Fordítás! YunJae - Gashiyeon II. (3. fejezet / A)

Odáig voltam a bátyjáért – a harmadik legidősebb testvérért, aki két évig volt a diákelnökünk, Jung Eunhóért. 

Már akkor elkezdtem kedvelni a férfiakat, mikor még nem is voltam képes teljes mértékben megérteni ennek a fogalmát. De sosem éreztem elveszettnek vagy idegesnek magam a tény miatt. Hagytam, hogy az élet menjen tovább, mint ahogy a víz áramlása, az idő áramlása.
Csak azért történhetett ez meg, mert hagytam a szívemet úgy vándorolni, ahogy neki tetszett, és egyszer csak arra ébredtem, hogy egy velem azonos neműhöz vonzódom, ennyi... Nem voltam különösen boldog vagy elégedetlen a helyzettel.

Abban az időben a testvére már majdnem befejezte az egyetemi felvételi vizsgáit. Én éppen akkor nyertem felvételt egy rangos középiskolában, de amikor először vettem észre a harmadikosok kimerült arcait, annak, akinek a vizsgái csak egy köpésnyire voltak, ez elég volt ahhoz, hogy kétségeim támadjanak az emberiségük felől.

Amit ők tettek, az puszta önfeláldozás volt; olyanok voltak, mint a gépek, melyek sosem álltak le. Élettelenül mozogtak, kétségbeesetten megragadva bármilyen jelzést, amit csak tudtak. Már a látványuktól is irtóztam; amin keresztül mentek, az úgy tűnt, mintha egy lenne az olyan akadályok közül, amikkel az embernek muszáj megbirkóznia valamikor az életében. De ő más volt. Már akkor is népszerű volt a lányok között a jóképűségével és az elegáns megjelenésével. Ennek tetejében, mivel ő volt a diákönkormányzat elnöke, egyfolytában a reflektorfényben volt.

Életemben először éreztem úgy, hogy a szívem valaki más miatt dobog. De nem hiszem, hogy a halálának lett volna bármi köze hozzám – mert az egy véletlen volt, egy baleset. Csak annyi, hogy annak a napnak az éjjelén történt, amikor összegyűjtöttem a bátorságomat, és bevallottam neki az érzéseimet. Még mindig nem voltam képes teljes mértékben elfogadni vagy megérteni azt a tényt, hogy egy baleset áldozata lett. Amikor rátaláltak, a testének a fele teljesen összezúzódott a gumik alatt. Az arca annyira összetört, hogy elég messze volt a felismerhetőtől, amikor kivették a holttestet.

Nem annak az Eunhónak volt az arca, akit én szerettem, és akiért vágyakoztam. Az eszméletlenségig sírtam.
És amikor kinyitottam a szemeimet, az ő öccse... Jung Yunho állt előttem.
Egyáltalán nem hasonlítottak. Ez olyasmi volt, mikor azt mondják, hogy rokonok, te meg úgy reagálsz, hogy "Ó... testvérek vagytok. Azt hiszem, most, hogy újra rátok nézek, srácok, akkor hasonlítotok." Annyira különbözőek voltak.

Egy éren osztozva, fizikailag annyira máshogy néztek ki, mivel Jung Eunho azt a benyomást keltette, hogy ő a szó minden értelmében egy úriember, ugyanakkor valami miatt Jung Yunhóról üvöltött, hogy "problémás gyerek".
Még ha nem is volt olyan súlyos fegyelmi eljárás ellene, mindig olyan személy volt, aki hetente legalább egyszer a tanulók témájává vált.

Azon a napon kezdtem el érdeklődni Eunho öccse iránt – a tizenhét éves Jung Yunho iránt, aki semmi kétség, nem volt érzéke az önuralomhoz –, mikor Eunho hamvait zártuk el a kriptában.
– Melyik osztályba jársz?
– A nyolcadikba.
– Szóval te vagy az, a nyolcadik osztály szépsége.

– Ja.

A srácok mindig is jobban érdeklődtek irántam, mint a lányok, annak ellenére, hogy az iskolánk koedukált volt.

Abban az időben az apám az irodára pályázott. Mikor ez a tény elterjedt az iskolában, kicsivel jobban bántak velem, és néhány barátra tettem szert emiatt. Hamarosan mindenkinek parancsolgatni kezdtem, mintha a szolgáimat utasítgattam volna arra, ami nekem tetszett.

Ez volt az a pont az életünkben, amikor már tele voltunk szenvedéllyel és fiatalos vággyal – amikor már attól felizgulsz, hogy éppen csak hozzáérsz valakihez. Emiatt természetes volt, hogy ez a fajta életmód úgy tűnt, mintha egy nyilvánvaló válasz volna olyan valakinek, mint én, aki a fiúk körében "aranyosnak" neveztek.
A tizenhét éves Jung Yunho úgy nevetett a válaszomon, mintha elfelejtette volna, hogy jelenleg az ünnepélyes gyász helyén voltunk, ennek megfelelően tetőtől talpig feketébe öltözve.
– A hyungom azt mondta, hogy nagyon helyes vagy.

Annak ellenére, hogy az érzéseim nem voltak túl mélyek, a beteljesületlen szerelmem sajnálata elkezdett kínozni engem. Mégis, az, aki gondoskodott rólam, valahányszor ez megtörtént, nem Eunho lelke volt, hanem az öccse – a férfi, aki teljes szívéből szeretett engem.

Ha Jung Eunho szelíd és nyugodt volt, akkor ő heves és szenvedélyes. Elkezdtem úgy érezni, hogy a tökéletes férfi képe, akit kerestem, jobban hasonlít Jung Yunhóra, mint a testvérére. Emiatt tudtam Jung Yunho felé botorkálni, mint egy kisgyerek, aki első alkalommal áll a lábán; és ő ott volt, hogy elkapjon engem, ha elesnék. Természetes és festői jelenet volt, ami túl vakítóan gyönyörűnek tűnt az én szemeimben. Mellette sokkal jobban tudtam ragyogni, mint valaha.

Néha azonban, páratlan alkalmakkor azon kaptam magam, hogy akkor is rá gondolok, mikor Yunhót nézem.

A fájdalom túl éles volt ahhoz, hogy lélegezni tudjak tőle, amikor ezt csináltam. Nagyon is valószínűnek találtam, hogy a szerelmem öngyilkosság volt.

Észrevettem, hogy az álom nem ül túl erősen a szívemben, mikor másnap felébredtem. Jung Eunho, aki hosszú idő óta először jött el meglátogatni, hasonlított a szellőre, ami azon a sorsdöntő napon fújt, amikor először állapodott meg a tekintetem rajta. Emiatt képes voltam félelem nélkül kinyitni a szemeimet. 

Megkönnyebbültem, hogy bár egy kicsit bizalmatlan volt, egyáltalán nem tűnt szomorúnak. Te is úgy gondolod, hogy az öcséd mellett a helyem, igaz? Hálás vagyok, hogy eljössz, és áldásodat adod most, hogy végre két év után újra rátaláltam Jung Yunhóra. 

Az álom képe még mindig túl fényesen égett a szemeim előtt. Bár az emlékkép makacsul megtagadta az elhalványulást, ahogy üres tekintettel feküdtem ott, meredten nézve a mennyezetet, a szívem valóban könnyebbnek érezte magát, mint amilyen hosszú ideig volt.

A tény, hogy ő és én egy ágyon osztozkodtunk tegnap este, teljesen kimaradt az elmémből addig, amíg nem fogtam fel, hogy hol vagyok, és miért vagyok ott. Az óra mutatói, ami a falon csüngött, tizenegy órát mutattak. Ahogy ott ültem, fejemet a térdeimen pihentetve, megmozgattam a lábujjaimat. Hagytam, hogy a helyre essek, ahol Yunho feküdt az este, miután a tekintetem a mellettem lévő üres helyre irányult. A lepedő hideg volt, mintha a melege már rég elhagyta volna az ágyat. Az arcomat az ágynak dörzsöltem, ahogy halványan képes voltam felismerni az illatának megmaradt nyomait. Tegnap úgy aludt el, hogy egyáltalán nem érdekelte a makacs kacérságom. Az a szemét. 

Anélkül mentél el, hogy egy pillantást vethettem volna a kemény reggeli merevedésedre. 

Gondolom azért néztem mindenre másképp, mert a hangulatom lazább volt. Igazából meglepődtem, hogy milyen antik-hatású a környezetem most, ahogy lehetőségem volt normálisan megnézni őket a reggeli fényben.

Kifinomult és elegáns, a szoba úgy nézett ki, mintha egy európai ház lett volna lemásolva és beillesztve a belsejébe.

A bronz gyertyatartók, amik a szobát díszítették, bútorok, vázák drágának kinéző választékával ékesítve, csúcsminőségű festmények, a puha szőnyeg a talpam alatt, a helyiség a barna professzionális, ugyanakkor barátságos színárnyalata, és a napfény, ami a függönyön keresztül szűrődött be a szobába – amiben a nő lelke volt – te nő, úgy tűnik, egyszerűen képtelen vagyok utálni téged.

Együtt érezni az ellenséggel olyan, mintha hagynád magad egy nyitott támadásra. 

Az a nő, erősen és fényesen ragyogva... kíváncsi vagyok, milyen, ha tényleg ördöginek kell lennem valaki olyannal, mint amilyen ő. Úgy éreztem, a szívem meglágyult, elnyomva a megvetés és a rivalizálás érzését. Tekintetét rám fordította, ahogy a végtelenül színes kertben állt, egyik keze a hátán, másik a slagon, amivel a növényeket öntözte. A vékony üvegen kiáltott át nekem.

A nő ajkainak alakja, ahogy a szavakat formálta, "várj egy percet", nagyon aranyos volt. Úgy tűnt, teljesen fellelkesedett a külsőmön.

– A nap túl erős. nem maradhatok kint túl sokáig.

Kihúzta magát. Azt hiszem, örül, hogy van valaki vele, amikor a házimunkát végzi, amit minden nap meg kellett tennie. Azt feltételezem, hogy az idő, amikor Yunho dolgozik, nem lehet neki túl egyszerű dolga a meg nem született babájával.

Annak ellenére, hogy még csak kis ideje, hogy a tekintetünk megállapodott egymáson, mégis meg tudtunk osztani egy kis, csendes mosolyt a másikkal, ahogy a hosszú ideje nem látott ismerősök. A szám körül lévő izmok megrándultak minden alkalommal, nem feltétlenül volt szükség szavakra. Ezt egyáltalán nem találtam zavarónak.

– Tudnál egy kis jeget adni nekem?
– ... Elnézést?
– Ó...  mert a duzzanat nem ment le, miután kihúzták a fogam...
– Bölcsességfog?
– Igen. Nagyon fáj...

Elővett egy kis törölközőt a fiókból. Jeget téve a tetejére, olyan formára hajtogatta, ami jégtartóként is alkalmas. A csomaggal a kezemben fordultam vissza a kanapé felé. A bőrkanapé nyikorgott, ahogyan felhúztam a lábaimat a mellkasomhoz. Az arcomat a térdeimen pihentettem, ahogy bekapcsoltam a tévét. Talán mert ő adta nekem a jeget; egyáltalán nem találtam hidegnek azt, amikor az arcomnak nyomtam. Elhatározva, hogy ez így haszontalan, inkább kinyitottam a kis batyut, és egy kis darab jeget vettem a számba. Miközben én a számban szopogattam a jeget, elolvasztva azt, mivel nem tudtam rágni, ő egy tálcával jött vissza a nappaliba.

– Szeretnél egy kis új jeget?
– ... Miért?

– Nem... csak mert a törölköző piszkos lehet...
– Semmi gond... a szám... sokkal... ah... piszkosabb.

Tekintetemet a tévére függesztettem, szórakozottan szopogatva  a jeget. Bár nem volt túl nagy, hamarosan megbénította annyira a nyelvem, hogy nehéznek találtam a szavak megfelelő kiejtését. Bár reméltem, hogy nem szól semmit, egy kérdő pillantást küldött felém. A darab jeget a szám szélébe toltam, és felé fordultam. A gőz leheletfinom nyomvonala szállt ki a tálcán ülő zabkásából, ami a térdén nyugodott. A látványától is tűzbe jöttem; idegesített.

– Tegnap... nem adtál fogkefét...
– Ó, sajnálom. Biztosan kiment a fejemből...
– Nem baj. Amúgy sem volt semmi a gyomromban.

Nem kell túl óvatosnak lennem, mint neked, tudva, hogy bármit, amit eszel, azt a baba is eszi.

Utáltam a zavar tiszta pillantását, ami a tekintetében ült a szavaim után. Kikaptam a tálcát az öléből, és letettem magam elé. Felvéve, hamarosan összekevertem a tál tartalmát. Ez a vastag, fehér anyag nem csak a kása volt, hanem a szeretete és az erőfeszítése is.
De képtelen voltam ott ülni, miután úgy kezeltek, mint egy komplett beteget. Ahogy ott ültem, azon töprengve, hogyan állhatnék bosszút, a keze kikapta a kanalat az enyémből. A rövid érintés, ahelyett, hogy egyfajta pánikot vagy zavart okozott volna, a nőiessége határozott érzését hagyta bennem. A melegség, ami csak éppen érintette a bőrömet, annyira tökéletes volt, hogy azon kaptam magam, hogy újra érezni akarnám, ha volna esély. Ez valami különleges valami volt egy nőtől, aki soha nem lehet az enyém. 

Mintha nem lenne semmi hátsó szándéka, elkezdte lehűteni a kanalat a szeretetteljes fújásával. Az ujjai fehérek és karcsúak voltak. Elegánsan kinyújtva, az ő hosszú, hibátlan ujjai csak még jobban tökéletesítették a szépségét.

Ismét felajánlotta nekem a valódi kedvességét. Elment odáig, hogy személyesen győződjön meg a nekem készített tál szeretetéről, semmi megbotránkoztatót nem fedezve fel a szavaimban,tovább fújta a kását. Ekkor úgy éreztem, hogy némi józanság szivárog vissza a fejembe, lecserélve néhány korábbi erős, mégis alaptalan dühöt.

– Sok festmény van a házban...
– Ó... ez csak azért van, mert erős érzelmek kötnek hozzájuk.

– Főleg festészet?
– Nem... zene.

Félénken válaszolt. Kíváncsi vagyok, mivel játszik azokkal a hosszú, finom ujjaival.
– Zongora?
– Hegedű.
Kíváncsi lennék rá.
Ez egy klasszikus és nagyon élvezetes hangszer volt. Imádtam a hegedű hangját; az a fajta dallam volt, ami a meghallgatás után hosszú idővel sem volt hajlandó eltűnni. A könnyed, légies hangjegyek, a függőséget okozó, kifejező hangok – mindegyiket szerettem. Egy kétségbeesett, dühös hangjegy mintha jobban illett volna hozzá, mint egy nyugodt. Magamban azt gondoltam, hogy játék közben valószínűleg nagyon vonzó. Tényleg minden megvolt benne. Megérdemel egy olyan férfit, mint Yunho. Gyönyörű, elegáns, kifinomult, intelligens és...

Ekkor rájöttem, hogy egész idő alatt csak dicsértem őt. Mindez tudat alatt történt.

Ahogy az várható volt,ez bevallani magamnak tényleg borzasztó érzés volt. Egy sor átok szökött ki az ajkaimon. A kis csomókat harapdálva a szám belsejében, óvatosan vetettem rá egy lopott pillantást. A torkom erősen égni kezdett, habár egy cseppet sem nyeltem még le a szeretetéből. Úgy éreztem, a mellkasom felmelegszik. Utáltam a forró dolgokat. Egyszerűen kezelni a Yunho és köztem lévő tüzes szerelmet elég volt; miért akarsz a saját lángjaiddal is megégetni?

– M-mit csinálsz?!

Megragadtam a törölközőről egy marék jeget, és a tálba dobtam, ami tele volt a szeretetével. A sűrű folyadék mindenfelé fröccsent – a ruhájára és az én lábamra is. Az ujjbegyemmel töröltem le. Két ujjamat összedörzsölve megvizsgáltam az ujjam hegyén lévő anyagot. Fehér, sűrű folyadék... Ah... Ez—

A gyomrom alsó részének rándulását egy kis kuncogás kísérte.

– Meleg van ma. És túl forró...

Úgy tűnt, elvesztette a lehetőségét a válaszadásra, ahogy én tréfásan válaszoltam. Kifújta a levegőjét, kezét a szívére helyezve, mintha próbálná magát lenyugtatni. Egy zsebkendővel letörölte a szoknyájáról a kását. A kanalat végigfuttattam a jéggel teli szeretete táljában. Néhány darabka jég kilökődött a tányérból, ahogy kavargattam a kását; így hamarosan rendetlenség lett a tálcán.

Valószínűleg kihűlt már, nem igaz? Felkanalaztam egy kicsit a szeretetéből, és reménykedve hagytam, hogy a számba csöppenjen.
– Ú... Túl hideg!
A hideg fém érzése mellett a tányérban lévő már kihűlt szeretetének kissé gyanús íze undort keltett bennem, és visszadobtam a kanalat.

A tálca felülete egy hangos csattanással rezgett immáron másodjára. A vállai megremegtek, ahogy ott ült, szorítva a mellkasát, óvatosan, sokktól tágra nyílt szemekkel tanulmányozva engem. A szeme enyhét összeszűkült. Szótlanul figyelmeztettem őt, hogy ne nézzen rám úgy, mint valami elmebetegre az elmegyógyintézetből. Egy szívmelengető mosolyt villantva rá udvariasan megkérdeztem:
– Fel tudnád nekem újra melegíteni?
Az sűrű, fehér anyag – az íze meglehetősen gazdag.