Úton a hálószoba felé elbotlottam a saját lábamban, és még kezemben fogott tányért is eldobtam, amin az étel volt. Ahogy hangosan tovább nevettem, Yunho tovább szidott, hogy fejezzem be.
Még a durva szavai ellenére is egy eltéveszthetetlen mosoly játszott az ajkain. De a nevetés nem tartott túl sokáig. A hely, ahol végül kikötöttünk, miután én előzékenyen hagytam Yunhónak, hogy a célunkig kormányozzon engem, az az a nő és az ő szobája volt.
– Én... Nem akarok ide bemenni.
Nem volt semmi jele annak, hogy egyhamar meg a akartam volna mozdítani a lábaimat. Látva engem ott állva mozdulatlanul, Yunho az arcomra vetett komor nézéssel kezdeményezett azzal, hogy kivette a kezeim közül a tálat, és kinyitotta a szobába vezető ajtót. A szemeim előtt elterülő álomszerű hely napfényben fürdött.
Tényleg be kellene mennem abba a szobába? Ezekben a dolgokban, amiket viseltem – ebben az helyzetben, amiben voltam, tényleg van jogom betenni a lában ide?
A teendőm annyi lett volna, hogy bemegyek úgy, mintha semmi baj nem lenne – mint azon a napon, mikor makacsul Yunho kezébe nyomtam azt az inget. De a vonakodás sötét mélysége megragadta a bokám.
– Gyere be... Itt vagyok. Rendben van.
– Nem...
– Jófiú vagy, igaz, Jaejoong?
Dühösen ráztam a fejem. Yunho kieresztett egy sóhajt, ahogy a leírhatatlanul eltorzult arcomat figyelte.
– Nem akarok elszakadni tőled, rendben? Gyere ide…
Én sem akartam egy pillanatra sem elválni tőle. De még így sem tudtam rávenni magam, hogy elfogadjam Yunho kinyújtott kezét, ahogy ott állt a szobaajtóban.
Mintha egy láthatatlan emelkedett volna közénk, nem tudtam rábírni magam arra, hogy közelebb mozduljak. Mindent megtettem azért, hogy visszatarthassam a könnyeimet.
Ismételten mosolyogtam, és ráncoltam a homlokom, míg az arcizmaim meg nem fájdultak. Sötét árnyék telepedett Yunho arcára, látva a szörnyű kinézetemet.
Beharaptam a szám, és visszatartottam a könnyeimet. A torkom fájt, ahogy erőszakkal visszanyeltem a gombócot, amit éreztem.
– Mikor kaphatnál még egy ehhez hasonló esélyt?... Gyere gyorsan.
– Uh-hu...
A tény, hogy a szívem jelenleg zokogott, valószínűleg egy jel volt a tetteim erkölcstelenségeire. Azt hiszem, több volt a szégyenérzetem, mint azt gondoltam.
Végül a térdeimre estem, mielőtt még meg tudtam volna fogni Yunho kinyújtott kezét.
Még annak ellenére is, hogy éreztem az alattam lévő márvány hidegét, arcomat a kezeimbe temetve ültem, zokogástól remegve.
Féltem. Bűnös voltam – hogyan tudtam volna bemenni ide?
A ragyogó szemei és az ajkainak felfelé görbülő sarkai gúnyolódtak velem. A mosolya közeledett a nyakamhoz, még a légzést is nehéz feladattá téve.
Ökölbe szorítottam a kezeimet, és a saját hajamat téptem. Annyira elviselhetetlen volt, hogy a mellkasomat kezdtem ütlegelni tőle.
Végül, miután az arcom, a hajam, és mindenem egy teljes káosszá vált, végre képes voltam Yunho ölelő karjai közé kerülni. Átkarolt engem, magnyugtató hosszan veregetve a hátam.
– Hol van az a vakmerő bátorság, amivel megrohamoztad a megnősült szeretőd házát?...
– Én... hmm... Szeretnélek én is „Édesemnek” szólítani...
– Jobban szeretem, ha „Oppának” szólítanak.
Meghallva a tőlem származó csendet, ami következett, Yunho eltolt engem a mellkasától, és megvizsgálta az arcomat.
Végigfuttatva a szemeit a kivörösödött orrom hegyén, a szemeimen, és az ajkaimon, a szótlansága választ követelt.
Felemelte a jobb kezét, és gyengéden végighúzta a hüvelykujját a szemem alatt, letörölve a könnyeimet.
– Oké... Oppa…
A nyaka köré kulcsoltam a karjaimat, és hangosan nevettem, a kedvem hirtelen derűssé változott. Az előbbi összes hezitálásom és könnyem eltűnt, mint a varázslat. Nem éreztem undort, mikor beléptem a szobába Yunho nyakán lógva, mint egy koalamaci.
Az ágy tetején ülve rágcsáltam a pirítóst, amiből Yunho leharapott, és most az ajkai közül kínálta fel nekem. Kénytelen voltam még kinyitni is a száját, és ellopni a darabokat, amit evett.
Yunho hitetlenkedő arccal megkísérelte a bosszút, visszaszívva a pirítós falatjait a szájüregemből.
Hamar kérdéssé vált, hogy a pirítóst vagy egymás ajkait faljuk-e.
– Ne!!
Küzdöttem ellene, ahogy ő próbálta felemelni és széttárni a lábaimat, sietve kúsztam el tőle. Yunho vastag szemöldökét játékosan mogorván ráncolta.
Lassan újra felém mozdult, a haja még mindig kusza és kócos volt a szenvedélyes csókunktól.
Olyan volt, mint egy oroszlán a sörényével, ami arra törekedett, hogy lassú, de hibátlan léptekkel elejtse a prédáját. Nagyon szexi volt.
A nagyon is nyilvánvaló érzés miatt, hogy ha a dolgok továbbra is így mennek, mint tegnap, akkor egész nap nem fogunk egyetlen egyszer sem enni, kétségbeesetten kezdtem el őt kerülgetni.
Megkérdezte, hogy miért futottam el, és úgy nézett ki, mintha tényleg felmérgesedett volna. Kidugtam a nyelvem hegyét, mint egy cica, és nyafogtam, hogy nagyon éhes vagyok.
Miután mindig is gyengéi voltak az aranyos dolgok, Yunho egy csalódott arccal elengedett. Kiválasztok neked egy ruhát. Cserébe vehetsz nekem valami finomat, mikor elmegyünk vacsorázni.
Yunho idegesen, a lábait lelógatva az ágy széléről ült, fogaival dühösen szaggatva a pirítós darabjait.
A kezénél fogva a gardróbszobához vezettem őt. Engedelmesen követve, ugyanakkor egész végig morgolódva panaszkodva tökéletesen egy fiatal gyermek képét mutatta.
Yunho leült a kanapéra, ami a szoba közepén volt, beépített pocok soraival szegélyezve, és egyszerűen válaszolt az öltönyei hollétének keresgélésemre.
A szemeimet a szépen rendezett sorukra fordítottam, amikre Yunho ujja mutatott.
Elfintorodtam a konzervatív, üzleti viseletek látványán. Nem volt semmi különös, amit kiszúrtam volna, úgyhogy szimplán megkérdeztem, mit akar felvenni.
Több mint nyilvánvalóan duzzogva, alsó ajkát lebiggyesztve válaszolt egy egyszerű „mindeggyel”. Ahh…Annyira aranyos. Oké. Már megvan.
Ebben a szituációban a legjobb lenne öltöny helyett egy pólót választani.
Lehajoltam, próbálva valami olyat keresni, amit egyszerűen fel és le tud venni.
Míg ezt csináltam, a túlméretezett póló, amit viseltem, egyből felcsúszott a hátsófelem tejfehér halmai felé.
Mivel most nem lehet a tiéd… akár meg is mutathatom neked.
– Jól nézel ki fekete pólókban. Még mindig megvan az a fehér öltöny, amit neked vettem, ugye?
Hitetlenkedve nevetett. Egy horkantás kíséretében felsóhajtott, mintha azt próbálta volna mondani „nem hiszem el”.
Felemeltem a fejem, és a vállaim felett ránéztem. A szemeim két félholdba hajolva csábították őt.
Ajkamat ismét a fogaim közé vettem, megharapva, majd elengedve őket. Yunho végül lassan feltápászkodott. Hosszú lábait keresztbe tette.
Az árnyéka is hamarosan utolérte a hátat fordított alakomat. Abban a pillanatban kiegyenesítettem a hátamat, hogy felegyenesedjek...
Megragadta, és simogatta az ágyékomat. Egy mély nyögés szökött ki az ajkaim közül a váratlan érintésére reagálva. Ezzel a szerepeink teljesen felcserélődtek, így én voltam az, aki most tehetetlenül küzdött a tenyerei közt.
Egész testét a sajátomnak nyomta, a falhoz szorítva, mintha azt mondta volna, hogy nem fog esélyt adni a menekülésre.
A vörös, csábító ajkai az édes átkaikkal támadtak, lecsapva rám, összetörve engem.
– Te kis ribanc… Sokkal lázadóbb lettél most, hogy egy kicsit idősebbé váltál…
– Igen… Többet akarok hallani. Káromkodj tovább, Yunho…
A másik keze megragadta a csípőmet, és a hátsómat durván magához rántotta. A pólóm felgyűrődött, felfedve a meztelen mellkasomat, ahogyan megemeltem a felsőtestemet, a hátam karcsú, érzéki vonala rugalmasan görbült felfelé. Yunho egy kicsit gyengédebben kezdett el velem bánni.
Határozottan nyomta az ujját a tagomon lévő réshez, ezután masszírozni kezdte a körülötte lévő finom szöveteket. A vállaim válaszul megremegtek a gyakorlott izgatására.
Hozzádörgölőzve fordítottam rá a tekintetemet az összeszűkült szemeimen keresztül.
Az érzékien elnyílt ajkai izgattak – mintha épp meg akarna csókolni, mintha el akarna húzódni.
– Azon tűnődöm, milyen szót kellene használnom, hogy leírjak egy hozzád hasonló kis ribancot, aki izgalmában mindennek nekidörzsöli a csupasz seggét, kefélni akarva...
– Még, még… Édes, mondj többet…
Az orromat a tarkójába temettem, és belélegeztem a férfias illatát. Csiklandozta az orromat az illata… egy szikrányi forró elektromosság terjedt ki az ujjbegyeiből…
Egyszerre felszívtam az egészet a testembe. Az ajkai a fülkagylómat simogatták.
A halk légzése forró és nehéz volt, mintha igyekezett volna az egészet elnyomni, és ugyanakkor megpróbálta volna kikényszeríteni.
– Én tényleg…
– Igen…
Lassan temesd belém magad, mint egy drog, Drágám.
– Kurvára meg akarlak ölni… te kibaszott picsa… Tudod?
Én addiktív, káros Drágám.
– Annyira kibaszottul szép vagy… hogy egyszerűen szét akarlak tépni… Ki kellene szorítanom a levegőt a szép kis nyakadból?… Egyszerűen csak le kellene nyúznom a húst a csontjaidról és megsütve megennem?… Vagy ne… Csak a számba kéne vegyelek, és rágni, és nyersen felfalni…
– Én is szeretnék a szádban élni...
Ismét a nyakára tapadtam, ahogyan ő az ajkaimat követelve lehajolt, amik még aranyosabbak voltak, mint a szó, ami elhagyta őket.
A szívem hirtelen hevesen kezdett verni a mellkasomnak, ahogyan a szemeim átfutottak az arca profilján, amikhez már hozzányomtam az ajkaim. Olyan szilárd és tökéletes volt, mint egy szobor. Azon tűnődtem, hogy vajon volt-e hozzá hasonló ember a világon.
Magamba akarva égetni a képet, amit a szempilláimon keresztül láthattam, sokáig meredtem rá.
Mintha nem tudta volna elrejteni a szomorú sóvárgását, ami az idő múlásával benne nőtt, Yunho sietve megragadta, és felemelte a lábaimat, hogy feltárja a testem. Panasz nélkül válaszoltam, és megengedtem neki, hogy szétfeszítse a combjaim.
Csendben, nyugodtan… mint a magány, ami az éjszaka folyamán ülepszik le, beszivárgott a testembe, és elkezdett mélyebbre és mélyebbre evődni belém.
Még a szívem lángjai is végül elmerülnek, az árnyékaid nyomasztó sötétségébe borulnak.
Csak akkor, csak akkor… nem fogsz sírni… Mert a könnyek, amik a szemeidből folynak, olyanok, mint a pengék, amik a húsomon futnak végig.
Nem bírtam tovább a szemeidbe nézni, amik úgy tűntek, mintha az egész világ bennük lett volna, a gyötrődés cseppjeit öntve. Soha többé nem akartam látni.
De végül ezek a gondolatok életet adtak egy nemkívánatos mellékhatásnak, amit nem akartam megismételni – nem tudtam a szexre koncentrálni, ami még mindig folyamatban volt.
Ez volt az oka annak, hogy miért nyöszörögtem hangosabban, és miért ringattam még erősebben a csípőm.
Ki akartam törölni azt az emléket, ami az elmémbe fújt, mint a tavaszi szellő, a közelgő nyári hónapok tűző forróságát hordozva – még ha ehhez meg is kellett volna mozdítani a testem.
Ezek mind a múlté voltak. Csak az kívántam...
... bárcsak te is megfeledkeztél volna róluk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése