, félig pedig kíváncsisággal kitöltve.
Boldog voltam, hogy a párnát puhábbnak találtam, mint az vártam. Szándékosan hívtam őt nagyon lágy, sérülékeny hangon. A neve hallatán, mely a nyelvem köré fonódott, majd elpárolgott a levegőben, végre becsukta a magazint, és a befeküdt az ágyba a mellettem lévő helyére.
Még mindig jéghideg volt. A szívem fájt, ahogy hátat fordított nekem. Tényleg nagyon fájt neked akkoriban, nem igaz...?
Te még mindig ugyanolyan vagy, mint a tizenhét éves Jung Yunho. Már akkor is, mind a fiú és mind a férfi élt benned. Gyönyörű volt.
De az izmos hátát nézve úgy éreztem, hogy valahogy egy árnyék mögé lettem rejtve a még mindig gyönyörű, huszonhét éves Jung Yunho életében.
Kezdtem ideges lenni, úgy éreztem, mintha hátra lettem volna hagyva, egyetlen ok nélkül, hogy miért. Most már a házában vagyok, nem rúghat ki csak úgy. Szóval...
– Lefeküdtél vele?
– Házasok vagyunk.
Nem habozott megválaszolni a túlságosan is kellemetlen kérdésemet. Kíváncsi vagyok, hogy felfigyelt-e arra, hogy hogyan meredtem a hasára. De mivel azon voltam, hogy elhessegessem ezt, annak bizonyítékául, hogy figyelmes velem, a szomorúság felém kerekedett, ahogy őt és magát "minek" nevezte.
Emiatt rövid ideig félretettem az ördögi hangomat, és megkérdeztem:
– Mióta...?
Yunho válaszolt, meggyengülve a valóban fájdalmas hangomtól.
– Hat hónapja...
– Még mindig rosszul érzed magad amiatt, amit tettél, nem igaz?
– Hogy vagy képes elé állni?!
– Jobb, ha vigyázol, miket mondasz.
Jól megbirkózott a hullámvasútszerű beszélgetésünkkel; lassan mászva egészen a csúcsig az egyik pillanatban, hogy a másikban a földre omolhasson. Féltem, hogy talán azt mondja, hogy szereti őt azokkal az ajkakkal, amik csak az én nevemet ismerték – azokkal az ajkakkal, amik egyszer a rajongás szavait suttogták. A hangját, ami egyszer az enyém volt a múltban, nagyra értékeltem, még ha szét is szedett engem a vulgáris szavaival, kizárólag nekem nőttek olyan kegyetlenül. A dolgok túlságosan is megváltoztak két év leforgása alatt.
Átvetettem a karomat a hátán. Olyan puha hangon nyöszörögtem neki, mint a suttogás, ahogy arcomat a fel-le mozgó hátába temettem.
– Át tudnál ölelni, amíg alszunk?
– ...
– Rendben van, ha semmi mást nem csinálsz...
– Hagyj békén.
– Oppa...
Abban a pillanatban éreztem a testében lévő sejtek heves reakcióját, amik a bőrömnek nyomódtak. Boldog vagyok. Úgy tűnik, hogy legalább az, hogy szereted, ha "Oppának" hívlak, nem változott... Emlékeztem, hogy szeretted hallani, mivel négy másik fiútestvérrel nőttél fel, és nem volt húgod.
Soha nem is tudtál aljas lenni a fiatal lányokkal, akik a középiskolában körülötted legyeskedtek, nem számít, mennyire dühös voltam miattuk. Mindez csak amiatt az egyetlen szó miatt...
Ez úgy hangzott, mint egy átok, amit az én egyszerű felfogású szerelmem egyszerűen csak csendben kiköpött. Az ajkai reszketése a füleimben csengett; végül felállt, képtelen volt tovább elviselni.
– Ha továbbra is ilyen akarsz lenni, akkor egyszerűen aludjunk külön-külön. Az sokkal jobb lenne.
– Nem...! Sajnálom... tényleg... Félek. Félek egyedül aludni...
Olyan arccal néztem, mintha kész volnék sírni. Egy sóhaj kíséretében hanyatt feküdt mellettem. Annak ellenére, hogy nyilván gyűlölt itt lenni, lelkes voltam a gondolatra, hogy ezen az éjszakán aludni fogok ugyanakkor, amikor máskor egyáltalán nem. Az olyan apróság, mint az elutasítása, semmiség volt nekem. Másodjára is hátához tapadtam, mint egy koala maci. Nem lökött el magától; már ezért is vad boldogságot éreztem.
Kinyitottam a számat, amiket olyan közel vonzott, és lágyan a fogaim közé csippentettem a füle peremét. Valójának inden egyes részecskéje szenvedélyesen reagált. A vállán lévő izmok remegni kezdtek, ahogy nyelvemmel határozott mozdulattal nyaltam a füle hátsó felébe. A hasam alsó része fájni kezdett, figyelemért kutatva.
Suttogtam...
– Nem tudnád betenni nekem még egyszer?
– ...
Miután félretolta a takarót, és feltápászkodott, szemei újra megteltek gyűlölettel, amikor rám nézett. Belekapaszkodtam, mintha csak azt mondtam volna, hogy vissza akarom szívni a szavaimat.
Szánalmasan ráztam a fejem jobbra-balra. Halkan feküdt hanyatt másodszorra is, ahogy halkan könyörögtem:
– Ne menj.
Próbáltam közelebb húzni őt magamhoz, hogy a szemébe nézhessek, de gyors volt, és megint hátat fordított nekem. Nagyon aranyos... Éppen csak a határán voltam, hogy megharapjam az arcát, de leállítottam magam. Mi van, ha a nyálam túl édes ahhoz, hogy ellenálljon neki?
Aggódva úgy döntöttem, hogy ezt félreteszem későbbre. Még nem akartam kiolvasztani a jeges látszatát. Felemeltem a kezem, és végigfuttattam az ujjaimat nyaka hátsó részén. Rácsapott a kezemre.
Ahelyett, hogy leálltam volna, folytattam az ujjaim útját a háta vonalán lefelé haladva. Ezúttal, bár összerándult, nem mozdult, hogy megállítson. Mozdulatlan maradt, miután tovább szítottam benne a tüzet, és még azután is, hogy megálltam megrángatni a karját, mint egy gyerek, aki megtalálta a megoldást: hogy mindaz, amit tennie kell, az az, hogy ne tegyen semmit. Gyenge voltam a tartózkodó magatartása miatt.
Unalmas.
– Jó. Ch...
– Akkor egyedül hagylak.
– ...Ma este jó leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése