A második év végén még mindig én voltam az osztályelső, és sikeresen diáktanácsossá váltam. Azzal, hogy ugyanabban az osztályban voltam vele, használnom kellett a nevem erejét. „Az a Jaejoong gyerek haszontalan számodra, miért kell vele egy osztályban lenned? Ch...” Csak zavartan tudtam mosolyogni azon, amit a diákelnök mondott. Ebben az évben csak annyit engedhetek, hogy mellettem legyen; titokban elhatároztam azt, hogy a szívemet a jegyeinek javulásába teszem.
Jaejoong szüleinek hozzájárulása után elkezdett a házamban különórákat venni. Még ha egyből nem is egyeztek bele, akkor is adtak egy esélyt, és rám bízták a felelősséget, miután látták, hogy Jaejoong gyenge osztályzatait. A parlament tagjaként úgy tűnt, hogy Jaejoong apja szégyenkezett amiatt, hogy ugyanaz a nevük. Emlékeztem Jaejoong arckifejezésére, mikor nem akart hazamenni, a lakásomban pedig kitört a görcsös zokogás belőle, és egész este sírt. Most az egyetlen ember, akitől a kölyök függött, az én voltam Már több mint két éve voltunk együtt, nem egyszerűen minden nap együtt maradtunk, hanem rájöttem, hogy azért a kölyökért léteztem.
Az oktatónk egy nuna volt, aki három évvel idősebb volt nálunk.
Most éppen az egyik olyan tantárgyát tanultuk, amiből gyenge volt – matekot, és hirtelen Jaejoong megkérdezte Nunát:
– Sonsaeng-nim, a mi Yunhónk jóképű, igaz? – Jaejoong hangjában pajkosság bujkált. Nunát nem nyűgözte le ez a vicc; egy tollal megkocogtatta a homlokát.
Aztán Jaejoong a ceruzája végét kezdte el rágni, miközben kíváncsisággal telve nézte Nunát. Később még fenyegette is őt, hogy nem lesz hajlandó folytatni a felzárkóztató órákat, ha most nem válaszol a kérdésére. Ahogy az várható volt, ez volt az, amit Jaejoong mondott volna.
– Igen, igen, nagyon jóképű. Most már tudod folytatni a munkádat?
– Ne így mondd, legyél kissé komolyabb.
– Jung Yunho, tényleg jóképű vagy; ez most megfelel?
– Így… Sonsaeng-nim, mikor meglátod az arcát, érzel késztetést arra, hogy megcsókold vagy megérintsd Yunhót?
Nem volt elég időm, hogy megállítsam őt. Nuna eléggé lesokkolódott, és felváltva nézett hol Jaejoongra, hol rám. Azt a kölyköt nem zavarta; a szemei nagyokra nyíltak, miközben ünnepélyes módon kérdezett, úgy tűnt, hogy tényleg szerette volna megtudni a választ. Látva azt, hogy nuna nem válaszolt a korábbi kérdésére, Jaejoong feltételezte, hogy a válasz „nem” volt, és elégedetlenül folytatta.
– Úgy tűnik, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így reagál… Csak az arcára nézve meg akarom csókolni és érinteni, és néha még egész testemben remegek is. Így ngy erőfeszítéseket teszek azért, hogy ne nézzek rá, mert sonsaeng-nim körülötte van, és nem tehetek érte semmit...
Milyen sajnálkozó tónus. Annak ellenére, hogy nem szereted a felzárkóztató órákat, még mindig rossz, hogy így viselkedsz, így akarod elüldözni sonsaeng-nimet?
Lehet, hogy azért, mert nuna nem szerette a kínos légkört, kijelentette, hogy el akar menni a mosdóba, és kiment a szobából. A nappali asztala kettőnkre maradt, kik egymással szemben ültünk. Hehe – éppen úgy kuncogott, mint egy ördög, tényleg nem igazán lehetett leállítani. Úgy tettem, mintha dühös volnék; természetesen nem vártam el semmilyen hatást Kim Jaejoongtól.
– Mi, amit mondtam, az igaz, csak meglátom az arcodat, és elvesztem az önkontrollomat. Mivel most állsz, majd vedd le a gatyádat.
– Muszáj volt most, hogy ezt mondd nunának?
– Miért hívod őt nunának? Én sonsaeng-nimnek hívom.
– Most nem erről beszélek.
Mivel különböző dolgokról beszéltünk, egy pillanatra abbahagytuk a csevegést. Jaejoong a kezein támasztotta az állát, ajkaival csókot kérve csücsörített. Rendes körülmények között nem szerettem volna ezt csinálni, mivel ha egyszer elkezdeném, akkor nem lenne semmi, ami megállítana. Plusz azt sem tudtam, hogy nuna mikor jön vissza, még mindig gondolkodtam, és a homlomon valami hideget éreztem. Úgy nézett ki, mintha élve meg akarna enni; rám meredt, és azt mondta, üljek rendesen. Ezután visszament a helyére. Annak ellenére, hogy inkább furcsának éreztem, nem tudtam semmit sem tenni ez ellen, ezért továbbra is a leckémet csináltam. Még tudtam, hogy nem engedhetem le a védelmemet.
A lábujja hegye úgy vonaglott, mint egy kígyó, untatva a Kicsi Yunniet. Az ujjai a nadrágomon mozogtak, én pedig nem tudtam koncentrálni; ennek eredményeképpen dobtam félre a tollamat. Ezután ő édesen mosolygott rám, azt gondolva, hogy megvalósíthatom a kívánságait; a lábát egy kicsit lejjebb nyomta.
– Csináljuk.
– Tanulunk.
– Miután csináltuk, majd tanulunk.
– A feneked még mindig egy fenék, még akkor is, ha először tanulunk.
– Eh? Csináljuk, csináljuk, csináljuk! Csináljuk mo...
– Mit akarsz csinálni?
Nuna megjelent, akár egy életmentő.
Jaejoong rögtön visszahúzta a lábát, igazából nem akarta csinálni, ez csak azért volt, hogy elüsse az unalmas időt.
A feneked még nem gyógyult meg, mit akarsz csinálni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése