Fordítás! YunJae - Gashiyeon I. (3. fejezet)

– Hyung, visszajöttem...

Természetesen hyung nem volt itt. Tényleg, az jutott eszembe, hogy valószínűleg nem leszek képes hyungnak hívni őt újra. Ez az apartman, amit hyung és én béreltünk, közel volt az iskolához. Mivel hyung kórházban van most, csak én élek ebben a nagy házban, nagyon magányosan. Megszokásból mentem hyung szobájába. Az utcai lámpák fénye behatolt a sötét szobába. Hyung holmijai, amiket használt, egy dobozba kerültek, miközben a tulajdonosukat követelték. Ebben a házban, hyung birtokolta a dolgok felét; ha nem fog visszatérni, ki fogja használni ezeket a tárgyakat?

~

A kórházi folyosók nagyon csendesek. A nővér azt mondta nekem, hogy hyung álomba merült, és csak kívülről tudnám megnézni csendesen az arcát, és utána el kellene mennem. De én szándékosan beléptem a kórterembe.

Hyung élete a gépektől függött; a szemei le voltak hunyva, mintha meghalt volna. Egy hét telt el, mióta elvesztette az eszméletét, de még mindig nem ébredt fel. Ez ugye nem azt jelenti, hogy soha többé nem fog felébredni?

Még ha fel is ébred, gyakran lesz szívinfarktusa, és ez hosszú távon hirtelen halálhoz vezet. Ez az, amit a doktor mondott, teljesen közömbösen. 

Bár hyung nagyon gyengéd volt és általában mindig mosolygott, sok lelkiereje és becsületessége volt. Összehasonlítva a szigorú Jeungho hyunggal és a félelmetes Jinho hyunggal, Eunho hyung mindig nagyon kedves volt. A betegsége miatt, ami apának is volt, a hyungom mindig számolta a napokat.

Ránéztem hyung sovány arcára, megfogtam a kezét, és az arcomhoz raktam őket; még mindig melegek voltak. Az élet halvány jelei.

– Hyung… van valaki, akit kedvelek.

Mint a normális napokon, lelkesen beszéltem. „Oké, milyen szép az a személy most?” Vártam, hogy feltegye a kérdést. De hyung nem válaszolt.

– Őrült vagyok, komolyan… miért szeretem ennyire? Ez azért van, mert mindig megjelenik előttem? Apára nem is gondolok olyan sokat, de ő nagyon hiányzik. Még akkor is, ha csak a nevét tudom.

Az egyetlen dongsaeng bemutatta, hogy súlyos szerelem betegségben szenved, de a szemei csukva voltak, és egyetlen egy dologra sem válaszolt, amit mondtam.

– Hyung… hyung… Eunho hyung…

– …

– Meddig alszol még így…?

– …

– Figyelj rám…

Te, te addig fogsz várni, míg a te lusta dongsaenged keményen fog dolgozni, hogy bekerüljön az egyetemre, mielőtt elmész...

Néhány nappal ezelőtt anya eljött az iskolába. Az ok a festett hajam volt.

Mióta közép iskolás lettem, az anyukámnak gyakran be kellett jönnie az iskolába a kis problémák miatt, amiket csináltam; nagyon sajnáltam anyát, ugyanakkor elégedetlen voltam a tanárokkal és az osztályfelelősökkel, akik felhívták anyát anélkül, hogy nekem szóltak volna.

Hallgatnom kellett volna a tanácsokra, de még ha meg is bántam, nem akartam visszafestetni feketére a hajam.

Nem változtatna semmin. Megmentené hyungot, aki kórházban van, a haláltól…?

Azon a napon, amikor hyungot kiengedték a kórházból, kölcsönadtam az ágyamat neki, mert az ő szobája még nem volt készen. Én a földön feküdtem, és Kim Jaejoongról beszéltem.

Annak ellenére, hogy hyunggal mindent elmondtunk egymásnak; kivel találkoztam, kivel járok, azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok elmondani neki, „Tetszik egy fiú, ő tényleg nagyon szép”.

Még ha hyung nagyon fáradtnak is nézett ki, szelíden sürgetett, hogy beszéljek. Összeszedtem minden bátorságomat, hogy beszéljek; de miután hyung hallotta a szavaimat, sokáig nem válaszolt nekem. Mi van, ha szívrohamot kapott, és nem lélegzik? Gyorsan felpattantam, hyung arcát nézve. De úgy tűnt, hyung játszott velem, könnyen nevetett rám.

– Nagyon szép?

– Ah… mi volt ez, halálra rémítettél.

– A szavaidból ítélve úgy tűnik, nagyon szépnek kell lennie.

– … Ja, tényleg nagyon szép.

Miután befejeztem a mondatot, kicsit zavarban éreztem magam és felnéztem a plafonra, hogy elüthessem az időt. Megvakartam a fejem, és megdörzsöltem az orrom, várva, hogy elaludjak, de nem tudtam álomba szenderülni.

– El akarok menni iskolába.

– Tényleg?

– Talán ez lesz az utolsó alkalom, hogy iskolába megyek…

Természetesen csend következett. Hány napig fekhetünk így egymás mellett még? Ki akartam mondani hyung nevét, de úgy tűnt, a könnyek a szemeimben elzárták a torkomat. Egyikünk sem beszélt.

Mivel minden nap az utolsó nap lehet hyunggal, nem tudtam elaludni. Szerettem volna vigyázni hyungra, akinek a sorsa bizonytalan volt.

~

Azon a reggelen, mikor Jeongho hyung eljött ide, ahol éltünk, egy új motor kulcsát adta nekem. Eredetileg Eunho hyungot akarta látni, de mondtam neki, hogy hyung elaludt, így elment. Annak ellenére, hogy éveken keresztül fenyegetett, hogy nőjek fel, mégis férfi lettem; nagyon elégedettnek tűnt. 

~

Mióta múlt télen nőttem 3 cm-t, már több mint 180 cm vagyok. Anya azt mondta, hogy ha folytatom a növést, akkor úgy fogok nézni, mint apa. Elkezdem gyakorolni az ökölvívást, sok rizst ettem és rendszeresen sportoltam. A verekedés is sportként szerepelt a listámon.

A tegnapi verekedés nem volt elég számomra, olyan volt, mint egy bemelegítés, a barátaim is ugyanígy éreztem, és talán ez volt az oka annak, hogy jól kijöttünk egymással. Az alsó középiskolától kezdve, mi hatan mindig ugyanabban az osztályban voltunk, és nem voltak nagyobb viták köztünk, amit nehéz elképzelni.

Ha most lépném át az iskola kapuját, a fegyelmi mester biztosan elkapna, tartana nekem egy egy órás, idegesítő beszédet. Úgy döntöttem, inkább megmászom a falat. 

Miután anya eljött az iskolába azon a napon, a fegyelmi mester nem ütött meg bottal, de hosszú, idegesítő prédikálást tartott nekem. Amíg nem kap rajta azon, hogy a falon mászom, gyorsan el tudok futni az osztályteremig.

Leparkoltam a motoromat az iskola kapu előtt és megigazítottam az iskolatáskám.  Megdörzsöltem a kezeimet, felkészülve a mászásra. Aztán a fal mellett megjelent egy dús, fekete hajú ismeretlen alak.

Kim Jaejoong. Maga elé helyezte a táskáját, és turkálni kezdett benne. Aztán a kezeit a zsebébe tette, és felforgatta azt. Nyilvánvaló volt, hogy mi után kutat; csak névkártyával lehetett átmenni az iskolakapun.

Hyung azt mondta, hogy ezek a nevek eredetileg a kabátokra voltak varrva, de a diákok úgy gondolták, hogy ez a mód túl régimódi, az iskola pedig elfogadta a hallgatói javaslatokat, és áttértünk a névkártyákra. Természetesen az volt a feltétel, hogy a kártyákat úgy kellett viselni, hogy a tanárok könnyedén észrevehessék őket. A mi iskolánk megőrizte a hagyományokat, az iskolai egyenruhát kellett viselnünk, és névtáblát kellett tűznünk a kabátunkra.

Milyen naiv… Kim Jaejoong háta mögé sétáltam. Átnéztem a vállai felett, amik alacsonyabbak voltak az enyéimnél; figyelmen kívül hagyta, hogy a kezei merevre fagytak, folytatta a kétségbeesett keresgélést. Ezt követően a könyökét a mellkasomba vágta. Nagyon hegyes volt. Uh-ah-ah-ah...

– Te…!

– Uh… ez fájt.

– Ki mondta, hogy állj ide?

Így bánsz a megmentőddel? Metsző szemekkel nézett rám. Nem az én hibám, hogy a névkártyád elveszett, miért nézel rám így? Hirtelen úgy éreztem, szenvedek az igazságtalanságtól, és el akartam menni. Aztán elképzeltem, hogy mi történne ezzel a pillangószerű fiúval, ha a fegyelmi mester megbüntetné. A bot nem volt túl vastag; de úgy tűnt, ha megütnék vele, sírva fakadna… Ah, ez a szívemnek nem adott túl jó érzést; végül is nem tudtam egyedül hagyni itt, és magamtól elsétálni. 

Egy pillanatig sem gondolkodva megragadtam a kezét, és elindultam.

– Mit csinálsz…?

– Nem azt mondtad, hogy nincs nálad a névkártyád?

– Mikor mondtam…

– Gyere.

Felgyorsítottam a lépteimet, a falhoz léptem. Az, akit megragadtam, úgy tett, mintha nem tudna legyőzni engem, az, akit rángattam; tényleg nagyon helyes volt. Csak néhány métert sétáltunk, de valahogy úgy éreztem, hogy nagy távot ugrottam meg ezzel a helyes fiúval, nagyon boldog voltam.

A szél rám fújt, elkerülve a mögöttem lévő fiút. Ez a papírszerű test ellent tud állni ennek a kis szellőnek?

A falon keresztül láthattuk az iskola keleti épületének bejáratát. Megálltam, bár utáltam, de itt volt az ideje elengedni a kezét. Összeszorítottam az ökleimet. A kezei nem néztek ki olyan jól, mint ahogy elképzeltem, a furcsa pedig az volt, hogy nem csalódtam benne vagy undorodtam tőle.

Vajon most mivel nem elégedett? Magam mögött hagytam a boldogtalan Kim Jaejongot, és felugrottam a levegőbe, leellenőrizve a fal túl oldalán lévő helyzetet.

Ennek a gyereknek képesnek kell lennie arra, hogy átmásszon egy falon ezen a szinten. Átdobtam a táskámat a fal túl oldalára. Puff – nehéz hang kísérte ezt; a táskámnak biztonságosan kellett volna landolnia egy virágágyásban. A falra mutattam, a kölyök pedig idegesen beharapta a száját. Megmászni egy alacsony falat; csak nekem volt semmiség? Úgy tűnt, nem akar mászni. Azonban fel kellett jutnunk a fal tetejére, mielőtt leugrottunk volna a földre. Türelmetlenül húztam a kölyköt, a fal elé vezetve. Annak a kölyöknek nem volt választása, minthogy a kezeit a falra tegye. Megfogtam a derekát, hogy feltoljam. Ah…. De…. A test, amit tartottam…

– Yah, mit ettél?

– Nem a te dolgod.

– Tégy egy kis erőt a karjaidba, és mássz fel!

Hogy lehet egy férfi dereka ilyen karcsú? Mivel a dereka ennyire vékony volt, az egyenruhája egy kicsit meggyűrődött. Emellett a testsúlya is olyan volt, mint egy lányé. Ő tényleg egy különleges kölyök. Ah, a szívem megint megőrült. És ez az édes illat is tőle származott. Miért csábítasz el mindig?

A küzdő fiú végül felmászott a fal tetejére, és pillanatnyi habozás után leugrott a hátitáskájával együtt. Semmi szokatlan hang nem jött a túloldalról, nem sérülhetett meg. Hasonlóképpen én is felmásztam a falra.

Hirtelen egy fekete fej bukkant fel a szemeim előtt; ő pedig elfordította a fejét, rám pillantott.

Abban a pillanatban úgy éreztem, a szívem megállt dobogni, ez volt az első alkalom, hogy ilyen közel kerültem hozzá, nem voltam felkészülve rá, és csak reszkettem.

Úgy nézett ki, mint egy fehér kiscica, olyan szép volt, hogy át akartam törni a falat, és szorosan megölelni őt.

AH – annak ellenére, hogy most nem duzzogott, láthattam az ereit. Nem voltak ráncok az ajkai körül; olyanok voltak, mint a lágy hajzselé, a finom, vörös puding; meg akartam őket érinteni, még ha csak egyszer is.

Nem tudtam, mi okból, de meg akartam neki mutatni a legvonzóbb oldalam. A fal tetejére helyeztem a kezeimet, és egy mozdulattal felugrottam rá. Vajon most elégedett?

Engem nézett. A kora tavaszi napsütés olyan volt, mint az arany por, szikrázott és ragyogott. A fiú tisztességes, sápadt arcára vetült, a gyönyörű arcra, ami most engem nézett. 

A szívem ismét hevesen zakatolt a mellkasomban; tényleg szorosan át akartam ölelni, miután leugrottam, a szívem még gyorsabban kezdett verni. Mióta megláttam, verembe estem. A fehér sál, és a folyamatosan mozgó ajkak, amik ahhoz a kölyökhöz tartoztak, egyértelműen elbűvöltek. Tetszett, mert gyönyörű volt vagy gyönyörű volt, mert tetszett, egyre szebbnek találtam. Ahogy telt az idő, ez az érzés egyre intenzívebb lett, ha ugyanúgy érzett volna ő is, az jó lett volna. Az érzéseim iránta úgy tűntek, hogy nem fakulnak könnyen. Reméltem, hogy megérted, reméltem, hogy ugyanígy érzel, könyörögtem.

– Jung Yunho! Te kis hülye dög! Mikor lettél utoljára megbüntetve? És újra felmásztál a falra!

Ah, elfelejtettem, hogy milyen sürgős volt ez a pillanat; ez az egész miatta volt. Mert olyan tiszta arckifejezéssel nézett rám, úgy éreztem, mintha az idő megállt volna, és csak mi ketten léteztünk volna ezen a helyen.

Bassza meg a kölyök arcát, ami olyan sápadt volt, mint a tej!

A testem megbénult. A fal tetején álltam, nem tudva, mit tegyek.

A fal másik oldalán a fegyelmi mester egy bottal a kezében rohant felém, mellettem Kim Jaejoong állt, aki még mindig a fejét felemelve engem nézett; felváltva néztem kettejükre, megszokásból összeszorítva az ajkaimat, és úgy döntöttem, először Kim Jaejoonggal törődök.

– Yah, futás, gyorsan!

– Eh?

– Azt mondtam, hogy fuss gyorsan! Ha a fegyelmi mester elkap, véged!

A fiú a nagy szemeivel pislogott, míg én lassan a homlokomat ráncoltam; amikor meghallotta a lépteket, megfordult és futásnak eredt a keleti épület felé.

Pu-Di-Pu-Di – akár egy pillangó, rázta a fenekét és elrepült.

Míg én kábán néztem a hátát, a fegyelmi mester megragadta a fülem, és leestem a falról. Már elkövettem azt, ami a fegyelmi mester szerint a legszégyenletesebb. Folytatta a kioktatásomat, miközben a botját markolta.

– Használod a füled, hogy halld azt, amit mondok?!

– Áú!

Megint úgy éreztem, hogy bántalmaznak.

Szívtelen kölyök, azt mondom neked, hogy fuss el, és te tényleg megteszed? Lassan vonszoltam magam fel a tetőre a fájós lábaimmal, hogy békésen rá tudjak gyújtani. A kezemben tartottam a lemásolt kulcsot, amit hyung adott nekem. „Ne hagyd, hogy elkapjanak, miközben a vécében cigizel” – mondta, és a kezembe adta a kulcsot. Ahogy arra gondoltam, hogy hyungnak egyedül kellett otthon lennie, kényelmetlen érzés kerített hatalmába. Leültem, és nekidőltem a vékony korlátnak, a kezeim a zsebemben turkáltak, a combom hátsó része fájt. A fegyelmi mester ütési technikái nagyon jól voltak. A barátaim is gratuláltak neki. De miért érzem úgy, hogy a csontjaim is fájnak?

Mikor már a cigaretta a számban fityegett, a tetőtéri ajtő kinyílt. Egy tanár? Természetesen kivettem a cigit a számból; megpillantottam az ismerős cipőket. Az a kölyök. Ha nem ő, akkor ki lehetne? Az a kölyök morcos arcot vágott, miközben megfogta a táskámat, és becsukta a vasajtót. Aztán húzta a nagy hátitáskámat, míg felém sétált. Mit kéne mondanom? Miután láttam ennek a gyereknek az arcát, úgy döntöttem, ennyiben hagyom. Még mindig dühös vagy? A szája duzzogott. Nem érzed úgy, hogy bocsánatot kellene kérned? Ne álmodozz arról, hogy megbocsájtok neked, csak mert gyönyörű vagy. De ezekkel a gondolatokkal csak az energiámat pazaroltam. Mikor az a kölyök mellém hajította a táskámat, és értetlenül nézett rám, nem tudtam semmi másra gondolni. Az arca elfelejtette velem az összes dühömet, minél inkább néztem, annál jobban úgy éreztem, az az arc titokzatos mágikus erővel bír.

– Köszönöm neked, meg lettem verve.

– Nem te kértél meg arra, hogy fussak?

Szándékosan hangzottam keménynek, de Kim Jaejoong válasza zavarba hozott. A dolgok nem úgy haladtak, ahogy én akartam, ez nagyon elszomorító volt. Hogyan tudnám irányítani ezt a kölyköt, aki úgy ugrál ide-oda, mint egy pingponglabda? Nagyon kedves volt a barátaival és Békával szemben, csak engem kezelt ridegen. Ez annyira nyomasztó volt, hogy rágni kezdtem a cigarettarúd végét.

Azt gondoltam, hogy elmegy, miután ledobta a táskámat; ehelyett leguggolt mellém.

Mikor úgy nézett rám, mintha egy duzzogó gyereknek hízelegne, az agyam működése leállt. Nem tudtam, merre fújom a füstöt, és minden érzékem lelassult.

Kim Jaejoong megrázta a kezét a hülye fejem előtt, ez pedig olyan volt, mintha varázsolt volna. Míg az érzékeim magukhoz tértek, ő megragadta a cigarettámat, most már az ő szájából lógott ki. Ah… ha ezt tudtam volna, akkor korábban nem rágtam volna meg.

– Helyes vagy és cigizel.

– Egy helyes ember nem cigizhet?

Nagyot szippantott, és arrogánsan tartotta a cigarettát az ujjai között. Abban a pillanatban szerettem volna az a cigarettacsikk lenni. Féltékeny voltam arra az elcsépelt cigire. Az üres szemeivel a srác rendkívül arrogánsnak tűnt. Whoo – kifújta a füstöt, miközben mosolygott. Az ájulás határán voltam. Ezek a kis kifejezések kitöltötték a szívem.

– El sem hiszem, hogy így viselkedem…

Lenyűgözően mosolygott. Tudta, hogy helyes; Lee Soo Hun biztosan mondta neki régebben. Lee Soo Hun fel sem becsülhette volna, hogy mennyi energiát kellett volna felhasználnia azért, hogy megvédje őt. Szerettem volna birtokolni őt, vágyakoztam utána. Erre a kölyökre nézve veszélyes gondolataim támadtak, a vágyaim keltette érzelmek körülvettek engem.

Mindenek előtt, közelebb kell kerülnünk egymáshoz; ha képesek vagyunk fejleszteni a kapcsolatot, amire vágytam – azt akartam, hogy áztassa el magát tejjel, úgy nézve ki, mint egy kedvtelen kiscica.

– Miau, próbálj nyávogni!

– Mi? Mi vagyok én, macska?

– Csak próbáld ki!

A cipőjével eltaposta a csikket. Úgy tűnt, a szavaim egy kicsit túl sértőek voltak; tudok én tisztességes dolgot is mondani? Azonnal szemrehányást tettem magamnak.

Az a kölyök felállt, aggódtam, hogy talán el fog menni; tompa arccal figyeltem. 

– Hadd üljek egyszer fel a motorodra.

Újra elmosolyodott. Az arca nyílt volt és mosolygós, az volt Kim Jaejoong legszebb kifejezése, amit láttam.

~

– Yah! Yah, a nyolcadik osztály gyönyörűségét egy méregdrága autó vette fel, mikor vége lett az órának. 

– Azt hallottam, hogy egy parlamenti képviselő fia.

– Wahh, nem csak gyönyörű, emellett mindene meg van.

– Jung Yunho, nem hallottál róla?

Csak egy idő után lettem tisztában a barátaim létezése felől. Mert az agyam más, zavaró gondolatokkal volt tele, így hallottam, de nem értettem.

~

Még motorozni is szeret, ah. Átölelte a derekamat, akár egy lány, miközben izgatottan száguldottunk végig az úton. Az a kölyök lehelete lett a légfrissítőm; a kedvem kitűnő volt, ellentétben a fiú üres, változatlan arcával. Ez talán a hideg szél miatt volt, az arca kipirosodott.

– El tudunk menni valahová? – Az a kölyök hirtelen engedett el egy ilyen mondatot.

– A harmadik óra az osztályfőnöké.

Úgy nézett ki, mintha sajnálkozott volna. Nekem nagyon tetszik, de de úgy tűnik, neked nem. Úton visszafelé szándékosan csökkentettem a sebességet, úgy éreztem, hogy az idő, amit együtt töltöttünk, nagyon rövid volt. Abban a pillanatban, mikor a motorom elérte az iskola kapuját, ő csak leugrott, és vissza sem nézve a kapu felé sétált. Mogorván kiáltottam utána.

– Yah!

– Mi van?

– Nem próbálod ki?

– Mit? 

Látva, hogy értetlenül rázta a fejét, úgy tűnt, tényleg elfelejtette.

– Nem megengedtem, hogy menj egy kört a motorommal?

– Oh…

Most, hogy eszébe jutott, bólogatott.

– Mikor mondtam, hogy fogok?

Ilyen nehéz számodra, hogy utánozz egy macskát? Mi ez az arrogancia?!

Otthagyva engem, akivel már játszott, a kölyök gőgösen eltűnt az iskola kapujában. Egy másik falnak mentem. A gyönyörű embereknek mindig arrogánsak; de ha betörtem volna az orrát, azt én bántam volna meg. 

Szomorúan vakartam meg a fejem, ahogy motoroztam. A barátaim szavain gondolkodtam; a nyolcadik osztály szépsége? 

– Akárki is az a lány, nem az én dolgom… Megyek.

– Eunho hyung kijött a kórházból, elmehetünk meglátogatni őt?

– Ti srácok túl ijesztőek vagytok.

– Olyan kegyetlen vagy.

Magam mögött hagytam a gúnyolódó barátaimat, és hazamentem. Hazafelé még mindig rá gondoltam. Annak ellenére, hogy dühös voltam rá, már most szerettem. Melyik osztályból való az a kölyök? Korábban nem kérdeztem meg tőle, és nem is hallottam másoktól. Az arcán és a nevén kívül semmit sem tudtam róla.

Azonban másnap olyan dolgot tudtam meg róla, amit nem akartam tudni.

~

Az osztály feladatok véget értek? Nem tudok újra belefutni abba a kölyökbe? Mikor az iskolának vége lett, elmentem az égetőműhöz. Történt valami? Visszatartottam a lélegzetemet, és megfordultam, megpillantva egy jelenetet, egy hazugságot, és a testem lemerevedett. Olyasmit láttam, amit nem akartam látni.